albert aranylabda

(Az én Albertom) Ő volt a kedvenc játékosom, ő volt a Futballista. A labdarúgást gyerekként, majd serdülőként is az jelentette számomra, hogy Albert lő, góóóól!, és a Fradi meg a magyar válogatott nyer.

Igazából ma sem tudom elhinni, hogy az FTC már nem nagycsapat, válogatottunk a „futottak még” kategóriába tartozik, és Flóri már négy éve halott. Még azzal a ténnyel se tudtam megbarátkozni, hogy visszavonult. Sokáig – alighanem Altafini, a Juve a negyvenhez közeledve, félórákra becserélt brazil sztárjának példájától befolyásolva – abban reménykedtem egyfajta gyermeteg csodavárással, hogy egyszer visszatér, és megint rugdalja majd a gólokat, és újra nyerünk. Sokszor haragudtam rá, és haragszom ma is, ahogy az alábbiakból is kitűnik, ahogy a szurkoló pöröl legnagyobb kedvencével, mert nem tökéletes.

(Mit tudott?) Albertet futballistaként technikai képzettsége emelte játékostársai fölé. A legnagyobb erénye egészen rendkívüli cselezőkészsége volt. Ennek köszönhette híres, cselsorozatokkal szerzett góljait, amelyek során több ellenfélen is átkígyózva, hanyag mozdulattal pöccintett, perdített vagy gurított – szinte soha nem bombázott – a hálóba. A labdavezetés terén is páratlant nyújtott: Romarióhoz hasonlóan ő is maga alatt vezette a labdát, ezért nem lehetett szabályosan szerelni, és labdával szinte gyorsabb volt, mint anélkül. Mindezzel együtt nem volt önző játékos. Az összjátékban is világklasszis volt, és ezért irányítóként ugyanolyan teljesítményre volt képes, mint „gólvágó” középcsatárként. Ragyogóan látott a pályán, és hajszálpontosan, ugyanakkor mindig a kellő ütemben indított akár 30-40 méterre is. Soha nem erőlködött, játékát ritka könnyedség és elegancia jellemezte – a cselsorozatok mellett ez vált a második védjegyévé, ez tette a labdarúgás „Mozartjává”. A „gógyis”, szellemes magyar futballista prototípusa volt, akihez ragadt a labda, és előszeretettel csinált bolondot a hátvédekből. Egész futballját hallatlan technikai és szellemi fölény jellemezte. Ehhez társult rendkívüli fejelőkészsége is, ami nemcsak kitűnő súlypontemelkedésben és ütemérzékben, hanem fejlett fejelőtechnikában is megnyilvánult. Ennek köszönhette számos, csukafejesből vagy csúsztatásból szerzett gólját.

Természetesen akadtak hiányosságai is. Kerülte az ütközéseket, és sokszor nagyon keveset mozgott. Ilyenkor csípőre tett kézzel állt a pályán. Ez adott alkalmat a személyével kapcsolatos polémiáknak is. Ezek következtében Albert, aki fénykorában a világ egyik legjobb futballistája volt, nagymértékben vitatott figurává vált. Mivel ezek a viták máig ható és labdarúgásunk hanyatlását érintő kérdésekkel kapcsolatosak, az alábbiakban részletesen foglalkozom velük.

(A magyar futball ártó, rossz szelleme?) Az Albert ellen évtizedeken át felhozott vádak röviden a következőképpen foglalhatók össze. Ezek szerint Albert Flórián pályafutása során a magyar labdarúgás rossz szellemévé vált. Személye körül valóságos kultusz alakult ki, amelyre támaszkodva játékosuralmat valósított meg. Edzőket buktatott meg, és kiváló játékosokat üldözött el a csapattól. Mivel nem szeretett edzeni, és sokszor csalta a focit, rossz példát mutatott játékostársainak, amit kivételes játéktudása és tekintélye csak súlyosbított (!). Éppen az Albert nevével fémjelezhető időszakban alakult ki az a langyos pocsolyaszerű állapot, éppen ekkor romlott meg a munkamorál a magyar futballban, ami előbb stagnáláshoz, majd előbb a marseille-i vereséghez, majd labdarúgásunk azóta is tartó, évtizedes visszaeséséhez vezetett. Egy szó, mint száz: Albert egyfajta futball-szibaritizmus megtestesítője, aki sportolói nagyságát rosszra, rombolásra használta.

Itt Albert egész futballista-karrierjének kulcskérdéséről van szó, amely nélkül az Albert-jelenség nem érthető meg. Ha ebben a vitában megalapozottan akarunk állást foglalni, mindenekelőtt érdemes alaposabban megismerni Albert személyiségét, pályáját és a közeget, amelyben élt és futballozott. Kezdjük az elején.

