A Leicester City idei varázslatos szezonja két fordulóval az évad vége előtt bajnoki címmel ért véget. Köszönhetően annak, hogy értékes pontot szereztek az Álmok Színházában, Manchesterben. És mivel az őket üldöző Tottenham nem tudta megverni a Chelsea-t a Stamford Bridge-en, elszállt az esélyük arra, hogy beérjék a Leicestert akkor, amikor ezeket a sorokat írom, az elmúlt hétvégém beszámolójáról. A bajnoki címhez szükséges pontszerzésnek ugyanis szemtanúja lehettem az Old Traffordon, pedig eredetileg csak egy Stoke-meccsre akartam menni.

The Mighty Potters

Az angol FourFourTwo májusi számában Peter Crouch-csal élcelődik az egyik kvízjáték. A kérdés, hány első- és másodosztályú csapat ellen talált be valaha Crouch? Kép is van mellékelve, amin a Stoke City FC csatára két mutatóujját tartja fel. A képaláírás: “Nem, Peter, kettőnél azért többnek!” A szám így sem magas, mindössze nyolcnak, a Sunderland pedig nincs köztük. Márpedig ellenük játszik a Stoke április 30-án a Premier League harminchatodik fordulójában hazai pályán. Nem jó ómen. Nekem viszont erre a meccsre már egy hónapja van jegyem, köszönhetően egy Stoke-on-Trentben élő ismerősömnek, így van szerencsém ellátogatni az angol futball egyik szentélyébe, a Britannia Stadiumba, ami jövőre már a bet365 nevet fogja viselni. Az aréna a Sir Stanley Matthews Way-en fekszik, ő az egyetlen olyan játékos, akit még aktív játékos karrierje alatt lovaggá ütöttek, ő nyitotta meg a stadiont 1997-ben, és 2000-ben bekövetkezett halálakor a hamvait a kezdőkör alá temették. Ez lesz tehát az egyik utolsó hazai meccse a csapatnak a Britanniában, a műsorfüzetbe is ezt írták aznap: Bye, Bye Britannia!
20160430_151420.jpg

Az időjárás pont olyan a meccs napján, mint amire egy magamfajta anglomán fociőrült vágyhat. Az egyik percben süt a nap, aztán pár erős széllökés után megjön a jégeső, majd újból napsütés. És ahogy azt Chris Anderson és David Sally írták Számháború című könyvükben: “az angol futballgondolkodás egyik sarokköve, egy csapat igazi próbatétele, hogy hogyan szerepelnek egy hideg szeles délutánon a Britannia Stadiumban.” 
Egy órával a meccs előtt a zord idő ellenére már gyűjtik a különböző alapítványok az adományokat a stadion környékén, érkeznek a szurkolók, a közeli Harvester pubban hangol a kemény mag, és tele a szurkolói bolt, hogy csak az eső elől menekültek-e be az emberek, az most legyen lényegtelen.

IMG-20160430-WA0011
Megismerni a Crouchot cifra járásáról

A kezdés előtt itt is megemlékeznek a Hillsborough-tragédia 96 áldozatára, pedig annak huszonhetedik évfordulója tizenöt (!) nappal ezelőtt volt. A bemelegítésnél rögtön kiszúrni Crouchie-t, aki már az első félidőben hozza a formát, a Stoke kick&Crouch játékában többször is veszélyeztet, egy nagy Mannone védésére emlékszem, de betalálni nem tud. Megteszi helyette Arnautovic  pont Crouch fejelt (mi más?) asszisztjából.

Így örültek a hazaiak Arnautovic gólja után:

Eddig tartott nagyjából a Stoke és szurkolóinak lendülete. A tizenöt fokra felmelegedő levegő leülteti a drukkereket is és a játékot is. Bár tegyük hozzá, hogy a hazaik leghangosabb fanjai is sokszor alulmaradnak a pár ezer vendégszurkolóval folytatott hangversenyben. Az itteni dalárdának jobbára egy ütemes Monsztóu! (C’mon Stoke!) üvöltésre futja, no meg persze a szép megmozdulásokat követő pár másodperces vastapsra, illetve párszor a csapat becenevének a skandálására: Mighty, migthy Potters!

