Patrick Barclay könyvét olvasom José Mourinhoról, amikor ahhoz a részhez érek, hogy Barclay elviszi egy pszichoanalitikus ismerőséhez Mourinho néhány nyilatkozatát. Az egész történet egy bekezdés alatt véget is ér, amikor Barclay elmondása szerint a pszichoanalitikus kvázi visszautasítja, hiszen a sajtótájékoztatókon Mourinho úgyis egy álarcot visel, és „mindenkihez szól”, tehát nem analizálhatjuk ki, hogy végül meglássuk a valódi Mourinhot.

A pszichoanalitikusnak minden bizonnyal igaza volt, mégis maradt bennem hiányérzet. Szerettem volna azt olvasni, hogy Barclay ezután egy filozófushoz (egy portugáltól, Manuel Sérgiótól Mourinho nagyon sokat tanult), ne adj Isten egy szociológushoz, vagy politológushoz fordul. De ez nem történt meg, és tovább olvastam (az egyébként izgalmas) visszaemlékezéseket, epizódokat Mourinho munkásságáról.

Aztán, azelőtt, közben olvasom Ernesto Laclau A populista ész című könyvét. Megállok. Gondolkodom. Ismerősen hatnak a gondolati szálak, bevillan Mourinho arca. Egy pillanatra megijedek. Aztán tovább esz a fene, és belegondolok, hogy érdekes lenne picit más szemszögből is megnézni „a” José Mourinhot.

Szóval, mi lesz itt?

1. veszem Ernesto Laclau populizmusról írt könyvének okosságait

2. megpróbálom nem ráerőszakolni a gondolati szálakat Mourinho edzői tevékenységére, de azok alapján vizsgálni azt

3. törekedni arra, hogy (magamnak is) érthetően egy új perspektívából „magyarázzak”

4. (talán) vitát generáljak

LACLAU ELVÉGZI A KEZDŐRÚGÁST- IGÉNYEK, ÜRES JELÖLŐK, NÉP

Ernesto Laclau 1935-ben született argentin politológus, akit a posztmarxizmus és a poszt-strukturalizmus jelentős gondolkodójaként tartanak számon, 2014-ben Sevillában halt meg.

Laclau legfontosabb munkáit Chantal Mouffe-fal együttműködve alkotta meg, ezek csomópontja a hegemónia elmélet és az „üres jelölő” (empty signifier) kifejezés elhelyezése a társadalom- és politikaelméletben. Laclau gondolatai több korábban általánosan elfogadott elméletet megkérdőjeleztek, újragondoltak, így Marx tudományos állításait, vagy éppen Wittgenstein (és társai) jelölő-jelölt viszonyáról alkotott gondolatait is. Számunkra, közvetlenül ez utóbbi a fontosabb.

Ernesto Laclau alaptézise, hogy a populizmus politikai logika (vagy politikai dimenzió), vagyis a korábbi évtizedek, évszázadok társadalomtudósai tévesen látták el pejoratív jelzőkkel és tekintették egyfajta vadhajtásnak a populizmust. A politikát pedig a hegemóniaharc diktálja, vagyis a hatalomért folyó küzdelem. A populizmus olyannyira nem egy elfajzott, negatív irányzat, hogy Laclau szerint a populizmusnak óriási szerepe van a társadalmi alapításánál. Meg kell tehát néznünk, hogy mi a társadalom legkisebb egysége. Ennél a pontnál tradicionálisan az egyént szokták megnevezni. Laclau azonban az igényt (demand, ami jelenthet kívánságot, de követelést is) teszi meg azzá az elemmé, amiből a társadalom kialakulhat.

