Az én gyerekkorom 7 éves koromtól nem volt vidám. Előbb Pestről kellett leköltöznünk egy szocialista városba, ahol szinte mindig unatkoztam, aztán évekre megbetegedtem, majd a szüleim házassága romlott el, de nagyon. Voltaképpen egyetlen örömforrás volt az életemben: a futball.

A Népsportot minden nap az utolsó betűig kiolvastam, és megszállott módra tanultam be labdarúgó-mérkőzések adatait, főleg az összeállításokat, hogy aztán osztálytársaim vagy felnőttek előtt produkálhassam magam.  Akkor, a hatvanas években még sokkal jobban megérte szurkolónak lenni, mint ma, mert a magyar válogatott és kedvenc csapatom, a Fradi is a világ legjobbjai közé tartozott. De az imprinting azóta is megmaradt: a futball az, ami ma is mindig feldob.  

Sokan nem értik, mi a pláne ebben a sportágban, ahol alig esik gól, rengeteget áll a játék, sok az oldal-és hátrapassz, és sokkal kevesebb az akció, mint más csapatsportokban. De egy amerikai baseball-rajongó kifakadása is eszembe ötlik, aki a futball igazságtalanságát rótta fel, mondván: a hagyományos amerikai sportágakban mindig a jobbik, az érdemesebb fél győz. Valóban: miért szeretjük ezt a sportot, amelyben manapság nemzetközi téren is egyre több a mocsok, itthon pedig sok kis pálya helyett üresen tátongó stadionokat építenek, és magyar csapatoknak szurkolni csaknem mission impossible?

A foci legnagyobb varázsa abban rejlik, hogy a többi sportágakhoz képest itt a legtöbb a meglepetés. Itt a leggyakoribb, hogy az esélytelen legyőzze a favoritot, és kidomborodjon a sport egyik legfőbb erénye: az, hogy adott esetben a gyengébb is nyerhet. A futballmágia többi eleme is e sajátságból származik. Mivel a meglepetés, a váratlan fordulat mindig a levegőben lóg, a lassú iramú, eseménytelenebb meccseket is egyfajta suspence lengi körül. A csúcsról hirtelen a mélybe bukások, a vert helyzetből feltámadások teszik oly drámaivá a labdarúgást, ezért képes annyi, egymással ellentétes érzelmet fakasztani. Ehhez pedig e játék irracionalitása, „igazságtalanságai” csak további emocionális töltetet biztosítanak. A labdarúgás Shakespeare-darabra emlékeztetően van tele bűnnel, gyarlósággal: más sportágakhoz képest kevesebbet kell edzeni, többet lehet reklamálni, fetrengeni, bundázni. A játékosokat, az edzőket, vezetőket tehát nemcsak isteníteni lehet, de átkozni, gyűlölni is – ez az ambivalencia pedig még több kulturális jelentést, szimbólumot kapcsol hozzájuk.  

És mindez egy csapatsportág esetében megsokszorozódik, annál is inkább, mert a futball már kialakulásakor nem egy szűkkörű elit kedvtelése volt, hanem prolisport, amely nagy tömegeket vonzott. Ezt a jellegét a mai mediatizált, dzsentrifikált, elvipesedett korszakában is megőrizte, mert a harmadik világ bádogvárosainak lakói szinte csakis futballistaként törhetnek ki a nyomorból, és nézőként a focimeccseken részesülhetnek a nagy rituálék katartikus élményeiben. Csak itt érezhetik magukat olyan közösségek tagjainak, szurkolóként olyan ügyek képviselőinek, amelyek túlmutatnak rajtuk. Egy szegény ördög egy slum lakójaként mások szemében egy senki, lúzer. De ha nagy csapat, híres válogatott drukkere, és kedvencei nyertek, valakivé, győztessé válik ő maga is. Persze, ezt kihasználhatják demagóg, nacionalista politikusok, korrupt szövetségi korifeusok, sőt, a futballhuliganizmus is, de egy clásicón, egy superclásicón, a derbyken kiderül: százmilliókat éltet, hogy a mérkőzésen, e szublimált háborúban az ő törzsük, az ő városnegyedük, az ő nemzeti tizenegyük nyerjen.

Ne ámítsuk se magunkat, se egymást: a labdarúgás világszerte bajban van, a magyar futball pedig már évtizedek óta egyre mélyülő válságban. A futballglóbuszon egyre inkább elhatalmasodik az elüzletiesedés és vele párban a kriminalitás, itthon pedig úgy próbálnak segíteni a sportág krízisén, hogy attól még mélyebbre zuhan. Mi azonban nem fordulhatunk el a focitól és a magyar futballtól sem, mert rengeteget kaptunk tőle. Nem kunszt szurkolni és „győztünk!”-et kiáltani, ha a csapat nyer, aztán „ezek a hülyék kikaptak!”-kal, legyintve elfordulni, ha vesztettek. „Én is kikaptam” – írta Feleki László 45 éve, Marseille után. A friend in need is a friend indeed – tartja az angol közmondás. Mindkettő mélységesen igaz.

csehszl
Csehszlovákia-Magyarország 4:1; 1969- Marseille

Hogyan segíthetnénk mi? Úgy, hogy gondolkodunk a labdarúgásról. Megpróbálunk olyan mélyre ásni, amilyen mélyen csak tudunk, amennyire felkészültségünk engedi. Meg szeretnénk érteni, miért romlott el legkedvesebb játékunk, és hogyan szerezhetnénk vissza. Ehhez azonban mi nem vagyunk elegen. Szellemi partnerekre, vitapartnerekre van szükségünk, akik meglátásaikkal inspirálnak, stimulálnak, akiknek nem kell velünk egyetérteniük, de kritikájukkal új felismerésekre vezetnek. Ne az számítson most, ki kivel van, és ki ki ellen, hanem hogy amit a másik mond, arról nekem mi jut eszembe, és viszont.

Nem kellenek érdeklobbik, jöjjenek jobbról, balról vagy középről. Érdeklődő, nyitott emberekre van szükség, akik ismét a labdával vagy a fociról írva tollal alkotnak, létrehoznak, produkálnak valamit, mert alázat van bennük a világ legcsodálatosabb játéka iránt.

Ehhez szeretnénk hozzájárulni blogunkkal.  

 

                                                                                                                                                   Balog Iván

Advertisements