Törő felbukkanásig ő volt az egyetlen kedvenc újpesti játékosom. A többiekhez a 60-as évek végi, hetvenes évek eleji újpesti csodacsapatból – Fradi-drukker lévén – afféle „tán csodállak, ámde nem szeretlek” viszony fűzött, de Anti a „lieblingem” lett. Ha Dózsa-meccs volt a tévében, már alig vártam, hogy elszórakoztasson, hogy a hasamat foghassam a röhögéstől technikai bravúrjai láttán, amelyekkel őrületbe kergette védőit.

Gólzsáknak tartották, és szakmányban rugdalta-fejelte is a gólokat. Ezüstcipős és bronzcipős, valamint mexikói olimpiai bajnok is volt már (Tokióban is az lehetett volna, de nem játszott, így nem kapott aranyérmet), mire 1969-ben bekerült a válogatottba, mert úgy gondolták róla, hogy „csak” gólt tud rúgni. Mekkora tévedés! Ő mindenekelőtt labdazsonglőr volt. Jellegzetesen görbe focistalábaival kiismerhetetlenül cselezett is, de az összjátékhoz talán még jobban értett, mint a gólszerzéshez: perdítő, oxizó, sarkaló, átlépő trükkmesterként hozta helyzetbe társait, vagy éppen a testére rálőtt (!) labdákat egyből, dopplerrel továbbítva, amolyan korai Henrik Larssonként adta a gólpasszokat. Főleg Benével alkottak szenzációs tandemet: Dunai mellett az inkább bombázónak elkönyvelt Benéből is előjött a zsugás, és csukott szemmel is érezve egymást, zseniálisan improvizálva alakították ki egymás számára a ziccereket. A franciák elleni 1971-es, párizsi 2-0 alkalmával pl. hanyattvetődve adott be Benének (!!?), aki a levegőben úszva, kapásból lőtt a hálóba! De gólt is sokféleképpen tudott elérni: volt pl., hogy betérdelte a labdát (Salgótarján – Újpesti Dózsa 1-2, 1973. III. 3.), ugyanakkor alkalomadtán távolról is jól tüzelt (ld. a Leedsben 1969-ben rúgott gólját, amellyel a dózsások az aktuális EVK-győztest verték meg 1-0-ra, nagy meglepetésre, majd az otthoni 2-0-lal tovább is jutottak), és a 183 centijével remekül fejelt. A kezdősebessége pedig kivételes volt: még harmincon felül is edzésen ő volt a leggyorsabb 10 méteren – és a futballistának nem kétszázon vagy százon, hanem tíz-húsz méteren kell jó sprinternek lennie.

Az 1968-as olimpiai döntő, Dunai két gólt lőtt Bulgáriának:

Dunai II Dujmov Antal néven látta meg a napvilágot 1943-ban Garán, a jugoszláv határ mellett, Dujmov Iván, azaz: Dunai János öccseként (aki Dunai dr. néven a nagyválogatottba is bekerült a baranyai megyeszékhely rendőrcsapatából, míg Anti pécsiként még „csak” az olimpiai válogatottságig vitte). Hősünk tehát “Ivánnal” – ahogy pécsi játékostársai hívták -, Alberttel és Páncsiccsal ama nagy futballisták közé tartozik, akiket a délszláv nemzetiségek adtak labdarúgásunknak. (Tichyről sem illene elfelejteni, hogy ő pedig szlovák hátterű volt.) Pécsett 1961-tól 1965-ig játszott, majd a pesti „nagy testvér” elvitte. Itt akkor kezdett felívelni a karrierje, amikor 1967-től Baróti Lajos lett a lilák edzője, aki a válogatott kispadjáról ült át az újpestiekére, és a brazilok ellen fényes, 1966-os sikert hozó catenacciót is magával hozta. Bár az újpesti védelmet különösebben nem erősítette meg, hogy öt főből állt (hogy miért nem, arról a Páncsicsról szóló cikkünkben bővebben), a támadójáték viszont látszólag paradox módon még a korábbinál is jóval nagyobb átütőerőre tett szert. Az öt géniuszból álló dózsás csatárötös, a legendás Fazekas – Göröcs – Bene – Dunai II – Zámbó támadósor valamennyi tagja villámgyors volt ugyan, de Bene és Dunai még közülük is kiemelkedtek. Mivel a többiek a középpályán is használhatóak voltak, a csapat alapjátéka az lett, hogy Göröcs, aki bármikor, bárhová képes volt odarúgni a labdát, egy-egy kontránál 30-40 méteres labdákkal indította a két szélsebes éket, akik e gólpasszokat rendre gólra is váltották. Dunai olyannyira, hogy Európa egyik legmenőbb gólvadásza lett. Göröcs sérülése, majd Tatabányára távozása után a csapat játéka változott, de a minősége nem, és ez a szupercsatár-duóra is vonatkozott. Aztán a Juve elleni 1973 tavaszi BEK-odavágón (0-0, aztán a visszavágón, otthon 12 perc után 2-0, majd 2-2 és kiesés) lesérült, pedig akkor kiváló formában volt – és onnantól kezdve már nem volt a régi. 1977-ben el is ment az NB II-be, Debrecenbe levezetni.

Visszavonulása után évekig edzősködött Spanyolországban – melyik magyar edző mondhat el ilyesmit magáról Irapuato óta? -, és a magyar olimpiai válogatottat kivitte 1996-ban Atlantába. Ez – egészen a mostani EB-kvalifikációig – szintén, kereken 20 évig rekordnak számított idehaza! Utána kommentátorként próbálkozott a Sport TV-nél, de hamar kiderült: nincs elég jó svádája…

                                                                                                                                                      Balog Iván

(A borítóképen Dunai II Antal az Ezüstcipővel és Eusébió az Aranycipővel 1968-ban)

Advertisements