Kiderült: a belgák más kávéház, mint a magyar csapat. Pedig ez a meglepetések EB-je! Lássuk, mit okulhatunk akár a csúnya vereségből, akár az óriásölők bravúrjából vagy az antifutballból.

AKI FOLYTON LABDÁT VESZÍT, A MECCSET IS ELVESZTI

  1. A mérkőzés elé

A mérkőzés előtt sokakkal, sokat beszéltünk a mieinkről, illetve arról, mit várhatunk a belga csapattól. Teljes egészében csak az olaszok elleni mérkőzésüket láttam, így abból tudtam következtetéseket levonni. Ahhoz képest azonban idővel változtatott Wilmots mester (kikerült Fellaini a kezdőből), így jóval kreatívabbá vált a támadószekciójuk. Az íreket le is simázták a második körben, míg Svédország ellen egy későn szerzett góllal sikerült megcsípniük a második helyet. Nekem úgy tűnt, a belgák kapitánya, mint aki kerüli a kockázatokat (te jó Isten, hány ilyen kapitány utazott még el Franciaországba…), azonban az biztos, hogy a játékoskeretet figyelembe véve mindenképp virítania kellett valamit ellenünk.

Nálunk, mint korábban ismeretes volt, Fiola sérülés miatt nem állhatott rendelkezésre, de sajnos, emellé jutott egy meglepetés-hiányzó is. Kleinheisler László, mint később kiderült, szombaton szedett össze izomsérülést; a melegítés közben derült ki, hogy nem számíthat rá Storck. Az eddigi meccseket elnézve, ha nem is esett jól a szurkolónak, úgy volt vele, hogy majd beugrik Pintér (na, nem az…), nagy baj nem lehet. Bármennyire is megsüvegelendő teljesítményt raktak le a fiúk a portugálok ellen, talán nem istenkáromlás leírni, hogy kicsit döcögött a szekér. A védekezés, valamint a labdajáratás megsínylette a pihentetettek hiányát. Persze, nem győzöm hangsúlyozni, hogy a pályán levők mindent megtettek, ami tőlük telhető volt, remek teljesítményt nyújtottak. Így tehát egy kicsit ráncolhattuk a homlokunkat a mérkőzés előtt, cserébe abban bízhattunk, hogy többet pihentünk, mint ők.

  1. Sebességkülönbség

Talán csak a tét növekedése miatt, de már a mérkőzés első szakaszában nem éreztem a korábbi magabiztosságot a csapaton. Rendkívül sok labdát elszórtunk, és nagyon könnyen hatoltak át a középpályán, sőt időnként a védőkön is a belgák. Úgy tűnt, Kleinheisler hiánya, valamint az, hogy Dzsudzsák és Lovrencsics „a lábuknak megfelelő” oldalon helyezkedtek, redukálták a támadásszövési lehetőségeinket. Támadásban nem tudtunk semmit mutatni az első félidőben, ennek oka leginkább az volt, hogy a szélsők és az őket támogató Lang-Kádár páros kiszorult a vonal mellé. Innen nehezebb befelé juttatni a labdát, nagyon távol voltak a segítő társak, ezen kívül beadni sem volt könnyű a belga védők szorításában. Rögtön a gól után helyet cseréltek a szélsőink, de továbbra is ragaszkodtak a vonal közelségéhez, így továbbra sem jelentettek igazán veszélyes opciót támadásban.

Soma_Azok a fránya területek
Azok a fránya területek

 

 

 

 

Soma_Kiszorulva
Kiszorulva

 

 

 

 

 

