Vitray Tamásnak jutott az a feladat 1986. június 2-án, hogy a magyar válogatott első mérkőzését közvetítse a mexikói világbajnokságon, amelyet a csapat a Szovjetunió ellen játszott. A mérkőzés negyedik perce után hagyta el a száját a címben idézett mondat. A végén már csak annyit tudott búsan a mikrofonba mondani: “…hat-null, mindegy már, egye meg a fene!”. A katasztrofális vereség okait számtalan dologra vezették már vissza a hazai szaksajtóban, kezdve a kedvezőtlen időjárási viszonyoktól az ételmérgezésig, az ellenfélről azonban, amelyet a legendás Valerij Lobanovszkij vezetett, eddig kevés szó esett.

A magyar futball története több nagy vereséget ismer. Amikor még kezdők voltunk, az angolok vertek minket el kétszer 7-0-ra, egyszer 8-2-re. De ezeket az eredményeket elkönyvelhettük az osztrák Wundermannschaft ellen is, a 0-7-et 1941-ben a németek ellen is. Ezekből azonban mind kilábaltunk. Az első, hosszabb távra is padlóztató bukás a marseille-i 1-4 volt a csehszlovákok ellen. Másfél évtized telt el 1969 után, és még mindig úgy tűnt: nincs visszaút a nemzetközi élmezőnybe. A 80-as évek közepén azonban, hosszú-hosszú sivatagi vándorlás után mintha oázishoz érkezett volna labdarúgásunk.

A magyar ifjúsági labdarúgó-válogatott 1984-ben megnyerte az EB-t (akkor még UEFA-tornának hívták), egy év múlva a Videoton bejutott az UEFA-kupa döntőjébe, válogatottunk pedig Mezey György szövetségi kapitány vezetésével megtáltosodott. Begyakorolt egy nagyon agresszív labdaszerzésre épülő harcmodort, amelynek segítségével 1984-85-ben több nagycsapatot is legyőzve végigverte Európát, és selejtezőcsoportját biztosan megnyerve kijutott a világbajnokságra. Diadalmenetét egy év múlva is folytatta: márciusban elsöprő, 3-0-s győzelmet aratott az öreg földrészen portyázó brazil válogatott ellen a Népstadionban. A sikersorozat hatására futballszerető közvéleményünkben eufória tört ki. Fiainkat szinte mindenki a vébé esélyesei közé sorolta, sokan kimondottan azt várták tőlük: nyerjék meg a világbajnokságot. A magyar futballszurkolók az Aranycsapat berni veresége óta vártak erre a pillanatra. Korábban a hatvanas évek ún. Ezüstcsapatától várták, hogy jóváteszik nagy elődeik mulasztását, de ismételten csalódniuk kellett. Most mindenki úgy érezte: eljött a mi időnk. (Halkan jegyzem meg: az ilyen, felfokozott várakozások csak ártanak egy nagy világverseny előtt egy sportolónak, egy válogatottnak. Nem véletlenül tartja a mondás: ha rosszul sikerült a főpróba, az előadás majd fényes diadalt hoz. Ha egy csapat az előkészületi találkozókon „pöntyög”, és a sajtó előre temeti, abból már nagyon rosszul nem lehet kijönni, mert ha tényleg leszerepelnek, akkor se vesztettek semmit, de ha csak egy picit is jobban is teljesítenek a vártnál, máris pozitívvá válik a mérlegük a szurkolók a sajtó, a szakma szemében! Ha azonban fordítva van, jaj nekik, mert a maximalistává vált, később azonban csalódott közvélemény ellenük fordul, és fejeket követel. A játékosok a VB vagy EB előtt fejben mindezt anticipálják, félni kezdenek, és máris romlik a teljesítményük. )

Az első mérkőzésen, a szovjet válogatott ellen aztán mindenki megdöbbenésére olyan katasztrófa következett be, ami a legpesszimistább várakozásokat is messze túlszárnyalta. A SZU példátlan módon már a 4. percben 2-0-ra (!!) vezetett szupercsapatnak vélt együttesünk ellen, amely egyre jobban összeomlott. A magyar játékosok szélütötten, céltalanul botorkáltak a pályán, míg akadálytalanul száguldozó ellenfelük sorra rugdosta a gólokat. A vége 6-0 lett, de akkor se szólhattunk volna egy szót se, ha egy az egyben revansot vesznek rajtunk az első (még cári) orosz-magyar végeredményéért (0-9, a visszavágón pedig már 0-12!). A magyar válogatott kiesett a csoportjából, és megszégyenülve jött haza.

