Annyira lehetetlen művészeti vállalkozás komoly sportfilmet csinálni, hogy egyszer egy könyvnyi tanulmányt szeretnék szentelni neki. Most azonban ennek csak egyetlen, ám annál eklatánsabb példáját hozom fel, a Pelét.

Egy sportfilm lehetetlen vállalkozás, hiszen a dráma alapcselekménye olyan mértékben kiszámítható a legtöbb esetben történetesen az, hogy a csapat/sportoló hosszas küzdelem után győzni fog – , hogy tökéletesen agyoncsapja a film feszültségét. Persze, egy hagyományos akciófilm elején is tudjuk, hogy hősünk nem halhat meg, de azért kicsit izgulunk: mégis milyen viszontagságokon megy keresztül? De egy focistáról szóló filmnél pontosan tudjuk, hogy mi fog történni: pokoli nehéz edzéseken láthatjuk verejtékező arcát, megtűzdelve a a remek fizikumú és tökéletesen magabiztos vetélytársakat ábrázoló vágásokkal, edzőbá’ üvöltözik a film alatt 30-40 percet, mígnem a film kulcspillanatában bölcs öreggé változik, emberünk pedig berámol egy rakat gólt, könnyezik anya-apa-szomszéd-Irénke, diadal, mennyország, vége. Ritkább esetben az inverze: kihagyja, elvesztik, tragédia, könnyezik anya-apa-szomszéd-Irénke, letargia, pokol, vége.

A Góóól! című filmsorozat – amelyből nem átallottak három részt is készíteni – is bizonyára sokak rémálmaiban kísért még, mert tökéletesen követi a fenti sablont.

 

Jó, egy sportfilm esetében is lehet azért ennél kevésbé kiszámítható forgatókönyvet kieszelni, de ha egy megtörtént eseményeket feldolgozó mozival van dolgunk, akkor aztán tényleg fel van adva a lecke a film készítőinek. Hiszen amellett, hogy az ismert eseményeket a lehető leghatásosabban (netán leghitelesebben!) kell ábrázolni, bele kell pakolni a forgatókönyvbe olyan cselekmény-részleteket is, amelyek elvezetnek az ismert eseményekhez, vagy kiegészítik azokat. Ha emellett ügyesen adagolják a közhely- és giccsparádét, akkor az már az én szememben nagy siker. Ritka az ilyen – amúgy szeretem a könnyfakasztó befejezéseket – , de csínján kell vele bánni.
Eddig a hosszúra nyúlt a filmesztétikai eszmefuttatásom, lássuk, ehhez képest hogyan teljesített a Zimbalist testérek nevéhez köthető Pelé: A birth of a legend.

Hát bizony úgy teljesít, ahogy a címadó legenda a pályán szinte sose: szarul! A full tipikus nyitás még nem is zavart, amikor 1958-ban a brazil-szovjet meccsen láthatjuk, amint Pelé pályára lép, a kommentátorok harsognak, és érezzük, ez a film vége lesz, pár másodperc és a kerettörténet felvillantása után ugrunk a múltba. Így is van, hova máshová, mint az 1950-es világbajnoki döntőre, amit szintén riporterek közvetítése elevenít fel, akiket a szegény brazil kisváros lakói figyelnek feszülten, no meg az utcán focizó kölykök, köztük “Dico”, vagyis Edson Arantes do Nascimento. Ekkor még örültem a félig-meddig eredetinek tűnő rádióközvetítés hangjának, és hogy eredeti nyelven nézem a filmet, mégis csak úgy az igazi. 5 perccel később azonban már szinkronért könyörgött a lelkem, vagy a fülem, vagy bármelyik érzékszervem, miután lassan leesett, hogy jelen esetben az eredeti nyelv az angol! Persze a trailerből is feltűnhetett volna, de akkor még valamiért elkerülte a figyelmemet, így az első 15-20 percben majd szétmartam a párnázott karfát a moziban kínomban. Mert hiába beszél mindenki precíz angolsággal, azért az mégiscsak lehetetlen, hogy egy brazil slumben a kissrácok egymásnak azt kiabálják: Keep the ball in the air! Arról nem is beszélve, hogy amikor brazil kommentátort látunk a képen, elfog a vágy, hogy hallhassam azokat a pazar operaénekesi teljesítményeket, amelyeket ők tudnak nyújtani, ehelyett pedig egy angolul hadaró mukit kell nézzek.

Szóval a hitelesség kérdése innent
ől kezdve igencsak másodlagossá vált, és egyes jeleneteknél baromira tetten érhető a túlzás, ami persze a film izgalmainak és konfliktusainak talán jót tesz, de ha közben az jár a fejemben, hogy: UGYANMÁÁÁÁÁÁR!, akkor az már inkább csak árt.
Ilyen az a jelenet, amikor a fiatal Pelé egy barátjával, Thiagóval marcona munkások elöl menekülve elbújik egy fal alá egy üregbe, amely beomlik, és Thiago meghal. Szép dolog, hogy Pelé önéletrajzából kiemeltek egy ehhez hasonló elemet, de úgy sikerült a sztoriba illeszteni, hogy az már pofátlanul hatásvadászra sikeredett.
Ahogy az összes többi narratív és filmes eszköz is. A történet egyik alapvet
ő konfliktusa a rasszok közötti különbség, az elnyomott, korábban rabszolgaságban tartott brazil feketékben rejlő ginga életérzés kontra az európai minta és az ezzel járó gőg. Ez a szerep a filmben José Altafinire hárul, aki Pelé nemezise, olasz származásával, gazdag családjával, akiknél a sztori szerint Pelé anyja dolgozik cselédként. A valóságnak ez olyan szintű arculcsapása, mint arról filmet csinálni, hogy a FIFA tisztességesen és teljességgel korrupciómentesen működik, és az azt övező botrányok csak újságírók szenzációhajhászásának köszönhetőek. Ja, bocs: A közös szenvedély!