Albert 3 éves volt, amikor elvesztette édesanyját. Valószínűleg ebből adódott későbbi introvertáltsága, a sértődésre való hajlama, és az, hogy nálánál idősebb nőt vett el feleségül – igaz, a csatárok amúgy is sokkal érzékenyebbek, hiszen a tőlük elvárható produkció: a gól mérhető. De a külvilágra, az emberek iránti gyanakvásra okot adhatott az ötvenes évek terrorja is, amely az ő családját is sújtotta. A jugoszláv határ mentén, sokác faluban nőtt fel – erről a vidékről származott még két, Európa-klasszis labdarúgó: Páncsics Miklós és Dunai II Antal, valamint az utóbbi bátyja, a szintén válogatottságig jutott Dr. Dunai János is -, és a „láncoskutyázás” idején ez nagyon kemény világot jelentett. El is jöttek onnan, Pestre, illetve csak Pest mellé, mert a letelepedést akkor különféle jogszabályok gátolták – , az új lakóhelyen azonban vizesedtek a falak, és amikor Albert futballozni kezdett, sokszor lekéste az utolsó vonatot Pestről, ahol edzésre járt, és futva ért haza. Akit már fiatalon ilyen élmények érnek, könnyen levonhatja a következtetést: hatalom és pénz nélkül kiszolgáltatott, hiszen egy ilyen kegyetlen világban aki bírja, marja.

Bár minden idők egyik legnagyobb futballedzője, Bukovi Márton nem látta meg benne a tehetséget – azt mondta, ekkora lábbal és ilyen lomha mozgással csak közepes fedezet lehet belőle -, Albert üstökösként jelent meg a magyar labdarúgás egén. Már 17 évesen két góllal mutatkozott be a Fradiban, majd tavasszal a válogatottban is, és alig múlt 18 éves, amikor már Európa-hírűvé vált azzal, hogy az NSZK ellen itthon 4-3-ra megnyert meccsen sorra fektette el a német védőket, majd káprázatos gólt rúgott.

Az, hogy „Flóri” fél évvel érettségije után itthon, sőt, külföldön is az újságok címlapjaira került, utólag nézve inkább átoknak bizonyult, mint áldásnak. A sikert ugyanolyan nehéz feldolgozni, mint a kudarcot – ezért is mennek a mai topcsapatok játékosai pszichológushoz még nyertes meccs után is – , tinédzserként pedig pláne. Más ifjú titánokkal is elszaladt a ló, így Eusebióval, George Besttel is az első sikereik után, hogy csak a 60-as évekből hozzunk példát két másik aranylabdásra. (Ne feledjük: egy kommunista országban nehezebb elfogadtatni, ha valaki nem átlagos, ha „nem jó közösségi ember”, és a nagy játékosok szükségképpen nagy egóját, esetleges botrányait se lehet úgy piacosítani, mint ma, mert nincsenek bulvárlapok és kertévék, amelyek az ilyesmiből élnének.) Albert Flórián se emésztette meg egykönnyen, hogy a válogatott szégyenteljes 1958-as VB-szereplését követően szinte megváltót láttak benne egy év múlva, amikor Magyarország az európai rangsor élére került, és már 18 évesen saját Ford Taunusa lehetett egy olyan országban, ahol a legtöbb embernek még évtizedek múlva sem volt még egy Daciája sem. A helyes pedagógiai megoldás az lett volna, ha időnként pihentetik, ki-kihagyják a csapatból – ahogy az FTC-be és a válogatottba bekerülés között klubedzője helyesen meg is tette. (Baróti Lajos szövetségi kapitány pedig, akinél pedig a rossz nyelvek szerint bérelt helye volt, az 1962-es VB nyitómeccse, az angol-magyar előtt pedig megfenyegette azzal, hogy a kispadra ülteti, ha továbbra is sorozatban „betlizik”. Ez fényes eredménnyel járt, mert Flóri ijedtében az egész világbajnokságon remekül játszott, a szigetországiaknak pedig pályája egyik legemlékezetesebb, alázós gólját rúgta a 2-1-es magyar győzelemmel végződött összecsapáson.)

De később már ezt nem lehetett megcsinálni, mert ehhez a fiatal géniusz túl gyakran játszott túl jól. Ha viszont nem jöttek be az első cselek, ha „faragták”, elkedvetlenedett, és sértődötten állt a pályán. Egyik edzője, Mészáros József, az 1965-ben VVK-t nyert Ferencváros mestere, aki nagyon szerette Albertet, empatikusan azt írta róla, hogy ezeket a letöréseket az okozta, hogy a középcsatár mindig az imprintinget okozó kulcsélményt, a nyugatnémetek elleni szlalomozást akarta megismételni, mert azt hitte, hogy a közönség mindig azt várja el tőle. Valóban: mintha Albert úgy fogta volna fel a meccset, a futballt, mint fellépést, akárcsak a milánói Scala valamelyik világhírű operaénekese. Művésznek tartotta magát – az is volt -, aki a pályán improvizál, alkot, és akit a durváskodó hátvédek, a túl kemény edzéseket vezénylő edzők, a kritizáló újságírók, az időnkénti gyengébb vagy lélektelenebb játékáért kifütyülő nézők nem értenek meg, és csak el akarnak gáncsolni. Ezért egy idő után rászokott arra, hogy ha másnap pokróc hátvéd várt rá, megijedt, a carusóinak érzett léptékű bukástól félve egész éjjel nem aludt, majd sérültet jelentett. (Jegyezzük meg ugyanakkor: nem ivott, nem voltak balhéi, hallatlanul családszerető volt, és nagyon civilizáltan tudott viselkedni. Ez viszont cseppet sem vall rossz szellemű labdarúgóra.)

