Válogatottunk sikeres EB-kvalifikációjának apropóján hétről hétre felelevenítjük Magyarország Európa-bajnoki szereplését 1972-ig, beleértve a selejtezőket is. Íme a második rész!

A chilei világbajnokság másféle lendületet adott az 1964-es kontinensviadalra készülő magyar csapatnak, mint az 1958-as VB, ahol leégtünk. Chilében csak sorozatos helyzetkihagyások miatt estünk ki a legjobb 8 között ama csehszlovákok ellen, akik aztán a döntőbe jutottak, és kikaptak ugyan a braziloktól, de pariban voltak velük. A Nemzetek Európa Kupájában első ellenfelünk, Wales ellen ezért annak ellenére is bizakodó volt az itthoni közvélemény, hogy az 1958-as svédországi kudarcot éppen az ellenük elszenvedett vereség okozta, amiért három évvel később, itthon csak egy ajándék tizenegyes-góllal kiszenvedett 3-2-vel sikerült visszavágni, egy budapesti barátságos találkozón.

Egy év múlva azonban Pesten a magyar válogatott simán 3-1-re verte őket, nagyon jó játékkal, a három közül egy parádés Sándor Csikar-góllal (szokása szerint beadást mímelt, majd a rövid sarokba vágta a labdát). A visszavágó 1963 tavaszán Cardiffban már sokkal húzósabb volt, a hazaiak végigtámadták a meccset, de Szentmihályi és a magyar védelem lehúzta a rolót (1-1). Jöhetett a következő ellenfél, az NDK!

A Wales elleni első mérkőzés, 3-1 ide:

A keletnémetek az 50-es években még sorra szenvedték a vereségeket, aztán magyar edzőknek (Gyarmati János, Sós Károly) köszönhetően kezdtek javulni. Azért kerültünk össze velük a NEK-ben, mert előttünk kiverték az egy éve még VB-második csehszlovákokat! Az első meccs Berlinben „walesiesen” alakult: védelmünk ismét remekelt, csatársorunk pedig ezúttal nem a helyzetek kihagyásában, hanem kihasználásában tűnt ki, hiszen három lehetőségből kettőt értékesített (2-1 ide). A visszavágó viszont kínosra sikeredett, mert a lesajnált NDK-sok hármat is berámoltak nekünk az ezúttal „betliző” hátsó alakzatunk és Szentmihályi jóvoltából, és bizony, nagyon kellett szorítani, hogy itthon legalább 3-3-ra kihúzzuk.

A négy közé jutásért a franciákat kellett legyőznünk, akikről azt hitte Európa: visszajöttek az elitbe. Azért vissza, mert 1958-ban remek játékkal világbajnoki harmadikak lettek, aztán az első NEK-en odahaza csak negyedikek, majd másfél évig meccset se nyertek úgy, hogy Chilébe se jutottak el, mert a bolgárok ellen mindenki megdöbbenésére elvéreztek a VB-selejtezőben. Tehát rohamosan hanyatlottak – egészen a második Nemzetek Kupájáig. Itt ui. előbb nagy meglepetésére 1-1, 5-2-vel intézték el az angolokat (igaz, az otthoni „ötös” csupa potyagól volt), majd a bolgároknak is visszavágtak (0-1, 3-1).

France_Hungary

Még Di Stéfano is azt nyilatkozta az első, párizsi meccs előtt, hogy bajba kerülhetünk ellenük, mert a franciák gyorsabbak. Alberték azonban kipasszolták, „kitikitakázták” őket, és a naiv, a cselekre túl hamar bemozduló, fiatal francia védelemnek két perc alatt rúgott két góllal már az első negyedórában 2-0-ra elhúztunk. Az ellenfél az első félidőben csillagai: a gólzsák Nestor Combin és a realos, BEK-döntőn is szereplő cselkirály fedezet, Muller révén sokat egyénieskedett, a második játékrész elején viszont félelmetesen használta ki a légteret még a mi Szőke Sziklánk, Mészöly ellen is, és bizony, többször is a gólvonalról kellett mentenünk…Aztán mégis mi rúgtuk a harmadikat is, és a hazai fejelőgép, Cossou hiába lökte neki a kapufának Szentmihályit szépítő góljuk előtt, a hátralevő időben még inkább eldugtuk a labdát (a végeredmény: 3-1 ide).

A visszavágó előtt jól mulattunk azon, hogy Charles-Alfred, a Nîmes középhátvédje egy banketten – igaz, erősen dülöngélve – 3-4 gólos francia győzelmet jósolt, a monacói Artelesa pedig afelől érdeklődött, hol lesz a harmadik mérkőzés. A vendégek azonban heves rohamokkal kezdtek, és már a 2. percben lefagyott az arcunkról a mosoly, mert Combin megmutatta, hogy mégse papírtigris, és Mészöly és Szentmihályi közös hibájából szemfüles gólt szerzett. Sipos azonban – bámulatos, lecsapódó szabadrúgással – még az első félidőben egyenlített, majd a második játékrész már egyértelműen a miénk volt, amit Bene gólja pecsételt meg (2-1).

