Ez volt a legnagyobb magyar futballsiker, amit valaha láttam. A 3-1-et látva nemcsak itthon, hanem a világon mindenütt azt hitték: megvan az Aranycsapat utóda. Megsemmisítő vereséget mértünk a kétszeres világbajnok brazilokra, akiket egyúttal focivarázslóknak, a Copacabanán nevelkedett labdazsonglőröknek is tartottak. Minek köszönhettük azt, hogy a presztízsrangsorban visszakerültünk a csúcsra? Vegyük sorra az okokat!

1. A brazilok minket lebecsültek. Nem azért, mert Pelét nem játszatták annak ellenére sem, hogy ha nagyon akarták volna, összedrótozhatták volna. De nem nagyon akarták, sőt, nagyon nem akarták, főleg maga Pelé sem akarta. Így tett a 62-es chilei Mundialon is, amikor a második csoportmeccsén sérült le, és hiába könyörögtek neki, kereken megtagadta a játékot, pedig beinjekciózva futballozhatott volna. Nem a lustaság motiválta, hanem olyasmi, amihez nekünk, magyaroknak nagyon is sok közünk van. Pelé Puskás berni hibáját akarta elkerülni. Nem akart félig sérülten, nem százszázalékosan játszani. Puskás megtette 1954-ben, rúgott is egy szabályos és egy szabálytalan gólt a döntőben, de egyébként alig ért labdához. És mivel nem Gerd Müller-szerű ék volt, aki 90 percig áll a pályán, aztán egyet villan, és az ellenfél mehet legelni, hanem hamis kilences, a magyar csapat játéka megbénult, mert Puskástól nem folyt tovább a labda – márpedig az aranycsapat játéka erre épült. Ezt nálunk a Puskás-kultusz miatt többnyire tagadják, de az elfogulatlan külső szemlélő brazilok jól látták, és mindenáron el akarták kerülni. Csak százszázalékos embereket játszattak hát Chilében, és minden idők tán legjobb játékosa, Pelé nélkül is begyűjtötték a második világbajnoki elsőséget. Megszokták tehát, hogyan kell legjobbjuk nélkül nyerni (ld. Fritz Hack: Pelé, a fekete gyöngyszem. Sport, Bp., 1966. 73. old.) Nem abban nyilvánult meg tehát a magyar lekezelése részükről, hogy kihagyták őt.

A brazilok minket focizni tudó lúzereknek, védelem és kapus nélküli, mulatságos bohémeknek tartottak. Már az is erősítette ezt, hogy a magyar válogatott 1965 telén Dél-Amerikában portyázott, és ennek során a brazil B-válogatottól (nem az A-csapattól!) kikapott 5-3-ra úgy, hogy a brazilok már 5-0-ra vezettek a félidőben, és szinte mindegyik góljuk az akkori magyar hálóőr (Géczi) hibájából esett. Míg ez a zakó nekünk jót tett, mert kapitányunk, Baróti megijedt, és megerősítette a védelmet – a 4-2-4-es szisztémáról áttérve az 1-4-3-2-re- , a brazilokat elkapatta. Erre csak ráerősített, hogy az angliai első meccset – catenaccio ide, catenaccio oda – ismét védelmi hibák, főleg azonban katasztrofális kapusbakik miatt buktuk el, pedig a játék képe alapján ugyanúgy elverhettük volna a későbbi bronzérmes portugálokat, mint aztán Liverpoolban a kétszeres VB-győztes brazilokat. Amikor pedig a második komikus potyát is benyeltük (egy ártalmatlan beívelés kapusunk, Szentmihályi melléről éppen Augusto fejére pattant, onnan pedig a kapuba), a lelátón ülő brazil kapitány, Feola összecsukta noteszát, és hazament. A gesztus nyilvánvaló volt: ezek ellen a hülyék ellen nem kell külön készülni, a kapusaiknak csak lőni kell kapura, és behúzzuk a meccset – bármilyen jók is a magyar csatárok, úgyis megint kihagyják majd a legnagyobb helyzeteket, ahogy Portugália ellen is tették…

