Amíg az európai ligák többségében február 1-én, éjfélkor lezárult a januári átigazolási időszak, addig egy olyan országban, ahol állami prioritást élvez a futball, ahova az utóbbi időben dől a pénz mindenféle csapokon át, a “deadline day”, vagyis az a nap, amikor még a klubok friss igazolásokkal tudják bővíteni a keretüket, február végén esedékes.

Élelmesebb foci rajongók agyában most biztosan (és nem alaptalanul) a magyar labdarúgó NB1 képe bújt elő a sötétből, pedig a jelenlegi írás főszereplője nem a honi labdarúgás, amelynek egyébként február 22-án van az a bizonyos „záró pontja”, hanem Kína és a kínai labdarúgás közelmúltbeli, jelenlegi és nem oly’ távoli jövője.

Kína úgy tör(ne) előre a futballtérképen, mint Böde Dani a feröeriek ellen és úgy lubickol a pénzben, mint Dagobert bácsi a Kacsamesékben. De, hogy jutott el idáig a világ egyik legnépesebb országa, a világ második legnagyobb gazdaságával? Illetve, miért csak most jutott el idáig, ilyen körülmények között?

AHOL A VÁLOGATOTT FOCISTÁK A BÖRTÖNBE IGAZOLNAK

Kínát sokan emlegetik a labdarúgás őshazájának, legalábbis olyan megfontolásból, hogy a ma ismert sport valamilyen torz labdajáték formáját már a középkori Kínában széles körben játszották. A modern labdarúgás vérkeringésébe azonban eddig képtelenek voltak bekapcsolódni.

A kínai férfi labdarúgó válogatott mindössze egyszer volt világbajnokságon, 2002-ben, amikor a rendező Japán és Dél-Korea automatikus kijutása miatt alaposan megkönnyebbült a dolguk a selejtezők során.

chinesewc
Kína Brazília ellen a 2002-es világbajnokságon

A történelmet író csapat végül rúgott gól nélkül, három vereséggel búcsúzott, igaz a későbbi VB győztes Brazilokkal legalább játszhattak egy mérkőzést, ahol 4-0-ra kikaptak. A válogatott játékosai közül később többeket börtönbüntetésre ítéltek mérkőzések eladásáért, az eredmény befolyásolásáért, fogadási csalásokért. Eközben a Kínai Labdarúgó Szövetség akkori fejét és az ország egyik legjobb játékvezetőjét is hasonló indokok miatt kellett a rácsok mögé küldeni.

Nem kell ecsetelni, hogy a „VB hősök” milyen példaképei lehettek, lehetnek az akkori és mai fiatal generációnak.

A korrupciós ügyek szabályosan tönkretették a kínai bajnokságot is, ami egyébként is ezer sebből vérzett, leginkább az inkompetens állami felügyelet alatt álló Kínai Labdarúgó Szövetség és annak vezetése miatt. Nem volt ritka, hogy egyes csapatok több várost is megjártak, miközben a szponzorok úgy dobálóztak a klubokkal, ahogy kedvük kívánta. Gondoljunk bele, hogy milyen lelki törést okozna az MTK ultráinak, ha mondjuk Esztergomba kellene költözniük, majd Debrecenbe, mert az ottani „pénzesember” oda rángatja a csapatot. Az első osztályú klubok nem csak székhelyet, de többször nevet és logót, emblémát is kénytelenek voltak változtatni.

Mindeközben a bürokrácia tovább cincált, csámcsogott és tépett darabokra minden belföldi próbálkozást, amely a labdarúgás megújítását tűzte ki célul.

A KÍNAI ÁLOM, A NÉP SORSA

A változás a 2010-es évektől jött el a kínai labdarúgás helyi megközelítésében, a szemléletváltás eddigi csúcspontja pedig a kínai elnök, Xi Jinping tavaly februárban kiadott 50 pontos terve a futball feltámasztására, Kína nagyhatalommá tételére.

