Az 1944–ben Garán született, viszonylag fiatalon, mindössze 63 évesen elhunyt, délszláv származású Páncsics Miklós középhátvédként nagy tehetségnek indult, de pályája sokáig azt példázta, hányszor kell a padlóról felkelni ahhoz, ha valaki bajnok akar lenni.

Az 1963 őszi egyfordulós bajnokság elején, Mátrai sérülése miatt került be először az FTC első csapatába. Sokáig jól is teljesített, amikor következett a Honvéd elleni rangadón elszenvedett 7-2-es (!!) vereség. A piros-fehéreknek, főleg Tichynek annyira kijött a lépés ezen a meccsen, hogy bolondot csináltak az ellenfél védősorából. Hősünk visszakerült a tartalékok közé, és legközelebb akkor szerepelt újra bajnokin a posztján, amikor Albert 1964 nyári lábtörése miatt Mészáros a pályáját csatárként kezdő, villámgyors Mátraiból ezúttal jobbszélsőt csinált. Egy ideig működött is a dolog: az Újpest elleni rangadón, 85 ezer néző előtt (!) is 2-1-re vezetett a Fradi, utána viszont Göröcs és Kuharszki „Kuksi”, a másik lila-fehér labdazsonglőr varázsolni kezdett, és a zöldek védősora attól kezdve a meccs hátralevő részét négykézláb töltötte. A végeredmény 4-2 oda, Páncsics számára pedig újra a kispad. A következő évben már csak az MTK ellen vették elő – a VVK-döntő előtt az ekkor már 33 éves Mátrait pihentetni kellett – , de egy beadásnak csúnyán alászaladt, Kuti pedig befejelte az ajándéklabdát. Itt is 2-4 lett a vége…

Úgy tűnt, Páncsicsot végleg le kell írni. 1966-ben azonban „Horváth Apit” a BEK-ben, az Inter elleni 0-4-es katasztrófa alkalmával kiállították, és az 1-1-es visszavágón Tátrai Sándor, az új edző az addigi bukott centerhalfot balhátvédként betette a kezdőbe – itt pedig végre megragadt, mert leradírozta a milánóiak csillagát, Jairt! Állandó csapattag lett a védelem baloldalán még az 1967-es nagy Fradiban is, és az év végén a válogatottba is bekerült, egy sérülés miatt éppen középhátvédként (!). Bár a csapat kikapott az NDK-tól 1-0-ra, ő ezúttal nem mondott csődöt ezen a poszton, ahol pedig annyi csalódás érte. Igazából akkor debütált, amikor Albert az Aranylabda birtokában végre megszabadulhatott Mátraitól, és a Liverpool elleni, hazai 1-0 után szinte reménytelen VVK-revansmérkőzésen már Páncsics foglalta el a védelem közepét. A zöld-fehérek általános elképedésre kint is 1-0-ra nyertek, a 3-as mez régi-új tulajdonosa pedig tanári módon játszott. Még abban az évben olimpiát nyert Mexikóban.

Liverpool- FTC 0:1

Ekkor kezdődött el fénykora, amelyben szinte átjátszhatatlannak bizonyult. Egy-egyezésben verhetetlen volt: lefuthatatlan, kicselezhetetlen, és többnyire (azért nem mindig) lefejelhetetlen is, emellett jól helyezkedő, tisztán játszó észhátvéd is volt – igaz, sokszor vágta a labdát. 1970-ben annyira bombaformában volt, hogy – némileg outsider, az MTI-ből jött – szövetségi kapitányunk, Hoffer József a vébé után azt nyilatkozta róla, hogy a világ három legjobb középhátvédje között van, az olasz Ceránál jobb, sőt, az uruguayi Matosasnál is (!?).

ftc1967
A dr. Lakat Károly vezette FTC a soraiban Alberttel, Vargával, Fenyvesivel, Páncsiccsal

Páncsics játéka az 1969-es és 1970-es bajnok (és 1968-69-es VVK-döntős), a válogatott zömét adó Dózsának is megtetszett. Annál is inkább, mert a magyar klassziscsapat Achilles-sarka a védelem, azon belül is a söprögető szerepköre volt. A következő újsághírek szerint a vonzalom kölcsönös volt: „Páncsics az Újpesti Dózsába tart”, „Páncsics az Újpesti Dózsában edzett” – írta a Népsport 1970. augusztus 1-én, ill. 8-án. A két klub közben intenzíven tárgyalt, de mindhiába, én pedig 14 éves Fradi-drukkerként felháborodva figyeltem, amint „a szemét rendőrcsapat elrabolja” világklasszisunkat. És fellélegeztem, amikor 15-én már arról tudósított a sportnapilap, hogy „Páncsics visszatért”, majd másnap játszott is a Pécs elleni 3-1-en, és 7-es osztályzatot kapott.

