A KRITIKAI DIMENZIÓ KERESÉSE A MAI FUTBALLTÁRSADALOMBAN – avagy mitől lett az Atletico Madrid az utolsó mentsvárunk?

Ha beütöm a Google-be (2016. május 25-én), hogy José Mourinho, akkor 12 millió 400 ezer találatot listáz a legnagyobb keresőmotor. Zinedine Zidane 11 millió, Jürgen Klopp 14 millió, Arsène Wenger 15 millió, Pep Guardiola 21 millió – és most figyelj! – Brendan Rodgers 28 millió találat. Hogyan lettek ennyire „fontosak” számunkra az edzők, akik egy-egy győztes taktikáért felelnek, levezénylik a hétközi edzéseket? A vezetőedzőkből, vezető-edzők lettek, sokszor „csak” vezetők, olyan identitások, akikben újra felfedezzük elidegenült önmagunkat.

Majd bátortalanul bepötyögöm: Diego Simeone. 773 ezer találat.

Herbert Marcuse és Jean-Francois Lyotard útján járva elgondolkozom azon, hogy miért bántja a szívem annyira a relatíve kevés találat Diego Simeone neve mellett, majd konstatálom, hogy igazából ennek (egyelőre) így kell lennie.

Vigyázat, a végére romantikusak leszünk!

AZ EGYDIMENZIÓS EMBER

1964-ben kiadják Herbert Marcuse One-Dimensional Man (Az egydimenziós ember) című munkáját a frankfurti iskola (Adorno, Horkheimer, Habermas, Benjamin) publikációs sorozatának legújabb köteteként. A könyv óriási hatással volt a kortárs gondolkodás minden területére (politika, kultúra, filozófia). Érdekesség, hogy a marxizmussal „vívódó” Marcuse könyve (amelyben az említett ideológia megítélése finoman szólva sem fényes) öt esztendővel az amerikai megjelenés után magyarul is olvashatóvá válik, természetesen szovjet filozófusok előszavával, hogy kellően irányba állítsák az olvasót a mű „egyetlen” értelmezéséhez.

az egydimenziós ember részhez
Marcuse és Angela Davis polgárjogi aktivista a ’60-as években

Ha röviden akarunk fogalmazni, akkor azt mondhatjuk, hogy Marcuse mélységesen csalódott az ún. „nyugati” társadalomban (a neomarxista frankfurti iskola a nácik hatalomra jutása miatt az USA-ba emigrált a harmincas években), amelynek egyetlen mozgatórugója a fogyasztás. A fogyasztói társadalom legalább annyira totalitárius rendszer és világkép, mint a fasizmus vagy a kommunizmus (csak éppen a terror helyett valami egészen mást használ). A rendszer „észrevétlenül” integrálja magába az egyéneket a fogyasztás révén, majd maguk az egyének tartják életben ezt a rendszert, ugyancsak a fogyasztás révén. A fogyasztói társadalomban nem elnyomott rétegek, osztályok vannak, hanem egyetlen, egységes elnyomott társadalom. A jól-lét helyett a jólét illúzióját kínálja a rendszer, amiben az embernek, mint gondolkodó individuumnak egyetlen dimenzióját engedélyezi. A fogyasztást.

Miközben folyamatosan „lekopik” a kritikai dimenzió, amely lehetővé tenné a változást, a változtatásra való képességet, a kritikai látásmódot. A „hamis szükségletek” kielégítése válik létfontosságúvá, az életszínvonal növekedésének látszat-öröme, az, hogy pl. a „munkásosztály” is integrálódik egy egységes masszaként létező „középosztályba”. Ezzel pedig az egyén elhallgattatik, „beáll a sorba”, a fogyasztás körforgásába.

De mégis mi a fenét keres ez itt, amikor én a fociról akartam olvasni? Mi köze van Marcusénak a három éven belül második BL döntőjét megvívó Diego Simeonéhoz?

AZ EGYDIMENZIÓS SZURKOLÓ

Többek között az, hogy a Marcuse által leírt társadalomkép párhuzamba hozható a mai „futballtársadalommal”, hogy az egydimenziós emberek ma egydimenziós szurkolók is, és talán Simeonéval tudunk enyhíteni, valamint picit hinni abban, hogy tudunk változtatni ezen a fogyasztás orientált társadalmon, futballtársadalmon.