Az 50 pontos tervezetet 5 oszlop támasztja alá:

1. FUTBALLPÁLYÁK építése, amivel a legalsó rétegek is ingyenesen tudják elérni a labdarúgást

2. VILÁGBAJNOKSÁG rendezése

3. FÜGGETLEN TANÁCS, amelyet a klubok tulajdonosai és egy szövetségi küldött irányít

4. AKADÉMIAI RENDSZER széles körű kiépítése, 2025-re legalább 50.000 foci specializált iskola, valamint a labdarúgás tantervbe vétele (szakképzetten, tankönyvekkel, nem csak tornaórákon)

5. VÁLOGATOTT csúcsra járatása, ami a világbajnokság megnyerésében manifesztálódik

Igazán szép célok Xi Jinpingtől, aki maga is nagy futballőrült hírében áll, és az 50 pontos tervét az egyik legtöbbet használt populista szlogenje, a „kínai álom” mögé állította. Miközben az egyértelmű, hogy milyen gazdasági és pénzügyi előnyei származhatnak Kínának, ha a grandiózus elképzelés sikerrel jár, azt se felejtsük el, hogy milyen presztízs- és politikai értéke van annak, ha Kína sikeresen meg tud ragadni a labdarúgás elitjében.

A szépen hangzó indokok mellett („a fiatalok csapatszellemét, egymás iránti szolidaritását erősítő labdarúgás”) Kínának nemzeti érdeke, hogy ne kerüljön beláthatatlan hátrányba az Egyesült Államokhoz képest. Éppen ezért készek átvenni azokat az amerikai jellegzetességeket, amelyek egyre repítik előre az MLS-t.

A KULCS: A FIATALOK ÉS AZ AMERIKAI MINTA

Ha Xi a kínai labdarúgást akarja forradalmasítani, akkor nem elég, hogy meggyőzze az ország multimilliárdosait, hogy pénzüket külföldi klubokba és kiégett sztárok Kínába hozatalába fektessék. A legfontosabb kérdés, hogy mit tud kezdeni a fiatalokkal.

Kína ehhez az amerikai mintát próbálja meghonosítani, vagyis olyan iskolarendszert felállítani, ahol a tanulás mellett a tehetséges játékosok továbbra is focizhatnak. Tehát nem kell egy vagy—vagy szituáció elé állítani a gyereket és a szülőket. Az ugyanis egyértelmű, hogy a szülők inkább egyetemre küldik a gyereket, hogy hivatást szerezzen, és nagyon kevesen vannak, akik jó szemmel nézik, ha fiuk, vagy lányuk profi labdarúgó szeretne lenni.

A „campus” rendszer, amit az Észak-Amerikai profi liga is használ, segít abban, hogy az iskolai képzésben a tehetséges fiatalok profi körülmények között sportolhassanak, majd legyen esélyük rá, hogy hivatásos labdarúgók legyenek.

Egészen elképesztő belegondolni, hogy abból a brutális számból, amit Kína népessége kitesz, mennyi és mennyi tehetséges labdarúgó nőhetett volna ki az évek során.

Az egyik legfontosabb lépést már megtették a kínaiak. Készek tanulni a náluk fejlettebb labdarúgó kultúráktól. Így nyitottak Japán felé is, akik a 90-es években kezdték a maguk forradalmát, 1998 óta pedig zsinórban 5(!) VB-n vettek részt, és J-League jól működő modelljét veszik példának. És ezért nyitják szemüket Európára is, mert tudják, hogy az utánpótlás problémáját nem lehet hasukra ütve, magukba zárkózva megoldani.

OTT LENNI EURÓPÁBAN

Xi maga is próbálja népszerűsíteni programját európai körútjai során, így többek között Harry herceggel is „félkomoly” megbeszéléseket folytatott a Kína és a Premier League hatékony kapcsolatairól. De az 50 pontos terv legkomolyabb zászlóshajói a kínai milliárdosok és vállalataik, akik nem szégyenlősek, ha arról van szó, hogy az európai piac ajtaján kell kopogtatni.