Szintén 16-án egy másik hír is megjelent a sportújság címoldalán, amely szerint az MTS (az akkori legfőbb sporthatóság!) 191/1970. számú határozata „..az átigazolási szabályokat az 1970-es egyidényes, ill. az 1970/71-es bajnokságban szereplő játékosokra vonatkozóan – ha az egyesületek nem tudnak megállapodni – felfüggeszti. E játékosok más egyesületekbe nem igazolhatók, átigazolási kérelmet nem nyújthatnak be, és leállással a várakozási idő sem kezdődhet meg.” A Dózsa tehát hoppon maradt, és már ősszel védelmének összeomlása miatt esett ki a Crvena Zvezda elleni, itthoni 2-0 után a BEK-ből (0-4), majd két és fél év múlva jött a legfájóbb védelmi bakisorozat. A Juve ellen idegenben gólnélküli döntetlenre végzett a magyar bajnok, aztán itthon ragyogó játékkal már a 12. percben (!!) 2-0 volt ide – a vége mégis 2-2 és kiesés lett, a torinói gárda pedig a döntőig menetelt. Ahogy Végh Antal fogalmazott híres-hírhedt Miért beteg a magyar futball-jában: „Altafini kétszer bólintott, az Újpest mehetett utána legelni”. Persze, „mi lett volna, ha” típusú okoskodás, de Páncsiccsal mindez elképzelhetetlen lett volna.

Az újpestiek már megszületésekor „Lex Páncsicsnak” titulálták a szemlátomást egyetlen emberre szabott, ordítóan jogállamiatlan jogszabályt. Csakugyan, a határozaton érződik az 1968-as gazdasági reformmal szemben indult balos ellentámadás munkaerőpiacot korlátozó, „vándormadár-ellenes” szelleme. Másfelől érezhető egyfajta kádárista egyensúlyozás is: ne bőszítsük fel a legnagyobb szurkolótábort, a fradistákat azzal, hogy legjobbjukat elengedjük a belügyi csapathoz, ne ismételjük meg az ötvenes éveket, amikor Henni, Budai, Kocsis, Deák és Czibor hatalmi szóval a honvédségi, ill. a rendőrségi egyesület labdarúgója lett!

A dózsások viszont ma is váltig állítják: folytatni kellett volna az aranycsapat megteremtésében is szerepet játszó, a zsarnokságokra jellemző úzust. Zámbó pl. így vélekedik: „Én úgy látom, azért nem jutottunk a csúcsra, mert mi itthon nem alkalmaztuk a románok módszerét. Ceausescu egy őrült diktátor volt, de a sportot, a labdarúgást eredményesen irányította. Nem véletlenül nyert a Steaua BEK-et. Ezt mi is megtehettük volna, ha néhány futballistával rendeletileg megerősítik a csapatunkat. Az Újpest csatársorától rettegtek az ellenfelek, sok gólt rúgtunk, de sokat is kaptunk. Érthető, hogy Páncsics Miklóst ide akarták hozni a Fradiból. Ha stabilabb a védelmünk, nincs, aki megállítson minket, lehet, hogy mi is BEK-et nyerünk.” Ha – feltéve, de meg nem engedve!! – abból indulunk ki, hogy mindegy, van-e demokrácia, egy a fő: hogy legyen csúcsfutball, az érvelés akkor is sántít. Éspedig ott, hogy pont Romániában éppen a posztsztálinista diktatúra, a brutális hiánygazdaság generált a labdarúgók számára csaknem olyan teljesítménykényszert, mint a nyugati profizmus – ez a motivátor azonban éppen az 1968-as gazdasági reform után minálunk már hiányzott.

Páncsics 1972-ig még magas színvonalon futballozott, egy bajnokiján, éppen a lilák elleni, Megyeri úti 2-0 után az év tavaszán 10-est (a lehetető legmagasabb osztályzatot) is kapott a népsportosoktól, először a lap történetében. A Wolverhampton elleni UEFA-kupavisszavágón azonban nem bírt Dougannal, a hazaiak 34 évesen is ördöngös (az 58-as VB-n is szerepelt) északír csatárával. Aztán a románok elleni EB-selejtezőn jól játszott ugyan, de egy hibájából Bukarestben gólt kaptunk, a négyes döntőben Géczivel koprodukcióban elkövetett óriási bakijából pedig szintén (az előbbi csak ikszet, a második azonban már vereséget ért). 1973 tavaszán jobbhátvédben (?!) már védelmünk Achilles-sarka volt itthon az osztrákok ellen. A harminc felé közeledve lassan hanyatlani kezdett. Fiatalítást szorgalmazó edzője, Dalnoki Jenő klubjában is kóstolgatni kezdte, mondván: vegye észre, hogy más belső védők, az ifjú Viczkó vagy Rab Tibor is milyen jó labdarúgók. Aztán bekövetkezett az elképzelhetetlen: Páncsics Miklóst 28 évesen elcserélték Pusztaival, és „száműzték” Kispestre…Utána elment az Építőkbe levezetni, jogot végzett, MLSZ-főtitkár lett, aztán a rendszerváltás után a kilencvenes években az FTC menedzser-igazgatója, ahol számos zűrbe keveredett – ennek az írásnak azonban nem a sportvezető, hanem a labdarúgó Páncsics a főszereplője.

„Szabadítsuk ki Páncsicsot!” – javasoltam nevetve alternatív március 15-i jelszónak 1975-ben, amikor a két, ill. három évvel korábbi ünnepeken történt zavargások miatt egyesek aggódtak, mert kokárdát hordtam. Pedig Páncsics nem ekkor, a Honvédban volt fogoly, hanem a Ferencvárosban, 1970-ben. Nincs azonban az a sportőrület, amely miatt megérné, hogy hazánkban diktátoroknak vagy náboboknak köszönhetően lendüljön fel a labdarúgás – és ez a múltra éppúgy áll, mint a jelenre.

                                                                                                                                                  Balog Iván

Reklámok