Dr. Kopp Mária így jellemzi az egydimenziós embert: „A fogyasztói társadalom ideálja az infantilis személyiség, akinek jellemzői: bizalmatlanság, sőt ellenségesség, unalom, öncélú izgalomkeresés, erőszak, agresszivitás, mint szorongásoldás.”Az egydimenziós szurkoló hasonlóan viszonyul a futballtársadalomhoz. Azt fogyasztói közegnek tekinti. Ha egy szombat délután nem elégül ki a szükséglete, akkor pillanatokon belül a Facebookon terem, hogy „Wenger OUT!-ozzon”, vagy „Spend some f*cking money-zzon” – ezen utolsó példában egyébként remekül megmutatkozik a szurko-gyasztói attitűd.

az egydimenziós szurkoló részhez
Spend Some F*cking Money!

Az olyan alapvető emberi jogok, mint pl. a szólásszabadság, amely eredetileg kritikai eszmeként funkcionált, a fogyasztói társadalomban – tehát a fogyasztói futballtársadalomban is – elveszti kritikai voltát. Röviden fogalmazva: nem lesz lényegi mondanivalója. Vagy ahogyan Marcuse írja, „a gyakorlati behaviorizmus szertartásos velejárója” lesz a mérkőzések utáni fröcsögés a Facebookon, Twitteren stb. Csupán látszatkritika lesz ez, ahogyan Marcuse „Imádkozzunk együtt a héten!” példája, vagy a „Menjünk ki egy megye kettes meccsre!” ártalmatlan tagadása, amit „a rendszer hamar felemészt”.

Ahogyan egyre inkább halványodik (ha még nem tűnt el teljesen) a kritikai dimenzió a futballszurkolók társadalmában, úgy a fogyasztásorientált „erők” egyre inkább nyomulnak előre. Márkáknak kezdünk el „szurkolni”, vagy ha úgy tetszik, klubokat fogunk fogyasztani. Az értékek fogyasztói értékekké válnak, egy labdarúgó klub mindent megpróbál kipréselni a szurkolókból, a játékosok mindent megpróbálnak kipréselni a klubokból. A szurkolók pedig igyekeznek kielégíteni „hamis szükségleteiket”, ami a trófeák számában, az eladott mezekben, a nyáron elköltött font százmilliók okozta örömben nyilvánul meg.

A szükségletek ilyetén természete miatt a szurkolók szükségszerűen(!) türelmetlenek is. Ez már megmutatkozott a szólásszabadság degradálásának példájában is, de az egydimenziós szurkoló egyik ismérve az is, hogy egy kvázi-sikertelen csapat (a szükségleteimet kielégíteni nem tudó klub) mellett véges időszakig tart ki. Ezért fordulhat elő, hogy „szurkolói skálájuk” a Chelsea – Barcelona – Leicester City – Golden State Warriors (- Oklahoma City Thunder?) vonalon mozog. A szükség nagy úr.

A fogyasztói futballtársadalom megköveteli, hogy az elidegenedés egy ambivalens fokán létezzünk. Az elidegenedés klasszikus problémájánál az ember teljesen elszigetelődik a környezetétől, a másik embertől, majd önmagától is, így identitásvesztetté válik. Marcuse esetében ez az identitásvesztés azért ambivalens, mert e folyamat során az „önfelismerés” az árucikkekben jelenik meg, tehát nem tűnik el teljesen. Mondani sem kell, ez nem jelenti azt, hogy örömtáncot kellene járnunk. Hiszen ezzel a fogyasztói társadalom még erősebben köti magához az egyént, akinek így a teljes elidegenedés által felismert kritikai attitűd létének esélye is megszűnik. Ez a veszély tehát ugyanígy fennáll a futballtársadalomban is, a szurkolók, mint egyének között. A labdarúgó klubok „örömmel” válnak árucikké (a szemük előtt lebegő milliók miatt), olyan árucikké, amely ki van szolgáltatva ugyan a szükségleteknek, de lehetőséget biztosítanak az egyének integrációjának. Vagyis továbbra is egy körforgást képezve a fogyasztás sártengerében.

