A Leicester PL-bajnoki címe napjaink szenzációja. Mindenütt arról cikkeznek, hogy az elparentált kiscsapat – élén a görög válogatott éléről a Feröer-szigetek elleni otthoni „gyufázása” miatt kiebrudalt Ranierivel – csodát művelt, és borsot tört a dekadens, botrányoktól hangos celebfutball orra alá. A mélyről jött emberek szimpatizánsaként és örök underdog-szurkolóként én is ovációval fogadtam mindezt, aztán eszembe jutott egy-két történelmi példa. Hasonló csodák ugyanis (igaz, nagy ritkán) már korábban is megestek. Nézzünk hát körül kissé a futballhistóriában, hátha levonhatunk bizonyos következtetéseket arra nézve, hogyan lehet eljutni az Értől az Óceánig.

Ramsey érettségije: az Ipswich 1962-ben

A suffolkiak először 1962-ben lettek bajnokok. A címvédés különös formáját választották: a másodosztálybeli első helyezést ismételték meg – a felsőházban! Hogy csinálták?

Ipswich

Úgy, hogy edzőjük, Alf Ramsey – az ötvenes években a világ egyik legkiválóbb jobbhátvédje –új taktikát dolgozott ki, amit az ellenfelek nem tudtak eléggé kielemezni, mert akkor még ritka volt a tévés meccsközvetítés, és a városok körüli elkerülőutak hiányában az utazás, az ellenfél kikémlelése is bajosabb volt a mainál. Az ellenünk a 6-3 alkalmával szerepelt Ramsey hátrébb vonta szélsőit, Stephensont és Leadbettert, így az ellenfél védői nem tudták, kit fogjanak (ezért nem szeretik a hátvédek a visszalépegető támadókat). Így aztán elöl Moran, de főleg Phillips és az idényben társgólkirállyá avanzsáló Crawford – a csapat egyetlen válogatottja! – ontották a gólokat. A szerencse is az ipswichiek mellé szegődött, mert elkerülték őket a sérülések, ráadásul riválisaik is „köhögtek”. A korábbi csillag, Stan Cullis legendás Wolverhamptonja csak 18. lett, és majdnem kiesett, a hatvanas évek elejének nagycsapata, a Tottenham pedig a „Treble”-lel volt elfoglalva. A háromból azonban csak a kupa sikerült nekik, mert a BEK-ben a Benfica nagy nehézségek árán, 4-3-as összesítéssel elütötte őket a döntőzéstől, és a bajnokságban csak a bronz jutott a Spursnek. Az exbajnok Burnley pedig hiába rúgott 101 gólt, három ponttal lemaradva második lett.

A bravúr Ramsey-t 1963-ban a válogatott élére röpítette, majd újabb három év múlva – részint ismét a „Wingless Wonders” taktikát, a szélsők nélküli, mégis nagyon hatékony szárnyjátékot alkalmazva – VB-t nyert Angliának, őt pedig Erzsébet királynő lovaggá ütötte. Volt csapata taktikáját viszont kiismerték, és előbb 17. lett, a következő évben pedig kiesett. A csoda véget ért.

A legnagyobb self-made manek: a Nottingham (1978)

Az angol, de egyúttal az egyetemes futballtörténelem igazi Nagy Ugrását a Nottingham hajtotta végre. Ők nemcsak bajnokok lettek egy osztállyal feljebb, hanem újabb egy év múlva a kontinens legjobbjai is, amit a következő évben – már nem bajnokként, de BEK-védőként- megismételték!

A sztori úgy kezdődött, hogy 1975-ben szerződtették a Derbyból 1972-ben – története során először – bajnokot faragó Brian Clough-ot, aki a világhírű Leedsnél viszont 44 nap alatt megbukott. Clough új állomáshelyén megvette Lloydot (akit örökös elégedetlenkedése miatt küldtek el Liverpoolból), O’Hare-t és bagó pénzért (kétezer font) a később válogatottá érett Birtlest. A többiekről látta: többre is képesek. Igaza lett, mert 1977-ben osztályozón feljutottak az első osztályba, majd miután megvették a válogatott kapust, Shiltont, egyből bajnokok és ligakupa-győztesek lettek úgy, hogy Shilton 42 mérkőzésen 24 gólt kapott. A nottinghamiek 1977. március 26-tól 1978. december 9-ig 42 veretlen mérkőzést játszottak; ezt a rekordot csak a 2004-es Arsenal döntötte meg. A korábban lesajnált csapat hihetetlen magasságokba jutott, és a hely szelleméhez méltó, Robin Hood-i tettet hajtott végre.

