Napok kérdése, és itt az EB-rajt… Minden hazai focidrukker a franciaországi tornát várja, és feledésbe merül, a háttérbe szorul egy olyan csodálatos esemény, mint a centenáriumi Copa America.

Érthetetlen. Mármint nem az, hogy számunkra miért kevésbé fontos ez, hanem sokkal inkább az, hogy miért is van ez a torna? A tavalyi dél-amerikai kontinens tornán – melyet Chilében rendeztek – a házigazda diadalmaskodott büntetőkkel Argentína ellen. Ezzel nemcsak a kontinens bajnoka lett, de kvalifikálta magát a 2017-es Konföderációs Kupára is, mint Dél-Amerika legjobbja. Szintén tavaly nyáron zajlott Észak és- Közép-Amerika kontinenstornája, az Arany Kupa, melyet Mexikó nyert meg, és kvalifikálta magát szintén a VB-főpróbára, Oroszországba. Erre a sokak által már amúgy is néha kissé lenézett Copa idén ismét előkerül a zsákból, de ezúttal extrém módon megkurtítva, és nem is a saját „kontinensén”.

A helyszínünk az USA. Azon belül is 11 különböző stadion 10 (!!!) különböző államban. Az apropó pedig nem más, mint hogy 100 éves idén ez a csodálatos kis sorozat, melyet a legtöbbször Uruguay nyert meg, és melynek hányattatott története során volt, hogy évente, kétévente, háromévente, de még olyan is, hogy négyévente rendezték meg. Nagyot akartak robbantani a 100. szülinapra, gondolom, így jött az ötlet, hogy legyen ez egy „összamerikai” viadal. Na de várjunk csak… Kik vegyenek részt rajta a 10 dél-amerikai tagállamon kívül, akik alapból indulók? Legyen még 6 csapat, hiszen az kezelhető és egyértelmű lebonyolítási rendszer. Az USA, mint házigazda természetesen részvevő, és akkor csapjuk hozzá még Mexikót, ha már megnyerték tavaly a saját kontinenstornájukat, illetve Costa Rica és Jamaica is címvédők a maga régiójukban, hiszen előbbi a Közép-amerikai Kupát, utóbbi pedig a Karibi Kupát nyerte meg 2014-ben (ööö… igen, ilyenek is vannak). A maradék 2 helyre pedig még selejtezők is voltak, hiszen Panama Kubát, Haiti pedig Trinidad és Tobagót gyűrte le, hogy itt lehessenek. Szóval már az hihetetlen, hogyan állt össze ez a csodálatos mezőny.

13383920_10153775513364370_1784534506_o
Az orlandói stúdió

 

Az első meccsek lezajlottak, és már most beszélhetünk olyan meglepetésekről, mint Mexikó sima győzelme (3-1) Uruguay ellen – itt nem szabad elmennünk szó nélkül a csodálatos Rafa Marquez főnixmadárként szárnyalása mellett sem. Én például azt hittem, hogy ő már rég eltűnt, mint Elvis, erre csapatkapitányként nem kis góllal fekteti két vállra szegény Cavani barátomékat…

James Rodriguezék 2 gólos győzelme maximum a helyieket lepte meg, de őket nagyon. A brazil „betli” (0-0 Ecuador ellen) sem túl meglepő, lévén, hogy talán minden idők leggyengébb keretével vágott neki Dunga mester a 100 éves tornának. Amíg a fénykorán már kicsit túllépő Kaká ismét kerettag, addig Neymar csupán Justin Bieberrel és Jamie Fox-szal szelfizgetett a lelátón. Mondjuk az is igaz, hogy a selecaonak van egy HULKja. Ő legalább erős. Izmos. Ja. Ennyi. Azért még ne írjuk le őket… Az egyetlen NB I-es légiós az ecuadori csapat kispadján nézte végig az izgalmasnak nem nevezhető meccset, Christian Ramirez személyében.