Mégis az elidegenedés ezen formájából tudunk kiindulni, amikor azt keressük, hogy hogyan lehetne az „árucikkeket” megkerülve, valami másban, mégis olyanban, ami a fogyasztói futballtársadalomban fellelhető, megtalálni, újra felfedezni magunkat. Ehhez pedig, ahogyan Marcuse is tette a társadalomra tekintve, a marginalizált csoportokat kell – esetében a fiatalok – szemügyre vennünk, és keresni egy olyan alternatívát, amely visszahozza a kritikai dimenzió létezésébe vetett hitünket.

De előbb nézzünk szét Franciaországban.

A POSZTMODERN ÁLLAPOT

1979-et írunk, már tizenöt éve marcangolja magát az emberiség Marcuse pesszimizmusa miatt, amikor Franciaországban Jean Francois Lyotard kiad egy könyvecskét La Condition Postmoderne: rapport sur le savoir címmel a borítóján (magyarul A posztmodern állapot címet kapta).

Lyotard írása az accumulation (Steven Connor posztmodern-életszakasz skálájának első állomása), vagyis a felhalmozódás szakaszában éri a posztmodern(izmus)t, tehát „kimondja” a paradigmaváltást és döntő hatással lesz az „irányzat” további fejlődésére (Baudrillard, Bell, Jenck ugyanekkor bugyog elő a „posztmodernnel” különböző tudományterületekről).

a posztmodern állapot részhez
Lyotard a Pompidou központ Les Immatériaux kiállításának megnyitóján 1985-ben

Lyotard alapfeltevése, hogy a gondolkodásunkat uraló meta-narratívák, vagyis a „nagy elbeszélések” megszűnnek (világunkat) magyarázóvá lenni. Ilyen meta-narratívák pl. a Felvilágosodás, amely elhozta a ráció győzelmét, vagy egyszerűen csak a Haladás/Fejlődés eszménye, de ide sorolhatók a nagy (politikai és vallási) ideológiák is. Helyüket mikro-, lokális- vagy egyszerűen csak specifikusabb narratívák veszik át.

Ezek a narratívák már figyelemmel vannak a konkrét eseményekre, a konkrét időszakra, a konkrét helyre. Tehát amíg a „nagy” francia forradalom a marxista történetírásban kevésbé konkrét eseményként (amely egy bizonyos helyen, bizonyos időben, specifikus okokból kifolyólag történt), inkább mint meta-narratívaként, vagy legalábbis egy másik meta-narratíva, a marxizmus „oltárán” feláldozva kerül bemutatásra, addig manapság már előszeretettel értelmezhető lokál-narratívaként is. (Ha valaki szeretne szürreális élményekkel gazdagodni, akkor olvasson bele Albert Manfred Robespierre-ről írt művébe, ahol Manfred iszonyatosat küzd, hogy a marxizmus meta-narratívájába beleolvassza Robespierre történelmi alakját, ami viszont mikro-narratíváért kiált).

Ha labdarúgó hasonlattal élnénk (hé, itt a fociról is írni kellene valamit), akkor azt mondhatnánk, hogy egyfajta meta-narratívaként az „Aranycsapatozás” továbbra is működik, miközben egyre több olyan írás is napvilágot lát, amelyik szkeptikusan áll ehhez a magyar foci értelmezést „univerzáló” elbeszéléshez (az Aranycsapat korszak és a poszt-Aranycsapat összeomlás, amit ugyanúgy Puskásék határoznak meg). Ilyen szerencsés próbálkozások azok a könyvek, cikkek, amelyek eddig kevésbé ismert figurákat, a meta-narratíváról leváló konkrét eseményeket, pályákat mutatnak be a magyar futballból (Guttmann, Erbstein).

Ugyanez a trend – vagyis a futballt meta-narratíváit megkérdőjelező munkák megjelenése – egyre szélesebb körben terjed a világon. Ez pedig leginkább azokban az írásokban jelenik meg, amelyek egy-egy edzővel foglalkoznak, egy konkrét egyénnel, reflektálva a konkrét szituációra, amiben dolgozott vagy dolgozik.