Soma_Az eladott labdák
Az eladott labdák

3. Potyagól az elején

És akkor a gólról. A szabadrúgást megelőző támadás első ránézésre nem tűnt veszélyesnek, Hazard vissza is játszotta a labdát Verthongennek, aki de Bruyne-höz továbbított, ezekben a azonban helyzetekben kidomborodott az NBI és a nemzetközi futball közti különbség. Hiába tesznek meg minden tőlük telhetőt védőink, az ilyen mértékű sebességkülönbséggel igen nehéz bármit is kezdeni. Ez majdnem az egész meccsre jellemző volt; Langot, Juhászt és Guzmicsot akkor verték meg egy az egyben a belgák, amikor kedvük szottyant hozzá. Ebben leginkább az ihletett formában játszó Hazard és KdB jeleskedett, a meccs legjobbja (Hazard) a Whoscored statisztikái szerint 10 sikeres cselt mutatott be, 4 helyzetet teremtett, ebből egy gólpasszt adott, valamint a frissen beállt Batshuayinak adott gólpassz után maga is betalált egy szóló után. A szabadrúgás közben a kommentátor éppen a magyarok fizikai erejét, pontrúgásokra való felkészültségét ecsetelte. Ez valóban igaz a csapatra, de most nagyot hibázott a védelem. Talán külön nem emelnék ki senkit; úgy tűnt, mintha a teljes csapat a rövid oldalra várná a labdát és az erre érkező támadókat, ehelyett de Bruyne a hosszú oldalon üresen érkező Lukaku, Alderweireld páros fejét vette célba. Sajnos, rendkívül pontosan; az eredményt ismerjük…

Fájdalom, de a bekapott gól ellenére sem igazán tudott váltani a magyar csapat, továbbra is rendkívül messze helyezkedtek egymástól a játékosaink, nem igazán sikerült igazán veszélyes passzsávokat nyitni. A félidő vége felé találtunk kicsit magunkra, amikor Dzsudzsák beljebb lépett a vonal mellől, némi támogatást nyújtva az addig a társaktól nagyon izoláltan játszó Pintérnek, Gerának.

output_0oxHaP
Dzsudzsák beljebb húzódása kissé javított a helyzeten

4. Eladott labdák újra meg újra

A korábbi elemzésekben már említett halfspace (nagyjából a 16-os vonalán található, a pálya szélső és középső harmada közti terület) újfent kihasználatlanul maradt, és mivel ott nem voltak játékosaink, a labdavesztésekből eredő villámgyors belga kontrák is ott törhettek utat maguknak.

output_DWwgEL
Hej, az a halfspace…

A fenti gifhez hasonló jelenetekben sajnos, bővelkedett a meccs. A magyar válogatott-  körülményes játékának köszönhetően – rengeteget hibázott, amit eleinte még nem büntettek meg a belgák, de minél inkább kinyíltunk az egyenlítés érdekében, annál komolyabb helyzeteket dolgozhattak ki a villámléptű Mertensék.

A félidő vége felé találtunk kicsit magunkra, amikor Dzsudzsák beljebb lépett a vonal mellől, némi támogatást nyújtva az addig a társaktól nagyon izoláltan játszó Pintérnek, Gerának. Ez a váltás még nem tűnt későinek, de az igazat megvallva, a gyorsan bekapott gól után nagyon nehéz helyzetbe került csapatunk. A védekezés elsőbbségét részben fel kellett adni. A belgák ezzel számolva át is adták a területet, szinte hívogatták a magyar játékosokat a térfelükre, akik mentek is, de sajna, ma este rendkívül pontatlan játékkal. Érezhető volt: ha nem találunk valahogyan egy gólt, akkor ezért meg kell majd fizetnünk. A meccs után a 2012-es EB-döntő jutott eszembe, ahol a sérültekkel teli olasz válogatott egy hasonlóan korán kapott gól után próbált fogást találni a spanyolokon, de semleges nézőként az volt az ember érzése, hogy ez meg fogja magát bosszulni. A tegnapi meccsen Király amíg tudott (de Bruyne szabadrúgását óriási bravúrral tolta a lécre, de emellett csak az első félidőben 7 védésre volt szüksége), meccsben tartott minket, valamennyit javult is a játékunk, de annyit nem lehetett meccs közben változtatni a játékosok helyezkedésén, hogy ez egyértelmű ziccerekben mutatkozzon meg.

