Az EB idején kibővített szerkesztőséggel tolta a kontentet a Fociológus, vendégszerzőink vidia keménységű analízisei után most mind kiereszthetjük a fáradt gőzt és totális szubjektivitással emeli ki mindenki, kinek mi volt az idei kontinenstorna legpozitívabb emléke, legnagyobb csalódása, és kinek mit jelentett a magyar válogatott szereplése.

Pató Márton:

A legnagyobb pozitívum

Azon túl, hogy Magyarország a 24-es létszámnak köszönheti a részvételét az EB-n, imádtam, hogy jóval több meccs van, mint négy évvel ezelőtt. A torna eddigi elit jellegét lehet elvesztette, ugyanakkor mégsem azt láttuk, hogy a méltatlanul és fölényeskedve beeresztett kiscsapatokat agyonverik a nagyok, hanem, hogy a vártnál is jobban csökkent a játékbeli különbség a top válogatottak és az alapvetően lesajnáltak között. Így igen sokáig ki lehetett élvezni, hogy háromtól este tizenegyig meccsek mennek a tévében, és kifejezetten szomorú lettem, amikor végetért a napi három meccsel egybekötött tivornyák sora, szóval a vébére kérek hasonlót, száz csapatot oda, ezeret!

A legnagyobb csalódás

Egy, a pályákon kívüli jelenséggel kezdeném, mégpedig az első köröket meghatározó szurkolói tirpáksággal. Lehet azon agyalni, hogy Putyin machinációinak köszönhetően mentek provokálni az orosz huligánok, vagy szidni a francia rendőrséget, hogy a terrorista akciókra rettenetesen készültek (ami egyébként a pozitivumok közé sorolandó, hogy végül szerencsére nem történt olyan merénylet, ami megrázta volna az EB-t és a kontinenst, hogy ez ki miatt lehetett így, azt nem ennek a cikknek a dolga eldönteni) de közben arra nem számítottak, hogy maguk a szurkolók jelentik a legnagyobb veszélyt a többi szurkolóra. Ami még elszomorítóbb: még mindig működik az a középkori ösztön – amelyről azt hittük, hogy a 90′-es évekre sikerült jószerével kiirtani – , ami egy páneurópai bulinál többre tart egy agyatlan ökölharcot. Ilyen tahóságra nem készültem az EB alatt, és én szégyellem magam.
A pályán történtekre is illene kitérnem, itt természetesen az általában domináló csapatok gyávaságát éltem meg csalódásként. A sokat emlegetett reaktív futball ellenszerét nem igen sikerült megtalálnia senkinek, és óvatoskodó nagycsapatok vergődését kellett nézzük sokszor – ami még nem jelenti azt, hogy rossz focit láthattunk, és ezt nagyon fontosnak tartom leszögezni. A futballban esztétikai minőséget keresni nagyjából olyan lehetetlen vállalkozás, mint Ronaldo haján rosszul belőtt tincs után kutatni. Van, akinek tetszik az izlandi kontrajáték, és természetesen van, aki pedig a németek hatékonyságától ájulnának el. De az attól még kiábrándító, hogy pont a németek sem mertek világbajnoktól elvárható módon többet kicsikarni magukból az olaszok kapuja előtt. Fegyelmezetten védekeztek, és bízhattak abban, hogy a büntetőknél ők hibáznak kevesebbet. Érzésem szerint ez hamarosan változni fog, és az Atletico/Leicester-stíluson felülemelkedik valami pulzálóbb, agresszívabb futball. Így diktálja a történelmi dinamika.