A mi szektorunk amúgy kifejezetten nyugodt volt, polkorrektebb kifejezéssel élve családias. A környékünkön feltűnően sok apa-kisfiú páros ült, például az a srác mellettem, aki igen aktívan értekezett az apukájával a meccs menetéről, és néha eléggé zavarta, hogy alig tudom lerakni a telefonomat a folyamatos videózgatás miatt, így született róla az alábbi kép, amin engem kényszerűen is egy híres mémfigurára emlékeztetett.

SRACOK
én a sálban, ő kapucniban

Velük és az egyre halkuló hazai B-középpel szemben próbáltam volna egy két hangos kiáltást intézni, például, hogy: Torghelle Sanyi a legnagyobb kirááááály!, de azért az itthonról is ismert figurák miatt, akik jobbára a maguk szórakozásából ordítoznak a pályára, és a You’re a fuckin idiot!, You’re fucking joking! felkiáltásokat váltogatják, végül nem mertem, úgy tűnt, kellő túlerőben vannak velem és az öncélú trollkodásaimmal szemben. Egyébként is tudtam, hogy eljön még az én időm.

Aztán a meccs utolsó pillanataiban Defoe harcolt ki büntetőt, amit be is vágott, ezzel egyenlített a Sunderland, felhőtlen örömet okozva a vendégszurkolóknak, akik még bíznak csapatuk bentmaradásában. A Stoke-nak meg az idei szezont tekintve meg már teljesen mindegy, így voltaképpen elég könnyed hangulatban távozott mindenki a stadionból, kifelé menet is véve még egy-egy pint Pedigree-t, ami megkönnyítette a buszra való várakozását mindenkinek, mert bizony százméteres sorok álltak a városba vivő buszok előtt, ugyanakkor megnehezítette sokak húgyhólyagját. A kurjongatás azonban itt sem maradt abba, egyébként is úgy figyeltem meg, errefelé a népek jobban szeretnek külön-külön kurjongatni, mint sokáig énekelni, talán ebből kifolyólag a dalaik is inkább csak rövid rigmusok. Ezek viszont még most is a fülembe csengenek, valószínűleg így is lesz még évekig.

IMG-20160430-WA0033.jpg
A Sunderland szögletét végzi el Khazri az orrunk előtt

Theatre of Dreams

A MU-val kapcsolatban több érzelgős, személyes történetem is van, ezek közül az egyiket viszont muszáj most leírnom, amikor az első Old Traffordon tett látogatásomról számolok be. Körülbelül 12-13 éves lehettem, már javában odáig voltam a Unitedért. A szülővárosomban kifejezetten pocsék volt a rendszerváltás után a foci, én már külföldi csapatokon keresztül szerettem meg a labdarúgást, ez már csak egy ilyen generáció. Azt álmodtam, hogy sétálok Manchesterben, és egy folyópartra érve egyszer csak elém tárul az Old Trafford. Álmomban sírva fakadtam, majd persze egyből felébredtem, és olyan hitványul éreztem magam, mikor tudatosult bennem, hogy a valóságban az otthoni ágyamban fekszem, amennyire ez csak a legédesebb álom után elképzelhető.

Ezúttal viszont az volt a helyzet, hogy nagyon is valóságos élményre készültem, azonban be kellett érjem a stadion látványával kívülről, lévén, hogy jegyünk nem volt a meccsre. Addig-addig halogattuk a jegyvételt, amíg sold out nem lett a meccs, vagy maximum a legdurvább prémium kategóriás jegyek közül nem maradt pár szabadon.

Stoke-ból a manchesteri Piccadilly vasútállomásra érve igyekeztünk volna ki a pályához. Már Stoke-ban alig fértünk fel a vonatra a rengeteg MU-mezes fiataltól, a peronoknál óriási volt a nyüzsgés, jöttek Leicester-szurkolók is tömegével, rendőri felvigyázás azonban csak mérsékelten akadt, a szurkolók egymást véletlenül sem provokálva, nyugiban igyekeztek pontosan egy irányba, így értelemszerűen csatlakoztunk hozzájuk. Egy menetrendet lóbáló vörös mezes bácsi úr kisegített bennünket, hol kell a különvonatra jegyet venni, és mikor mennek a járatok, így pedig igen egyszerűen eljutottunk az Old Traffordra.

