Biztos sok olvasó ismeri Muhi András Pires Magyarfutball a 91. perc című dokumentumfilmjét. Lassan tíz éve, hogy elkészült az alkotás, amely végigköveti az akkori U19-es labdarúgó válogatott Európa-bajnoki selejtezőjét. Mint ismert, ugyanabban az évben, Ibrahimovic 91. percben szerzett gólja végleg eltörölte a magyar továbbjutási álmokat, és a cím nemcsak ennek szól, hanem annak is, hogy nincs tovább mire várni, labdarúgásunk már végóráit éli.


Nem is az a borzasztó, hogy a filmben elhangzó kritikák, észrevételek a mai napig érvényesek. Nem is az, hogy ezeket már jóval Irapuato előtt megfogalmazták okos és magukat okosnak gondoló emberek. És talán az sem lep meg minket, hogy az edzőként és főleg pedagógusként nagyot alkotó Varga Istvánt a film elkészültére leváltották szövetségi kapitányi pozíciójából, a továbbjutás ellenére. Jóllehet ez épp elég lenne nekünk arra, hogy keserű szájízzel álljunk fel a képernyő elől. Ami engem személy szerint elborzasztott az a válogatott tagjaival készített interjúk voltak.

Van egy pont a filmben, amikor megkérdezik a srácokat, hogy gondolnak-e arra, hogy egy napon Aranylabdát nyernek. A reakciók? Prüszkölő nevetés, szerény mosoly, majd a válasz: „dehogyis, én reálisan nézem a dolgokat.” Persze mondhatjuk, hogy a történelem őket igazolja, hisz egyikőjük sem lett az év legjobb játékosa a világon. Azt is elmondhatnánk a „védelmükben”, hogy Magyarországról elindulva hihetetlen hátrányt kell(ene) leküzdeni, hogy Messi, Cristiano Ronaldo vagy Neymar konkurense legyen valaki. Egyetértek.
Azzal viszont már nem, hogy egy versenysportoló úgy áll hozzá, hogy nem lesz a legjobb. Jó-jó, ez egy csapatsport, fontosak a körülmények, gyenge az utánpótlásképzés, stb. De kérdem én: annak idején Andrij Sevcsenkónak mennyivel voltak jobb körülményei a posztszocialista Ukrajnában? A libériai George Weah-t futballnagyhatalom szülte? Hriszto Sztojcskov, Pavel Nedved is arra gondolt gyerekként, hogy persze, jó lenne, de inkább hagyjuk, mert úgyis egy olasz, német, angol, francia nyeri? Nem hinném.

george_weah
George Weah, az első és eddigi egyetlen afrikai aranylabdás

Szerintem a legfélelmetesebb az egészben, hogy ha tizenegy-két évesen kérdezték volna meg a srácokat, szeretnének-e Aranylabdát nyerni, biztos sokan vágták volna rá, hogy persze! Álmodoznak Real Madridról, Barcelonáról, Manchester Unitedről, elképzelik, hogy értük zúg a San Siro, vagy épp az Anfield Road. Aztán kamasz lesz, egyre többet fog fel a világból és arra jut: nincs esély a dédelgetett álmaira. Képzeleg a válogatottról, az NBI-ről, aztán már a fizetés számít, később talán az, hogy hol kell kevesebbet nyújtani. A körülmények áldozata?
Emlékszem egy elképesztő tehetségű játékosra, szülővárosom csapatában játszott. A srác már tizenhét évesen első osztályban játszott, fineszes volt, jól cselezett, látott a pályán, igazi trequartista. Nagy dolgokra hivatott. És mégis: ő nem a pályán halt meg, sokkal inkább a kocsmában. Pár jó mérkőzés és a város kedvence lett, élvezte is a helyzetet, kirúgott a hámból, volt, hogy még ittasan ment edzésre. Egy ízben be kellett zárni az egyik középiskolai kollégiumba, hogy ne menjen éjszakázni. Megoldotta, kiugrott az első emeleti ablakból, végigbulizta a krimókat, majd ahogy részegen vissza akart mászni, a hátára esett és megsérült.
Egy nagy meccs után jómagam is találkoztam vele az egyik kocsmában. Épp második kancsó fröccsét itta, mikor odamentem hozzá. Elmondtam neki, hogy nem kell egy újabb Váczi Zoli a magyar futballnak, nem azért kapta a tízes mezt, hogy fél tizenkettőkor itt igyon, mint a gödény. Legyen nagy játékos, igazoljon külföldre és lője ő a győztes gólt a románoknak! Meghallgatott, elmosolyodott, majd azt mondta: „jó gyerek vagy, igyál egy sört a számlámra!”
Kitalálják? Azóta a másodosztályban játszik. Idén egy gólt szerzett.

 

JA

Advertisements