Az 1972-es Európa-bajnokságra egészen más előjelek között készült a magyar nemzeti tizenegy, mint az előző kettőre. Akkor az „akár világbajnokok is lehettünk volna/lehetnénk” érzése dominált, és keltett (túlzott) várakozásokat és optimizmust. Most azonban futballtörténetünk első, igazi nagy csapása előzte meg: Marseille.

Voltak nagy vereségeink korábban is, közülük a legnagyobb traumát az 1954-es VB-döntő elvesztése okozta. A francia kikötővárosban elszenvedett 1-4 azonban azt a korábban holtbiztos meggyőződést ingatta meg, hogy mi a labdarúgás élvonalába tartozunk. A vereséget közfelháborodás fogadta, amelyben felerősödött az erőfutball híveinek hangja, mindez pedig sajátos módon összekapcsolódott az 1968-as gazdasági reform elleni backlash-sel.

A bírálat annyiban alapos volt, hogy a hatvanas évektől fokozódott a fizikai felkészítés szerepe a világ futballjában, a mieink pedig e téren valóban lemaradtak. A bűnbak azonban az edzésen lötyögő, bundázó, játékosuralmat gyakorló, a meccsen öncélúan cselezgető, ugyanakkor – és itt a lényeg! – nyugati fogyasztói mintákat követő, levitézlett magyar futballsztár lett. Jellemző, hogy a Népsport novellapályázatot írt ki (?!), amely futballunk visszásságait kipellengérező írásokat várt. A győztes szöveg nagyjelenetében Szabolcs II, a folyton csempésző, kiöregedett „zsugás” egy éjszakai bárban ledér hölgyeket ölelget, miközben artikulátlanul – óh, minő csapás a szocialista erkölcsre! – „obladi-obladááá”-zik. De Marseille fölötti felháborodásomban, gimnazistaként én is írtam A magyar focis címmel „Nem futok,/nem trenírozok,/én magyar focis vagyok” refrénű bökverset.

A népharag elsöpörte Sós Károly kapitányt, és ahogy ez lenni szokott, utódul egy outsidert választottak, akit a közvélemény „tiszta kezűnek” tartott, és nem azonosított a lejáratódott futball-establishmenttel. Az új szakvezető Hoffer József újságíró lett, akinek volt azért edzői múltja is: 1960-ben ő vezette az ifjúsági EB-t (akkor UEFA-tornának hívták) nyert magyar csapatot. Hoffer – mintegy híven a csehszlovákok elleni leégés után adott Mészöly-nyilatkozathoz: „a mi időnk lejárt” – kicserélte a játékosállományt is, sok tehetséges újoncot avatva, 1970 tavaszának barátságos meccsein váltakozó eredményekkel.

Így vágtunk neki ősszel az EB-selejtezőknek. Az első akadályt simán vettük: az akkor még gyenge norvégokat Oslóban 3-1-re vertük. A franciák – akik akkor kezdtek kilábalni a hatvanas évekbeli, pokoli válságukból – azonban Pesten igencsak megnehezítették a dolgunkat. Szellemesen játszottak, jól kontráztak, és vezettek is 1-0-ra, sőt, a lyoni kis herceg, Di Nallo a földet verte mérgében, akkora ziccert hagyott ki. De a helyzetkihagyásban a mieink is jeleskedtek, naggyá tették Carnus kapust, akit a gólhelyzetekben mindig bikázó, sosem gurító Bene egy ízben fejbe lőtt (!?). Úgyhogy végül csak büntetőből tudtunk egyenlíteni (1-1) .