A magyarok szereplése

Meghatónak mondanám azokat a perceket, amiket a legnagyobb extázis közepette át lehetett élni a magyar válogatottal. Az “örömittas” fogalma most nyert számomra igazi értelmet. Az a fajta mámor, ami elöntött a magyar gólok láttán, pontosan a részegséggel együttjáró hatásokat váltották ki belőlem és a körülöttem lévőkből, függetlenül attól, hogy ténylegesen ittas volt-e a környezetemben mindenki magamat is beleértve, vagy sem. Mindenről megfeledkezni, mindent kizárni, felhőtlenül örülni ritka trip egy magyar futballszurkolónak, amit eddig bő 30 éve inkább csak külföldi csapatokkal élhetett meg. De ebből az állapotból is ki lehet józanodni, az örömittasságból percek alatt, amikor sorjáznak a kérdések, hogy ki hogyan fog ebből a sikerből hasznot húzni, mennyire fogja túlértékelni ezt a csapatot a közönség és a média, mi lett volna a realitás, stb. És akkor ezeket kell elengedni, és kicsit meghempergőzni a pillanatnyi sikerélményben, nem elfeledve, hogy azért a belgák rendesen beárazták kis csapatunkat.
A magyar válogatott sikeres teljesítményének pedig szerintem az egyik legpozitívabb hozadéka az lett, hogy többségbe kerültek az olyan szurkolók, akiket inkább idegesít a meccs közbeni “mocskosrománozás”, ami független az ellenféltől, és egyre többen lettek, akik már most jegyet vennének a csapat legközelebbi hazai meccsére, holott eddig eszükbe sem jutott volna kimenni egy stadionba.

Kovács Soma:

Az EB legpozitívabb emlékei

Ezt talán egy kicsit átírnám, az idő majd eldönti, mikre emlékszem, mikre nem, inkább hozadékokról szólnék. Bár egy későbbi kérdés részben erre is vonatkozik, de főként a magyar csapat szereplése az, aminek remek következményei lehetnek országunk labdarúgását tekintve. A korábban semmibe vett focistáinkból talán már nem csak a lengyel bajnokság szereplői szemezgetnek majd, több fiatal és kevésbé fiatal tehetségünk is nívós csapatokhoz kerülhet. Talán még Dzsudzsi is találhat magának csapatot Nyugaton…

Az EB legnagyobb csalódásai

A legtöbbeknek a mindent elsöprő támadójáték hiánya jelentette az EB legnagyobb csalódását, ezzel természetesen én is egyetértek. Számomra azonban az volt a szembetűnő, hogy a legtöbb kapitány még akkor sem vállalta a nyílt sisakos játékot, amikor hátrányba kerültek. A rendkívül fegyelmezett védekezésre épülő kontrajáték, amint azt láthattuk korábban a Leicester, vagy Atletico példáján, vezethet élvezetes meccsekhez, de ehhez egy támadni akaró ellenfél sem árt. A másik csalódás, ami ért a kontinenstornán, az angolok puhánysága volt. Hodgson mester tulajdonképp mindent elrontott, amit lehetett, emlékezzünk csak arra, hogy a látványosan formán kívül játszó Kane-t erőltette 4 meccsen keresztül, arról nem is beszélve, milyen cseréket húzott. Az oroszok elleni csoportmeccsen a támadni kényszerülő ellenfél kivégzésére kiválóan alkalmas Vardyt nem hozta be, majd a betömörülő izlandiak ellen benne látta a megoldást…

royhodgson-cropped_19ssgbz0r6px21tfm45yp7dabd
Le is mondott az öreg Roy

Amagyar csapat szereplése

Nem sok jót vártam csapatunktól, mint kiderül,t ez inkább az elmúlt 15 évnek szólt, mint Storck srácainak. Már az első meccsen majd hibátlan teljesítménnyel rukkoltak elő Szalaiék, majd a második meccs után már pálinkázásra is volt oka a magyar csapatnak. Sajnos, persze jobb később, mint soha, rávilágított arra a magyar csapat szereplése, hogy labdarúgásunkban mennyi elmaradott, képzetlen, de mégis nagy pofával magyarázó hülye tevékenykedik (tisztelet a kivételnek…) A portugálok elleni meccs egyenesen parádés volt, utólag persze csak a szépre emlékszünk. A belgákkal való összecsapás azért rámutatott arra, hogy nem vagyunk egy verhetetlen gárda, azonban Dárdai és Storck munkája megmutatta, több van a labdarúgásunkban, mint amennyit az elmúlt húsz évben mutatott. Csak remélni tudom, hogy a magyar foci továbbmegy ezen az úton, és nem térítik el Csankék.