A vereség fogadtatása itthon még sokkal nagyobb felháborodás volt, mint ami anno Marseille-t követte. A francia kikötővárosban kapott zakóra hasonló reakció volt a válasz, mint ami a csalódott szerelmest jellemzi. Közvéleményünk akkor még hitt abban, hogy mi magyarok tudunk futballozni, de valamit nagyon elrontottunk, és ha azt kijavítjuk, akkor labdarúgásunknak van jövője. Szidták a kimaradozó, az edzésen és a mérkőzéseken lazsáló futballistákat, de bíztak benne: ha megreformáljuk labdarúgósportunkat, ismét a világ élvonalába kerülhetünk. Irapuato után azonban a szurkolók itthon abba a lelkiállapotba kerültek, mint Lengyel József Igéző című novellájában az a kutya, akit gazdája addig üt-ver, amíg az eb minden hűsége és szeretete dacára végül is otthagyja.

A 0-6 után a magyar labdarúgásnak nem maradt több zsetonja, a közvélemény elpártolt tőle. Ennek egyik magyarázata nem pusztán a szörnyű vereség ténye, hanem az is, hogy – Marseille-től eltérően – azóta se született rá megfelelő magyarázat. Minden érintett azt hajtogatja: nem érti, rejtély számára, mi történt. Ez az értetlenség nemcsak ködösítésnek tűnik, ami pletykák táptalaja doppingról stb., hanem a felelősségvállalás kerülése is. Csak feltevések, verziók vannak forgalomban továbbra is. Ezek közül a legmegalapozottabbnak azok tűnnek, amelyek az összeomlást a kondicionális tréningben elkövetett baklövésekre vezetik vissza.

Valóban: nyilvánvalóan téves döntés volt a magaslati edzőtábort a hűvös éghajlatú Ausztriában megtartani. Később azt is elmondták a magyar játékosok, hogy más válogatottaknak megengedték, hogy súlyfelesleggel érkezzenek Mexikóba – még az erőnléti munkában élenjáró angoloknál, németeknél is – , mert ott tudták, hogy a 45 fok melegben úgyis lemegy róluk, a mieinknek azonban nem. Az eredmény: mindenki 3-4 kilót vesztett a versenysúlyából! És miért? Az összes, a VB-n szereplő gárda közül egyedülálló módon csak a magyarok edzettek délben, hogy „alkalmazkodjanak” a délben történő futballozáshoz, ui. a szovjet – magyar kezdési időpontja is 12 óra volt. Az összes többi csapatnál tisztában voltak vele, hogy 45 fok melegben és magaslaton focizni a hegymászók halálzónájához hasonló körülményeket jelent, amelyekből 3 naponta egy másfél órás meccset ki lehet ugyan bírni, de akklimatizálódni hozzájuk ugyanúgy csak reggeli és esti tréningekkel, tehát aránylag még elviselhető hőség mellett lehetséges, ahogy a 8000 méter feletti mászáshoz is csak lejjebb, 7000 méteren lehet úgy-ahogy alkalmazkodni. Az elrontott kondicionális munkának tulajdonítják labdarúgóink azt is, hogy már a bemelegítéskor többen rosszul érezték magukat, szédültek, hirtelen gyengeség fogta el őket. Vannak azonban dolgok, amelyek ellentmondanak a fizikális tényezőre alapozott okfejtéseknek. A mieink az irapuatói 0-6 előtt néhány nappal edzőmeccset játszottak egy leóni vegyescsapat ellen, amelyen kirobbantak az erőtől! (Igaz, az edzőmeccs késő délután kezdődött, nem délben, és ez nagy különbség, az ellenfél pedig csekély játékerőt képviselt, a magyarok pedig sokat cseréltek.) De egyébként is, ha korábban is mindig délben – tehát abszurd körülmények között – edzettek, hogyhogy egy alkalommal se lettek rosszul tréning közben vagy után, csak éppen az irapuatói meccs előtt? És ha rosszul is lettek, hogy futhatták végig az első félidőt, az elejétől kezdve – igaz, a második játékrészben, amikor fokozódott a hőség, már tényleg lépni se voltak képesek? Vagy az energiapazarló letámadás (Four Four Two, 2016/2. 13. old.) a ludas? De hát a szovjetek is azt játszottak, és ők is elfáradtak meccs közben!