Tegnap este aztán eljött az én nagy pillanatom, amire évek óta vártam. Orlandóban, a 60.067 fő befogadására képes Camping World Stadionban tekinthettem meg 13.465 szurkolótárasammal a világranglista 79. helyén álló Bolívia és az 52. Panama összecsapását. A torna hivatalosan legmagasabban jegyzett gárdája amúgy a világelső Argentína – szintén ebben a csoportban szerepel a címvédő Chilével együtt –, a leggyengébb pedig az említett Bolívia.

13396580_10153775512794370_1932176716_o
A Camping World Stadion.

 

A stadion felé sétálva – mely Orlandón kívül a semmi közepén helyezkedik el teljesen érthetetlen helyen – az egyik parkolóban a meccsre egy igen jó hangulatban készülő panamai magba botlottunk. Hiába a hitvány időjárás, a piros-kék-fehérbe öltözött népek vidáman doboltak, táncolgattak, mulattak a hirtelen felhúzott sátrak alatt, egy kis közép-amerikai hangulatot varázsolva.

A beléptetés komolyabbra sikerült, mint egy reptéren, és a fényképezőgépem tokját csak hosszú huzavona után engedték be, de megúszta, és bejutott velem a kis kék táska is a történelmi meccsre. Egyből egy „official merchandise” standba botlottunk, ahol beruháztam egy Copa America pólóra és egy hivatalos, igen pofás programfüzetre. Nincs min csodálkozni, ha nem is olyan ügyesek még, a külsőségekre, a show-ra nagyon odafigyelnek, és a maximumot nyújtják. Panama szurkolóból jóval többet lehetett látni, mint zöld-sárga-pirosba burkolózott Bolívia-fanból. Ez azért nyilván a távolság számlájára is írható, illetve a felhígult amerikai közösség lakói közül a spanyol ajkúak előszeretettel vallják magukat felmenőik szülőhazája polgárainak. Így eshetett meg az, hogy az általam megkérdezett 10 panamai közül csupán öten jártak Panamában. Azért ennek is megvan a maga varázsa.

13383563_10153775514034370_2142927006_o
Ennél azért többen lettek a végére.

 

Helyi idő szerint 19:00-kor került sor az összecsapásra, és a meccs előtt a 13 466 szurkolón kívül a viharfelhők is gyűlni kezdtek. Furcsa látvány volt, hogy 10 perccel kezdés előtt a panamai játékosok még bőszen melegítettek, és szinte be sem értek a hivatalos kivonulásra. Előbb az amerikai himnuszra vágtuk magunkat haptákba, majd miután a két csapat elfoglalta pozícióját, a himnuszok következtek.

Essen szó most itt a körítésről kicsit. A stadionon belül rengeteg büfé üzemel, a mexikói kajától a pizzán át a hotdogig minden amerikai junk food beszerezhető, és a Budweiser-standok előtt is szép kis sorok kígyóznak. Én egy jó korsó Budweiserrel és egy doboz friss popcornnal foglaltam el a helyem a lelátón. Nagyon kellemes szellős volt a nézőtér, de ez a pár ezer ember is képes volt életet vinni a meccsbe. Panama története első Copa America-meccsére készült, és a szurkolók is kellőképpen álltak a dologhoz. Az égiek pedig úgy döntöttek, jobb lesz mindenkinek nedvesen, így 100 perc esőt zúdítottak Orlandóra… Aranyos kis stadion volt, de a tetőt most nagyon hiányoltuk a fejünk felől. Amúgy a felszereltségnél említsük meg a hihetetlen minőségű óriás kivetítőket a stadion két oldalában, ahol minden érdekesebb meccsszituációt egyből visszanézhettünk. Ezt a leendő Puskás Stadionba is bevezetném.