Itt kapcsolódunk vissza Marcuséhez, aki tehát a fiatalokban látott némi esélyt a társadalom megmentésére, én pedig, ahogyan az előző bekezdésből talán már kiderült, a „megmentő” szerepét a labdarúgóedzőkben, vezetőkben, gondolkodókban látom. Az egydimenziós embert pedig legutóbb az elidegenedés ambivalenciájában hagytuk „lebegni”, amikor azt mondtuk, hogy az árucikkekben leli meg önnön magát. Meglátásom szerint a fogyasztói futballtársadalomban bolyongó egydimenziós szurkoló pedig akkor jár a legjobban, ha az identitását az edzőkben, managerekben, vezetőkben, gondolkodókban, mint legkevésbé árucikkesített szereplőkben keresi (és kezdem azt hinni, hogy Mourinhot itt elveszítjük).

Nézzünk szét, ahogyan szétnézünk a bevásárlóközpont polcain is, és vegyünk le valakit, aki megérett a „megmentő” feladatra.

Diego Simeone, ments meg engem, minket, őket, mentsd meg az egydimenziós futballtársadalmat!

A POSZTMODERN EDZŐ

Szóval, mitől lesz Simeone (szerintem) ennyire értékes (figyelj! ez az érték nem fogyasztói érték!), hogy rábízzunk egy ekkora feladatot? Indításként álljon itt egy megállapítás Mark Barnes billentyűzetéből: „Rarely has a side so closely and consistently mirrored the characteristics of their creator.”Simeone eddigi vezetőedzői pályafutása azt mutatja, hogy fittyet hány a fogyasztói futballtársadalom által diktáltakra, képtelen elkényelmesedni a Real Madrid és a Barcelona árnyékában, miközben az a pozíció tökéletesen kielégíthetné az Atletico Madrid szükségleteit.

Simeone kitört az Atleticoval abból a második sorból, aminek ugyanúgy megvoltak a tagadás illúziói (nem kritika!) az egyszeri csodákkal (Real Sociedad, Leicester?), amiket utána ugyanúgy könnyedén felemésztett a rendszer, ahogyan Marcuse társadalma a „renitenseket”. Simeone már öt éve nem bír magával, az Atletico Madrid valahogy nem látja, hogy, amit csinálnak, az nem illik a képbe. Mit képzelnek magukról?

El Cholo” tökéletesen figyelmen kívül hagyja azokat a bizonyos meta-narratívákat. 2011 óta ül a Matracosok padján, és többek között túlélte a futball betetőződését is. Emlékszünk, amikor Guardiola alatt a Barcelona mindent megnyert, amit meg lehetett, a fogyasztói társadalom trónjára ültek a katalánok, valamint a spanyolok is, akik nemzeti tizenegyükkel 2008-tól 2012-ig minden tornát megnyertek (EB, VB). A tiki-takával le kellett húzni a rolót, a függöny leeresztetett, a futball megszűnt ugyanannak lenni, megemésztette önmagát, meta-narratívává lett.

Simeonét ez cseppet sem hatotta meg. Ő nem hogy kételkedik, de el sem ismeri a meta-narratívákat, sőt még azokat a magyarázóelveket sem (nevezzük akár filozófiáknak), amelyek egy mérkőzésnél tovább mutatnak. Simeone ízig-vérig opportunista, a kifejezés legjobb és legrosszabb értelmében is. Példaként beszéljen helyettem egy nyilatkozat az idei, Bayern München elleni BL elődöntő visszavágó utáni sajtótájékoztatóról: (a riporter kérdésével arra próbál utalni, hogy az Atletico defenzív felfogása a tökéletes antitézise Guardiola Bayernjének): Nem értem a kérdést – válaszolt Simeone, miközben rezzenéstelenül az „inkvizítort” bámulta, majd hozzátette: Azt játszottuk, ami a játékosok karaktere szempontjából a legjobbnak mutatkozott.”