Balog Iván

A legnagyobb csalódások

Számomra az Európa-bajnokság legnagyobb csalódása maga az Európa-bajnokság volt, mert az antifutball győzelmét hozta a futball fölött. Mintha a hatvanas évek közepének klubfutballja, a Grande Inter fénykora elevenedett volna meg. A dominálni próbáló csapatok azonban magukra vessenek, mert a labdabirtoklásból az ő előadásukban sokszor kézilabdázás, a fal előtti körbeadogatás lett – ld. az angolok riasztó példáját. Anno a catenacciónak se a jogo bonito halálán kesergő széplelkek sirámai vetettek véget, hanem a Celtic az 1967-es BEK-döntőben azzal, hogy szakított a lassú, kiiismerhető “támadójátékkal”. Ha a mostani siker láttán a középszerűek is a védekezésből indított kontrajátékot kezdik el utánozni – az epigonizmus vezetett el a tikitaka intellektuális kiszáradásához is! – , majd az is meg fog bukni, de az még odébb van. Ahhoz a szép játék híveinek újabb innovációkra lesz szükségük.

A legpozitívabb emlékek

Paradoxonnak tűnet, de a legjobb benyomást éppen azok a kiscsapatok (Wales, Izland, az osztrákok ellen a mieink, a döntőn Portugália) tették rám, amelyek sikerrel éltek a gyengék fegyverével, azaz a reaktív (anti)futballal. Ilyenkor – főleg a fináléban – mutatkozott meg a futball bámulatos sajátsága: a gyenge meccs is lehet drámai és felejthetetlen, mert ebben a sportágban a legtöbb a meglepetés, és e téren ez az Európa-bajnokság különösen kitűnt. Milliók láthatták egy nagy színpadon, ahogy az elbizakodott hatalmasokat megleckéztetik, amint azt a szegény ember tette Mátyás király udvarában. Rengetegen szurkolnak az underdognak, és őket az elmaradt focigálaestekért bőven kárpótolta a kiscsapatok furfangja és lélekjelenléte, amellyel megtréfálták az agyonfizetett, túlsztárolt celebválogatottakat. Ma már nem prolik, hanem narcisztikus szelfizők ülnek a nézőtéren – a sportág eredendően demokratikus jellegét mégsem sikerült teljesen felszámolni.

A magyar csapat szereplése

Én az EB előtt annyira lebecsültem a magyar válogatottat, hogy az osztrákok ellen már azon leesett az állam, hogy kétszer egymáshoz tudunk passzolni, a végeredményt pedig az észak-koreaiaknak az 1966-os vébén az olaszok elleni 1-0-ja óta a világfutballban bekövetkezett legnagyobb meglepetésként éltem meg. A következő két meccs azonban rám cáfolt (a belgák ellen már csak a második félidő első félórája). Köszönhető mindez annak, hogy Németországból jött néhány ember (Dárdai, Storck, Möller, de vegyük ide Dollt is), akik a magyar labdarúgásban 30 éve ismeretlen dolgot csináltak: tették a dolgukat. Fizikális állapotfelmérésekkel, statisztikai analízisekre támaszkodva megvalósították a német labdarúgásban kötelező szakmai minimumot, és betanítottak egy olyan játékot, amely szerényebb képességekkel bíró gárda számára is vállalható eredményt hoz. Volt koncepciójuk, és át is ültették a gyakorlatba. Ha pedig a játékos látja, hogy itt nincs szervezetlenség, itt minden ki van találva, és nincs kamu, se gagyi, akkor alkotótárssá válik. És ha a közönség folyton úton levő, ütközés nélkül “tolódó” játékosok és “túlkoránkaptukazelsőgólt” meg “láttambiztatómomentumokis” helyett tisztességesen leoktatott védekezést és labdakihozatalt, valamint együtt mozgó csapatrészeket lát, visszaül a lelátóra. De akkor és csakis akkor. Ezt a válogatottat most kivették a rothadt hazai közegből. Ha a játékosok visszakerülnek az üresen tátongó stadionokba, a józsibák közé, a folyamat megrekedhet. Ha az EB-sikerre támaszkodva minél többen szerződnek el minimum Ekstraklasa-szintű bajnokságba, ha minél több Dollt hozunk ide, ha néhány nagy helyett sok kis pályát építünk, és az edzőképzésre koncentrálunk – elvégre kanász marad, akinek a nevelője kanász – , akkor a folyamat megeredhet.