Brian-Clough-Life-in-Pictures
A legendás Brian Clough

A játékosállomány csupa olyan focistából állt, akit „Cloughie” fedezett fel, vagy ő csinált belőle ismét játékost és embert. Mindenkiből a legjobbat hozta ki. Anderson, a remek felfutó hátvéd lett az első fekete válogatott focista Angliában. Clark a korábbi VVK-győztes Newcastle-ből jött, de az új helyén ismét magára talált. A link csatár Burnsből remek hátvédet – a skót Bobby Moore-t – csinált Clough. Robertsont, a remekül cselező és beadó, kétlábas szélsőt már el akarták adni – Clough olyannyira felturbózta, hogy később joggal nevezte „Picassójának”. Bowyer, a szintén pengés középpályás a nagy ManCityből bukott le a Leyton Orientbe, onnan kaparta elő Clough. McGovern Derbyben a játékosa volt, O’Hare is – ők bevált, megbízható emberei voltak, ahogy Mills is, akit ifiként ő fedezett fel. Hozzájuk társult Gemmill, az ördöngős skót, aki majdnem kicsinálta a hollandokat a 78-as vébén azzal, hogy bámulatos szólógólt lőtt nekik.

Az alkoholista Clough világéletében nehéz, öntörvényű ember volt, aki szüntelenül csatázott újságírókkal, a feletteseivel, a szövetségi korifeusokkal, a játékvezetőkkel. Ezért remekül megértette magát a hozzá hasonlóan összeférhetetlen játékosokkal. Ha egy tréner meg tudja arról győzni máshonnan elkergetett focistáit, hogy „téged is kicsináltak a szemetek az előző klubodnál, engem is szívat a szövetség, a bírók, a firkászok, a hájfejű nagyfőnökök – gyere, mutassuk meg együtt nekik, hadd pukkadjanak meg a rohadékok!”, a maximumot hozhatja ki belőlük, és trófeákat nyerhet velük.

Rehhagel comebackje: Kaiserslautern (1998)

Az ötvenes évek legendás csapata a nyolcadik évtizedben is tekintélyt vívott ki magának, és még 1991-ben is bajnok lett, majd 1996-ban kupagyőztes – de ekkor ki is esett! Az edző az az Otto Rehhagel lett, aki a brémaiakat korábban bajnoki címhez és KEK-győzelemhez vezette, mert középszerű játékosokból bombaerős csapatot rakott össze, amely tűzbe ment főnökéért. Az általa preferált stílus az a fantáziátlan rakkolás volt, amely a német labdarúgást 2000 körül csaknem a süllyesztőbe juttatta, de ekkor ez még nem vált tarthatatlanná. Az immár világhírű mester aztán a Bayernnél már megbukott, mert az FC Hollywood sztárjaival már nem találta a hangot. Nos, Kaiserslauternben ismét kedvére való közegre lelt. Lenullázott légióra, amelynek tagjai vakon követik mesterüket hálából azért, mert elhiteti velük: ők is valakik, és pénzhez, sikerekhez juthatnak, ha beállnak a sorba. Remek közösséget kovácsolt a korábbi lúzerekből, akik között senki se vár(hat)ta, hogy társai hason csússzanak előtte, vagy hogy mentesüljön a kőkemény munka és a vasfegyelem alól. Persze, ilyesmit leginkább németekkel lehet megcsinálni, de a csapat legnevesebb játékosa, a svájci játékmester Ciriaco Sforza éppúgy húzta az igát, mint a dán Schjønberg, a cseh Kadlec vagy a brazil Ratinho. Olaf Marschall pedig egészen a gólkirályságig „másodvirágzott”.

Az eredmény sem maradt el: az FCK előbb a másodosztályt nyerte meg, majd a Bundesliga történetében először feljutóként bajnok lett! A rivális bajorok és a Leverkusen többször is bizonytalankodtak, a német labdarúgás „vörös ördögei” viszont ha kellett, az utolsó pillanatokban megnyert mérkőzésekkel (Mönchengladbach: 3-2, Rostock : 4-3) a 4. fordulótól kezdve végig meg is tartották vezető helyüket. Rehhagel pedig újabb referenciát szerzett arról, hogy a szemétből is képes aranyat csinálni, és rút kiskacsákkal elhitetni: ők valójában hattyúk. Mindezt pályája utolsó állomáshelyén, a görög válogatottnál a 2004-es EB-győzelemmel aztán harmadszor is sikeresen bizonyította.

Győr és Verebes, a szocialista profi (1982)