A bíráló hangok pedig 1961-től kezdve egyre erősödtek, mert Albert játékában egyre több volt az üresjárat, amit már azzal se lehetett megideologizálni, hogy ritmusváltós játékosról van szó, aki sokáig „altat”, aztán hirtelen robbant. Többször is nyilatkozta: az első kritikáktól lett egyre befelé fordulóbb, mert sok „barát”, aki a sikerek idején a vállát veregette, elfordult tőle. Albert ettől kezdve még inkább megválogatta, kivel áll szóba. Istenigazából ettől kezdve a közönséget se szerette igazán – szeszélyesnek, és ezért veszélyesnek tartotta, nem bízott benne. „Nem szerettem a szeretetet” – nyilatkozta egyszer, arra utalva, hogy borozójában a szurkolók egyre kulisszatitkokra vonatkozó kérdéseikkel bombázták, és emiatt egy idő után elkerülte őket. Kevés ilyen rémületes mondatot olvastam eddig, és ez akkor is így van, ha a privátszféra jogos védelme, a magának való, tüskéket növesztő mimóza túlérzékenysége is tetten érhető benne – de az is, hogy mindez valóban „császári” mizantrópiába torkollott. De itt is nézzük meg az érem másik oldalát is: Albert két súlyos sérülést is tulajdoníthat a sajtó által felheccelt közönségnek, ill. a publikum által befolyásolt sajtónak (!). Először egy 1964-eset, amelyet az előzött meg, hogy a magyar válogatott „csak” harmadik (óh!) lett az Európa-bajnokságon – akkor még: a Nemzetek Európa Kupáján – úgy, hogy Tichy és Albert nagyon gyengén játszott a négyes döntőben, és ezért az újságírók igencsak lehúzták róluk a keresztvizet. A következő bajnokin, Komlón aztán „Adjátok Albert kezébe a lábát!” kórus fogadta a ferencvárosiakat, és a hazai „csontmolnár”, Soós addig rugdalta a zöld-fehérek centerét, amíg a meccs utáni orvosi vizsgálat szárkapocscsonttörést diagnosztizált nála – amit a „puhánynak” elkönyvelt csatárcsillag végig a pályán maradva szenvedett el. A másik sérülés ennél sokkal szörnyűbb volt: 1969. június 15-én a dánok elleni VB-selejtezőn a hazai kapus letarolta hősünket, aki tőle szokatlan vehemenciával rohant egy reménytelen labda után – az eredmény: térdszalagszakadás, amely derékba törte gólzsák pályáját. Harci kedvét azonban az szította fel, hogy a Dózsa-szurkolók előbb azzal vádolták, hogy csapatuk miatta vesztette el az EVK-döntőt (?!), mert a dózsásoknak a Császár helyett is futniuk kellett az ír-magyar világbajnoki kvalifikációs találkozón, és a Newcastle United elleni fináléra fáradtan álltak ki, majd példátlan dolog történt: Borbély Pál a sportnapilapban szóvá tette, hogy aranylabdásunk keveset mozog és produkál az utóbbi időben. Ilyesfajta bírálat Albertről 3 éve nem jelent meg – az 1966-os magyar-brazilon nyújtott feledhetetlen szuperprodukciója immunissá tette mindenféle „gáncsoskodással”, „piszkálódással” szemben. Az ilyesmitől elszokott csillag akkora „bánki sértődéssel” reagált, hogy eredetileg le akarta mondani a szereplést, majd – a szövetségi kapitány éjszakába nyúló unszolására (!) mégis kötélnek állt. Ez vezetett el a másnapi meccsen végrehajtott kamikáze-akciójához, ami a végzetes sérülés közvetett okozójának bizonyult.

– Álljunk meg egy pillanatra! – kiálthat fel itt az olvasó, éspedig teljes joggal. Bárhogy is sajnáljuk, hogy minden idők egyik legnagyobb magyar játékosának karrierje egy ilyen incidens hatására hajótörést szenvedett, de mi rendkívüli van abban, ha egy futballistát hozzáállása, edzettségi állapota miatt jogosan megkritizálnak, vagy abban, hogy végre egyszer harcosan futott egy reménytelen labda után? Hiszen azzal, hogy elszegődött focistának, bevállalta az ilyen kockázatokat is, elvégre azért fizetik! Micsoda dolog még könyörögni is neki, hogy ugyan már, méltóztasson pályára lépni, ne jelentsen sérültet? Hol élünk egyáltalán?

Én is azt mondom: itt valóban álljunk meg, mégpedig nem is egy, hanem három – de: hosszabb! – pillanatra. Ha mélyebbre akarunk hatolni az Albert-jelenség megértésében, három tényezőt alaposabban kell elemeznünk. Az első: az ún. erőfutball-vita. A második: az államszocializmus és ezen belül a Kádár-rendszer, amelyben Albert nagy játékos lett. A harmadik: az Aranycsapat árnyéka.

