Most, hogy Bogdán Ádám alig igazolt élete első nagycsapatához, a Liverpoolhoz, két baki után máris a körön kívül került, érdemes felidézni néhány egy magyar egy angol, valamint három német kapus hasonló esetét a futballtörténelemből. Haladjunk időrendben!

„Csak addig lesz rossz” (Lipovszky József)

Az Újpesti Dózsánál a hetvenes évek elején kapusgondok támadtak. A sokszoros válogatott Szentmihályi kezdett kiöregedni, helyettese, Borbély néhányszor csődöt mondott, Szigethi pedig még fiatal és tapasztalatlan volt. Elhozták hát a Szekszárdi Dózsától a másodvonal egyik legjobb kapusának tartott Lipovszkyt. Mivel 1973. szeptember. 2-án, Csepelen a félidőben Szentmihályit sérülés miatt le kellett cserélni, a tolnai rendőrcsapatból érkezett hálóőr állt be a helyére, és a másnapi Népsport szerint „ügyesen mutatkozott be”, az újpestiek pedig 0-1-ről 2-1-re fordítva megnyerték a meccset. Tekintve, hogy „Miska” továbbra is fájlalta a combját, a hétvégi, Vasas elleni rangadóra is Lipovszkyt jelölte a kezdőbe Szűcs Gyula mesteredző. A sportnapilap szokásos, derbik előtti beharangozójában szeptember 8-án a debütánsról azt írta, hogy „a nyurga, szőke kapus repes a boldogságtól”, ő maga pedig így nyilatkozott: „Nem félek, nem vagyok ideges fajta. A Népstadionban is csak addig lesz rossz, amíg egy pillantást vetek a hatalmas nézőseregre. Aztán már nem érdekel semmi, csak a háló őrzése.”Aki utólag okos(tojás), és még (konyha)pszichologizálni is szeret, itt már gyanút foghat: nem fütyörészés ez a sötétben? Elvégre aki hatalmasnak érzékel valamit, mégis csak félelmetesnek tarthatja…

Másnap aztán a lilák 79 000 néző előtt (!) 4-2-re kikaptak, Lipovszkyt pedig az 59. percben lecserélték, mert két gól előtt is alászaladt a labdának. „Látszott rajta, hogy lámpalázas” – hangzott a hétfői sportújság ítélete, hősünk (aki inkább áldozat) pedig több bajnokin nem védett Újpesten, és az év végén visszaküldték a tolnai megyeszékhelyre. „A vidéki srác Pesten” című történet egyébként is gyakran végződik bukással – pláne, ha valaki azelőtt csak maximum húszezer néző előtt védett…

„Sose feledjétek a Liersét!”(John Shaw)

1965 és 1975 között a Leeds United a világ egyik legjobb csapata volt. Amikor 1971/72-ben az UEFA Kupa 1. fordulójában összesorsolták a no name belga Liersével, mindenki biztos angol továbbjutást várt. Pláne azok után, hogy az első mérkőzést idegenben a leedsiek 2-0-ra nyerték. Bár a belga csapat már ekkor is megmutatta, hogy szorosan védekezik, és gyorsan kontrázik, Don Revie, a Leeds világhírű edzője úgy döntött, hogy mivel több játékosa is kisebb-nagyobb sérülésekkel bajlódik, pihenteti őket. Így a visszavágón az első csapatból csak hárman (?!) futottak ki a pályára, a többiek között ott volt a 17 éves skót kapuvédő, John Shaw is, aki élete első meccsét játszhatta a felnőtt csapatban. A vendégeket felpaprikázta, hogy nagynevű ellenfelük a tartalékcsapatát állítja ki ellenük, a yorkshire-ieket viszont elbizonytalanította, hogy az újonc kapus alig látott az idegességtől. A zavarodottság eredménye egy gyors öngól lett, és máris egy góllal égtek odahaza. A felbátorodott Lierse Ressel, a későbbi Anderlecht-sztár góljával nemsokára kiegyenlítette az összetettbeli hátrányt, sőt, amikor ugyanő beadása Shaw keze-lába között átszivárgott, az óriási potyának (amit végül Janssensnek adtak) köszönhetően már a szupercsapat állt kiesésre, ráadásul odahaza!! A szünetben aztán Revie visszacserélt két embert, köztük a walesi válogatott Sprake-et – éppen Shaw helyére. A második félidőben azonban a Leeds már hiába támadott, egy újabb gyors ellentámadásból bekapta a negyediket is, a vége pedig történelmi kiesés lett. Csak az 1984/85-ös UEFA Kupából ismerünk hasonló esetet, amikor egy nagycsapat az idegenbeli, biztos győzelem után otthon szenved megdöbbentően csúfos vereséget „leírt” ellenfelétől, és szégyenszemre kiesik: ekkor a Barcelona járt így a Metz ellen: kint 4-2 a katalánoknak, a Nou Campban viszont: 1-4!