laclau
Ernesto Laclau

Az igények alapvetően különbözőek, egyediek, azaz demokratikusak, közös viszont bennük, hogy mindegyik a status quo-val, vagyis az aktuális, fennálló helyzettel áll szemben. Például egy futballcsapat keretéből valaki több gólt akar rúgni, valaki egy új Lamborghinit akar, megint más a hotelből akar elköltözni egy saját lakásba, az ifista pedig több játéklehetőségre vágyik. De ugyanígy egy futballcsapathoz hozzátartoznak a szurkolók is, akiknek ugyanígy különböző igényeik állhatnak fenn. Nyilvánvaló, hogy ezekből a különböző, egyedi, vagyis demokratikus igényekből „csak úgy” nem állhat össze egy stabil politikai alany. Ez csak akkor következhet be, ha ezek az igények beíródnak egy egyenértékűségi láncolatba. Hogy a demokratikus igényekből népi igények legyenek, azaz beíródjanak az egyenértékűségi láncolatba szükségszerű egy ún. üres jelölő jelenléte.

Itt egy pillanatra meg kell állnunk és elmondanunk, hogy miként lett létjogosultsága az üres jelölőnek.

Maga a kifejezés a szemiotikából származik. Sassaure és a korai Wittgenstein alapján további szerzők úgy gondolták, hogy a jelölő és a jelölt nem választható külön, szorosan kapcsolódnak egymáshoz, és függnek egymástól. Laclau elméletében a jelölő teljesen független lesz a jelölttől és kiüresíti magából a tartalmakat, innen lesz a neve üres jelölő. A jelölő ezzel elveszti a fogalmiságát, és „csupán” névvé válik. Ha azt mondom „szép játék”, akkor A-nak ez a tiki-takát, B-nek a kontrafocit, C-nek az olasz stílust jelenti, és így tovább. Vagy említhetném a „modern focit” mint üres jelölőt. És azt, hogy hogyan képesek különböző futballkultúrák egy emberként az „ügy” ellen(!) felsorakozni (’against modern football’).

Az üres jelölő tehát az, ami alatt felgyülekeznek a demokratikus igények, hogy népi igényekként beleíródjanak az egyenértékűségi láncolatba. Az üres jelölőket maguk az egyének töltik meg tartalmakkal. Ezért fordulhat elő, hogy egy üres jelölő képes több társadalmi és politikai szinten egymástól távol álló egységet közös fedél alá hozni.

Ha adottak az üres jelölők, a népi igények láncolata, akkor társadalom kettéosztását figyelhetjük meg, a belső határvonal megjelenését. Ennek legalapvetőbb formája a „mi” és az „ők (nem-mi)” logikája. Ez a határvonal antagonisztikus, kibékíthetetlen, viszont nem lehet merev, mivel ez a populizmus által konstruált politikai alany széthullását eredményezné (népből tömeggé alacsonyodna). A merevség elkerülése miatt lépnek képbe a lebegő jelölők (floating signifiers, innen a címben szereplő utalás), amelyek az üres jelölőkhöz hasonlóan funkcionálnak, azzal a különbséggel, hogy természetükből adódóan folyamatos dinamikát, „játékot” biztosítanak az igények között a határvonalak elmozdításához.

Ha minden lépés stimmel, akkor sikerült megkonstruálnunk a népet, és egész jó pozícióba kerültünk a hegemóniaharcban.

Mielőtt rátérnénk a konkrét vizsgálati alanyunkra José Mourinhora, nézzük meg még egyszer, röviden, hogy hogyan fest Laclau populizmus struktúrája:

a status quo-val való szembenállás -> demokratikus igények -> üres jelölők megjelenése a társadalmi diskurzusban -> beíródás az egyenértékűségi láncolatba -> belső határvonal meghúzása -> lebegő jelölők a merev, dichotóm határvonal elkerüléséhez -> folyamatos kölcsönhatás, harc, játék -> a folyamat kezdődik elölről

Most pedig adjunk egy kötényt Laclaunak, és nyargaljunk a tizenhatos felé, ami esetünkben José Mourinho edzői karrierjét jelenti, az argentin gondolkodó elméleti rácsán keresztül vizsgálva.