Soma_A becsületgólt
A becsületgólt azért megérdemeltük volna

Ahogy telt-múlt az idő, egyre többet kockáztatott a magyar csapat, talán a második félidő egy rövid szakaszát sikerült is dominálni, volt pár helyzetünk, de továbbra sem sikerült egyenlíteni. Miután a belgák ebben a nagyon kényelmes pozícióban találták magukat, látványossá vált a különbség a két csapat között, mégpedig abban, hogy milyen gyorsan váltanak támadásból védekezésbe. A Hazard-de Bruyne-Mertens hármas nem elég, hogy ördögien gyors, de rendkívül érettek is taktikailag. Nagyon jól érezték, hol nyíltak meg a területek előttük, és Lukaku is remek partner volt a pár érintéses kontrák vezetésében.

A Nikolic – Pintér cserével nagyjából azt húzta meg Storck, ami ilyenkor elvárható egy kapitánytól, sajnos ennek ellenére a belgák lőttek gólt, és döntötték is el a mérkőzést két perc alatt. A remek Hazard egy szöglet után kifejelt labdából előbb hibázott egyet, de a bambuló magyar hátvédek mellett a saját labdája után iramodott és tökéletes beadást varázsolt Batshuayi elé, aki köszönte szépen, megszerezte harmadik gólját a válogatottban. Még alig ocsúdhattunk fel, újabb belga ellentámadás következett. 3 passzból juttatták át a labdát saját büntetőterületüktől a miénkig, ahol pedig újra Hazard villant meg: amolyan robbenesen tolta végig a labdát a 16-oson, majd rúgta el a bőrt a hosszúba. Ekkor már kezdett sok lenni… De még nem volt vége:ne sokkal egy hatalmas Elek-ziccert követően, egy újabb eladott labda után a változatosság kedvéért 2 passzal jutottak lövőhelyzetig, Carrasco pedig nem hezitált sokat, Király kapujába rúgta a labdát.

Összességében azt gondolom, jobb csapat a belga, ezen nincs mit tagadni, ezt tegnap meg is mutatták, valamint azt, hogy van miben fejlődnie csapatunknak. De ha a teljes tornát vesszük figyelembe, egyrészt büszkén nézhetünk vissza minden meccsünkre, másrészt van hova előre tekinteni. Dárdai és Storck egy jó, tudatos csapat alapját tették le, amiben van potenciál a jövőre nézve, főleg, ha egy-két játékosunk jobb klubcsapatban kezdi meg az őszi szezont (efelől nincs kétségem). Bár a csapat egy részére korából adódóan a 2018-as VB-re már nem lehet építeni, de egy nagyon erős gerinc adott a selejtezőkre, amelyben bőven van lehetőség.

Soma_A megérkezés
A megérkezés

                                                                                                                                              Kovács Soma

 

MINDEN IDŐK LEGROSSZABB MECCSE. TÉNYLEG AZ VOLT?

 

A „hosszú hétvégés” meccseken bebizonyosodott, hogy milyen óriási hatással vannak a mérkőzésekre az edzők. Legyen az a hatás pozitív, vagy negatív.

A szombati horvát-portugál nyolcaddöntőt sokan (első felindulásból) a történelem leggyengébb focimeccseként könyvelték el, miközben értetlenül néztek a kivetítőre/TV-re, félidőben pedig a tükörbe bámulva tört rájuk az élet értelmének fojtogató kérdése. És mégis leültünk a második félidőre, a hosszabbítás első félidejére, aztán a másodikra is, miközben hallucináltunk, elhagytuk a testünket, és láttuk, ahogy belefolyva a fotelbe, szétcsúszva a sörpadon meredten bámuljuk, ahogyan a horvátok/portugálok minden erejükkel megpróbálják elkerülni az ellenfél kapuját.

Mégis, mi a fenét néztünk 120 percen keresztül? Egy beszari edző csapatát és egy olyan edző csapatát, akik ezt tudják játszani, hellyel-közzel hatékonyan (ez utóbbiról még lesz szó egy későbbi pontban). Nem nehéz kitalálni, hogy az első jómadár Ante Čačić, aki érthető okokból tartott a portugálok A-tervétől, de idővel inkább tűnt üldözési mániásnak, mint egy, csapatát a portugálok ellen jól felkészítő trénernek. A másik oldalon pedig szerencsétlen Fernando Santos, aki kitalált egy nem túl ambiciózus játékot, ami legalábbis a keretet alkotó játékosokhoz mérve nem túl nagyratörő.