(Az erőfutball-vita) A labdarúgás történetében már kezdetektől fogva megfigyelhető, hogy különbség, sokszor ellentét van a labdatartásra alapozó, technikásabb, de ugyanakkor lassúbb, sokadogatásos, rengeteg oldal- és hátrapasszal is építkező foci és az erőnlétre, a fizikai adottságokra támaszkodó, kevés húzásból álló akciókkal támadó felfogás között. A közép-európai, így a magyar futball hagyományai az előbbi példát követik. Természetesen a kettő valamilyen vegyüléke az optimális (lásd a Barca sok futásos, letámadásos „tikitakáját”), de az esetek többségében az egyes országok vagy klubok stílusa a két pólus közül eltolódik valamelyik irányába.

Hazánkban többször is fellángolt a vita arról, hogy nem kellene-e szakítanunk azzal az – úgymond – rossz magyar hagyománnyal, hogy játékosaink sokszor rácsavarodnak a lasztira, vagy a fülükön táncoltatják, de ha keményebb, jobb kondíciójú ellenfélre akadnak, egy idő után elfáradnak, és küzdőszellemük is elpárolog. Főleg akkor válnak hangosabbá újra meg újra az erőfutball hívei, ha csapataink a nemzetközi porondon azért szenvednek érzékeny, akár súlyos vereségeket, mert a végét nem bírják, vagy az ütközéseket, fejpárbajokat sorra elveszítik, és a tetejébe a kiélezett helyzetekben, a döntő pillanatokban idegileg is csődöt mondanak. Felerősödtek az ilyen hangok pl. az 1954-ben elvesztett VB-döntő után is, de a 60-as évek, tehát „Albert évtizede” mondhatni végig az erről folyó disputával telt.

Ezekben a szócsatákban hősünk többnyire az alig mozgó, öncélúan dribliző, kisasszonyfutballt játszó focista iskolapéldájaként kerül elő, de – és itt a lényeg – csak többnyire, és nem mindig! Egészen pontosan: 1964 és 1968 között nem. Mi történt ez alatt a négy év alatt, és mi volt a helyzet előtte, illetve utána?

Ha elővesszük a Képes Sport hatvanas évekbeli számait, meglepődve olvashatjuk, hogy nemcsak Albertet marasztalják el amiatt, hogy áll a pályán, hanem a kimondott rakkerok, így az FTC-s Rákosi kivételével szinte mindenkit! (Itt ne feledkezzünk meg arról, hogy a múlt század hatodik évtizedében még egészen más paraméterek között kergették a labdát, mint ma: aki négy kilométert futott egy meccsen, azt már „kéttüdejűnek” tartották.) Lassú az iram, körülményes a játék – panaszkodik a sportlap, és ebből Flóri maximum azzal lóg ki, hogy ácsorgás közben csípőre teszi a kezét, és vagy a bírót, vagy játékostársait, vagy az ellenfelet szidja.

Mindez azonban ’64 és ’68 között megváltozik. A mai olvasót barna színű felvételekkel elborzasztó képes sporthetilap hangvétele ekkor megváltozik: dicsérni kezdi a bajnoki mérkőzések iramát, és azt is elégedetten nyugtázza, hogy labdarúgóink harci kedve is fokozódott. Albertet sem kritizálja, sőt, jóleső érzéssel konstatálja, hogy egyre többet fut, időnként szerel is, olyannyira, hogy alkalmassá válik a középpályás irányító szerepkörének betöltésére, amelyre kivételes játékintelligenciája, áttekintő- és rögtönzőkészsége amúgy is predesztinálta. És valóban, aki megnézi felvételről Albert élete legnagyobb játékát, amit az 1966-os világbajnokságon, a magyar-brazil találkozón nyújtott, meggyőződhet róla, hogy a zöld-fehérek üdvöskéje ún. box-to-box játékot nyújt: végigrohanja a 90 percet, a saját tizenhatosától indul, kiveszi a részét a védekezésből is, és többször is négy-öt ellenfelet kicselezve odaér a befejezésekhez is. Ezt pedig folytatja 1967-ben is – ez vezet el végül oda, hogy az év végén elnyeri az Aranylabdát.

1968-tól újabb fordulat következik be a Képes Sport szerint, mégpedig visszaesésnek lehetünk szemtanúi. Ismét álmos poroszkálás, alibizés, tilitoli jellemzi az NBI összecsapásait. És – az aranylabdásnak „kijáró” kb. másfél éves türelmi idő (?) után – Albertet is megtámadja Borbély Pál a Népsportban, amiért megint nincs kondija, újra imitálja a futballt, és csak felvillanásai vannak.