MOURINHO MELLEL ÁTVESZI- STATUS QUO

Laclaunak az A populista ész c. könyvében van egy rendkívül érdekes és tanulságos megjegyzése a társadalmi krízisről. Azt írja, hogy minél nagyobb egy bizonyos társadalmi krízis, azaz az a helyzet, amikor valamilyen oknál fogva felborul a rend (szinte káosz uralkodik), a társadalom annál inkább szemet huny a „hogyan” felett, és abszolút prioritásnak tekinti a rend helyreállítását. „Nem érdekel, milyen módszerekkel, csak legyen úgy, mint régen.”

Ehhez olvassuk hozzá Jonathan Wilson szavait, amiket a Mourinhoról szóló cikkéből idézek:

„…a madridot az sem zavarta, hogy ezzel a klub teljes identitását ki kell fordítani a sarkaiból – a győzelem érdekében hajlandók voltak elfogadni Mourinho defenzív és konfrontatív stílusát.” (a fordításért köszönet a Britannia blognak)

Azt talán túlzás lenne állítani, hogy Mourinho sikereinek alapja egy olyan hely megtalálása, ahol krízishelyzet uralkodik, ahol epekednek a „rend” helyreállításáért. Már csak azért is, mert rögtön találunk egy ellenpéldát, Mourinho Interes korszakát. Három másik „sikercsapata” azonban eltérő kontúrokkal, de beleillik az elméletbe.

Mourinho portói időszaka előtt a Sporting zsinórban háromszor nyert portugál bajnokságot. Mielőtt a Chelsea-hez igazolt volna az angol futballt a Manchester United és az Arsenal párharca uralta, miközben a nemzeti válogatott is egyre elkeserítőbb volt az angol szurkolóknak, és magáról az angol futballközegről azt lehetett leírni, amit egy punk zenéről szóló BBC dokumentumfilmben a ’70-es évek Angliájáról hallhatunk: a meghatározó színek a barna, a mustár és a szürke voltak, és úgy tűnt, nincs jövő.

cq5dam-thumbnail-490-338-margin1
Mourinho beveszi Londont

Mourinho nem csak a Chelsea edzője lett, de egy „jelölő” is (egyelőre ne használjuk az üres előtagot), aki mögé akár odaállhattak Moyes Evertonjától kezdve a Championshipes csapatok és az egyszeri angol fotelszurkoló is, aki hétfőnként jót röhögött Mourinho nyilatkozatain újságolvasás közben.

A legszembetűnőbb példa a „krízishelyzet” pontunkhoz viszont egyértelműen Madrid. A Barcelona éppen a csúcsra járatás zenitjén járt Guardiola irányítása alatt. A királyiak két éve nem nyertek bajnokságot, a tízedik Bajnokok Ligája trófea továbbra is váratott magára, és egyértelmű volt, hogy a futballvilág (élén a sajtóval) a világ elsőszámú csapatává a Barcelonát tette meg, ez pedig az árnyékba szorult Realnak óriási presztízsveszteség volt.

A spanyol fővárosban látták, hogy Angliában megtörte a hegemóniát(!), a Portóval Európa csúcsára jutott és az Interrel kiütötte a BL-ből azt a bizonyos Barcelonát. Azt már nem akarták látni, hogy ezt milyen áron tette. Madridban helyre kellett állnia a rendnek. Nem volt mese.

A „krízishelyzetre” még visszatérünk, amikor Mourinho jövőbeni esélyeit próbáljuk analizálni.

A PORTUGÁL BEFŰZI A VÉDŐKET- EGYENÉRTÉKŰSÉGI LÁNCOLAT

Az öltözőben, a lelátón, a TV előtt demokratikus igények sokaságával találkozhatunk, még egyetlen csapaton belül is. Nyert a csapat, de a 75. percben teljesen visszaálltunk, de miért csak 8 percet kaptam, de a csatárunk már megint pocsékul játszott, de megint nem tudta felhúzni a cipzárt a kabátján.