Britain China   TH801
Közös szelfin Sergio Agüero, David Cameron és Xi Jinping

A BBC decemberi cikke alapján ezekben az európai klubokban van jelen komoly kínai befektető:

CMC/Citic Capital – a City Football Group részvényeinek 13%-át birtokolja (ez a Manchester City vezető cége)

Rastar Group – 56%-nyi részvény az Espanyolnál

Dalian Wanda Group – 20%-nyi részvény az Atletico Madridnál

CEFC China Energy Company – 60%-os részesedés a Slavia Prágánál

Ledus – teljes tulajdonlás a Sochaux-ban (jelenleg francia másodosztály)

United Vansen International Sports Company – többségi tulajdon az ADO Den Haagnál

Azóta már az is kiderült, hogy a kínai Ledman lesz a portugál másodosztályú bajnokság névadó szponzora.

A felsorolásból jól látszik, hogy a kínai befektetők nem csak az európai topligákban igyekeznek jelen lenni. Tanulási vágyuk, vagy gazdasági érdekük vezényelte őket Csehországba és Franciaországba? Erre általában két példát szoktak hozni. Egy elismerőt és egy elrettentőt.

A Slavia Prága tavaly majdnem kiesett az első osztályból és csőd közeli helyzetbe került, amikor a CEFC megérkezett és felvásárolta a klub részvényeinek 60%-át, ezzel többségi tulajdonos lett. A klubba komoly pénzeket fektetett, ami azt jelenti, így egy év távlatából, hogy nem kellett eladni a válogatott játékosait, és jelenleg az Európa Ligáért küzdenek. A szurkolók nem háborognak.

A Sochaux-t 1928-ban a Peugeot alapította, azóta állandó tulajdonosai voltak a klubnak. Egészen addig, amíg a kínai Ledus megérkezett és kb. 7 millió euróért felvásárolta a Ligue2-s klubot. Azóta a Sochaux a kiesés ellen küzd a második vonalban, a szurkolók pedig hangot adnak elégedetlenségüknek a kínai vezetés felé. Már azt is nehezen emésztették meg, hogy a Peugeot-tól felvásárolták a csapatot, azt viszont végképp nem értik, hogy milyen céllal tették ezt a kínaiak. Legalábbis a labdarúgóindokot nem látják a történet mögött.

Két példa, ami mutatja, hogy milyen ellentmondásosan működik a kínai befolyás a „futballforradalom” ezen kezdeti szakaszában.

OTT LENNI KÍNÁBAN

Amíg a kínai befektetők legjobb esetben nem csak a pénztárcájukat nézik az európai kalandjuk során, hanem igyekeznek minél jobban megtámogatni a kínai labdarúgás fejlődését (pl. a Ledman célja, hogy minden portugál másodosztályú klub legalább 1-1 kínai labdarúgót alkalmazzon), addig a nagy európai kluboknak már régóta nem ismeretlen terep Kína, ahova évente járnak haknizni, egy kicsit duzzasztani a pénztárcát.

Kínában elképesztő népszerűségnek örvendenek a legnagyobb európai klubok, a Manchester United, a Real Madrid, vagy éppen a Bayern München. Ezek a klubok hamar ráismertek, hogy milyen erős hátországuk lehet az ázsiai térség, így Kína is. És itt nem elsősorban a mezeladásokra kell gondolni, vagy a címeres termékekre. A modern szurkolót a legegyszerűbben az interneten lehet elérni. Ez természetesen Kínában nem a legegyszerűbb feladat, ahol a klubok nem tudják megszólítani a Twitteren, Facebookon, Instagramon a szurkolóikat.

2011-ben a Liverpool volt az első, akik „beszálltak a kínai internetbe”, azóta már több mint 30 klub van jelen a kvázi kínai Twitteren, a Weibon.