Minek köszönhető a négyéves fellendülés, és mi okozta a hatvanas évek eleji és végi apályidőszakokat? Nos, a magyarázat abban rejlik, hogy 1964-ig a magyar élcsapatok télen túráztak, többnyire Latin-Amerikában, hiszen onnan csempészhettek is, ami akkoriban még majdnem ugyanolyan fontos kereset-kiegészítésnek számított, mint az ötvenes években. Ez azonban azzal járt, hogy az alapozást részben vagy akár teljesen kihagyták! 1964-ben, az olimpia évében, amikor a magyar válogatott sportolók amúgy is a tatai edzőtáborban készültek, az MLSZ kötelezően elrendelte, hogy minden első osztályú futballcsapatnak is Tatán kell alapoznia. Ezt akkor még megtehette, hiszen – ne feledjük – még a tervutasításos rendszer korszakát éltük, ami a sportban is éreztette hatását. Az ukáznak annyiban meg is lett a hatása, hogy a játékosok erőnléte csakugyan javult, Albert Flóriánt is beleértve.

1968-ban azonban bevezették a gazdasági reformot, ami lehetővé tette a vállalati önállóságot – a sportegyesületek részére is, amelyek ettől fogva önállóan gazdálkodhattak. Ennélfogva pedig ismét érdekeltté váltak a túrázásban, és már nemcsak a játékosok külön-külön a „szajré” hazahozatalában, hanem a klub is, saját bevétele növelésében. Ennek az eredménye aztán megint csak az alapozás lerövidítése vagy elhagyása, és emiatt a fizikai felkészülés elhanyagolása lett, ami aranylabdás sztárunk teljesítményén is meglátszott.

A lényeg és egyúttal a következtetés, amit mindebből levonhattunk: nem állja meg a helyét az a tétel, hogy Albert a személyiségénél fogva mindig is a futball-szibaritizmus egyfajta „apostola” lett volna. Ő egy nagyon hidegen számító, racionális sportoló volt, aki addig ment el, ameddig engedték. De ettől függetlenül se felel meg a valóságnak az, hogy eleve mindenfajta edzést, felkészülést ab ovo elszabotált. A labdás gyakorlatokat nem lazsálta el, igaz, nem is gyakorolta annyit pluszban, mint csapaton belüli nagy riválisa, Varga Zoltán, akivel egymáshoz képest kölcsönösen egy anti-személyiséget alakítottak ki: Albert szinte direkt az ellentéte akart lenni Vargának, és viszont. De volt olyan játékelem, amelyet Flóri különórázva is gyakorolt barátjával és klubon belüli hű fegyverhordozójával, Rákosi Gyulával együtt. Szinte a tökélyre fejlesztették azt az oldalszabadrúgás-kombinációt, amelyet Rákosi félmagasan csavart be a rövid sarok irányába, és a berobbanó Albert csukafejessel úgy csúsztatta a hálóba, hogy a labda a túlsó kapufa és a vas között ért hálót. Rengeteg gólt szerzett így Albert – és ez csak egyike volt azoknak a zsonglőrmutatványoknak, amellyel ez a futballgéniusz elkápráztatta a közönséget és a szakembereket. De az a vád is sántít, hogy hiányzott belőle az akarat, a küzdeni tudás. A Fradi – tradíciói szerint – rohamozó csapat volt, amelynek erénye volt, hogy sokszor reménytelen helyzetből, tartalékosan kiállva nyert meg mérkőzéseket, vagy vesztett állásból, nagy hajrával fordított meg meccseket. Ilyenkor Albert megérezte, hogy csapata élére kell állnia, és ő vezérelte azokat a tipikus ferencvárosi bravúrokat, amelyek során együttese 0-2-ről 3-2-re nyert, vagy egy eleve „leírt” nemzetközi kupaösszecsapáson továbbjutott. Ilyenkor bebizonyította, hogy bármilyen sokszor is feleslegesen kikíméli magát, ha nagyon muszáj, benne is van Fradi-szív.

(Albert a Kádár-rendszerben) Van „a kezét csípőre tevő Albert” jelenségkomplexumnak egy másik megközelítése is, és ez már sokkal megalapozottabb: az, amely az Albertnél és a magyar labdarúgóknál jelentkező teljesítmény-visszatartási tendenciákat a Kádár-rendszer természetével hozza összefüggésbe. Az összefüggés megvilágításához mindenekelőtt fel kell vázolnunk három modellt. A „modell” szót hangsúlyozni kell, mert számos leegyszerűsítéssel jár, amit annak reményében kell felvállalni, hogy valami lényegeset ki tudunk emelni. Az első modell a nyugati profizmusé, amelyet tömören itt és most azzal jellemzünk, hogy a legjobb nyugati hivatásos labdarúgók a saját társadalmukban, a piacgazdaságban, mint hivatalos, első gazdaságban a teljesítményük alapján részesülnek bérezésben, vagyis ha a versenyt megnyerték, akkor jól keresnek – ahogy a jó orvos, a jó vízvezeték-szerelő is így van ezzel egy versenyelvű piacgazdaságban.