A győriek az 1980-81-es bajnokságban a 11. helyen végeztek, de volt, hogy a kiesés szele is meglegyintette őket. Ekkor szerződtették a Videoton sikeres edzőjét, a nemrég elhunyt Verebes Józsefet. Az új sztártrénert volt miből megfizetni, mert Horváth Ede, a „vörös báró”, a Rába Művek vezérigazgatója végre elszánta magát arra, hogy nagy pénzt invesztáljon a csapatba. (Az időpont lényeges: a nyolcvanas évek elején, az 1968-as gazdasági reform reformjának időszakában vagyunk, amikor a kvázipiaci ún. vállalati önállóság megnőtt, így a jó felső kapcsolatokkal rendelkező győri „kommunista nagytőkés” – minő abszurdum! – a korábbinál nyíltabban rivalizálhatott más állami cégekkel.) Az új tréner meg is döbbentette új játékosait azzal, hogy az első találkozásuk alkalmával kijelentette: nem ismer jobb magyar csapatot náluk. Még nagyobb volt a győri labdarúgók, de az egész ország csodálkozása, amikor Hannichék néhány hét múlva megtáltosodtak, és ragyogó, közönségszórakoztató támadójátékkal sorra nyerték mérkőzéseiket, majd az év végén bajnokok lettek, sőt, ezt egy év múlva megismételték! A sok kudarctól megingott önbizalmú, de nem rossz játékosállomány remek motivátor mestere hatására a maximumot hozta ki magából. Az egész ország a győri futballcsodáról beszélt, a város focilázban égett, Verebest pedig Mágusként kezdték emlegetni. Ragadjuk meg itt az alkalmat, és vonjuk meg e sokat vitatott szakember karrierjének rövid mérlegét is.

verebes
Verebes “Mágus” József

Pályája sikereinek és a kudarcainak okai többrétűek, de közel azonos tőről fakadnak. Verebes kétségtelenül nagy, már-már zseni méretű tehetség volt, de a keszonbetegség okozta hübrisz és a későkádárizmus álprofizmusa miatt olyan mérvű irrealizmus alakult ki nála, ami végül is lejtőre vitte. Az Ajax-féle totális futballt próbálta meghonosítani, az előrejáték terén sikerrel, sőt, a védekezés, a letámadás és a lescsapda is bevált – de csak itthon! Külföldön, erősebb csapatok ellen azonban kiütközött Michels intelmének igazsága: a totális futball annyira rizikós, hogy csak kiváló játékosokkal lehet játszatni, máskülönben összeomlás lehet a nóta vége. Verebes azonban túlértékelt egy – tesztmeccsen elért – 7-0-at a Kaiserslautern ellen, és az 1981-ban KEK-döntőző Standard ellen a BEK-ben idegenben is rohamra küldte embereit! A liége-i 0-5-ből pedig azért nem vonta le a tanulságot, mert a 3-0-lal végződő visszavágó után az ellenfél edzője, a híres Goethals ezt nyilatkozta: ”Féltem, hogy katasztrófa következik be.” (Népsport, 1982. X. 1. 3. old.) Így a következő évben a szovjet bajnok Minszk ellen is fejjel a falnak küldte legénységét, márpedig a világ leggyorsabb, legjobban kontrázó futballnemzete, a szovjet ellen ez kész öngyilkosság volt – az eredmény: otthon 3-6, és csúfos kiesés! (Mindez a Videotonnál nem derülhetett ki Verebes számára. Már Fehérvárott is remek kis „magyar Ajaxot” csinált, de mivel onnan elszerződött, nem került szembe nemzetközi kupában olyan csapattal, amely ismerte volna az Ajax-les ellenszerét.)

A vereséget aztán azzal indokolta, hogy a pestiek és az MLSZ összefogtak ellen, és nem engedik, hogy minőségi hátvédeket igazoljon, pedig Győrött lenne rá pénz. Bár Kardos és Róth (két válogatott, de lassú védő!) megvételét tényleg a szövetség fúrta meg, „Veréb” verziója a szimulált piachoz szokott, a valódi versenyt nem ismerő vezető reakciója a kudarcra. Később is bírózással, konteókkal magyarázta ki egyre gyakoribb nemzetközi fiaskóit, elvégre a Rábánál a bajnokságban így is nagy nézőszámokat produkált, és Horváth Edétől rekordfizetést élvezett. Még a – szintén kiesőjelölt – MTK-ból is bajnokot csinált, miközben rövid ideig kapitány volt (ott nem bukott meg, sőt, az olimpiai válogatottal továbbjutásra állt, amikor a sajtóval való vitái miatt lemondott). A rendszerváltás utáni második kapitánysága aztán már vesszőfutás lett, a Vasas pedig majdnem kiesett vele, mert százkilós védőkkel akart kifutásos lestaktikát játszani. Ekkor pedig már vagy 10 éve mindenütt tudták, mi ennek az ellenszere: hátulról előrevágni a labdát, a lesre kirohanó védők között utánarohanni, és ott az ajtó-ablak ziccer…Az egykor csillogó szemmel magyarázó (tőle hallottam az egyik legszebb mondatot életem során: „a sportban az a szép, hogy ott a gyengébb is győzhet”), borotvaagyú innovátorból régi sikerein kérődző, sértett, bukott ember lett, aki pályája végén már csak kiscsapatoknál kapott idei-óráig munkát, mert egykor gyújtó hatású szövegeit már senki sem vette be. Így tűnt el egy újabb örök ígéret a magyar futball Bermuda-háromszögében.

A borítóképen az 1978-as Nottingham Forest látható, amely abban az évben angol bajnokságot és Ligakupát nyert.

                                                                                                                                                 Balog Iván

Reklámok