13405505_10153775514704370_600079358_o

19:00: síííííííp!, és a meccs elkezdődött. Őszintén megmondom, a kezdők ismertetésénél kicsit bajban voltam, és viszonylag kevés játékost ismertem fel. A bolíviai kapitány például olyan csapatokból válogatott a tornára, mint a jó nevű The Strongest, a Kazma SC, a Sport Boys vagy az amerikai másodosztályú New York Cosmos, ahonnan nemrégiben Raúl fújt visszavonulót. Két Európában játszó légiósról számolhatok be Martin Smedberg-Dalence (IFK Goteborg) és Luis Gutierrez (Hapoel Ironi Kiryat Shmona – az izraelieket itt tekintsük „futballeurópaiaknak”) személyében. Ezzel szemben Panama legjobbjai, többek között a Platense, az Atlas, a Saprissa és a Mineros de Zacatecas jó nevű klubjaiból és MLS-csapatokból érkeztek. Itt is van pár Európában játszó, mint Abdiel Arroyo (RNK Split), Ismael Diaz (Porto B) és a jó öreg  Eric Davis (FC DAC 1904), aki már fixen többször hallotta élőben több ezer torokból szólni a „Nélküled” című Ismerős Arcok-számot Dunaszerdahelyen, mint én.

13410334_10153775515229370_1343408593_o

Ahogy a himnuszokhoz tornasorba felálló csapatokat fürkésztem, arra lettem figyelmes, hogy ez valószínűleg az erő vs. gyorsaság meccse lesz. A panamai srácok magasak és vékonyak, a bolíviai matadorok ezzel szemben alacsonyak, köpcösek és kötöttebbek voltak. Az első percekben világossá vált számomra, hogy jól döntöttem, amikor reggel panamai polgárként keltem ki az ágyból. A fürge pirosmezesek nagyon szépen járatták a labdát, és úgy mozogtak a nagydarab fehér felsősök között, hogy azok csak folyamatos szabálytalankodásokkal tudták megfékezni őket. Egészen a 11. percig, amikor egy szépen kijátszott támadás végén megszerezte a vezetést Blas Pérez. Ezután kicsit visszább állt a közép-amerikai gárda, és ezt próbálta kihasználni Bolívia, de a szünetig nem változott az eredmény, csak az eső mértéke, ami a nyakunkba zúdult.

13389085_10153775514879370_1472522335_o
Az eső ellenére is vidám panamaiak.

 

A második félidőben mindkét térfélen akadtak helyzetek. Juan Carlos Arce, a Bolivar játékosa az 54. percben egyenlített. Ekkor azt gondoltam, egy jó 1-1-el megelégszenek a csapatok, de a meccs végére (87. perc) maradt a csattanó, és 2-1-es panamai győzelemmel zárult az összecsapás. Ki más állította volna be a végeredményt, mint a duplájával a panamai labdarúgás történelmébe magát nagy betűkkel beíró Blas Pérez, aki stílusosan az MLS-ben szereplő Vancouver Whitecaps játékosa.

Az a pár ezer ember, aki kilátogatott a meccsre, kifejezetten jó mérkőzést láthatott, ahol bár nem világsztárok futballoztak, de két győzelemre éhes csapat feszült egymásnak. A szurkolók a lefújás után előbb megtapsolták a pálya közepén egy nagy körben térdre boruló és talán együtt imádkozó (???) panamai csapatot, majd az eső elől a nézőtér alá menekülve nagy fiesztát csaptak. A szurkolói rigmusuk nem volt túl bonyolult, és konkrétan 1 db volt belőle, de az jól szólt a több ezer torokból: „Oléééoléoléoléééé! Panamaaaaa! Panamaaaaa!!!”

Panama ezzel első Copa America-meccsén az első győzelmét aratta, és ők az első olyan közép-amerikai csapat, aki első Copa America-mérkőzésén egyből győzelmet arat… (Ha gondoljátok, ezt az utolsó mondatot olvassátok el még egyszer…)

Mivel a csoportban még a címvédő Chile és a világelső Argentína szerepelnek, azt jósolom, sem a lelkes pirosak, sem a gyengécske fehérek nem jutnak a legjobb nyolc közé. Mindenesetre nekem nagy élmény volt testközelből megélni egy dél-amerikai kontinenstorna csoportmeccsét, egy észak-amerikai országban úgy, hogy egy közép-amerikai országnak drukkoltam.

Azért most már készen állok az EB-re is…

Köszöntem! Panamaaaaa, Panamaaaaa!!!

Apjok Gergely

Advertisements