Az 1968-as Európa-bajnokság selejtezőire a magyar válogatott azokkal a vegyes érzésekkel készült, amelyeket a világbajnoki szereplés hagyott a szurkolókban és a futballszakma képviselőiben.

Csapatunk az egész VB legnagyobb szenzációját aratta a kétszeres VB-győztes Brazília elleni ragyogó játékkal és a fölényes 3-1-es győzelemmel, a négy közé jutásért vívott találkozón azonban nagy csalódást keltett azzal, hogy 2-1-re kikapott a mumustól: a szovjet válogatottól. Közvéleményünk nagy része bundát gyanított – hogy mennyire megalapozottan, arra még kitérek – , a vereség után pedig a sikerkovács Baróti Lajos kapitány lemondott, és helyére a szintén világklasszis Illovszky Rudolf került. Ő a Vasas edzőjeként négy bajnoki címhez segítette együttesét azzal, hogy rendszeressé tette a hátvédek bekapcsolódását a támadójátékba, ami akkoriban még meglehetősen újszerű taktikai húzás volt.

Csapatunk egy könnyű (Dánia) és két verhető ellenféllel (Hollandia, NDK) került egy csoportba. A dánokat simán (6-0  itthon, 2-0 idegenben) el is intéztük, a másik két ellenfél azonban időnként borsot tört az orrunk alá. A hollandok azzal, hogy az első meccsen, Rotterdamban már 2-0-ra vezettek, mert már formálódni kezdő nagy csapatuk gyors, jól kontrázó csatárai, Keizer és az ellenünk debütáló Cruyff révén 2-0-ra elhúztak! Mi pedig hiába támadtuk végig a mérkőzést, annyi helyzetet hagytunk ki, hogy csak a végén sikerült nagy nehezen egyenlítenünk (2-2 ). A visszavágón viszont mi vezettünk már az első játékrészben két góllal, fordulás után azonban kezdtünk fáradni, a hollandok pedig erősen feljöttek, és szépítettek is (2-1 ).

KS_1967_03_0004-19670510

Az NDK-t már a 64-es NEK és az angliai VB selejtezőin megtanultuk respektálni, mert az utóbbi két mérkőzésen idegenben csak nagy nehezen húztuk ki 1-1-gyel  ellenük, és a visszavágón (amelyet 3-2-re megnyertünk) 2-2-nél a keletnémeteknek volt ziccerük: ha bemegy, ők jutottak volna tovább! Most azonban először Pesten fogadtuk őket, és remek játékkal 3-1-re nyertünk. A revansmeccsre úgy utaztunk Berlinbe, hogy már biztos továbbjutók voltunk, Illovszky pedig nagyszerű mérleget mondhatott a magáénak. Az ő irányítása alatt egyszer sem kapott ki a magyar nemzeti tizenegy, és a fénykorát élő Albert, a gólokat hármasával-négyesével rugdosó Farkas, a szintén remeklő Bene, a védősorban a megingathatatlan Mátrai és Mészöly, a kivételes tehetségét egyre gyakrabban megvillantó Varga vezérletével egyértelműen a kontinens egyik legjobbjának számított. Mindenki úgy vélte: Angliában még egy zseniális, de még labilis csapatunk volt, Illovszky regnálása alatt azonban a gárda összeérett, stabilizálódott.

A tragikai vétség: Illovszkyt elküldik, és Sós Károly kerül a helyére 

A Német Demokratikus Köztársaság elleni találkozónak már nem volt tétje, és csapatunk ennek megfelelően motiválatlanul játszva sima, 1-0-ás  vereséget szenvedett úgy, hogy helyzetei jószerével csak a végig rohamozó ellenfélnek voltak. Nem volt kellemes látvány ezt a meccset végignézni a TV előtt ülve, de a tények ettől még tények maradtak: biztosan továbbjutottunk a legjobb nyolc közé, 1967-es mérlegünk pedig még így is kiváló volt. Ezért hatott sokak számára villámcsapásként a hír: az addig agyondicsért mester, Illovszky Rudolf távozik, és helyét Sós Károly veszi át.

