Ősi fegyver a közös éneklés. Nemcsak megrettentheti az ellenfelet, de saját magunk önbizalmát is az egekbe lökheti, hiszen az együvé tartozás igen hatásos és közben pofonegyszerű kifejezési módja. A szurkolói nóták és azok közös éneklése, illetve ordibálása a futball alapvető velejárója. Íme, a kedvenc rigmusaink.

Soha az életben nem fogom elfelejteni azt az élményt, amit a budakeszi ultrák okoztak nekem. Egy BLSZ III-as meccsen, amikor otthon fogadták a Hidegkúti SC-t, én pedig a vendég csapat videósaként néztem a meccset, hallhattam a hazai csapat fanatikusainak egyik kedvenc rigmusát, ami az ismerős dallamra írva így hangzott: “Nem érdekel más, csak az erőszak, meg a nagy csöcsök és az análszex.”


1:27-től az idézett nóta:

 

Gondolom, az eredeti minden focirajongónak ismerős. A budakeszi verzióval éles kontrasztban áll, ahogy egy 2011-es felvételen egy miskolci kislány énekli a DVTK indulóját. Imádnivaló videó, úgyhogy erről a listáról kihagyhatatlan ez a darab, pláne ama szupercuki pillanat miatt, amikor az éneklésbe bekapcsolódik a többezer diósgyőri ultra, ami egy kicsit meghökkenti a kilencéves Pannit, aki némi elakadás után azért folytatja a dalt.


Nem lehet nem szeretni. És ha már a kontrasztoknál tartunk, muszáj megemlíteni a DVTK másik híres rigmusát, ami leginkább a Nyíregyháza elleni rangadókon szonkott felhangzani, és valahogy így keződik: “Fojtogatok egy tirpák lányt…” . Hát igen, az ennyire offenzív szurkolói megnyilvánulásokról hallgatni is elég álságos lenne, egyelőre viszont elég is belőlük.

Ismerünk olyan nótát is, amivel egy klub egycsapásra híressé vált, még ha kétes értékű is ez a hírnév. Albertirsa futballcsapatában aligha volt mindenki elragadtatva attól a himnusztól, amely nagy pályát futott be, kétségkívül abszurd volta miatt, így hát nem biztos, hogy a helyi piros-feketék büszkén dudolászták a “The show must go on”sajátos verzióját. Mindazonáltal az az elkötelezettség és rajongás, ami a dalt szülte, mindenképp megsüvegelendő.

A szerző Süveges-Papp duó annyira ráérzett a slágergyártásra, hogy még egy indulót produkáltak, ezúttal az ismert Michel Telo-szám dallamára, és még ezzel is egész szép sikereket arattak, de országosan ismertté ez az alkotásuk már nem vált.

No de elég a komolytalanságból, amikor számunkra oly drága emberek azért tévedtek erre az oldalra, hogy egy You’ll never walk alone-hoz, vagy egy Hajrá Fradi!-hoz, netán a Loki-indulóhoz hasonló újdonsággal ismerkedhessenek meg!

Több szempontból is hálás lehetek gimnáziumi töritanáromnak, de ha egy dolgot kéne megneveznem: mi a legfontosabb, amit tőle tanultam, akkor az (Gavrilo Princip bűntársainak neve Vazo Csubrilovicstól Danilo Ilicsig helyett) a Paokara. Görögországban az ultrák – függetlenül attól milyen sportrendezvényen vannak – olyan félelmetes hangulatot tudnak kelteni, hogy még egy videó nézése közben is belém fagy a húgy. A PAOK drukkerei pedig mind közül a leghangosabbak, és ezt a dallamot, ha az ember egyszer hallja, nem felejti.

És valósznűleg minden egyéb testnedv is elhagyná a szervezetemet, ha ebbe a földi pokolba, az amszterdami éjszakába, egy Feyenoord elleni győztes meccs utáni partiba csöppennék.
Ez a Tifosi Amsterdam, amitől minden együgyű rotterdaminak a lábába száll a bátorsága, és addig fut, amíg jól el nem rejtőzik valami hollandus kanális legeldugottabb zugában, hogy soha többé ne kerüljön szembe egyetlen ajaxossal se.

Egy-két-há, nem túl bonyolult, de legalább rohadt hangosan lehet üvölteni törökül. A Besiktas fanatikusai a Çarşı csapatába tömörülnek , és olyan performance-ot tolnak meccsről meccsre, hogy a Youtube-on nézve is kettéreped bele a hangszóróm. Van pár brutál verzió ezekből a felvételekből, és akármelyiket nézi is az ember, végig az a benyomása marad, hogy lerepül a feje, ha tovább hallgatja, amint 40 000 elvetemült török torkaszakadtából üvölti, hogy “Besiktas hersey sensin” (ami nagyon szabad fordításban azt jelenti, hogy a Besiktas a mindenem).

Hasonlóan számolós mókát játszanak Törökországban másutt is, így a Galatasaraynál is, de a Besiktas szurkolói serege igazi lidércnyomást jelenthet bármilyen ellenfélnek.

Ha pedig Dél-Amerikába tekintünk, ahol aztán tényleg mindenre képesek a szurkolók imádott csapatukért, nehezen találnák lehengerlőbbet a Flamengo ultráinál. Mindenféle összesítésben és listán, amit ehhez a cikkhez átnéztem, ott vannak a riói csapat himnuszai és fanatikusai. Persze a Maracanában megvan minden feltétel ahhoz, hogy a vendégcsapat játékosai már az első percben meg legyenek félemlítve. De az a mennyiségű pirotechnikai eszköz, zászló, vagy akármi, ami az ultrák kezébe kerül, gyakorlatilag egy komplett hadjáratra elegendő lenne, ezzel adva még durvább színezetet a nyolcvanezres lelátónak.


Egy egész rockoperát fel lehetne építeni különböző szurkolói himnuszokból, gyönyörű nyitány lehetne a You’ll never walk alone, szólónak pedig akár a MU drukkerek kedvenc keserűen gyűlölködő dala, a United rule. A darab drámai konfliktusának tetőpontja pedig a fradisták nagy nótája lehetne a Nem kell a szkenner kezdetű rigmus.
De ennek a képzeletbeli zenetörténeti remekm
űnek a pontos szinopszisa már egy másik írás témája lesz, mint ahogy izgalmas kutatás lehetne az is, milyen evolúción keresztül mentek át bizonyos énekek, például hogy terjedt el a szurkolók között az ír népdalból származó amerikai katonai indulóvá vált When Johnny Comes Marching Home, és lett itthon ismert rigmus a Lesz még Erdély Magyarországé szöveggel.

Advertisements