20160501_134153
Az East Stand kívülről

Ment minden magától, olyan egyszerűen, mint egy pofon, így mikor a vasúti átjárón túl a stadion bejárataihoz érkeztünk, hirtelen elszállt minden meghatottságom. Szerencsére ez nem tartott sokáig, és egyszercsak azon kaptam magam, hogy tétován mozgolódok ide-oda, szólni sem bírok, és pár fényképen kívül nem igazán van értelme annak, amit csinálok.

Erőt véve magamon, kérdezősködni kezdtem néhány embernél, van-e eladó jegyük, persze, ez igen hamvába holt kísérlet volt, és ezt jótékony mosollyal az arcukon tudatták is velem.

Ekkor vetemedtem sajátos akciómra, a nagyszerű Hidegkúti Sport Club  (amely az évek során szintén belopta magát a szívembe) reklámozására Sir Alex Ferguson szobra alatt:

IMG-20160501-WA0093
Milyen a kúúút? Hidegkúúúúút!

Közben az eső is rákezdett, úgyhogy elkezdtünk a Sir Matt Busby Way-en található pubok felé kacsintgatni. Útközben kérdeztem még meg egy öreget, nincs-e jegye. De van. Egy. De mi ketten vagyunk. De neki csak egy van. Akkor beszéljük meg a kísérőmmel. De közben jön egy újabb érdeklődő. Nem akarom otthagyni az ismerősöm, megmondom az újonnan jött arcnak, vigye ő a jegyet, nekünk kettő kéne, szóval menjen csak. Mire az új vevő-jelölt: nem, nem, ha maga itt volt hamarabb, öné a jegy! Ezt az előzékenységet már nem lehetett visszautasítani.

Én bementem, az ismerősöm nem, ő nem kimondottan MU-fan, én meg igen. Az egy fölösleges jeggyel rendelkező úr tehát bevitt, mert a fia, akivel ketten vettek szezonbérletet, Leedsben ragadt egy tivornya után, és nem tudott eljönni. Így új barátom, Roy engem vitt be. Gyakorlatilag remegtem az izgalomtól. Míg a büfébe értünk, nem mertem elhinni, hogy tényleg sikerült, ráadásul igen olcsón, pont annyit pénzt kért az ember, mint amennyibe a helyjegy szólt. Látva gyermeteg izgatottságomat, Roy párszor hátba is veregetett, később megjegyezte: “Well, you were lucky with me!”, mire én: “Yeah,  bloody lucky!” Bár még félig üres volt a stadion teljesen aléltan álltam a lelátón.

20160501_145655
Percekkel a kezdés előtt

Royról kiderült, hogy 41 éve a MU rajongója, annak ellenére, hogy leedsi. Első meccsén az akkor még jóval kisebb Old Traffordon a Stretford Enden állt, mikor épp a Leicester volt az ellenfél. Már ha jól értettem az öreget, mert az iszonyatos akcentusát nehéz volt követnem, épp ezért a kezdeti atyafi viszonyunk a meccs végére kissé behalt, de ez volt akkor a legkisebb gondom.
A Leicester szurkolói szép számmal kísérték el ide a csapatot, és tudván, hogy akár a bajnoki címet is itt ünnepelhetik, végigordítozták a meccset, feladva a leckét a Stretford Endnek, ami szépen kontrázott végig. Pláne az első tíz percben voltak hangosak a hazaiak, Martial gólja épp előttünk esett, és akkora öröm tört ki rajtunk, hogy féltem, az ugrálásban leesek a szűk székek között pár sornyit. (Itt a gól.) Ugyanakkor a mi szektorunk a halvérűeké volt, szomszédaim olyan feszülten figyelték a meccset, hogy szólni nem tudtak közben, tapsra sem futotta az erejükből. A szerintük nyilvánvaló szabálytalankodások vagy nagy helyzetek utáni fel-felhördüléseken kívül jobbára a kemény magra hagyták a szurkolás nagyját.