Az én hipotézisem az, hogy a vereség oka elsősorban nem erőnléti, hanem taktikai és ebből eredően pszichológiai jellegű. Konkrétabban: a szakvezetést meglepte, hogy az ellenfél szövetségi kapitánya egy az egyben a saját klubcsapatát, a félelmetes Dinamo Kijevet állította ki ellenünk. Erre az ellenfélre nem voltunk felkészülve, főleg nem azokra a különleges taktikai elemekre, amelyeket alkalmazott. Ehhez járult az is, hogy a magyar csapat ezt látván pánikba esett, és összeomlott. A következőkben az ezzel kapcsolatos érveimet igyekszem kifejteni.

Anno én a Mezey-féle válogatott sikereit örömmel, de belül kissé tamáskodva figyeltem. Miközben itthon a sajtó már VB-esélyesnek kiáltotta ki a csapatot, a fejemben végig az motoszkált, hogy nem vagyunk mi ennyire jók. Csak két klasszisunk van, Détári és Nyilasi, a többiek inkább középszerűek. Nem is vagyunk pengések, nem is játszunk magyarosan – igaz, ez még előnyünkre is válik, mert végre egyszer mi vagyunk fizikai fölényben. A középpályán letámadjuk, leütközzük, szétfejeljük, szétfutjuk az ellenfelet, amely előbb-utóbb megbénul, és el is megy a kedve a játéktól. A „tengelyünk”: Kardos, Nagy, Garaba és Róth félelmetes: az ő pressingjük ellen nincs orvosság. Illetve: eddig egyetlen csapatnak sem volt.

Irapuato1

És éppen ez a bökkenő. Mi van, ha jön egy gárda, amely komolyabban vesz minket, mint az eddigiek, amelyek megszokták, hogy a magyarok csak középcsapat? Ha lesz egy együttes, amely kiszúrja, hogy a „tengely” négy lassú, nagytermetű középső védőből áll, akik a labdával sincsenek eléggé barátságban, és kihasználva Kardosék statikusságát, darabosságát, minket támad le, és gyors támadóival lekontráz? Mit tud ez ellen tenni ez a magyar válogatott, amelyet egy, Berecz János és Korom Mihály által felülről gerjesztett propagandagépezet tömeghisztériája sztárol, de amelynek tagjai belül valahol nyilván érzik: nagy nekik ez a cipő?

Egészen a KEK-döntőig mindez akadémikus kérdésfeltevésnek tűnt számomra, akkor azonban egy másfél órára megijedtem, mert egy olyan csapatot láttam játszani és ragyogó játékkal, fölényesen győzni, amely egyik csoportellenfelünk országából jött: a Dinamo Kijevet. A kijeviek már 11 évvel korábban is, a Fradi ellen szintén 3-0-ra nyert KEK-döntőben is egyfajta „második Ajaxként” kápráztatták el a világot. Totális futballt játszottak ők is, igaz, másként, mint a holland szupercsapat, de ők is szellemesen, villámgyorsan, és ami a fő: addig soha nem látott taktikai figurákat alkalmazva. Mintha új sportágat formáltak volna a labdarúgásból: valóságos hadmozdulatokat hajtottak végre a pályán, lenyűgözően mozogtak együtt a csapatrészeik. Mindez minden idők egyik legnagyobb futballstratégája, Valerij Lobanovszkij munkáját dicséri.