A következő selejtező viszont már Hoffer kérészéletű kapitányságának végét hozta: 3-0-ra kikaptunk Szófiában! Maga a játék is kiábrándító volt, mert a kezdőkörön alig jutottunk túl, Albertot a „bolgár Albert”, Bonev lefutballozta, a Sándor Csikarra emlékeztető jobbszélső, Maladen (azaz: ifjabb) Vaszilev, vagyis Vaszilev II pedig őrületbe kergette védelmünket. A biztosítékot azonban az vágta ki itthon, hogy az NDK után egy másik, korábban lenézett kelet-európai csapat is megleckéztetett minket, ráadásul „marseille”-i gólkülönbséggel, és a csehszlovákoknál gyengébb ellenféllel szemben, amelynek ráadásul komplexusa is volt tőlünk. 3 évvel korábban, az olimpiai döntőben ugyanis nagyválogatottjuk 1-0-ra vezetett a mi második csapatunk ellen, de amikor 2 perc alatt 2-1-re fordítottunk, őrjöngeni kezdtek (az egyik a bíró fejéhez vágta a labdát!). Az akkori eredmény: három kiállítás ott, és 4-1 ide.

A mostanit azonban egyfajta Marseille 2.0.-ként fogta fel a publikum, a következmény azonban  egyfajta 1968 előtti restauráció lett – igaz, 3 évvel öregebb játékosokkal, és egy időközben feleslegesen megtiport kapitánnyal: Illovszky Rudolffal. A bemutatkozása mindenesetre fényesen sikerült: a friss VB-győztes brazilok elleni idegenbeli 0-0-nal, amiben a szerencsének semmi szerepe nem volt. A „rehabilitált” marseille-iek ezután idehaza legyőzték a jugoszlávokat is, következő vizsgájuk azonban már tétmeccs volt az ősszel: következett a bolgárok elleni visszavágó. Az ellenfél itt is megmutatta, mennyire megtanult focizni, de a mieink megnőtt önbizalmuknak – na meg Juhász Péter elképesztő, a kapus háta mögött a hosszú felsőbe csavarodott beadásának is – köszönhetően felülkerekedtek (2-0).

Ezután a megerősödött franciákhoz látogattunk, afféle csoportdöntőre, amely ragyogó magyar játékot és biztos, 2-0-ás győzelmet hozott, látványos gólokkal. Az első félidőben előbb Dunai II hátrahúzásos beadását (!) Bene vágta be felugorva, kapásból (!!). „A magyarok visszajöttek az elitbe!” – kiáltotta ekkor a francia TV kommentátora. Ezt követte még a szünet előtt Zámbó még elképesztőbb, valóságos cirkuszi produkciója. Fantasztikus szólója közben az ellenfél védői kuglibabákként dőltek jobbra-balra, a gálaelőadást pedig egy lehetetlen szögből leadott, csavart lövésből (!!!) szerzett gól koronázta be. A második játékrészben tovább folyt az ellenfél alázása, amely akár hatgólos magyar sikerrel is végződhetett volna, de a ziccerek sorra kimaradtak.

Ez a meccs sorsfordító volt, mert feketén-fehéren megmutatta, hogy mégsem felejtettünk el futballozni, és hogy a csehszlovákok elleni 4-1-es zakó után felesleges volt „őrült kertész” módra nekiesni értékeinknek. (Félrevezető is volt annyiban, hogy a „táncoltassuk csak tovább a fülünkön a labdát” álláspont híveit megerősítette, a kondicionális felkészítés – mint láttuk, szintén elvakult – szószólói viszont túlságosan is a háttérbe szorultak.) A lendület azonban a csapatot Európa legjobb nyolc gárdája közé repítette: a norvégokat is elvertük idehaza 4-0-ra.