Belovai György:

A legnagyobb pozitívumok

A legnagyobb pacsi mindenféleképpen a franciáknak jár, akiknek sikerült egy sikeres tornát megrendezni. Talán sosem kellett még ilyen magas biztonsági kockázatú világeseményt megrendezni, Franciaországnak pedig úgy sikerült a közelmúlt sebeit begyógyítani, és újra helyreállni, hogy közben egész Európát befogadta egy hónapra. A világ összes kalapját megemelni az ország és a francia emberek előtt!

A magyar válogatott sikerei hála istennek elhomályosították az olyan kisebb-nagyobb pozitívumokat, amiket általában észre szoktunk venni az ilyen tornákon. Persze lehet annak örülni, hogy számos taktikai felfogással találkozhattunk, voltak csapatok, akik az EB alatt többször is váltottak ezen a téren. Conte szinte minden meccsre kénytelen volt máshogy megfojtani az ellenfelet, Löw talán most volt leginkább rászorulva arra, hogy merjen lépni, és ne csak testnyílásainak fogdosásával legyen elfoglalva. Fernando Santos pedig olyat csinált, amit legutóbb a görögök, fityiszt mutatott az elitnek, aminek jómagam nagyon örülök, mert a focinak nem tesz jót, ha mindig ugyanaz a két-három csapat küzd a legvégén.

portugal20soccer20euro201620cup
Ez még Eusébióéknak sem sikerült

A legnagyobb csalódások

Amit sajnálhatunk, hogy nem volt egyetlen egy olyan személyisége sem a tornának, aki az elejétől a végéig kiemelkedett volna. Akikre mint „legnagyobbakra” emlékszünk, általában 2-3 mérkőzésen remekeltek. Jól látszott, hogy a csapat legyőzte az egyént ezen az EB-n: egy olyan csapat sem jutott sokáig, ahol mindent egy játékos vállára pakoltak rá. Valószínűleg a portugálok sem lettek volna sikeresek, ha így tesznek.

Azt is elismerem, hogy a futballszurkolók 80%-ának ez az Európa-bajnokság csalódás volt, éppen az előzőekből kifolyólag (nagy egyéniségek hiánya), valamint azért, mert gólt nem sokat láttunk. Meg az is megtörtént, hogy a végső győztes a top5 legrosszabb meccsből legalább kettőt magáénak tudhat. Viszont egyre többen találják meg a játék „rejtett” szépségeit is, ennek számunkra leglátványosabb példája pont a szemünk előtt zajlott, akár itt, a Fociológus blogon, az Origón, az Indexen, vagy az M4 stúdiójában Hegedűs Henrik szakértelme által.

Szóval a végén oda jutunk, hogy a nagy csalódáskeresés közben is próbáljuk megtalálni a pozitívumokat, ami szerintem egy tök jó út.

A magyar csapat szereplése

Az éjjel soha nem érhet véget!!!!

Nálam az EB legnagyobb és legszeretetteljesebb momentuma az, amikor Stieber gólja után az orvosi stáb kezei között bicegő Fiola könnyezve kapja a tekintetét a többiek felé, és látszik rajta, hogy mocskosul rohanna ő is a szurkolók közé ünnepelni. Ki nem? Ki nem?

De most tényleg, az éjjel soha nem érhet véget!!!!

12010047_2fd2525a676e95af254bebc3466fffbd_wm

Reklámok