Bár Sós is jó szakember volt, egy klasszissal kisebb felkészültséggel és reputációval rendelkezett elődjénél. Hadd szaladjunk kissé a dolgok elébe: Marseille is az ő nevéhez fűződik, és sokan úgy vélik, hogy Illovszkyval a „jönnek a csehszlovákok!” mottójú futballtragédia soha nem következik be. Az, hogy miért került mégis ő a kapitányi székbe, részletesebb elemzést igényel, mert ebből sok mindent megérthetünk abból, milyen erők, elvárások, értékek mozgatták akkoriban labdarúgósportunkat.

A kapitányváltás hátterében meghúzódó okok közül elsőként azt kell kiemelni, hogy 1966 után a magyar és a nemzetközi közvélemény Magyarországot egyaránt az 1970-es világbajnokság esélyesei közé sorolta. A többség egyetértett abban, hogy ha a magyar csapat megerősíti védelmét, megoldja kapusgondjait, és javít játékosai állóképességén és koncentrációs készségén, akár első is lehet Mexikóban. Idehaza azonban voltak olyanok (elsősorban Kutas István, a Képes Sport akkori főszerkesztője, régi, a Rákosi-rendszerben befutott sportkáder), akik szerint ezt nem elég párosítani a magyaros technikával és finesszel. Radikálisan szakítani kell az egész sokadogatásos, cselező-pengéző magyar futballhagyománnyal, mert egyszerűen elavult. Az 1966-os világbajnokság, ahol az első négyből hárman (a győztes Anglia, a második NSZK és a negyedik helyen végzett Szovjetunió) erőfutballt játszottak, szerintük megmutatta, hogy szakítani kell az oldal-és hátrapasszokkal, az öncélú cselezgetéssel, mert ez nem egyéb komolytalan grundfocinál, öreguras pepecselésnél. A jövő az erőfutballé, ill. azé a játéké, amely mielőbb a támadóharmadba juttatja, akár felíveli a labdát, mert a korszerű futball gyors, kevés húzásból álló támadásokra épül.

 Az NDK elleni 0-1 vetődött fel az ötlet: legyen inkább Sós a kapitány, éspedig azért, mert Sós Károly – a keletnémetek szövetségi kapitánya volt! Ha – úgymond – az ő csapatuk megveri a miénket, akkor ők valamit nálunk is jobban is jobban tudnak, mégpedig éppen a Kutasék szerint nyerő erőfocit, és a kapitányuk is magyar. Ez Kolumbusz tojása! Cseréljük le az Opelt Mercedesre, azaz: bármilyen jó edző is Illovszky, hozzunk helyette egy még jobbat, és vébét nyerhetünk – valami ilyesmi járhatott a döntéshozók fejében.

 Futballfilozófiájuk elenyésző, bár igen befolyásos kisebbséget képviselt idehaza, de az NDK elleni vereség a nagy többségben, tehát a tradicionális magyar futball híveiben is visszatetszést keltett. Ők ugyanis az angolokat, a szovjeteket és a németeket egyszerűen kutyaütőknek, futóbolondoknak tartották, akik ütik-vágják a labdát, ahelyett, hogy a fülükön táncoltatnák, a „leveszem a labdát, megcsinálom a cselt, felnézek, aztán passzolok” mottójú magyar módi szellemében. A németek félelemmel vegyes lebecsülése a berni VB-döntő óta amúgy is fokozódott, és ezt csak tetézte, hogy mi a keletnémetektől kaptunk ki, akik ellen addig veretlenek voltunk, ráadásul mi – Gyarmati János és éppen Sós – tanítottuk őket meg a játékra, mert addig „ugatták a futballt”.