„Hagyd!”- kiáltotta Szatmári, és a magyar kapuba fejelt

A legjobb négy közé jutásért az ősi ellenfél: Románia várt ránk. Velük utoljára az 1958-ban, Bukarestben 2-1-re megnyert összecsapáson találkoztunk, de az pokoli rugdosódásba torkollott, és ez indokolta a közel másfél évtizedes szilenciumot. Ránk pedig minden idők – Hagiék után – legjobb román válogatottja várt, amely a mexikói VB-n emelt fővel esett ki. Csoportjukban ugyanis a minket a francia kikötővárosban eltángáló csehszlovákokat legyőzték, és mind a 66-os VB-győztes angolok, mind pedig a brazil csodacsapat ellen helytállva, csak egy góllal kaptak ki. Főleg az utóbbiak szívták a fogukat, mert a 3-2-es győzelmükkel végződött találkozón mindkét román gól előtt csak keresték a labdát.

Az első, itthoni meccsen a mieink Branikovits góljával elég hamar vezettek, de sok helyzetet kihagytak, és fordulás után az ellenfél büntetett. Egy oldalszabadrúgásnál Géczi a labda alá szaladt, Ludovic Sâtmâreanu, alias Szatmári Lajos „hagyd!” kiáltását pedig védőink „megették”, így a nagyszalontai születésű hátvéd könnyedén fejelhetett az üres kapuba, így 1-1 lett a vége.

KS_1972_I_02_0033-19720517
Szatmári fejel Kű és Bene mellett

„Nem lesz harmadik meccs” – jósolta a román kapitány a visszavágó előtt, de nem lett igaza. Bukarestben sok erdélyi magyar a mi himnuszunkat énekelte középkezdés előtt (arról is keringenek történetek, hogy a Secu sokukat meghurcolta emiatt), és számunkra jól is indult a meccs. A hazaiakat meglepte, hogy mi léptünk fel támadólag, és miután Szőke megkerülte Deleanut, már vezettünk is. A zseniális Dobrin az amúgy jól játszó Páncsics hibájából egyenlített, de aztán jött Kocsis bravúrgólja. A kis karmester lövőcseleitől a világhírű Râducanu térdrerogyott, Kocsis pedig mellette bepofozta a másodikat. Sőt, bevághatta volna a harmadikat is – ezzel alighanem eldöntve a továbbjutást – , de a félidő utolsó percében számunkra megítélt 11-esnél már a román kapuvédő nyerte a kettejük közti párbajt! Szünet után azonban elfáradtunk – ahogy Pesten is – , és a románok a kapunkhoz szegeztek bennünket, egyenlíteniük azonban csak 9 perccel a vége előtt, Géczi újabb hibájából sikerült: kiejtett egy fejest, Neagu pedig büntetett (2-2).

A mindent eldöntő harmadik mérkőzésen, Belgrádban, 55 ezer néző előtt előbb megint Kocsis varázsolt (1-0), de Neagu ismét egalizált. Hatalmas küzdelem folyt a pályán a két egyforma játékerejű csapat között, a 87. percben aztán a mezőny legjobbja, Kű Lajos, a fradisták kéttüdejű cselkirálya átlépett egy labdát, klubtársa, Szőke István pedig bámulatos, „fű alatt” suhanó lövést küldött a hosszú alsó sarokba (2-1). Ellenfelünk nem éppen flegmával reagált erre, mert kisvártatva Râducanu hasba rúgta Benét, nézőik a lefújás után pedig a lelátón székeket égettek. Ezúttal tehát nem ismétlődött meg Marseille, mert egy „szétlövést” mi nyertünk, ráadásul ezúttal a végét is mi bírtuk jobban!

A (futball)történelem balekjai

A belgiumi négyes döntőben azonban ismét a mumus: a szovjet válogatott következett. Az első félidő itt is egyenlő erők küzdelmét hozta, aztán a második játékrész elején átlövésből az ellenfél szerzett vezetést. Amikor azonban a rossz napot kifogó Kocsis helyett a csereként beállt Albert lett az irányító, fölénybe került a magyar csapat. Flóri az 1969-es sérülése után sose lett már a régi, de az 1971/72-es idényben megközelítette egykori önmagát. Több jó átadása után a vége felé ziccerbe hozta a másik cserembert, Dunai II-t, akit felvágtak: ismét 11-es – és újabb kihagyott büntető, ezúttal Zámbó által, az idény során immár (Szőke két rontását is ideszámítva a Wolverhampton ellen, ami az FTC-t az UEFA-kupa döntőjébe jutástól ütötte el) a negyedik! Lehetett ismét hajtogatni az 1954-es VB-döntő óta bejáratott mantrát, hogy „mi művészlelkű, tehetséges nép vagyunk, de az élelmesebb senkikkel szemben elbukunk ”, és lehetett bundát emlegetni a 0-1-es végeredmény kapcsán – most is értelmetlenül.

