Paul Breitnert igazi fenegyerekként ismerték meg a labdarúgásért rajongók, még azt is képes volt megtenni, hogy miután felkérték, legyen a német válogatott szövetségi kapitánya 17 órával később lemondott posztjáról. Egy bozontos zseni pálfordulásai.

Az 1951-es születésű Breitner 19 évesen, az oslói 7-1 alkalmával mutatkozott be a nyugatnémet válogatottban, tehát már igen korán kitűnt tehetségével. Valljuk meg: kevés „balbunkó” tud futballozni – a Bayern Münchenben játszó Breitner azonban zsugás volt a javából. Nemcsak a „hátrajátékban” excellált (gyors volt és kemény, jól szerelt, fejelt és helyezkedett), hanem alkotni is tudott a labdával akkor, amikor ezt őelőtte csak Nilton Santos tudta megcsinálni az ötvenes és Giacinto Facchetti a hatvanas években. Látott a pályán, cselezni, beadni éppúgy tudott, mint indítani vagy lőni – gólokat is. Az elsőt a válogatottban éppen nekünk a Népstadionban, 1972-ben, amikor a vendégek 2-0-ra nyertek. De akkor se esett kétségbe, ha büntetőt kellett rúgnia: az ő 11-esével egyenlített az NSZK a 74-es VB-döntőben a hollandok ellen a 2-1-es német győzelemmel végződött mérkőzésen.

1974-ben, a BEK elnyerése után a Bayerntől a Real Madridhoz szerződött, ahol a Pirri-Netzer-Velázquez-Breitner négyes tagjaként immár a középpályán varázsolt. 1978-tól azonban, egyéves braunschweigi kitérő után ismét a bajoroknál folytatta, most már végleg az irányító szerepkörében osztogatva a gólpasszokat és szórva átlövésekből a bombagólokat. Balhátvédből irányító! Ilyet se nagyon látott még a futballvilág – kivéve Leonardót, a brazil ex-balbekket, aki szintén kezébe vette a karmesteri pálcát. Breitner aztán 1981-től visszatért a válogatottba is, olyannyira sikeresen, hogy abban az évben az Aranylabda-szavazáson második lett. Aztán az egy év múlva világbajnoki ezüstöt nyerő Nationalelf vezéreként ő rúgta csapata egyetlen gólját az olaszok elleni 1-3-as döntőn. Pályafutásának egy év múlva egy váratlan sérülés vetett véget.

Legnagyobb mérkőzése az 1972-es, angolok elleni 3-1 volt a Wembleyben, ahol minden idők legjobb német válogatottjának legszebb mérkőzésén társaival együtt ő is a csúcsra jutott – bár akkor még csak a (később megnyert) EB-n a legjobb négy közé jutás volt a tét, amit aztán az otthon 0-0-ra végződött visszavágó biztosított be. Az 1966-os VB-győztes szigetországiak az NSZK elleni 2-0-s vezetésről 3-2-re elbukott mexikói VB-nyolcaddöntőért is revánsot akartak venni, de a vendégek úgy eldugták előlük a labdát, hogy a teltházas londoni közönség döbbent csendben figyelt. A korábban „rakkeroknak” elkönyvelt németek oktatták a házigazdákat a labdarúgás tudományára! A germán tikitaka egyik karmestere pedig Breitner volt – balhátvéd létére. A pofaszakállas balbekk cipzárként járt fel-alá a balszélen, és úgy szabott fazont együttese szemkápráztató labdajáratásának és támadójátékának, hogy közben „mellékesen” a szélsőjét is levette a pályáról.