Mourinho feladata, hogy ezekből az egyedi igényekből egy egységes láncolatot kovácsoljon, ami egy rendkívül erős és masszív „politikai” alannyá, konkrétan néppé kovácsolja azokat, akikkel és akik körül a portugál dolgozik. Kellene egy üres jelölő, ugye?

I am a SPECIAL one.” Gyönyörű. Gyönyörű, hiszen annyira megfoghatatlan, annyira kézenfekvő, hogy megannyi tartalommal töltsék meg. Szinte mindenkinek mást fog jelenteni a „különleges”. Valakinek különleges, mert olyan kisugárzással áll a partvonalnál, mint még senki a Chelsea-nél. Másnak is különleges, mert edzések után, előtt úgy tud vele beszélni a problémáiról, mint egy haverjával. Annak is különleges, aki még látja, hogy a United ellen hogy futott le az alapvonalig abban a bizonyos fekete kabátban, amikor Costinha bólintott. Ami viszont végképp üres jelölővé teszi a „specialt”, hogy leválasztható Mourinhóról. Ha azt mondjuk, hogy én különleges vagyok, akkor a klub is különleges, a klub pedig magába foglalja a játékosokat és a szurkolókat is. Egy szurkoló büszkén mondhatja magában, hogy „a Különleges” az ő edzője, így ő is különleges. Az egyedi, különböző igényeket most már összeköti valami. Univerzalitásuk a „különlegességben” van.

Patrick Barclay könyvében olvashatjuk, hogy a „siker” is hasonlóan funkcionál Mourinhónál.

„van amikor a siker a begyűjtött trófeákat jelöli, de van, amikor (bukás árnyékától) egy viszonylagos, tünékeny, éteri misztikus valamit”

A „siker” Mourinho nyelvezetében hasonlóan funkcionál, mint a haza, a kisember (vagy a XXI. században egyre inkább a vallás) a politikai diskurzusban. Így a „különleges” és a „siker”, de hozhatnánk még példát, képessé válik arra, hogy létrehozzon egy egyenértékűségi láncolatot, valamint hogy megkonstruálja azt a bizonyos belső határvonalat.

Egy legendás siker legendássá vált ünneplése:

KETTÉSZAKAD A PÁLYA- AZ ANTAGONISZTIKUS BELSŐ HATÁRVONAL

Ahhoz, hogy a hegemóniát fenntartsa, Mourinho „népének” szükségszerűen elnyomottnak kell lennie. A belső határvonalat meg kell húzni „mi” és „ők” között, ahol az „ők” azok, akik mindenben megakadályoznak „minket” abban, hogy igényeinket kielégíthessük. Laclau elméletében ez a pont pedig egy nagyon fontos mérföldkő, hiszen meg kell győzni az egyenértékűségi láncolat tagjait, hogy ők többé már nem plebs, hanem populus. Vagyis nem rész, hanem egész. Ekkor képesek ugyanis igazán erős, stabil tényezővé válni. Mi nem csak a saját érdekeinket nézzük, nem csak a Real Madridról beszélünk, hanem az egész elnyomott futballtársadalomról.

Már azt hallhatjuk Mourinho szájából: „és nekünk, többieknek nincs esélyünk ellenük”, amikor a Barcelona elleni BL elődöntő után a bűnösök listáján szerepel az UNICEF, az UEFA, a spanyol szövetség és annak feje Villar, miközben az áldozat nem Mourinho, vagy a Real Madrid, hanem mi, „rendesen dolgozó” emberek, mindenki, aki nem a Barcelona.

Hogy mennyire volt hatékony taktika ez Mourinho részéről? Nos, emlékezhetünk, hogy milyen heves szópárbajok folytak a közösségi médiában egy-egy Real-Barcelona előtt, később egy-egy „akárki”-Barcelona előtt, után, közben. Emlékszem egyik tanárom mondatára, aki egyébként Real szurkoló: „már én is majdnem regisztráltam a Facebookra, hogy kifröcsögjem magam, de aztán sikerült lehűteni magam”. De egy még érzékletesebb példa Jesus Alcaide tollából, aki az AS munkatársaként nyilatkozott meg így:

„Madrid Mourinho mellett áll, és vérünk árán is megvédjük az UEFA ellen.”