A két „edzőgéniusz” találkozásából lett az, hogy az első kaput eltaláló lövés a 117. percben jött. Várjál, van még: ebből a kaput eltaláló lövésből jött egy kontra, amiből Quaresma továbblőtte a portugálokat. Próbáljuk megérteni, hogy mi volt ez az agyrém.

Čačić horvátjai a csoportkör meglepetését okozták azzal, hogy tulajdonképpen három meccset nyertek, ezek közül pedig megverték a címvédő spanyolokat (azóta tudjuk, hogy nekik elég a kapituláláshoz, ha találkoznak egy jól összerakott csapattal, ld. Olaszország). Miközben ezt úgy tették, hogy helyenként pofás focit játszottak, Perisicet jómagam is a torna egyik legjobbjának jósoltam, Rakitic és Modric jól komponált.

A lendületből érkező horvátok azokkal a portugálokkal futottak össze, akik szenvedve jutottak tovább az F-csoportból. Ennek az egyik oka, hogy Santos A-tervét egyszerűen nem tudták alkalmazni a csoportellenfelekkel szemben (kivéve talán ellenünk), akik nem engedték Ronaldóéknak, hogy kontrázzanak. Santos nem keseredett el, amikor megtudta, hogy a horvátokkal kell játszani, sőt. Végre a portugálok játszhatják az underdog szerepét, amiből majd óvatosan(!) lekontrázzák a kockásokat.

A gond csak az volt, hogy ezt Čačić is jó tudta, aki inkább tönkretette a saját játékát, csak a portugálok ne játszhassák a saját játékukat. Ebből pedig az lett, hogy a horvát védelem kiemelten fontos szerepet játszott a mérkőzésen – a WhoScored-ná lSrna lett a mérkőzés legjobbja, de Corluka is zsebre tette Ronaldot – miközben Rakitic, Mandzukic (és Perisic is) önhibájukból, de a portugáloknak köszönhetően is eltűnt a mérkőzésből.

Santos 4-4-2-t játszatott a csapatával, ami egy 4-6-0-ból kontrázó tizenegyet jelent, hiszen a horvátok ellen is Ronaldo és Nani is inkább húzódott a szélek felé, mintsem középre. Kifizetődő húzás volt André Silvát első mérkőzésén pályára küldeni, aki 108 percig lihegett a horvát játékmestereken, többek között kiválóan segített be Rakitic semlegesítésébe is. Ebben segítségére volt a portugálok EB- szereplésének eddigi legjobb embere, William Carvalho, aki úgy tudott úr lenni a középpálya közepén, hogy eközben a társak relatíve távol helyezkedtek tőle.

Belovai_portugál passztérkép
A portugál passztérkép

A horvátoknál a középpálya sokkal zsúfoltabb volt, Modric mellé Badelj segített be, akiket a mérkőzés során hiába tömtek labdákkal, ha a harmadik láncszemet, Ivan Rakiticet kiválóan izolálták a játékból. Rakiticnak – miközben szabadulni próbált a rajta csüngő Adrien Silvától, Carvalhotól és társaitól – , sikerült egy olyan területre érkeznie, ahol totálisan haszontalanná válik a játéka. Tulajdonképpen nála csak Mandzukic helyezkedett előrébb a horvátok közül. Így pedig képtelen volt hatékonyan részt vállalni a támadásépítésekből.

Ezzel párhuzamosan, reménykedve abban, hogy a portugálokat ki tudják csalogatni a kontra-rajt pozícióból, a horvát hátsó négyes gurigázott, gurigázott, gurigázott, gurigázott, Modricnak passzolt, Modric visszapasszolt, gurigázott, gurigázott. Hiába igyekeztek feljebb húzni a portugálok, Ronaldóék az istenért sem akarták feladni „underdog” pozíciójukat.