Ő volt a kijeviek trénere 86-ban, a vébé előtt 1 hónappal, a Kupagyőztesek Európa Kupájában aratott második diadal alkalmával is. És ezen a mérkőzésen is látszott az ukrán csapat játékán, hogy a futball Napóleonja irányítja, mert itt is olyan taktikai megoldásokat láttunk, amelyek ellen nincs orvosság, hacsak az ellenfél előzőleg nem tanulmányozta alaposan, és sok-sok gyakorlással nem készül fel ellenük. Csak egy apró példa: a kijeviek voltak az elsők, akik bedobásnál odaálltak közvetlenül a bedobást végző játékost elé, hogy megzavarják, kihasználva, hogy ezt a szabálykönyv nem tiltja. És Lobanovszkij volt az első, aki erre rájött, jóllehet, a futball szabályai már akkor több, mint százévesek voltak! Ez azonban csepp volt a tengerben a tömérdek, zseniálisan újszerű futballhadászati innováció közül. Mindezeket a húzásokat a kijeviek hallatlan sebességgel hajtották végre – gyorsan is gondolkodtak, gyorsan is kezelték a labdát, de mindenekelőtt azzal a tulajdonságukkal tűntek ki, amelyben a szovjet, majd orosz és ukrán labdarúgás mindig élen járt: a futógyorsaságukkal.

Ajjaj! – gondoltam. Mi lenne, ha a mi „világverő” tizenegyünk (a – sokszor meglehetősen félrevezető – világranglistán ekkor már harmadikok voltunk!) ővelük kerülne szembe? Minket is simán elvernének minimum három góllal! Akkor eljöhet az igazság pillanata, kipukkanhat a lufi, ami a brazilok elleni – ugyancsak megtévesztő, mert kísérleti jellegű brazil nemzeti csapat ellen született – 3-0 után még nagyobbra dagadt! Mihez kezd a villámléptű Belanov vagy Blohin ellen a mi Kardos Jóskánk, Nagy Antink, akik „egy perc alatt futják a százat”?

Még szerencse – morfondíroztam tovább – , hogy a szovjet válogatottban van ugyan több dinamós is, de nem azonos velük, elvégre az egy országos válogatott! És ez a SZU-gárda sokkal gyengébb, mint a SZU-bajnok ukrán társulat. Nemcsak azért, mert nem Lobanovszkij a kapitány – az akkori „szövkap”, Malofejev is nagyon jó szakember volt – , hanem főleg azért, mert igazából nem is csapat. Vannak benne világklasszisok, így a tbiliszi Csivadze középhátvéd, a dnyepropetrovszki csatár, Protaszov, vagy éppen Blohin, de nemzetiségi ellentétek szabdalják őket. A grúzok, az ukránok, a fehéroroszok és az oroszok – egy szbornajából őket nem lehet kihagyni, kellenek bele moszkvaiak is a Szpartakból, a CSZKA-ból, vagy éppen a Torpedóból, a Lokomotívból – nem férnek össze. Már a 82-es vébé kiváló, a brazilokat is nagyon megszorongató szovjet csapatát is az tette tönkre, hogy a kijeviek a fáma szerint összeverekedtek az egy évvel korább an KEK-et nyert, nagyon szép, szellemes focit játszó Dinamo Tbiliszi játékosaival, és a helyzet azóta csak rosszabbodott. Így tehát a szovjetekkel, az ősmumussal ezúttal mégsem kell komolyan számolnunk – okoskodtam, a magam megnyugtatása végett is.

Aztán néhány nap múlva robbant a bomba: Malofejevet a végleges kerethirdetés előtti utolsó pillanatban leváltották, és Lobanovszkijt nevezték ki helyére, aki az utazók közé 12 (!!) játékost rakott a saját csapatából, miközben a klubedzői tisztségét is megtartotta. A kapitányváltás oka az volt, hogy a szovjetek felkészülési mérkőzésen odahaza 0-0-t játszottak a finnekkel. Ez akkor kb. olyan eredmény volt, mintha manapság pl. a németek otthon nem tudnák megverni Liechtensteint vagy a Feröer-szigeteket. A világ egyik legjobb csapata nem tudott győzni, sőt, hazai pályán egyetlen gólt se tudott rúgni kutyaütők ellen, akik ugatták a futballt! Mert az a finn csapat nem a későbbi Litmanen – Hyppiä-féle Finnország volt, amely akárkit megizzasztott. Tipikus durung, ívelgetős futballt játszottak, a fejüket fejelésre használták gondolkodás helyett.