Breitner nemcsak a pályán nem volt akárki, hanem azon kívül is, és ezt mindig ki is hangsúlyozta. Mindig különbözni akart. A Bayern és Császára, Franz-Josef Beckenbauer jobboldali, tekintélyelvű és konformista volt – Breitner szakállat, bajszot és afro-frizurát növesztett, Lenint és Che Guevarát olvasott, és egy nagy Mao-kép előtt ülve, lábánál egy hatalmas boxerrel fényképeztette magát. „Kedvenc játékosom? Mao Ce-tung! Milyen eredménnyel lennék elégedett? Ha az amerikaiak veszítenének Vietnamban!” – polgárpukkasztott. Az ellenfelek szurkolói komcsizták is rendesen, de ez őt csak doppingolta: „én csak focizni akartam, de ha ócsároltok, annál jobban igyekszem!” – vágott vissza. Aztán elmesélte: 16 évesen a vidéki kisvárosban, ahol felnőtt, nagy hatással volt rá Che Guevara halála. Az egyetemen egy, szociális munkásoknak szóló kurzust is felvett. Bár nehéz természete miatt végül nem ő, hanem az amúgy apolitikus Netzer lett a poszt-68-as nyugatnémet fiatalok futballistabálványa, nimbuszát növelte, hogy megtagadta a katonai szolgálatot is: Hoeness pincéjében bujkált néhány éjszakát, és csak akkor vonult be, amikor már falragaszokon körözték. De máskor is tett rossz fát a tűzre. A maradiakat még azzal is cukkolta, hogy kijelentette: felesleges a himnuszt játszani válogatott mérkőzések előtt, mert csak zavarja a játékosokat a koncentrálásban. Kritizálta azt az életformát is, ami a válogatott játékosoknak kijut: „reptér, hotel, reptér, és más semmi” – mondta. Amikor a ’73-as bajnokság megnyerése után a Bayern megbüntette, mert egy fotó tanúsága szerint anyaszült meztelenül ünnepelt egy úszómedence partján, így fakadt ki: „ebben a szaros klubban még örülni se lehet?” Hoeness-szel együtt ő volt a vezetője annak a lázadásnak is, amely során a 74-es VB-n a nyugatnémet játékosok százezer márkát követeltek az öntelt, a játékosokat kifutófiúnak néző szövetségi vezetőktől a világbajnoki győzelem fejében. Breitner odáig ment a nyomásgyakorlásban, hogy kétszer is összecsomagolt: agyő vébé, viszlát válogatott, ha a nagyfőnökök nem tesznek még a tűzre!

Breitner Maóval
Breitner és Mao

Ahogy korosodott, egyre fontosabb is lett a számára a pénz. „Úgyis minden ekörül forog, a szocializmusnak itt nem terem babér” – nyilatkozta. Ezzel most már a korábbi „baloldali” imázsához képest különcködött – így is hű maradva örök nonkonformizmusához, amellyel még az ellenkultúrát is opponálta. Igazából nem is volt baloldali, hanem l’art pour l’art lázadó. A „balos” balbekk még Franco életében a diktátor kedvenc csapatához, a Real Madridhoz szerződött súlyos ezresekért. A már szenilis Franco berzenkedett is a „kommer” focista leigazolása ellen, de megnyugtatták: nem lesz gond. Nem is lett, bár Breitner annyit megőrzött balosságából, hogy az 1978-as világbajnokságon való részvételt az argentin junta elleni tiltakozásul lemondta. Aztán hazatérve – ugyancsak jó pénzért – a nem éppen világhírű Braunschweighez szerződött, amelyet utólag „vidéki szatócsboltnak” minősített, ahol „a trágya a legfőbb téma”. Demonstrálva, hogy ő a polgárpukkasztókat is pukkasztja, reklámszerepléseket vállalt, a Volkswagen, valamint uram bocsá’, még a McDonald’s számára is, sőt, még szakállát is levágatta, hogy egy borotvahabot népszerűsítsen. Visszavonulása után „örök ellenzéki” mivoltát a médiában, szakkommentátorként hasznosította, és így tovább kritizálhatta a német futballestablishmentet, beleértve Beckenbauert is. Egyszer őt is felkérték kapitánynak, de mindössze 17 óra múlva (!!) a DFB visszatáncolt – mégsem akartak élő időzített bombát a Nationalelf élére…

Ma már azonban kibékült Franzi császárral, és azt vallja: a rebellió, a ribillió addig helyénvaló, amíg az ember fiatalon ki nem tombolta magát. „Mikor kérdezzen, lázadjon az ember, ha nem fiatalon? De a véleményét mindig megváltoztathatja!” – magyarázta „pálfordulásait”. Ez is tipikusan breitneri azonban: ragaszkodik ahhoz, hogy dacoljon az elvárásokkal, a megszokással – akár leszámolva az örök békétlen sztereotípiájával is. Breitner a pályán és az életben is kreatív és szubverzív volt, a saját fejével gondolkodott minden helyzetben – egy olyan társadalomban, ahol a beilleszkedni és megfelelni vágyás sokszor nagyon is túltengett. Ebben áll igazi nagysága, ami túlnő a szokásos sportolói nagyarcúságon is.

                                                                                                                                           Balog Iván

Reklámok