Martialt élteti gólja után a hazai közönség:

A korán szerzett hazai gól után Morgan gyorsan elcsendesítette a 75275 néző nagyobbik részét. A hirtelen beállt csöndet csak a túlsó sarokban lévő vendégek őrjöngése törte meg, már amennyire tudta. Majd újfent jöttek a már-már színpadias kurjongatások! A felocsúdott MU-rajongók nekiálltak egyesével skandálni, hogy Junáááájtid!, ami egy darabig el-elhalt, de ahogy szívtak egy nagyot a fogukon a társak, csak megindult a büszkeségtől átitatott dacos kiabálás. Ez a kurjongatás annyira általános (nem hiába írom le olyan sokszor), hogy még az utcán, a Cathedral Streeten sétálva, vasárnap délután is azt tapasztaltam, hogy a gyerekek is kedvükre ordító-versenyt rendeznek, a szüleik nemtörődöm beleegyezésével, jól öltözött férfiak pedig egymást a levegőbe emelve üvöltözgetnek, majd abbahagyják, és nevetgélve vonulnak tovább. Ez a mentalitás volt a mi soraink között is jellemző, a szomszéd szektorból pedig néha fel-felcsendült a szokásos Hello, Hello We Are The Busy Boys! kezdetű ének. Odaátról pedig Claudio Ranierit éltette leginkább a kékek tömege, de azért inkább a Stretford End volt a hangadó.

A Depay elleni szabálytalanságot büntető is követhette volna, de a helyette megítélt szabadrúgásból Rooney lőtt kapura, Schmeichel védett szépen:

Minden hiába, a Leicester kivételes védelme nem engedett az egyre csak gyengülő manchesteri támadásoknak. A Stoke-meccsel ellentétben itt feljebb ültem a lelátón, így megfigyelhettem, hogy milyen precízen cserél helyet Carrick és Blind, ha utóbbi felfut a labdával, mennyire magasra tolja a védelmét a MU az első harminc percben, és hogy milyen iszonyatosan, már-már pinyői precizitással tolódik a Leicester. (Aki ennél pontosabb leírást akar a meccsről, az tekintse meg a Britannia blog hétvégi összefoglalóját.) És hiába osztogatott prímán Rooney középen, ahogy azt a másnapi The Sun-ban Alan Shearer is kielemezte, hiába birtokolta 70%-ban a labdát Van Gaal csapata, és hiába játszotta az utolsó 10 percet emberelőnyben a United, a tökéletlen támadójáték tökéletesen feküdt Ranieri csapatának, amely így borzasztóan értékes pontot szerzett Manchesterben.

Nem hiába, a levonuló Rókák nagyobb tapsot kaptak a még a stadionban maradt hazai szurkolóktól, mint saját csapatuk. A meccs után szinte már bajnokként ünnepelt a Blue Army a stadion mellett:

Fantasztikus volt nézni ezeket a srácokat, akik érezték, hogy közel a csoda. Tudták, hogy elég egy árva győzelem, és bajnok a csapat. Sőt biztos, hogy többekben ott motoszkált már: lehet, elég egy napot várni, és bajnokok lehetnek, ha nem nyer a Tottenham. Ott ugráltak, labdáztak teljesen önfeledten, egymás nyakába borulva, a vezérszurkolókat a magasba dobálva. Senki nem akadt, aki beléjük kötött volna, vagy beintett volna nekik. A legtöbben hozzám hasonlóan csak videózták őket. Ettől függetlenül sűrű rendőrkordon állta körül a pár száz fős leicesteri bandát, akik viszont annyira gondtalanok, és őrületükben is higgadtak voltak, hogy az is teljesen felesleges volt. A hosszú évtizedeken át konszolidált angol futballhuligánok egy színes kavalkádját mutatták, akik a no offense szellemében csak magukat ünnepelték, és nekem az volt az érzésem, egy kicsit nagyon-nagyon irigykedve ugyan, de a Vörös Ördögök szurkolói is ünneplik őket.

A hétfői Daily Telegraph címlapján gólját ünneplő Wes Morgan találata tehát nemcsak egy döntetlent, hanem a bajnoki címhez szükséges egy pontot jelentett a története első élvonalbeli aranyérmét nyerő Leicester City-nek.

20160502_203354
Bajnok a Leicester City FC!
Advertisements