Hetekkel a világbajnokság előtt kapitányt váltani, egészen új összeállítású játékoskeretet kreálni – dilettáns, kapkodó döntésnek, válságjelenségnek tűnt. Hacsak…hacsak – ötlött belém – nem az áll ennek a hátterében, hogy Lobanovszkij majd egy az egyben a Kijevet küldi fel a pályára szovjet válogatott gyanánt! Még hogy nincs csapata a szovjeteknek, mert a sok kudarctól, belső ellentéttől szétesett? Hiszen ott a Dinamo Kijev, amely – akár klub-, akár válogatott szinten nézzük – a világ egyik legerősebb alakulata, amely még a VB-t is megnyerheti! Dehogyis irracionális, agyament sakkhúzás Lobanovszkij kinevezése, éppen ellenkezőleg, az egyetlen lehetséges megoldás, sőt, Kolumbusz tojása, pofonegyszerű válasz egy valóban fogós kérdésre!

Volt is újságíró, aki fel is tette a kérdést szövetségi kapitányunknak, Mezey Györgynek: mit szól az új fejleményekhez? Mi a véleménye arról, hogy ellenfelüknél Valerij Lobanovszkij váltotta a szakvezetői poszton Malofejevet, és hogy több új, kijevi játékos került a Mexikóba utazó játékoskeretükbe? Mezey azt felelte, hogy ennyi idő alatt már késő elkezdeni új csapatot építeni: néhány hét alatt nem lehet összedolgozni az újakat Csivadzéékel, Protaszovékkal. De mit csinálunk, ha a KEK-győztes ellen kell játszanunk, ha az ukrán fővárosbéli szuper-klubcsapat lesz az ellenfél? – erősködött az interjúkészítő. Az ki van zárva – felelte Mezey. De hát miért? – kérdezte az újságíró. Azért, mert ezzel a szovjetek lejáratnák magukat, hiszen be kéne ismerniük, hogy az egész labdarúgósportjuk nem ér fabatkát sem, és csak egy legény van talpon a vidéken, a Dinamo Kijev – hangzott a válasz.

Bár felötlött bennem, hogy egy diktatúrában nemcsak a Mezey által feltételezett mundérvédés motiválhatja a döntéshozókat, hanem a nyers eredménycentrizmus is, amit éppen a rendszer parancsuralmi jellegéből adódóan könnyebb érvényre juttatni (anno pl. Sztálin a német-szovjet háború kitörésekor a Gulagról hozatott vissza tábornokokat, akiket adott esetben nem habozott visszaküldeni), hagytam magam meggyőzni kapitányunk által, mert 1985-ben – válogatottja sikersorozatának köszönhetően – őt választották Európa legjobb edzőjévé, és mert hinni akartam neki. Én is alig vártam már az újabb, nagy magyar futballsikert, az 1969-es marseille-i katasztrófa utáni másfél évtizedes apályidőszak végét, és elnyomtam kételyeimet. Okoskodásom arra épült, hogy valóban nagyon merész dolog lenne kihagyni Csivadzét és Protaszovot, a világ egyik legjobb középhátvédjét és befejező csatárát, és helyükre – átlátszó kijevi klubsovinizmusból – gyengébb játékosokat állítani, csak a nagyobb csapategység kedvéért. (Ez kb. akkora nonszensz, mint az argentin válogatottból kihagyni Maradonát és Valdanót, mert „rossz hatással vannak a közösségre” – gondoltam). Ha ez a lépés nem válik be, otthon Lobanovszkijt „őrült kertésznek” bélyegzik majd, és bukott ember lesz belőle. A szovjetek nyilván abban bíznak, hogy miután Malofejev már egyáltalán nem tudott hatni a játékosokra, utódja új arcként, valamint hatalmas tekintélyére támaszkodva sikeresebben békíti össze a különböző nemzetiségű sztárokat. Még ha ez sikerül is – okoskodtam – , a szovjet csapat karaktere, szerkezete, taktikája nem változik meg alapvetően, mert új játékot betanulni ennyi idő alatt nem lehet. Az elképzelhető, hogy az újdonsült szakvezetővel javul annyit a szbornaja játékereje, hogy pl. a finnek ellenihez hasonló fiaskó ne érje őket, de annyira nem, hogy a mi remekül összedolgozott, olajozott gépezetként működő nemzeti tizenegyünkre komoly veszélyt jelentsenek. Az utolsó pillanatban történt edzőváltás ugrás a sötétbe keleti szomszédaink részéről, amellyel a Finnország elleni gólnélküli iksz után kitörni készülő népharagot próbálják csirájában elfojtani. Nulla (azaz hogy: nulla-nulla), amit nyújtanak Blohinék, és ti nem csináltok semmit? Ezt a vádat próbálhatták meg kivédeni a Szovjet Labdarúgó Szövetség vezetői, amikor váltottak a kapitányi poszton – erősítgettem magamnak én is.