E mérkőzésen egyértelműen jobbak voltunk, a szovjeteknek momentuma is alig akadt, de tévedés azt hinni, hogy favágók voltak, akiktől méterekre pattant el a labda. Én is ezt a nézetet osztottam, amíg meg nem néztem kb. 20 éve a DSF-en az 1972-es NSZK-Szovjetunió EB-döntőt. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy bár a „ruszkik” simán, 3-0-ra kikaptak minden idők legjobb német válogatottjától – amely minket is elvert tavasszal 2-0-ra a Népstadionban – , a meccsen összesen egy, azaz egyetlenegy alkalommal pattant el szovjet futballistától a labda! Engem is az ostoba szovjetellenességgel párosult, dzsentroid magyar futballgőg töltött el tehát.

Játékosainkat viszont az elkeseredés, ami a harmadik helyért játszott belga – magyaron meg is látszott. Az elején a hazaiak két gyors potyagóllal elhúztak, amelyek közül főleg a második volt szörnyű. Páncsics, azaz akkoriban Európa egyik legjobb söprögetője és az amúgy ritkán lepkéző Géczi egy könnyű, gurulós beadásnál egymásra várt, mire a belga csatárgéniusz, Van Himst (már 17 évesen, 1960-ban is gólt szerzett ellenünk!) a hálóba továbbított. Szétesett csapatunkból csak ismét Albert, egy nagy szólójáért Kozma és Kű volt dicsérhető, mert végre véget vetett büntetőmizériánknak (a végeredmény: 2-1).

Mit mondhatunk utolsó EB-szereplésünk utóéletéről? A hazatérő magyar nemzeti tizenegyet ezúttal nem lincshangulat, hanem egyfajta, „mi vagyunk a történelem balekjai” mottójú (ön)sajnálat fogadta. Az Illovszky-féle „Ezüstcsapat-nosztalgia” fémjelezte korszak úgy folytatódott, hogy ismét csalódást keltve „csak” másodikok lettünk ősszel a müncheni olimpián. Aztán az 1974-es vébére sem sikerült kijutnunk, pedig „csak” gólkülönbséggel, ráadásul veretlenül lettünk harmadikok a csoportban, úgy, hogy az osztrákok ellen idegenben 2-0-s vezetésünkről engedtük az ellenfelet egyenlíteni 2-2-re, az utolsó, döntő találkozón pedig a svédeket itthon 3-2-ről 3-3-ra…A magyar „futballszibaritizmus” ellenfelei, az erőfutball hívei kerekedtek felül. Végh Antal „Miért beteg a magyar futball?” című pamfletje – a sok, az utolsó 15-20 percben, erőnléti okokból vagy koncentrációs hibákból eredően elvesztett meccs miatt – az egész magyar futballelitet lazsálással vádolta meg, Illovszkynak és az egész magyar futballvezérkarnak pedig távoznia kellett. Kutas István lett az MLSZ elnöke, aki a kondíció javítása érdekében bevezette az ún. követelményrendszert. A fizikai felkészítés javult is – és ez szükséges is volt – , de azon az áron, hogy játékosaink egyre inkább elfelejtettek futballozni. Ennek a levét isszuk ma is.

Balog Iván

A borítóképen a Képes Sport 1972. május 23-i számának egy felvétele látható.

Advertisements