1936. április 3-án incidens történt a Földesi TE–DMTE összecsapáson. „Mintegy százötven nyilaskeresztes behatolt a nézőtérre, és mindjárt akkor, amikor a DMTE csapata feltűnt a piros-fekete dresszben, botrányt provokált, kommunistáknak nevezte a munkásifjakat, majd sárral, kővel dobálta meg őket. A mérkőzés egész ideje alatt a legközönségesebb szidalmakkal illették a debreceni csapatot, amely ennek ellenére döntetlenül mérkőzött.”(Debreczen 1936. április 5.) Ez azért is érdekes információ, mivel a DMTE köztudottan nem kommunista, hanem szociáldemokrata egyesület volt.

1995 őszén hosszasan beszélgettem Schwarcz Sándorral. Pokoljárásának stációiról, a vele a munkaszolgálatban, Birkenauban és más haláltáborokban megtörtént szörnyűségekről szól L. Kelemen Gábor Gól a halál kapujában c. könyve.

Az 1911-ben született férfiúról érdemes tudni, hogy nem csupán a foglyok csapatában, hanem a DMTE-ben és a Zerkowitz Textilesben is játszott elhurcolása előtt. A Gúnyának becézett hajdani sportoló a következőket mondta nekem és kísérőmnek, Gábor Leventének (a debreceni Baross Gábor Szakképző Intézet stúdiósa volt, 2008 decemberében hunyt el): „(…) a DMTE labdarúgóinak zöme kétkezi munkás volt, és nincs tudomásom arról, hogy bármelyikük is szimpatizált volna a kommunistákkal. Debrecenben alig-alig voltak kommunisták a húszas-harmincas években. Úgy elmerült pártjuk a konspirációban, hogy a létezéséről szinte senki sem tudott… Hallod-e, nem viccelődöm tovább veled, mert utóbb én is tagja lettem a Magyar Dolgozók Pártjának, bár nem voltam az osztályharc beteges megszállottja. És mit ad a Jóisten? 1956 októberében beválasztottak a Forradalmi Tanácsba! Engem, a Centrum Áruház későbbi igazgatóját, az egykori 17854-es számú auschwitzi deportáltat! Pedig nem kóseroltam magam, nem törtettem, mint egyik-másik hitsorosom. Idefigyelj, erről itt sokáig nem volt ildomos beszélni, generációk hallgattak róla szemérmesen. Látom rajtad, téged is feszélyez, képtelen vagy természetesen kezelni. Kerülgeted, mint szúnyog a neonfényt. Szóval, hogy ki a zsidó, és ki nem az. Ebben a formában a kérdés nem foglalkoztatott, mindig csupán az ember érdekelt. Nem ítélkezem senki fölött, hisz magam is hazugságnak köszönhettem az életem, valamint annak, hogy 17 éves koromtól fogva fociztam. Nem túl sikeresen, inkább szívósan. Amikor kizavartak bennünket a barakkból, és felsorakoztunk a rettegett Appelplatzon, egy középtermetű SS tiszt megkérdezte, hogy ki futballozott odahaza. Amint lefordították kérdését, azonnal jelentkeztem. Firtatta, hogy melyik magyar klubban játszottam. Habozás nélkül megneveztem a Bocskait. Ugyan már, én és a Bocskai?! Akkor vettem észre, hogy vele van Steinberger Dezső, a Balmazújváros patrónusa, a Reiner-féle lisztmalom tulajdonosa, akinek odahaza remek kapcsolatai voltak a Bocskaival. Auschwitzban amolyan mindenesként tevékenykedett a cigányokból meg zsidókból összeszedett lágercsapat mellett. Jól beszélte a németet, tolmácsolt is. Elszédültem a felismeréstől. Azt hittem, menten végem, a helyszínen felkoncolnak a keretlegények. Becsületére váljon Steinbergernek, a szeme sem rebbent, holott pontosan tudta, ki vagyok, hogy szóba sem jöhettem a Bocskainál. Ha lebuktat, most nem beszélgetünk. Egyébként Desiderio Solti néven hallomásból ismerheted. Túlélte a borzalmakat, és egy időben a világhírű Internazionale menedzsere volt. Tavalyelőtt halt meg, úgy rémlik, Milánóban.