Kételyeimet nagyjából sikeresen elfojtva ültem le hát 1986. június 2-án barátaimmal a tévé elé, és bizakodtam is, amikor egyszerre csak forogni kezdett velem a világ. Ez azért fontos mozzanat, mert utólag a magyar játékosok közül is többen azt mondták, hogy már a meccs előtt fizikailag rosszul voltak, szédültek, lépni se tudtak stb. Nos, én is majdnem lefordultam a székről, amint megláttam az összeállítást!

Mégis beigazolódott ugyanis, amitől korábban rettegtem. A világ egyik legnagyvonalúbb, legmesszebb számító futballhadvezére, Lobanovszkij ezúttal se tagadta meg önmagát. Egyetlen mozdulattal keresztülhúzta azokat a feltevéseket, miszerint ő kisstílű, előre mentségeket kereső alak. Kihagyta a csapatból nemcsak Csivadzét és Protaszovot, hanem saját, leghíresebb csillagát, az 1975-ös Aranylabdát nyert Oleg Blohint is, és – a kapus Daszajev, valamint két, speciális taktikai feladattal megbízott kiegészítő ember, Alejnyikov és Larionov kivételével – szemrebbenés nélkül, egy az egyben és cakkumpakk a kijevi Dinamót zavarta fel a pályára szovjet válogatottként.

Akkor egy pillanatra – csak néhány másodpercre, hiszen már kezdődött is a mérkőzés – belém villant az, amit a sakkozó érez, ha az ellenfél által előkészített, ún. házi változatba került. „Mint aki halkan belelépett” – idézi Karinthyt ilyenkor a sakk-akasztófahumor, de az érzés szörnyű: a tábla mellett, kötött idő mellett kellene ellenszert találni olyasmire, amit a vetélytárs egy team segítségével, napokig tartó elemzések végeredményére támaszkodva dolgozott ki. Igaz, a futball nem sakk, de ha a taktika nagy szerepet játszik egy csapat játékában – és mind a magyar, mind a szovjet válogatottéban központi jelentőségű volt – , akkor az egész párharc végkimenetelét meghatározhatja. Még ha a szimpla, kiismerhető, rakkolós angolok lettek volna az ellenfél, vagy éppenséggel egy szépen játszó latin csapat, akiknek a futballja két-három sztár egyéni képességeire épül, de ha őket lefogjuk, a többiek is megbénulnak! Akkor egy jól összeszokott válogatott a nagy játékintelligenciájú vezéregyéniségei rutinjára támaszkodva menet közben is képes lehet alkalmazkodni a másik játékához, és megtalálni az ellenszerét. (Ez egyébként is csak ott lehetséges, ahol szinte minden játékos világklasszis, ami a Mezey-team középszerű tagjairól nem mondható el.) De ahol a tudatosan begyakorolt játékelemeken, a tudományosan megalapozott felkészülésen, az összehangolt együttmozgáson van a hangsúly, ott a tapasztalattal ötvözött rögtönzőkészség kevés az eredményességhez. A szovjetek túljártak az eszünkön, megdöntötték a játékunkat azzal, hogy egy másik rendszerben játszó, más összetételben játszó gárdát állítottak ki ellenünk, mint amire számítottunk. Mi nem egyszerűen elhibáztuk a felkészülést, hanem egyáltalán nem készültünk fel abból a tizenegyből, amellyel az irapuatói 90 perc során szembesültünk. Mint a diák, aki bele se nézett a tananyagba, vagy tévedésből olyasmit tanult meg, amiből egyáltalán nem is lesz számonkérés. Ennyi erővel olyan csapat ellen is készülhettünk volna, amely ki se jutott a VB-re…Nem a válsággal küzdő SZU-val, hanem a fél Európát agyonverő, szélvészgyors ukrán bajnokkal kell farkasszemet néznie az elkövetkező másfél órában egy lassú, túlértékelt csapatnak!