A blama után Revie váltig bizonygatta, hogy nem becsülték le a flamandokat, Shaw pedig nagyon jó kapus. Ennek ellenére az Elland Roadon évtizedekig ki volt írva a játékoskijáróban: „Remember Lierse!”, azaz: „Sose feledjétek a Liersét!”, Shaw pedig soha többé nem állt a Leeds kapujában – igaz, később a sokáig első osztályú, bár gyakran „liftező” Bristol City kapuját még évekig védte.

Egy f…kalap a kapuban (Hermann Rülander)

Hermann Rülander az 1981/82-es idényben a Brémában válogatott játékostársa, a sérült Burdenski helyére egy Köln elleni 1-1-en a 76. percben állt be, aztán jött a frankfurti 2-9, amelyen az önbizalmát teljesen elvesztett zöldfülűt a 78. percben lecserélték – és soha többé nem védhetett az első csapatban. Karrierje mindössze 92 perc alatt lezárult.

A meccs előtt Rehhagel edző – aki többek között a Werder Bremennel 1992-ben KEK-et, a görög válogatottal pedig 2004-ben EB-t nyert – biztatta: „nincs vesztenivalód!”, de az egyik brémai játékos, a válogatott Erwin Kostedde Rülander szerint azt morogta a bajsza alatt, hogy „egy f…kalap áll majd a kapunkban”. Évekkel később az NDR nevű újság megírta a találkozó igazi előtörténetét: Rülander a mérkőzés előtt karambolozott, és emiatt kettősen látott, de „nem akarta élete esélyét eljátszani”. Most már tudjuk: éppen így játszotta el.

A „grotenburgi csoda” kárvallotja: Jens Ramme

A Kupagyőztesek Európa Kupájának 1985/86-os küzdelmei minden idők egyik legnagyobb fordítását hozták el a foci történetében. A Dynamo Dresden az NDK-ban 2-0-ra verte a Bayer Uerdingent, és a visszavágón, a krefeldi Grothenburg-stadionban is már 3-1-re (!) vezetett a félidőben. A hazaiaknak tehát 5 (!!) gólt kellett szerezniük 45 perc alatt a továbbjutáshoz, ami lehetetlen küldetésnek tűnt. Nem is sikerült nekik. Nem rúgtak ötöt, mert hatot rúgtak, és nem 45, hanem alig több, mint a fele, azaz 28 perc alatt, az 58. és a 86. perc között teljesítették a feladatot. A vége 7-3 lett.

Mivel én is voltam néhányszor a padlón életem során, a legtöbbre azt tartom, ha valaki onnan fel tud állni, és a sportban, a labdarúgásban is – bár szeretem a szép cseleket, passzokat – a küzdés ragad meg. Mindenekelőtt pedig az, ha egy sportoló, egy csapat reménytelen helyzetben sem adja fel – ehhez az én szememben győznie se kell. Az már csak „hab a tortán” – igaz, kiadós adag -, ha a kilátástalannak tűnő eredményt megfordítva győz, illetve továbbjut. Ez a mérkőzés ezért életem egyik legnagyobb sportélménye.

Az elképesztő végeredményt részben magyarázza, hogy az 1-3-ról 7-3 bravúrját németek hajtották végre, akik soha nem adják fel, és akik a rivális, ellentétes társadalmi rendszerű, de ugyancsak német ország reprezentánsai ellen külön is meg akarták mutatni, hogy legények a gáton. Tudnivaló azonban, hogy az ilyen feltámadások – illetve, a másik oldalról nézvést: összezuhanások – mögött sokszor rendkívüli események állnak, pl. kiállítás(ok). Ilyen azonban ezen az összecsapáson nem volt. Más húzódik meg a háttérben. A második 45 percben a drezdai védelem szétesett, jelentős részben azért, mert újonc kapus, Jens Ramme állt be a keresztlécek közé, a válltörést szenvedett Jakubowski helyére.