Akkor, azon a meccsen, Münchenben, a visszavágón, az ellen a Bayer München ellen. Simeone minden meccsre egy mikro-narratívával készül. Hiszen minden szituáció más és más. Simeone filozófiájából hiányzik az univerzális. Ezzel szemben Guardiola filozófiája maga a metafutball a totális beteljesedés reményében (ajánlott Greg Johnson kiváló írása a témában), miközben látszólag ügyet sem vet a fogyasztói futballtársadalom meta-narratívájára, sőt egyre inkább úgy tűnik, hogy ezzel kapcsolatos érzéseit félreteszi a saját céljai érdekében (lásd: Pep a Manchester City élén lesz jövőre).

a posztmodern edző részhez
Narratívák, ha találkoznak- Guardiola és Simeone kézfogása a Bayern-Atletico BL elődöntő visszavágója előtt

Simeone mikro-narratíváira a Harvard Deusto Business Magazine is felfigyelt, akik egy külön tanulmányt szenteltek el Cholo partido a partido, vagyis mérkőzésről mérkőzésre„filozófiájának” (Game by Game: the company focused on the short term).

A tanulmány rámutat arra, hogy az Atletico Madrid rövidtávra fókuszáló politikája tökéletes példaként szolgálhat a kis- és középvállalatoknak. Miközben gazdaságilag a nagyvállalatok, multik – nevezzük őket Real Madridnak, Barcelonának, vagy Bayern Münchennek – mögött található, az Atletico Madrid képes velük versenyezni. Ezalatt jól tudja, hogy a túléléshez, a harcban maradáshoz óriási anyagi forrásokra lenne szüksége. Ezért minden évben eladja a legnagyobb neveket, majd ezzel párhuzamosan a megfelelő játékosokat építi a helyükre. Ehhez elengedhetetlen Simeone zsenialitása, aki minden évben megtalálta Falcao, Diego Costa, ArdaTuran és társaik pótlását, mindemellett pedig hatalmas tőkét tud generálni, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy újabb rövidtávú célokat tudjon kijelölni, amivel harcban tud lenni a piacot uraló nagyokkal. Emellett természetesen szükség van egy kiváló vezetői alkatra, karizmára, amivel folyamatosan motiválni tudja a játékosokat, flexibilitásra, ami segít alkalmazkodni a változó körülményekhez.

Úgy gondolhatnánk, hogy aki csakis rövidtávra építkezik, az hosszútávon bukásra van ítélve, vagy legalábbis nem tartjuk a legideálisabb felállásnak azt, amit Simeone vall. A tapasztalat viszont eddig megcáfolja ezt a vélekedést. Simeone Atleticója nem gyengült, nem fogyott el, nem emésztette fel a fogyasztói futballtársadalom.

Amit tehát megállapíthatunk Diego Simeone Atletico Madridjáról, hogy nem akarja magát a fogyasztói futball társadalomban definiálni, az egydimenziós szurkolók hamis szükségleteit kielégítve a jólét illúziójában tengődni (Marcuse), valamint képes megkérdőjelezni a meta-narratívák magyarázó létét azzal, hogy létrehozza a saját mikro-narratíváját pusztán azáltal, hogy az egyesben, a konkrétban, a lehetőségben, opportunistaként gondolkozik (Lyotard).

Diego Simeone azt az eltűntnek hitt kritikai dimenziót villantja meg, ami legutóbb Arsene Wenger fejéből kukucskált ki, és megmutatja nekünk, hogy miért nevezhetjük őt „a posztmodern edzőnek”. A jövőre nézve azt kívánom, hogy Simeone Atletico Madridja továbbra is ütögesse kalapácsaival a fogyasztó futballtársadalom alappilléreit, valamint, hogy minél többen kövessék az argentin gondolkodását, lerántva a leplet a meta-narratívákról.

Ajánlott olvasnivaló:

Herbert Marcuse: Az egydimenziós ember

Jean-Francois Lyotard: A posztmodern állapot in Habermas, Lyotard, Rorty: A posztmodern állapot

Greg Johnson: Pep Guardiola: a football genius in danger of harming his legacy through diminishing returns (http://www.squawka.com/news/pep-guardiola-arrigo-sacchi-feature/665492)

Belovai György

Reklámok