Ez villant át az agyamon, és ettől fogott el egyfajta rosszullét egyik pillanatról a másikra – és az a feltevésem, hogy a magyar csapatot is ezért fogta el egyfajta pánikroham, ami hirtelen gyengeséggel, szédüléssel jár. Az addig melegágyi körülmények között tartott, a világtól, az újságírókról, a visszajelzésektől elzárt játékosok és a szakmai stáb is leblokkolt, amikor rádöbbent: éppen az ellen a szovjet csapat ellen következik be a „megméretünk, és könnyűnek találtatunk” rettenetes élménye, amely ellen különösen tilos kikapnia a magyaroknak az akkor már 41 éve tartó katonai megszállás, a doni katasztrófa és a levert 56-os forradalom után, mert különben futótűzként terjed el a pletyka, miszerint „na, már megint le kellett feküdnünk az oroszoknak”. Úristen, ezek minket is laposra vernének, ha velük kéne játszanunk! – gondolhatták a mieink is, miután megnézték a KEK-döntőt. Nyilvánvalóan remegni kezdett a térdük és rogyadozni kezdtek, mihelyt kiderült: ez már nem feltevés, rájuk is hasonló sors vár. Aztán, amikor már 4 perc alatt 2-0-ra elhúzott az ellenfél, majd a szünetben 3-0-ra vezetett, már a megsemmisülés, a szégyen érzése miatt omlottak össze még jobban olyannyira, hogy a második félidőben nemcsak további 3, hanem akár 6 gólt is kaphattak volna, sőt, kétszámjegyű vereség is juthatott volna osztályrészükül. A mérkőzés a maga nemében a 6-3 inverze volt: akkor az angolok, 1986. június másodikán a mieink nézték döbbenten a látszólag a semmiből felbukkanva üresbe futó, majd egyszerre csak csodák csodájára forintos labdát kapó magyar, ill. szovjet játékosokat, és szembesültek azzal, hogy nem értik, mi történik a pályán, mert egy újszerű szisztémával ellenfelük túljátssza őket.