A négyes döntő politikai pikantériáját az adta, hogy abban a francóista Spanyolországban rendezték meg, amelynek válogatottja négy évvel korábban, az első NEK-ben felsőbb utasításra még nem volt hajlandó kiállni a Szovjetunió ellen. Most viszont – ama „puhulás” jeléül, ami 11 év múlva a Franco-rendszer békés leváltásához vezetett – két kommunista országot is vendégül láttak, a SZU-t és Magyarországot. A sportszakmai kérdéseket illetően számunkra az volt „csiklandós”, hogy ezen a tornán – mi számítottunk esélyesnek! A párizsi győzelmünk és főleg Albert ottani kiváló játéka alaposan felverte az ázsiónkat, amihez az is hozzájárult, hogy az Aranycsapatnak köszönhetően a magyar futballnak akkor még óriási nimbusza volt, és elég volt egy-két jó eredmény ahhoz, hogy a földrészen úgy véljék: a magyarok máris visszajutottak a csúcsra. A címvédő szovjeteknek kevesebb esélyt adtak, mert ők az ’58-as után a ’62-es világbajnokságot is aranyesélyesként bukták el, mégpedig csúfosan. Az alaposan megfiatalított spanyoloktól pedig a chilei VB óta saját közönsége se várt sokat, mert az ott elszenvedett kudarc után mindenki belátta: generációváltásra van szükség, az 1964-es BEK-döntő (Inter-Real 3-1) pedig tovább egyértelműsítette, hogy a negyedik ikszhez közeledő, honosított realos sztárokra (Di Stéfano, Puskás, Santamaría) már nem lehet számítani. Válogatottunktól tehát a nemzetközi és a hazai közvélemény is első helyet, a spanyol-magyar középdöntőn pedig idegenben is győzelmet várt.

Vegyük ehhez hozzá, hogy a végül – hosszabbítás után – 2-1-es spanyol győzelemmel végződött mérkőzésre ma is úgy emlékeznek Spanyolhonban, hogy ez a meccs a mieinknek állt! Az első félidőben a Bernabéuban még a spanyolok támadtak, főleg azért, mert az újonc kispesti balösszekötő, Komora képtelen volt tartani az őrzésére bízott, 1960-as aranylabdás Luis Suárezt. Szentmihályinak köszönhetően – aki egész karrierje során vagy bravúrt bravúrra halmozott, vagy „lepkézett” – azonban megúsztuk egy Pereda-fejesgóllal. A második félidőben aztán a késő este is dögletes hőség ellenére – amit csak két sztárunk, az egyformán betliző Albert és Tichy nem bírt – a mieink kerültek technikai és fizikai (!) fölénybe, és a hajrában egyenlítettek (ez se volt magyar specialitás!), mégpedig kapushibából, Bene góljával. A hosszabbításban még inkább a magyarok domináltak, olyannyira, hogy Benének három (!!) abszolút ziccere is volt, de mindet kihagyta! A vége felé aztán egy szögletnek védőink ismét alászaladtak, és a lefejelt labdát Amancio – a hazaiaknál Suárezen kívül csak ő volt sztár, a többiek névtelen, lelkes fiatalok voltak – bevágta.

bene_gol-e1436449276302
Bene gólja a spanyolok ellen

A barcelonai bronzmeccsen már nem 75 ezer, hanem mindössze háromezer néző látta, hogy csapatunk kínlódik a szovjetek elleni másik középdöntőt simán, 3-0-ra elbukó dánok ellen. Az északiak afféle szerencsefiakként jutottak el idáig, mert előzőleg csupa könnyű ellenfélen: a máltaiakon, az albánokon, és – a hollandokat nagy meglepetésre kiverő – luxemburgiakon túljutva kerültek a legjobb négy közé. Dánia ugyanakkor a hatvanas években többször is borsot tört az orrunk alá. Bár mi kétszer is (1963-ben és 1966-ban) 6-0-ra elvertük őket, a római olimpián hiába támadtuk végig a meccset, ők nyertek 2-0-ra, és ők jutottak a döntőbe, és Marseille se lett volna, ha 1969-ben Koppenhágában nem győznek ellenünk 3-2-re. A Nou Campban is vezetett a magyar csapat 1-0-ra, de utána sorra maradtak ki a helyzetek, és a vége előtt a dánok egyenlítettek. Ismét hosszabbítás! A plusz félórában aztán már jól fociztak Alberték, és Novák – jobbhátvéd létére – 2 gólt is szerzett, egyet büntetőből, egyet szabadrúgásból (3-1) .

Harmadikok lettünk tehát, de a bronzot idehaza szitok-átok fogadta. A Komló-FTC mérkőzésen a hazai közönség azt kiabálta, hogy el kell törni Albert lábát (úgy is lett), Tichy pedig soha többé nem lehetett válogatott. Puskásék árnyékával a hatvanas évek Ezüstcsapata ezúttal és később sem tudott megbirkózni…

                                                                                                                                                    Balog Iván

Advertisements