Siker.

A belső határvonalat meg kell teremteni, másképpen nem alkotható meg a nép. Ez a határvonal húzódhat a Chelsea és az FA között (Mourinho legutóbbi határvonal húzása az FA hadjárata a Chelsea ellen), a Chelsea és az UEFA között (Bajnokok Ligája meccsek, többek között Rijkaard Barcelonája ellen, amibe Frisk játékvezetői karrierje került), a Real Madrid és a Barcelona között, vagy újfent a Real Madrid és az UEFA között.

A határvonal meghúzására a legkönnyebb és legkézenfekvőbb eszköz a játékvezetés volt. Illetve annak kritikája, és az abból adódó egység-építés. Mindenkivel megtörténik, hogy egy-egy vesztes mérkőzés után előveszi a bírót, ezek azonban általában mindig csalódottságból, dühből, elkeseredettségből, ingerültségből történnek. Az eddig látottak alapján azonban okunk van feltételezni, hogy Mourinho ebben a kérdésben sem csupán felszínesen jár el, azaz nem (csak) azért veszi elő a bírókat, hogy kifújhassa a gőzt. Nem csupán az a célja, hogy befolyásolja a játékvezetőket, hogy a következő meccsen ne felejtsék el, Mourinho szavait, hanem a csoport, a nép konstruálása szempontjából is vitális pont ez. Például az Internél töltött időszakában is állandó volt a bírói hibák felemlegetése:

„Tudom, hogy Olaszországban csak egy csapatnak van 25 méteres tizenhatosa… mert mindent megtettek, hogy megakadályozzák az Inter győzelmét”.

Ezeknek a nyilatkozatoknak a többsége nem arról szól, hogy a bírókat támadhassa és tekintélyüket rombolja, hanem az építésről, méghozzá a csapategység, a csapat-nép építéséről. Hiszen a nép megjelenése sosem egy automatikus folyamat, halljuk Laclaut, hanem egy tudatos építkezés eredménye.

MOURINHOT LEKONTRÁZZÁK- MI MARAD A VÉGÉN?

Az üres jelölők folyamatosan magukba szívják a tartalmakat, ezzel párhuzamosan pedig kiüresednek, újra és újra. Így fordulhat elő, hogy pl. a „special” már nem azokkal a tartalmakkal társul, amivel korábban Mourinho nézőpontjából pozitívan társult, vagy éppen Mourinho, mint üres jelölő fog olyan tartalmakat befogadni, amelyek szemben állnak az előzőekkel (ugyanígy a dolgos nép mint üres jelölő alkalmazása az múlt századi USA politikai diskurzusában). Talán már nem azért lesz speciális, mert minden mérkőzésre győztesként indul neki, hanem speciális lesz a sajtótájékoztatókban.

Mourinho mint üres jelölő több szempontból is hasonló Laclau egyik kedvenc példájához, Perónhoz, a száműzött elnök esetéhez. Perón száműzetésében maga vált üres jelölővé, így a neve viszonylagos egységet tudott fenntartani a távoli Argentínában, attól függetlenül, hogy a peronisták különböző csoportjai jelentek meg. Perón „neve” végül teljesen kiüresedett és a vég már a száműzetés alatt előre jósolható volt.

„De van egy másik lehetőség is, hogy a tendenciájában üres jelölő egészen üressé válik, amely esetben az egyenértékűségi láncolat tagjainak egyáltalán nem kell koherensnek lenniük egymással: a legellentmondóbb tartalmakat lehet összegyűjteni mindaddig, amíg mind alárendelődnek az üres jelölőnek…

Ennek politikai következménye az, hogy az így létrehozott „nép” egysége rendkívül törékeny. Egyfelől, az ellentmondó igények potenciális antagonizmusa bármely pillanatban kitörhet, másfelől, a vezér iránti szerelem, amely nem kristályosodik ki semmiféle intézményes szabályossággá – pszichoanalitikus értelemben: egy énideál, amelyiket részben nem internalizálnak a hétköznapi ének -, csak múlékony népi identitásokat eredményezhet.”