A debütáló Ramme az elején egy szögletnél rosszul jött ki, a hazaiak pedig – akiket Feldkamp edző az öltözőben a presztízsükre apellálva feltüzelt – megérezték a vérszagot, és nekirontottak ellenfelüknek, akiket külön megdöbbentett, hogy az Uerdingen az összesített ötgólos hátránya ellenére mennyire vehemensen rohamoz. “Rettegés lett úrrá rajtunk” – mondta utólag Klaus Sammer, a drezdaiak edzője, az aranylabdás Mathias Sammer apja. Bár Rammének több védése is volt, a negyedik és a hatodik gólt „rá lehet írni”. „E meccs után kiraktak a Dynamóból, soha ne tudtam magamról lemosni a bélyeget” – nyilatkozta később Ramme.

Az Uerdingen hetet lőtt, a meccset a magyar Németh Lajos vezette 

Sírás és fogaknak csikorgatása Bochumban: Volkan Ünlü

A török kapus 2004-ben Frank Rost sérülése után került a Schalke első csapatába, és ott négy meccsen védett. Heynckes, a kékek akkori edzője nagyra tartotta Ünlüt, aki azonban a Bochum elleni 2004 tavaszi szomszédvár-rangadó (ami kupahelyről is dönthetett) előtt farizomsérüléssel bajlódott, de beinjekciózva is vállalta a játékot, pedig tudta, hogy nem alkalmas rá. (E szempontból Ramme sorstársának is tekinthető, aki autóbalesete után duplalátása dacára is beállt védeni.) Már az első félidőben alászaladt egy labdának, amivel 1-0-ra vezetett az ellenfél. Aztán olyan sokszor jött ki rosszul, hogy a hazai szurkolók ironikus tapsra és gúnydalokra fakadtak. „Mi ütött beléd?” üvöltött vele játékostársa, Jörg Böhme is egy szöglet után, Ünlü arcára pedig egyre rémültebb vicsor ült ki.

A bochumiak azonban az összes, Ünlü hibájából adódó helyzetet kihagyták, a Schalke pedig 2-1-re fordított és nyert úgy, hogy Ünlü a vége előtt földöntúli bravúrral hárított egy (ön)gólba tartó labdát. Emiatt saját drukkerei nagy ünneplésben részesítették! A mérkőzés után – állítása szerint: a megkönnyebbüléstől, hogy mégis nyertek – könnyekben tört ki. Ezután mégis kikerült a csapatból, de másutt sem tudott megragadni, mert mindenütt azt kérdezték tőle: mi történt veled Bochumban?
Ünlü

Ünlü kínjai

A tragédiák közös vonásai

Mindegyik történetben közös, hogy nyilván jobb sorsra érdemes embereknek – egyetlen rossz napjuk miatt – a pályafutása már a kezdetén derékba tört, és soha többé nem tudták lemosni magukról a bélyeget, áttörni az előítéletek falát. A kapusok e szempontból különösen sérülékenyek: bár (ld. Neuert, ill. Jonathan Wilson könyvét: Kívülállók) egyre inkább csapatemberré válnak, továbbra is egyéni sportágat űznek egy teamen belül. Csak ők foghatják meg kézzel a labdát, és ami a lényeg: hibáik jóvátehetetlenek. Még ha nagy szerencsével nincs is belőle vereség (ld. Ünlü), az egész csapatjáték dezorganizálódását okozhatja az irányukban történő bizalomvesztés, mint ahogy az „uerdingeni csoda” is mintha az inverz mondást illusztrálná: végy egy rossz (passzban lévő) kapust! Az első benyomás mindig imprintinget eredményez, és ha valaki az első munkanapján egy mediatizált munkahelyen (ez döntő!) tízezrek – vagy a tévé képernyője előtt: milliók! – szeme láttára becsődöl, attól kezdve alkalmatlannak vagy legalábbis szakmailag-pénzügyileg vállalhatatlanul nagy rizikófaktornak fogják tartani.

                                                                                                                                       Balog Iván

Reklámok