A szabadság hasonlatos az egészséghez. Míg birtokolod, fel sem tűnik megléte, oly természetes, ám mikor elveszíted, nagyon-nagyon fáj. Tapasztalatból tudom, barátom, hogy az embert a szenvedés és nem a munka tette emberré. Nekem elhiheted. Én láttam Mengele doktort a makulátlan tisztaságú fehér kesztyűjével jobbra vagy balra inteni. Nem sejthettük a birkenaui peronon, mit jelentenek unott mozdulatai…”

Schwartz 1

(Valóban ismertem Solti Dezső nevét. Összefüggésbe hozták személyét az Internazionale nemzetközi panamáival, melyekben volt szerepe. Ungvári Tamás állítja az interneten hozzáférhető Mizantróp című dolgozatában, hogy Schwarcz Sándor és Steinberger Dezső játszottak a Bocskaiban. Egyikőjük sem futballozott soha a debreceni kék-sárgáknál.)

Mint említettem volt, Schwarcz erősítette a Zerkowitz Textilest (később Debreceni Textiles SE-nek nevezték) is. 1934-ben a „rőfösök” több játékosát kiállították, eltiltották, mert szándékosan sérülést okozott ellenfelének. Egy esetben Gáll úgy képen vágta a bírót, hogy arccsonttöréssel kórházba kellett szállítani. Brutális tettéért örökre eltiltották. 1934. május 6-án Antal eltörte a püspökladányi Ferencz Andor, az amatőr válogatott csatárának lábát. A szintén szabálytalankodó Schwarczot a rendőröknek kellett kimenteni a berohanó nézők karmai közül (Püspökladányi MÁV–DTSE 2:1).

Erre a „kalandjára” is visszatekintett az egykori sportember, aki nemcsak futballozott, hanem egy időben bokszolt is. Előtte azonban kikötötte, hogy a hallottakat csak halála után közölhetem. A következőket mondta: „Cáfolom, hogy favágók lettünk volna. Férfiasan játszottunk, nem alattomosan. Gyakran alpári módon »ergerbergereztek« bennünket, pláne a vidéki mérkőzéseinken. Ilyen esetekben felment a pumpa, nem tagadhatom. Megfelel a tényeknek, hogy a csapat egy része zsidó volt, de nem mindenki.

A helybéli DKASE tényleg nem volt a kedvencünk, holott számos izraelita futballistája volt. Egy időben országos hírű együttese volt, sokan támogatták. Kivált a város gazdag zsidó kereskedői álltak mögötte, no, meg a jelentős és lelkes szurkolótábora. Amint megalakult a Bocskai, majd a Zerkowitz, a KASE hívei közül számosan átálltak hozzánk, illetve többségük természetesen a Bocskaihoz. A kék-fehérek mindig is a szipkázót látták bennünk, mivel korábban közülünk páran náluk játszottak. Ők voltak a pénzes nagycsapat, és akként léptek is fel, ha érted, hogy mire gondolok, míg nekünk a csóró kiscsapat szerepe jutott. Megjegyzem, a lekezelő tempó igen fel tudja dühíteni az embert. A gazdasági válság alatt aztán megroppantak, ahogy mindenkit megviseltek a kegyetlen esztendők.

A nézőtéri botrányokról nem sok konkrétumra emlékszem. Többször előfordult, hogy nem is a mieink kezdték a verekedést, hanem őket támadták meg. Hallottam esetről, hogy a Textiles–DKASE meccsen a vagongyáriak, a DVSC fanatikusai provokálták a megjelenteket. Jelzem, belekötöttek azok a Bocskai drukkereibe és sztárjaiba is, ha alkalom adódott rá. Egyszer még Markos Imrét, a válogatott jobbszélsőt is kikezdték.

A püspökladányi afféromról: való igaz, határozottabban odaléptem az illetőnek, viszont senki sem hallotta, vagy nem akarta hallani, előtte miket vágott a fejemhez. Ne írd le, fiú, nem tűrné a nyomdafestéket! Hogy pénzt kaptunk a futballért? Igen, ezt sokan állították. Lehet, hogy egyesek suba alatt kaptak. Erről többet nem tudok, mert nem érdekelt. Az biztos, én sohasem a labdarúgásból éltem, és csapattársaim is mind a gyárban dolgoztak. Ki kétkezi munkás volt, ki irodista.”

2007. március 3-án (halotti bizonyítványában e dátum szerepel), 96 esztendősen örökre eltávozott közülünk Schwarcz Sándor, én pedig – ígéretemhez híven – megírtam az általa felelevenítetteket A debreceni futball képes kalauza 1899– című, monografikus jellegű könyvemben.

Schwartz2

Advertisements