Ezzel szemben a szovjet érdekszférába tartozó országokban 1989-ig (és hazánkban is, de – és ez a lényeg! – csak 1968-ig) csak nagyon kevesen utazhattak Nyugatra, hogy az onnan behozott csempészárukat otthon eladva, kiemelkedjenek a nyomorból, amelyet az alapvető cikkekért való, szüntelen sorbaállás jellemzett. Az egyik ilyen réteg az élsportolók voltak, akiknek – nyugati kollégáikhoz hasonlóan – kegyetlen versenyben kellett produkálniuk, ha az általuk kívánt életszínvonalat el akarták érni. Profik voltak ők is, ha nem is nyíltan, hiszen ez ellentmondott volna a kommunista elveknek, de csak sporttal foglalkoztak egész nap. Jövedelmükhöz azonban egyfajta kerülő úton jutottak hozzá: az odakint megvásárolt árukat az itthoni feketepiacon adhatták csak el. A döntő momentum azonban a teljesítménykényszer, amely a diktatúra abszurditása következtében csak egészen „ortopéd” módon bár – ahhoz, hogy elnyerjék munkájuk méltó jutalmát, az „ellenséges társadalmi rendszerű országokban” kellett azt előbb beszerezni, majd idehaza illegálisan, de a hatóságok szemlehunyásának köszönhetően eladni -, de érvényesült.

A harmadik modell idehaza alakult ki az 1968-as gazdasági reform következtében, és a fenti két típus egészen elképesztő keverékét testesítette meg: megszűnt benne a teljesítményelv! A „puha diktatúra”, a kiépülő második gazdaság, az első gazdaságban érvényesülő, már említett vállalati, ill. egyesületi önállóság, a Nyugatra utazás lassú liberalizálása fokozatosan megszüntette azoknak a foglalkozásoknak a privilégiumát, amelyek a csempészutakra épültek, így az élsportolókét is. A megoldás a nyugat-európai típusú, nyílt profizmus bevezetése lett volna, ehhez azonban meg kellett volna engedni a magántulajdont, ami viszont a rezsimmel nem volt összeegyeztethető! Így – ahogy a gazdaság más szektoraiban is – egy szimulált árnyékpiac jött létre, ahol megszűnt a verseny, a második gazdaságban is, hiszen ott sem voltak vesztesek! A végeredmény egy látszólag mind a két modellnél „humánusabb” társadalom, élsport és élvonalbeli labdarúgás lett, ahol az „emberséget” azonban a valódi szelekció, a kritika és kihívás hiánya, a „nekünk így is jó” langyos állóvize képezte. Ez az „aranykor” és mítoszának a jelenig hatóan érvényesülő mintaadó jellege a felelős azért, hogy országunk ma sem tud kikecmeregni a gagyizás, a mutyizás és a csoportgondolkodás hínárjából, és a magyar futball pedig egyre mélyebbre süllyed a korrupció és a kontraszelekció alkotta közegben.

ritka koprodukció: Aradszky László és Albert Flórián közösen nótázik 

Mi köze mindehhez Albertnek? Az, hogy egyéniségében, pályájában testesíti meg a kádári kompromisszumot. Már abban is, hogy templomban esküdhetett, ami a 60-as években nagy szó volt. Ha azonban a pontos évet – 1963 – nézzük, már kissé kevésbé csodálkozhatunk, mert ez az olvadás éve volt, amikor sok 56-os elítéltet engedtek ki a börtönből, és a futballban is megszűnt a bírói nyomás, ami korábban rendszeresen a fradistákat sújtotta. A korábban „fasisztának” elkönyvelt FTC – 4 év szünet után – ismét bajnok lett, lehetett Magyarországon, és milyen szimptomatikus, hogy a lelátókon ezt skandálta a tömeg: „Bajnok lett a Ferencváros/Fasza gyerek Kádár János”. Mint ahogy jelzésértékű az is, hogy az ünnepelt színésznővel, Bársony Irénnel a Bazilikában, látványos külsőségek között megkötött házasságát a sztár „révbe érését” szorgalmazó pártkáderek is siettették, ezáltal is megpróbálván elfogadottságukat növelni. Ami a rendszer urait természetesen nem akadályozta meg abban, hogy besúgókat is állítsanak Albertre, akinek mindenekelőtt a népszerűségét tartották veszélyes és nehezen ellenőrizhető tényezőnek, de aggasztották őket az „ellenséges” nyugati országokban gyakran portyázó játékos kinti kapcsolatai, amelyeket magyar emigránsokkal alakított ki.

Albert azonban mindenekelőtt abban a mindennapi (futball)kádárizmusban lett mintaadó figura, amelyről Borsi-Kálmán Béla így ír Az aranycsapat és kapitánya című, a Kortárs Kiadónál 2008-ban megjelent könyve 184-185. oldalán: „Fokozatosan olyan légkör alakult ki a futballpályákon…, hogy a játékosok belátták: követelőzni, keménykedni, okoskodni nem célszerű, előbb-utóbb megüti a bokáját az ember. De lehet alkudozni, egy kicsit zsarolni, meg lehet főzni (fűzni) valamelyik górét, be lehet óvatosan mérni, meddig tanácsos elmerészkedni. Meddig lehet például büntetlenül lazsálni az edzéseken, melyek azok a meccsek, amelyeket feltétlenül hozni illik, és melyek azok, amelyek esetleg ˝elpasszolhatók ˝…Minek törjük magunkat, ha a bajnoki címet így is elhódíthatjuk…, a ˝lét˝ így is megkereshetjük. S továbbra is utazhatunk Nyugatra, Latin-Amerikába.”