Sós könnyek – már az EB-negyeddöntőn is

 Amikor Sós Károly átvette válogatottunk irányítását, nem kiemelkedő, de tiszteletre méltó múlttal rendelkezett trénerként. Az ötvenes években az akkor politikailag diszpreferált Kinizsi, azaz az FTC edzőjeként kétszer is bronzérmes lett a bajnokságban akkor, amikor a magyar futball volt a világ legjobbja, majd a 60-as években az NDK válogatottjából mindenkire veszélyes, nagyon kellemetlen ellenfelet faragott. Amikor azonban hazajött Berlinből, már alig ismerte a hazai élmezőnyt, hiszen 1960-ban ment el, és ennek komikus következményei lettek. Ma is anekdoták keringnek arról, hogy Marseille részben azért következett be, mert keverte a neveket, és pl. Vinkovics gyúrót Sinkovicsnak, Göröcs „Titit” pedig Göröcs Tichynek nevezte – az igazság azonban az, hogy Garami Józsefről is vannak hasonló sztorik. Még ha igaz is, hogy egy romló memóriájú, öreg szakember egy világklasszis együtteshez kevés, de a második évezred eleji, gyenge Fradinál vagy MTK-nál még elmegy, az igazi különbséget az adhatja, hogy Garamit szerették a játékosok, Sóst viszont nem.

Ennek fő oka az lehetett, hogy ún. korbácsos edző volt, és az ilyeneket a németek respektálják, az itthoni közeg azonban kiveti magából. Jellemző, hogy apám anno azt mesélte róla nekem elborzadva, hogy amikor Sós a Honvédot edzette 1957-1960 között, egyszer megpofozta Tichyt. Még ha netán legenda is ez, hasonló attitűdöt jelez Sós iránt, mint amire az panaszkodott L. Réti Anna: Miért vesztettünk? című könyvében: az itthoni edzőfejedelmek, Baróti (Dózsa), Lakat (FTC)és Illovszky (Vasas) hűvösen fogadták, amikor kapitányként a támogatásukat kérte. Sós az NDK-ban teljhatalmat élvezett, „csak” egyes felső pártvezetők avatkoztak bele a dolgába – az 1968-as gazdasági reform utáni Magyarország sportéletének suba alatti alkuiban azonban nem tudott eligazodni. Csak annyit érzett, hogy itt nem csaphat az asztalra, egyebet viszont nem tudott, és ez a sem-sem állapot pedig elbizonytalanította.

 Az újdonsült szakvezető bemutatkozása ennek ellenére jól indult. A legjobb nyolc között ismét a SZU-t kaptuk ellenfélnek, de az első mérkőzésen, idehaza 2-0-ra elvertük őket! Maga a meccs azonban annyiban furcsa volt, hogy az ellenfél még a Népstadionban is többet támadott, és a győzelmet annak köszönhettük, hogy bár nem játszottunk jól, szokásunktól eltérően jobban védekeztünk, és fogcsikorgatva kiszenvedtük a győzelmet. Ráadásul a helyzeteinket is jobban kihasználtuk – ezen a meccsen mi voltunk az „oroszok”!

Magyarország- Szovjetúnió 2:0

 Már ekkor is feltűnt, hogy Pesten is a „favágónak” elkönyvelt szovjet csapat játszotta a szebb futballt, de az egy hét múlva lejátszott visszavágón aztán szabályosan lefutballoztak minket, és 3-0-ra  visszavágtak, ami kiesésünket eredményezte. A magyar csapatnak momentuma sem volt a meccsen – rég játszott annyira gyengén, mint ekkor. A szovjetek brillíroztak. Komora második válogatottsága alkalmával is csődöt mondott, és csak néztük, ahogy a hazaiak cselkirálya, Jevrjuzsihin bolondot csinál Novákból. Megfordultak a szerepek: az oroszok pengéztek, mi pedig végig kerestük a labdát! (Jegyezzük meg: a 0-2 utáni 3-0 annyira nagy sikernek számít még ma is orosz futballberkekben, hogy „szovjet 6-3-ként” emlegetik, amikor is válogatottjuk lemosta a pályáról a „futball tanítómestereit”. A brazilok elleni 1966-os 3-1 után ugyanis ismét akkora tekintélyünk lett, hogy szovjet futballberkekben elterjedt: kárpátaljai magyarokat – pl. Szabó Józsefet, Medvigy Ferencet – kell játszatni a válogatottjukban, mert mostantól a magyarok az új „brazilok”.)