Valami hasonlót figyelhetünk meg Mourinho bizonyos „harmadik évében”. Úgy tűnik, elfogynak az üres jelölők, esetleg a korábbiak, ahogyan láthattuk, már nem függetlenek bizonyos tartalmaktól, aminek akár a siker is lehet az oka, vagy ennek a rendkívül nagy erőfeszítést igénylő struktúrának a természete.

Ha már csak a vak követés marad, Mourinho mint név, akkor a konstruált nép rendkívül törékennyé válik. Előfordulhat, hogy egy-egy alkotóelem már nem tudja magát besorolni az alá a bizonyos üres jelölő alá. Megjelennek az öltözőn belüli ellentétek. Ahogyan Mourinho első londoni korszakának végén Terry, a kapitány és a portugál megromlott kapcsolata, vagy Casillasszal való összetűzése a Real Madridban, ami előrevetítette a Mourinho-hegemónia leáldozását.

casillas-mourinho_2580645b

Természetesen az sem könnyítette meg Mourinho populizmusát, ha a kemény munkával felépített egyenértékűségi láncolatban fenntartott népet az intézményes rendszer térnyerése fenyegette. Az intézményrendszer és a nép közötti távolság a kielégítetlen igények számától függ. Attól, hogy ezeket az igényeket egy mennyire „hosszú” és erős egyenértékűségi láncolatba írhatják bele. Ha ezek közül az igények közül a intézményrendszer (a status quo) egyeseket kielégít, vagy megpróbálja a saját „térfelére” állítani, akkor az egyenértékűségi láncolat, így a nép, mint konstruktum is gyengül (a lebegő jelölők itt lesznek igazán fontosak).

Példaként hozhatjuk Mourinho Chelsea-nél töltött első időszakát, amikor Abramovich többek között Avram Grantet helyezte Mourinho fölé (majd Frank Arnesent). Mourinho már nem egyedüliként felelt a keretért, lassan kialakultak a különböző „pártok” (holland párt, Abramovich emberei- Shevchenko stb.). Ugyanígy, Madridba érkezésekor az elsőszámú feladata volt, hogy az intézményrendszerrel szemben egy kvázi egyszemélyes hatalmat valósítson meg (Jorge Valdano távozása).

Mourinho egy idő után képtelen tartani ezt a játékot, az üres- és lebegő jelölők játékát, és kénytelen beletörődni, hogy a hegemóniaharc állandó, de részben ebben is gyökereznek sikerei. Például a „second coming”, a második Chelsea-s trénerség.

A MÁSODIK FÉLIDŐ- MERRE TOVÁBB, JOSÉ?

Ahogyan láthattuk az üres jelölők időről időre kiürülnek, valamint újabb és újabb jelölők léphetnek az üresség státuszába, abba a státuszba, amikor még a jelölőt egyetlen érdekcsoporttal (jelölttel) sem lehet azonosítani.

Éppen ezért Mourinhonak elméletileg mindig lesz lehetősége a megújulásra, és többek között arra is, hogy egy korábbi színterére is visszatérjen. Ennek egyetlen akadálya a portugál elfásulása lenne, amit személy szerint eddig nem nagyon éreztem, és úgy gondolom, hogy ez a fél év szünet kellően elég lesz ahhoz, hogy „talpra álljon” a második londoni „bukás” után is.