Mindez annál is inkább fonákság, mert Albert habitusánál fogva nagyon is alkalmas lett volna akár a profizmusra is, egyszerűen annál fogva, hogy nagyon szerette a pénzt! A híres-hírhedt alberti gőg, sértettség is abból származott elsősorban, hogy úgy érezte: az államszocializmusbeli egyenlősdi következtében nem fizetik meg eléggé, nem kapja meg, ami jár neki – márpedig ő elhatározta, hogy bármilyen eszközzel is, de elveszi jussát. Ha nem kapja, mert nem kaphatja meg egyenes úton, akkor a kiskaput veszi igénybe: kapcsolatai segítségével külön kedvezményeket jár ki magának, és egyre inkább kivételezetté válik, ideértve a teljesítmény-visszatartáshoz való „jogot” is.

A Kádár-rendszer jellege szempontjából példaértékű volt az is, hogy kerülte a nyílt konfliktusokat. Ha biztos lehetett a győzelemben, kihasználta helyzeti előnyét: rászokott arra, hogy a fiatalabb játékosokat kutyának nevezze, és a pályán sokszor gorombán szidta játékostársait. „Császárként” egyre inkább hátravetett fővel közlekedett a pályán is, és harsogva nyilvánított véleményt dolgokról csapattársai előtt, akiknek többnyire csak szakmunkás-bizonyítványa volt, míg ő érettségizett, jól beszélt szerbül és németül, és az MTI-ben volt újságíró-gyakornok, tehát jóval értelmesebb és műveltebb is volt, mint a többiek. (A fiatalabbakkal szemben használt durva hangnem hátterében a Vargával szembeni sértettsége is állhatott. Albert több interjújában is hangsúlyozta, hogy őt az idősebbek feltétlen tiszteletére nevelték. A nála négy évvel fiatalabb, egalitárius szellemű Varga azonban már kezdő játékos korában sem volt hajlandó cipelni pl. mások bőröndjét, és Alberttel is rendszeresen szembeszállt.) Ha Albert azonban emberére akadt, megtalálta a módját, hogyan kössön kompromisszumot. Mivel edzőbuktató hírében állt, „megszelídítette” a játékosuralomra törők számára kemény diónak számító Lakat Károlyt is. Lakat először meglepte azzal, hogy kilátásba helyezte: kivágja a csapatból, ha nem hajtja végre, amit kér – aztán kellő hatásszünet után hozzátette: nyilván nem kér tőle annyit, mint meccseket végigzakatoló Szűcstől. A történet kulcsmomentuma azonban az, hogy Lakat nyilván jó előre ezt a színjátékot eszelte ki, hogy kihúzza intrikus hírében álló centere méregfogát! Az edzőóriás is megkötötte tehát a maga kompromisszumát – bár ezt a mai profivilágban is meg kell kötnie minden trénernek, aki világhírű csapatot irányít, és nagy egójú sztárokkal kell megtalálnia a modus vivendit. A gond csak az, hogy ez a kiegyezés a teljesítmény-visszatartásra is menlevelet adott Albert számára. Albert világéletében tagadta ősellenségeivel, Vargával és Mátraival való ellentétét is. A szurkolók erről a zuhanyhíradóból vagy – persze, az akkori társadalmi rendszer természetéből adódóan a sorok között olvasva, ill. egy az egyben csak évtizedek múltán – az érintettektől értesülhettek.

Azt, hogy játékfelfogásának milyen korlátai vannak, az amúgy nagyon értelmes és tisztán látó Albert maga is beismerte már pályája alkonya felé. Amikor a Fradi csak nagy balszerencsével (Szőke két tizenegyest hagyott ki!) nem jutott be az UEFA-kupa döntőjébe, és a meccs után a mienket azzal vigasztalták az angol újságírók, hogy legalább szépen játszottak, a „magyar jogo bonito” első számú képviselője így fakadt ki: „A szép játékkal tele a padlás!”