A Guardian szedte össze a legnagyobb számú követővel rendelkező csapatokat:

Manchester United 13 millió

Manchester City 9.6m

Barcelona 7.6m

Arsenal 4.6m

Bayern München 4.4m

Real Madrid 4m

Chelsea 3.9m

Liverpool 3.3m

Tottenham 2.2m

Milan 2.1m

Szögezzük le: ezek a számok csak a kínai követőket jelentik. Például a Manchester United Twitter fiókjának majdnem fele annyi követője van, mint a Weibon. Persze a Facebook továbbra is a legnépszerűbb közösségi szócső a kluboknál, ott 60 millió fölött van a Manchester United követőinek száma.

Ezek az őrületes számok viszont jól mutatják, hogy milyen népszerűségnek örvend a foci Kínában, és milyen igény van a minőségi labdarúgásra a lakosságban.

HOZZÁTOK IDE A KRÉMET

Általánosan elfogadott vélekedés, hogy hiába szeretne 150 évet 10 évbe besűríteni Xi és a kínai kormány, és hiába van meg az elszántság, az ambíció a lakosságban, ezt a folyamatot, amiből sikeres, elismert, piacképes fiatal kínai focisták nőnek ki, csak nagyon hosszú évek alatt lehet véghezvinni (miközben egyes felmérések szerint ehhez a gazdaság teljes átalakítása, az adórendszer megreformálása szükséges). Addig viszont Kínába kell hozni azokat a játékosokat, akiket eddig a TV képernyők előtt csodáltak a fiatalok. És nem egy-két napra, bemutatóra, meg sörmeccsre, hanem a kínai első osztályú labdarúgás mindennapjaiba.

A forradalmi pontot sokan 2011-hez kötik, amikor a Guangzhou Evergrande elhozta az argentin Dario Concát a Fluminensétől. Az átigazolási összeg talán nem is lett volna sajtóvisszhang tárgya a világban, csakhogy Conca ezzel a klubváltással Ronaldo és Messi mögött a harmadik legjobban kereső futballistává vált bolygónkon. Ki hallott azóta, vagy azelőtt Concáról? Fel a kezeket!

Azóta több sztár is megfordult a kínai labdarúgásban, viszont ezek többsége a karrierje végén járó, „még egy kört futó” játékosok voltak, sokan jóval 30 felett (Anelka, Drogba, Gascoigne). Ez az átigazolási politika változott meg 2015-től, amikor egyre több olyan játékos érkezett a kínai első osztályú csapatokhoz, akik nem levezetni jöttek Ázsiába.

A tavalyi brazil bajnokságot meggyőzően 12 pontos előnnyel behúzó Corinthiansból 4 kulcsjátékos is Kínában kötött ki (köztük Renato Augusto, aki megjárta Európát is, de még mindig csak 27 éves), míg a Sao Paolo egyik legjobb csatára is Kínába igazolt.

Nem az az érdekes, hogy a bajnokcsapatból külföldre viszik a sztárjátékosainkat, hanem, hogy Kínába tartanak”- mondta Edu, az Arsenal egykori játékosa, aki most a Corinthiansnál sportigazgató, majd hozzáteszi, hogy nem lehet versenyezni azzal a pénzzel, amit a kínaiak ajánlanak.

Azzal a pénzzel tehát, amiből pl. a tehetséges brazil játékosok nem Madridba, vagy Milánóba költöznek, hanem Kínába. Ugyanúgy, ahogy manapság egyre több olyan Európában játszó labdarúgó, akik nem egy utolsó turnéjukra készülve hagyják ott a Chelsea-t, vagy éppen az Atletico Madridot. Érdemes megnézni ezeket a neveket:

Alex Teixeira (26 éves, Sahtar Donyeck)- 50 millió euró, Jiangsu Suning

Jackson Martinez (29 éves, Atletico Madrid)- 42 millió euró, Guangzhou Evergrande