Jelenleg a Manchester Unitedról szóló pletykák a leghangosabbak, ami szinte tökéletes terep lenne Mourinho számára, ha úgy gondoljuk, hogy az előzőekben felvázolt elmélet valóban tartja magát Mourinho eddigi karrier-politikájára. A status quo-val szembeni diskurzus mindennél megalapozottabb mióta Sir Alex Ferguson otthagyta a csapat vezetését. A Unitednél valósággal mazsolázni lehetne az üres jelölők között. Már látom is, ahogy Mourinho első sajtótájékoztatóját ezzel a sorral kezdi:

„I am here, to make America Manchester United great again!”.

Egy újabb érdekes szál a nemzeti válogatott irányítása lehet. Anglia, Portugália? A kapitányi pozíció sikerességét az állandó, közvetlen diskurzus hiánya befolyásolhatná. Az, hogy néha hosszú hetekig nem tud közvetlen befolyással lenni a „népre”.

MATCH OF THE DAY- ÖSSZEFOGLALÓ

Láthattuk, hogy Ernesto Laclau törekvése arra irányult, hogy a populizmust megtisztítsa az évtizedek során ráaggatott pejoratív jelzőktől és egy olyan struktúrát alkosson, amelyben a populizmus mint politikai logika jelenik meg. Ezzel a struktúrával után az összes(?) populistának értelmezett politikai történést demonstrálni tudjuk, legjobb esetben lépésekre le tudjuk bontani azokat.

Azokra a lépésekre, amiket én Mourinho edzői karrierjében próbáltam tetten érni. Kezdve onnan, hogy „ingoványos” talajra érkezve (status quo-val való elégedetlenség) megpróbál egy stabil, egységes „politikai alanyt”, esetünkben egy CSAPATOT (egy Mi-t) – amibe a vezető(kö)n, a játékosokon kívül a szurkolók és végső soron mi is beletartozunk – létrehozni. Egészen odáig, hogy a populizmus belső logikájából adódóan időről-időre szükségszerűen új erő kerüljön hatalomra (a jelölők újra-kiüresedése, új üres jelölők megjelenése), így Mourinho is „elbukjon”.

Végül megpróbáltam a jövőt is kémlelni, megtalálni a portugál következő kenyéradóját. Mindezt annak a logikának az alapján, amit Laclau elmélete alapján felvázoltam. Vagyis megelőlegezve azt Mourinhonak, hogy továbbra is a populizmust helyezi sikerei egyik alappillérjének. Ebből a szempontból egyértelmű választás lenne a (kiéheztetett) Manchester United. Arra is utaltam, hogy Laclau elméletéhez igazodva valamivel problémásabb egy nemzeti válogatott kispadja (Angliától egészen olyan extrém pletykákig, mint Szíria nemzeti tizenegye).

Így a végére érve talán egyértelmű, hogy az írás motivációja, hogy José Mourinho eddigi karrierjét górcső alá véve megvizsgáljam, hogy mennyire illeszthető bele Ernesto Laclau populizmus elméletébe, csupán egy gondolatkísérlet volt. Azzal is tisztában vagyok, hogy az itt leírtak csak az érem egyik oldalát mutatják meg. A másik oldala, ami lehet, hogy sokkal hangsúlyosabb, a futballszakmai rész. Amihez nálam sokkal jobban értenek mások (ld. Jonathan Wilson cikke), amiből számos kiváló cikk született, többségük pedig mindenki számára elérhető.

Ezzel az írással mindössze azt próbáltam elérni, hogy egy valamennyire új perspektívából is elgondolkodhassunk a XXI. század egyik legellentmondásosabb futballszakemberéről, José Mourinhoról. 

Az idézeteket innen emeltem be:

A José akták (I-II. rész) (Cold Rainy Nights in Britannia Blog)

http://britannia.reblog.hu/a-jose-aktak-i-resz

http://britannia.reblog.hu/a-jose-aktak-ii-resz

Patrick Barclay: Mourinho – A győztes anatómiája

Ha valakit mélyebben érdekel az elméleti háttér:

Ernesto Laclau: A populista ész

Ernesto Laclau: Why Do Empty Signifiers Matter To Politics? (in: Emancipation(s))

Belovai György

Reklámok