Sőt még a Pelé becenevet is tőle, Altafinitől kapja, ami szintén kitaláció. Ilyenről, és hogy az anyja náluk lett volna cseléd, szó sincs Pelé életrajzában, és más utalást sem találtam ilyenre sehol, sőt maga Altafini is csak mosolygott ezen. Annak meg végképp nagyon kevés valóságalapját látom, hogy Altafini lett volna az a sorsfordító figura, aki Pelé lelkére beszél az ’58-as vébé elődöntőjében, aminek köszönhetően megtáltosodik az addig bizonytalan tini.

pele.jpg
Pelé és az akkor még Mazzola néven játszó Altafini Svédországban

A filmben ugyanis – és most elnézést a spoilerért, de azért nem hinném, hogy ettől romlik el a filmélménye annak, aki ráveszi magát, hogy megnézze – a világbajnokságon az Anglia elleni meccsen lesérül Altafini, és a helyére kerül be Pelé. Altafini az európai, kissé merev, de megbízható stílus követője, Pelé a ginga stílus megtesítője, aminek sokan tulajdonították az 1950-es katasztrófát. De hiába próbálják átnevelni, másképp nem tud játszani, és ugyanez igaz Garrinchára, Zitóra is. Sőt, ha megpróbálja féken tartani a vérében buzgó szambát, akár le is sérülhet! Legalábis a film szerint, és bár ez is annyira bűzlik a túlzástól, hogy hánynom kell, de még ezen is felülemelkednék, ha nem történne az, hogy amikor az elődöntőben a franciákkal találkozik Brazília, a félidőben 1-1-es állásnál (a valóságban 2-1-re vezettek a brazilok!) az öltözőben sopánkodó Altafini meghasonlik, és a következőket mondja Pelének: “Mindig is azt hittem, olasz vagyok. De nem, brazil vagyok. És brazil is maradok.” Ezzel ráveszi Pelét, hogy ne tagadja meg önmagát, és játsszák azt, amit tudnak, Pelé kifut a gyepre, és vág hármat. Ami speciel igaz, de én ezt a jelenetet akkor sem hiszem el, ha az! Márpedig egy mese is csak akkor jó, ha hiteles. De ez így Altafini karakteréről cseppet sem az, pláne hogy ő volt az, aki igazából ’58 után nem lett többé brazil válogatott, Olaszországba igazolt, és pár meccs erejéig olasz válogatott is volt.

 

Eddigre már annyira kikészültem idegileg, hogy a könyörtelenül patetikusra sikeredett finálé és annak felvezetése már meg se lepett. Istentelenül ütős véget akartak, és a szemétláda henteseknek feltüntetett svédek, a film alatt amúgy huszonötször látott videójátékszerű felvételek – amelyek amúgy remekül néztek ki, csak épp a végére untam meg őket tizedjére – , a végtelenül kiszámítható snittek a brazil kocsmákban meccset néző tömegek könnyes orcájáról és az (angolul!) üvöltő kommentátorok mind megtették a maguk hatását: még az én torkom is összeszorult az örömében ájultan összerogyó Pelé láttán. Ez van, ahogy telnek az évek, úgy tudok meghatódni ott is, ahol direkt nem akarok.

Egyáltalán nem meglepő módon még az idén 75 éves mester is megjelenik egy rövid cameo erejéig a filmben, amit mondjuk aranyos poénnak el is tudok könyvelni, pláne hogy ő is producerként van feltűntetve a stáblistán. Pont ezért nem értem, miért nem szólt ott, ahol a tárgyi tévedések kicsit súlyosabb következményekkel jártak, de hát pont ő tenné, akit akkor szidtak, ha kiélte a szabadságvágyát, és azért lett háromszoros világbajnok, mert végül mégis megtette?
Ez a film tehát azért rém idegesítő, mert a túlzónál is túlzóbbá vált, holott vannak kifejezetten nagy erényei. A fényképezés tényleg varázslatosra sikeredett, remekül passzol a film hangulatához. Láthatunk kifejezetten jó színészi alakítást is az Acéllövedékből ismerős, nemrég Budapestre látogató Vincent D’Onofriónak hála, aki amerikai létére elég jól hozza a szigorú brazil edzőt, Feolát. És még az is szépre sikeredett, hogy Pelé góljait majdnem tökéletesen modellezték, csak nem értem, hogy akkor már a többiek góljait miért nem sikerült.
Csak sajnálni tudom tehát Pelét, hogy élete legnagyobb történetéről csak egy ilyen szuperközhelyes filmet tudtak készíteni. Remélem, lesz annyi szerencséje, hogy a múlt héten elhunyt legendához, Muhammad Alihoz hasonlóan még életében készül róla egy komolyabb életrajzi film, mert ez legfeljebb mese, extra sok habbal.

 

Advertisements