Irapuato2
Belanov tizenegyesével 0-3

Itt valóban megkerülhetetlen Mezey felelőssége. A Mundial előtt több olyan nyilatkozatot is adott, amelyben azt fejtegette: most már nem lehet változtatni, már ő sem befolyásolhatja, mi lesz, innen már a szerencse is nagy szerepet játszik. Utólag, az események ismeretében felvetődik bennem: nem azért hangsúlyozta mindezt, mert azon vacillált, hogy nem kéne-e mégis tanulmányozni a kijeviek mozgásait, a játékosokkal a Dinamo hadrendjének az ellenszerét gyakoroltatni, de végül is elhessegette magától a gondolatot? Elvégre – úgymond – ha korrigálja korábbi elképzeléseit, és beismeri: ha a Kijev ellen kell játszanunk, akkor még a döntetlen is komoly siker, mert ők egyértelműen jobbak, mint mi, azzal játékosai előtt lerombolja tévedhetetlenségének nimbuszát! A meccsen aztán a mieink sehogy se találták az abban az évben Aranylabdát is kapó Belanovot, aki az akkor úttörő innovációnak számító egyékes felállásban játszó szovjetek egyedüli támadójaként kiszámíthatatlanul mozgott keresztbe, és mindig védelmünk – szép számmal keletkező – réseibe indult be, a gyakran előre törő balhátvédünk, Péter Zoltán helyén támadt űrben pedig mindig más ellenfél vágtatott le akadálytalanul az alapvonalunkig…Mezey pedig sértődötten reagálta le, hogy ukrán kollégája jobban ért nála a futballhoz (pedig Lobanovszkij relációjában ez ugyanúgy nem szégyen, mint Einsteinnél kisebb fizikusnak lenni!), és nem nyúlt bele a meccsbe 0-2 után sem, hiszen azzal már el kellett volna ismernie: tévedett! Pedig ezzel kapcsolatban – meg az egész, ma is érthetetlennek, megfejthetetlen rejtélynek elkönyvelt, agyonmisztifikált találkozóról – Puskás Öcsi tette az egyik leginkább éleslátásról tanúskodó megjegyzést. Puskás, aki rengeteg józan paraszti ésszel rendelkezett, és edzői pályáján is aratott sikereket, nemcsak a futballpályán (aki BEK-döntőbe vezette csapatát, mint ő a Panathinaikoszt 1971-ben, alapból szaktekintélynek számít, ráadásul a többi csapatai nagy részével is minimum az élmezőnyben végzett), olyan kérdést tett fel, amelyet senki más, pedig nagyon is kézenfekvő: na és, ha az ellenfél négy perc alatt két fával elhúz? Na bumm! Akkor vissza kell állni, kerülni a versenyfutást a jobb erőnlétű, ráadásul villámléptű vetélytárssal szemben, lassítani, tördelni a játékot, akár időhúzással, ne adj isten egy-két taktikai faulttal vagy egy kis fetrengéssel, aztán – ha már a mieink kiheverték az első sokkot – , lehet már vezetni egy-két támadást is, sőt, akár találni egy gólt is! És mégis más egy-két góllal kikapni, mint beszedni egy hatost. Ehhez azonban valóban profi szemléletűnek kell lenni, menedzselni kell tudni azt, hogy a „nagy magyar csapatnak” a tisztes vereségért kell kepesztenie, de kezelni a narcizmust is, ami minden „nagy embernek”, így Mezeynek is sajátja. Ő azonban erre nem volt képes, míg a még nála is nagyobb egójú, de edzőként kisebb kaliberű Puskás igen, mert különben Nyugaton semmire se vitte volna! Ha Mezeynek kisebb az arca, tovább is juthattunk volna a csoportunkból. Végül is kapitányunk negatív személyiségvonásai csak tetézték koncepcionális tévedését, amellyel „benézte”, hogy a Kijev ellen kell játszanunk, és nem egy grúz-orosz-belorusz-ukrán „mixtúra” ellen. (Persze, az is lehetséges, hogy egyszerűen csak nem mert 0-2 vagy szünet után, már három gól hátránnyal a csapatával bekkelni, nehogy az „oroszoknak való lefekvéssel” vádolják …)

Valaha a labdarúgás tanítómesterei voltunk, technikában és taktikában egyaránt, a szovjeteket pedig gépiesen játszó futóbolondoknak, favágóknak tartottuk. A kijeviek már 1975-ben megmutatták: nem így van. Irapuato pedig bebizonyította, hogy a sporttudományi alapokon álló felkészülésben, a hadrend kialakításában mérföldekkel járnak előttünk. Amit mi hatékony erőnléti munkának vélünk, nem az, amiről azt képzeljük, magasabb rendű játékrendszer, megbukik, ha igazi stratéga haditervével kell kiállnia az összevetést. Nemcsak a nyugati profik vannak tehát behozhatatlan fölényben velünk szemben, hanem a lesajnált és politikai okokból averzióval szemlélt „ruszkik” is. A magyar futball Alberték óta legjobb válogatottjáról is az derült ki, hogy versenyképtelen, hogy ami szerintünk korszerű, az elavult, amit pedig kvalitásnak hittünk: selejt. Ekkor ment el végleg el a kedvünk a futballtól, ekkor vesztettük el a korábban naivan vallott meggyőződést, hogy mi erre a játékra születtünk, hogy futballnemzet vagyunk. Marseille-ben még „csak” a gőg veszett el, amiért nem is kár. Irapuatóban azonban már eltűnt a remény is.

Balog Iván

Reklámok