Ramires (28 éves, Chelsea)- 35 millió euró, Jiangsu Suning

Gervinho (28 éves, Roma)- 11 millió euró, Hebei Fortune

Fredy Guarin (29 éves, Inter)- nincs pontos összeg, Shanghai Shenhua

AlexTeixeira
Teixeira Ázsia rekordot jelentő 50 millió euróért került a Liverpool helyett a Jiuangsu Suninghoz

Irgalmatlan összegekről beszélünk, miközben a fejünket vakarjuk, hogy ki volt képes még pénzt adni Gervinhoért, és vajon milyen megfontolásból ad 35 milliót – közel annyit, amennyiért Alexis Sanchez az Arsenalhoz igazolt – egy kínai csapat Ramiresért.

A kínaiak nem sajnálják a pénzt, amikor az lebeg a szemük előtt, hogy ezzel a befektetéssel elősegíthetik azt, hogy még életükben lássák világbajnokságot nyerni Kína fiait. Az más kérdés, hogy hosszútávon mi marad meg ezekből az igazolásokból, milyen hatással lesz ez a fiatalokra, lesz-e olyan, aki Ramires miatt kezd el focizni.

A REMÉNYTELI JELEN ÉS A FÉNYES(EBB) JÖVŐ

A kínai férfi válogatott jelenleg a 93. a legfrissebb FIFA ranglistán, ami tudjuk, hogy nem éppen a legmértékadóbb erőrangsor, valamint Katar és Hong Kong mögött harmadik a 2018-as VB selejtezőcsoportjában.

Eközben a Guangzhou Evergrande sorban gyűjti a bajnoki címeit, az elmúlt három évben pedig kétszer is elhódította az Ázsiai Bajnokok Ligáját, kispadján jelenleg a brazil válogatottat több ízben is dirigáló Luiz Felipe Scolarival (2013-ban Marcello Lippivel nyerték meg a BL-t).

A bürokrácia szövevényes felhői lassan eloszlanak a bajnokság felett, ha sikerül egy jól működő független (szakértő) tanácsot állítani a kínai labdarúgás élére, akkor pedig a Nap is kisüthet Kína felett. Optimista becslések szerint jelenleg 400 milliárd dollár mozog a kínai sportban, ezt szeretné Xi és a grandiózus terve legalább megduplázni 2025-re, ezzel egy olyan széles gazdasági bázist kiépíteni a labdarúgásnak, ami elősegíti, hogy Kína ne csak az egyéni sportokban (asztalitenisz, torna) legyen világhatalom, de végre egy csapatsportban is, a labdarúgásban.

A siker azonban nem csak távoli, de ugyanannyira törékeny is. A közeljövő azonban ígéretes, tekintve, hogy a február 26-i téli átigazolási időszak utolsó napjáig még három hét van, az első osztályú csapatok pedig eddig közel 200 millió eurót költöttek új igazolásokra.

Még az is előfordulhat, hogy Bödéért befut egy 60 milliós ajánlat, vagy Éger Laci visszatér még nyerni 2-3 bajnoki címet a Guangzhou-hoz, de azon se lepődjünk meg, ha legközelebb a kínaiban a rendelésünk után megkérdezik, hogy egyébként mennyit tudunk dekázni.

Ahogyan egy találó tweet megfogalmazta: „ne próbáljuk megérteni a kínai átigazolási piacot”. De próbáljuk megérteni a folyamat hátterét.

Felhasznált cikkek:

International Business Times: China Announces Plan To Become Soccer Powerhouse, Host World Cup As Part Of Xi Jinping’s ’Chinese Dream’

The Guardian: China’s focus on football could tilt the global game on its axis

The Guardian: Manchester United lead charge as European clubs battle for Chinese hearts

BBC: China football revolution can be a financial game changer

China Daily: China sets sight on World Cup

New York Times: China Is Latest Destination for Brazilian Stars

Írta: Belovai György

Advertisements