Belovai_horvát passztérkép
A horvát passztérkép

Viszont az sem lehetett, hogy akkor percekig benyomják őket a kapujuk elé, hiszen abból megnyílik a terep kontrázni, amiből még ne adj isten, egy élvezhető meccs is lehet. Čačić a minimálisra akarta csökkenteni a veszélyfaktort, szemernyi esélyt sem adva a portugál kontráknak. Valljuk be, ez sem volt szép, lehet, hogy „eredeti” taktikával láthattunk volna egy 3-2-es horvát sikert, de működött. Működött, egészen a 117. percig. Hogy Čačićnak, vagy a játékosoknak fogyott el a türelmük  – amiből az lett, hogy a mérkőzés addigi részéhez képest abnormálisan többet támadtak – , azt nem tudni. Ami tény, hogy ezt az egyetlen egy lehetőséget Portugália ki is használta. Pontosan azt csinálták, amitől a horvátok a kezdettől tartottak. Elfutottak, berúgták. A gond csak az volt, hogy válaszolni már nem volt idő.

Szombaton láttuk a kieséses szakasz meccseinek az orvosi lovát. A csoportból továbbjutó csapatok többségének egyetlen célja van, amikor kifut a legjobb 16 között: csak ki ne kapjunk! Érthető hozzáállás, amivel az egyetlen baj az, hogy így a szurkolókat veszik semmibe.

Santos talán maga sem gondolta volna, de beültette a hintába Čačićot. Csúnya, de hatékony munka volt.

 

 

A FOGORVOS ÉS A BAGOLY MESÉJÉNEK TANULSÁGA

 

Nem igazán van B-terved? A játékosaid egy bizonyos játékrendszerre lettek teremtve? Akkor jobban teszed, ha az utolsókig ragaszkodsz ahhoz a bizonyos taktikához, mert lesznek olyan csapatok, akiket ezzel meg lehet verni. Erre a felfogásra számos példát találtunk az EB nyolcaddöntők során.

Legkézenfekvőbb a Lars Lagerbäck és Heimir Hallgrímson (másodállásban fogorvos) vezette Izland, akiknek nyílt titok a játékuk az első, portugálok elleni meccsük óta, mégsem tudta őket megverni egyetlen csapat sem, legutóbb ebbe az angolok és Hodgson buktak bele. A mérkőzés után, mielőtt még ki tudtuk volna mondani, hogy „puffinlekvár”, Roy már be is dobta a törölközőt és elköszönt, miközben kimondva, kimondatlanul fejet hajtott a rendszer felett.

Még június elején, a portugálok elleni felkészülési mérkőzés előtt így nyilatkozott:

 

„A rendszer nem nyer neked mérkőzéseket. Azt a játékosaid teszik.”

 

Azok a játékosok, akikről minden mérkőzésen egy jól időzített pillanatban megtudjuk az aktuális kommentátortól, hogy „az egyik játékosok értékével foglalkozó portál” (Transfermarkt, a hülye is tudja) szerint 2345-ször többet érnek, mint az ellenfél játékosai.

Az egyes csapatok játékosai pontosan annyival érnek többet, amennyivel jobban tudnak rendszerben játszani, a taktikát elejétől végéig betartani, 90 perc alatt csapatként funkcionálni. Hiába vannak egyénileg kiváló játékosaid (Anglia, Spanyolország), ha nem tudod őket egységbe kovácsolni egy taktikai elképzelés alatt, akkor megvernek azok a csapatok, akik ezt abszolválni tudják, noha egyénileg gyengébb képességű játékosokkal teszik ezt (Olaszország, Izland).

A nyolcaddöntők alatt nem csak Izland és Olaszország voltak azok a csapatok, akik megmutatták, hogy miért jobb az, ha van egy A-terved (még az sem számít, ha CSAK A-terved van). Portugália ugyanezzel a felfogással gyűrte le a horvátokat, még ha a 120 perc alatt Santost is elküldtük oda, ahonnan 61 évvel ezelőtt előbújt. De ugyanígy a minket legyaluló Belgium is egy darab kiválóan működő taktikával készült ellenünk, a halálos kontráival.

Az izlandiaknak pedig csak ennyit üzennék: Take a bow, son(s)!

Belovai György

Írország pedig már majdnem úgy érezhette, hogy revansot vehet a házigazdákon a 2010-es vb pótselejtezőjében elszenvedett sérelmükért, végül azonban villant Griezmann és egy piros, amivel a Les Blues masírozhatott tovább, ahol a cseppet sem kellemes ellenfél, Izland várja őket.

Advertisements