(Az Aranycsapat árnyéka) Albert megítélését eltorzította és a vele kapcsolatos hanyatlás-narratíva kialakulását erősítette az is, hogy az Aranycsapattal és annak legjobbjaival hasonlították össze. A hatvanas évek ún. „Ezüstcsapatától” ui. kimondva-kimondatlanul azt várta a közvélemény, hogy ha az ötvenes évekbeli nagy elődök tragikus módon az utolsó pillanatban hagyták, hogy kicsússzon a kezükből az aranyérem, akkor nyerjék azt meg, mintegy nyerjék azt vissza ők! Bár azt mindenki tudta, hogy ők annyival gyengébbek, mint amennyivel az ezüst kevésbé értékes az aranyhoz képest, de a hatvanas évek világfutballjában nem volt olyan kiemelkedő tudású gárda, mint az 50-es évek első felének piros-fehér-zöld mezt viselő nemzeti tizenegye, vagy az 1958-as VB-győztes brazilok. A 62-es chilei vébét megnyerő brazil, illetve a 66-os, brit földön megrendezett világversenyen a dobogó legfelső fokán végző angol csapat legfeljebb afféle primus inter pares volt a többi 6-7 kiemelkedő teamhez képest, amelyek között ott voltak a mieink is. Az egyébként szigorú ítésznek számító Peterdi Pál, az egyik legjobb magyar sportújságíró éppen a 3-1-es, világraszóló győzelemmel végződő hatvanhatos liverpooli magyar-brazilon felbuzdulva éppen a mexikói VB-től (ó, jaj!) várta, hogy a mieink addigra beérnek, megtanulnak győzni is, és akkor „bármi lehet”. Itt van a kutya elásva: Albert személye Marseille után vált a romlás kiindulópontjává. Egy VB-esélyesnek kikiáltott válogatott ki se jutott a világversenyre! Más, hasonló esetekben is fejeket követelnek, de a csehszlovákok ellen az aztékok földjére való kijutásért játszott harmadik mérkőzésen elszenvedett katasztrofális, 4-1-es vereség után minálunk olyan mérvű bűnbakkeresés indult meg, ami az azt megelőző önámítás természetszerű visszahatása volt.

Valójában ugyanis az Ezüstcsapat a Majdnem, a Mi-Lehetett-Volna-Ha csapata volt, amely 1962-ben az angolok elleni 2-1-gyel, 66-ban a brazilok legyőzésével, a 64-es spanyolországi EB-n pedig azzal legitimálta magát, hogy a nemzetközi szaksajtó előzőleg aranyesélyesnek kiáltotta ki – na meg azzal, hogy Chilében a csehszlovákok, a hispánok földjén a hazaiak, Albionban pedig a szovjetek ellen is nyerhetett volna. Ennek a ha-csapatnak volt emblematikus vezéralakja Albert, az akaratgyenge zseni, akinek jellembeli hibáit a labdarúgósportunk 1969-es Mohácsán kesergő közvéleményünk utólag visszavetítve nagyította fel.

Borsi-Kálmán Béla említett könyvének tanúsága szerint (165-169., 178-182.old.) az Aranycsapat legnagyobb sztárja, Puskás Öcsi is nyomasztó árnyékot vetett Albertre azzal, hogy 1965-ben a Bilbao-FTC VVK-visszavágó után a zöldmezesek öltözőjében Flórit – aki akkor már a csapat első számú vezéregyénisége volt – csapattársai előtt szégyenítette meg azzal, hogy a nála 4 évvel fiatalabb Vargát jobb játékosnak titulálta, amitől Varga vérszemet kapott, a csapaton belüli ellentétek pedig kiéleződtek. Persze, lehet, hogy Puskás kapva kapott az alkalmon, hogy a lehetséges utódjának kikiáltott Albert önbizalmát törheti le azzal, hogy riválist támaszt neki „házon belül”, de az Aranycsapat tagjának megfellebbezhetetlen tekintélyét ebben a szituációban még az is tetézte, hogy olyasvalaki mérte meg és találta könnyűnek Albertet és hitelesítette Vargát, aki a sztálinista sportéletben ugyanúgy világnagysággá tudott válni, mint később a nyugati profi világban – amiből Varga egy életre tőkét kovácsolhatott „antialbertizmusa” számára.

két jellegzetes pillanat a Császárról

(Epilógus) Mentsük hát fel Albertet? Ne mentsük fel, de ne is csináljuk belőle a magyar foci lezüllésének bűnbakját, mert ez irracionális, mágikus gondolkodásra vallana, ami a valóság, a felelősség elől menekülő ember sajátja. Vegyük figyelembe azt is, hogy Albert a munkahelyein, a Fradinál és a válogatottnál beosztott volt. Ha egy huszonéves munkavállaló viselkedését, a munkához való hozzáállását egyetlen vezető sem kritizálja komolyan, miből kéne gondolnia, hogy változatnia kellene rajtuk – pláne, ha rendkívüli képességeinek köszönhetően a szakmájában Európa legjobbjává választják?

Albertet ugyanakkor senki nem is kényszerítette, hogy a könnyebb utat válassza, ahogy ma se kötelező kiskapukat keresni, legfeljebb talán nehezebb dolga van annak, aki nem teszi. Albert vétke éppen vezéregyéniség mivolta, labdarúgói zsenialitása és egyes kiemelkedő emberi tulajdonságai (intelligencia, céltudatosság, kulturáltság) miatt nagyobb, akkor is, ha a „közeg”, ami körülvette, álmunkára hajlamosította. A kontraszelekciónak „csak” a végpontján jelennek meg tömegével idióták és szarháziak vezető posztokon. A kiindulópontban a legkiválóbbak azok, akik engednek a teljesítményelv alkalmazásából. Ez mutatja Albert Flórián igazi értékét, de valódi felelősségét is.

                                                                                                                                            Balog Iván

Reklámok