 Bár az összecsapás egyoldalú volt, a három gólból kettő nagyon furcsa volt. Az első öngól volt: Jevrjuzsihin élesen, laposan belőtt labdája a visszarohanó Solymosi térdéről vágódott kapunkba, a második viszont már egészen hihetetlen potyagól. Ma is látunk ellenkező lábbal becsavart oldalszabadrúgásokat, amelyre egész sereg védő és támadó robban be hiába, és a kapus nagyon kellemetlen, de hibának alig minősíthető gólt kap: mire meglátja a tömegből előbukkanó labdát, az közvetlenül a keze vagy akár az arca mellett csapódik a kapuba. 1968-ban azonban még nem volt szokásban a kapu előtti könyöklés és tumultus, úgyhogy kapusunk, Tamás előtt csak egy pár ugrott fel fejelni! „Úristen, mi ez?” – gondoltam magamban Hurcilava gólja után, és bizony, felötlött bennem 1968 januárja. Akkor újságjaink sokat cikkeztek a téli olimpiáról, ahol a csehszlovákoknak a szovjet jégkorong-válogatott elleni győzelmét északi szomszédainknál „szovjetellenes” örömünnep követte. Csak nem valami hasonló reakciót akartak elkerülni az 1956-as forradalom országában? Erre utaló hangok már a meccs előtt is voltak: az egyik kabaréban a meghívott bábművésztől megkérdezték, mit vár az összecsapástól, mire marionettkutyája – nagy nevetés közepette – szó nélkül lefeküdt (Képes Sport 1968, IV. 30. 7. old.). Vajon mire akarták felkészíteni a közönséget az államilag nyilván előre engedélyezett viccműsorban? Annál is inkább, mert a ’66-os VB-n úgy veszítettünk Nagy Testvérünk ellen, hogy Rákosi 1-2-es állásnál a vége előtt pár perccel, 100%-os ziccerben lyukat rúgott.

071299100e7d

Szóval: voltak-e bundák magyar-szovjet mérkőzéseken? Az én tippem – egyebem nem lehet, mert a tényeket nem ismerjük – az, hogy futballban nem, más sportágból azonban tudunk ilyen példát.  A helsinki olimpián női tornában két aranyat nyertünk, és csapatban is esélyesek voltunk, de nem győz(het)tünk, mert Rákosi leszólt: az az arany az oroszoknak jár (ld. Arday – L. Pap – Thury: Vér és aranyak c. 2006-os könyvének 106-107.oldalát).  Én azonban a labdarúgásban nehezen tartom ezt elképzelhetőnek, egyszerűen azért, mert a tornától, ill. a többi sportágtól eltérően a futball százezreket mozgat meg, és a berni döntő előtt már volt Pesten ún. „focialista forradalom”. Ami pl. az 1966-os kudarcot illeti: a rendszerváltás után éppen – a szovjetellenességéről már játékos korában is híres – Albert fakadt ki a bundavád hallatán, mondván: az isten szerelmére, értsék már meg, azért nyertek a szovjetek, mert nagyon jó csapatot alkottak!

 A vereség így is nagy port kavart itthon. Bár az oroszok technikai fölényben is voltak, a fizikális foci hívei most is igazolva látták magukat, Varga pedig a Népsportban – nevének említése nélkül – megtámadta a friss aranylabdás Albertet, mert már hónapok óta lazsál az edzéseken, mérkőzéseken. Varga a saját moszkvai játékát is gyengének ítélte, de érezhető volt, hogy az egész magyar labdarúgó-establishment ellen támadást intéz. Tudjuk: már ekkor a disszidálást fontolgatta, amit néhány hónap múlva meg is csinált. Abban az évben már nem játszottunk több válogatott meccset, mert a csehszlovákiai bevonulás miatt több ellenfelünk lemondta a velünk való találkozót. A Lenin-stadionbeli fiaskóra átmenetileg gyógyír volt az olimpia megnyerése, valamint az, hogy a Brazília -Világválogatott meccsen az utóbbi csapatba Magyarország adta a legtöbb játékost (négyet). Mihalkov filmjének címét idézve: a fellegek elvonultak egy időre, futball-közvéleményünk ismét optimistává vált, de aztán Marseille mutatta meg, hogy ez csalóka napfény volt…

                                                                                                                                    Balog Iván

Reklámok