A nagyképűség még a Goodison Park-béli első félidő után sem tűnt teljesen indokolatlannak. Pedig – brazil szemmel nézve – sok ijesztő momentumot tartalmazott. Mindenekelőtt Bene csodagólját már a 2. (!) percben, és még egy csomó káprázatos magyar támadást. Főleg az a jelenet döbbenetes mai szemmel nézve is, amikor a mieink körbestukkolják a labdát a brazil kapu előtt úgy, hogy ötödszörre se esik le, végül Bene ráfejeli, de Gilmar nagy bravúrral véd. A brazilokat, a legnagyobb labdazsonglőröket oktatta a magyar válogatott arra, hogyan is kell bűvölni a bogyót! Az ember nem hitt a szemének. De a braziloknak is voltak helyzeteik, igaz, inkább pontrúgásokból, és magyar kapushiba ekkor is volt: egy bedobásnak (!) Gelei alászaladt, és Siposnak kellett bámulatos artistamutatvánnyal a gólvonalról kiollózni a labdát. Mivel pedig a félidő 1-1 volt, és Chilében is ikszes vagy vesztésre álló meccseket nyert meg a brazil csapat sorozatban szöglet utáni fejesekkel, védelmi hibából esett gólokkal stb., látszólag még nem volt szükség alarmra. Pedig már ekkor is akadt szakértő, aki figyelmeztetett: ha a brazilok nem veszik észre, hogy Albert ezúttal nem előretolt középcsatárt játszik, ahogy eddig szokta, hanem a középpályáról indulva lecselez néhány embert, és aztán ad egy gólpasszt – valahogy úgy, ahogy Ronaldinho tette 2002-ben – , akkor elbukhatják a partit.

Még szünet után is volt alapja a kanárisárga optimizmusnak, de csak 5 percig. A világbajnok támadott, de helyzeteit ezúttal kihagyta – és ezzel el is lőtte puskaporát. A második játékrészből hátralevő 40 perc nyomasztó, már-már megalázó magyar fölénnyel, tűzijátékkal, ziccerekkel és gólokkal telt, köztük a VB legszebb találatának megválasztott Farkas-bombával. Az Albertről szóló jóslat beigazolódott: primadonnának elkönyvelt centerünk ezúttal nem állt a pályán csípőre tett kézzel, hanem tizenhatostól tizenhatosig játszva sorozatban szólózott, sőt, időnként szerelt is. Ezen a meccsen ő volt Pelé, és mi voltunk a brazilok. A mérkőzésen érezhető volt, hogy a magyar dominanciát az ellenfél is elismeri – ami egyúttal halálos csapás volt önbecsülésükre is. Már itt megérezhették, hogy dicsőségük leáldozott, hogy tanárból kisinassá vedlettek vissza. (Meg is hívták télen 2 hétre Albertet Brazíliába, hadd lessenek el tőle egy kis labdarúgó-tudományt!)

2. Baróti nagyon merészet húzott, amikor fél évvel a vébé előtt átszervezte a csapatot, de az események őt igazolták. Védekező futballt játszatni magyar játékosokkal, az Intert utánozni, és ennek kedvéért világklasszisokat – Göröcsöt, Tichyt, Vargát – kirakni a csapatból, mert nem tetszett nekik a szerep, amit a mester az új játékrendszerben szánt nekik? Ráadásul ezeket a hajmeresztő dolgokat egy olyan edző műveli, akit azelőtt éppen a csapategység agyonmisztifikálásáért, a bérelt helyekért, a „sándorgöröcsalberttichyfenyvesihez” való túlzott ragaszkodásért kritizáltak? Mi ütött az amúgy kiegyensúlyozott, decens úriember benyomását keltő, ősz mesterbe?

Márpedig Baróti rájött, hogy az ötvédős rendszerrel remekül lehet támadni is, és ezt játékosai is megértették – ha nem is egyből, amit pl. a jugoszlávok elleni, kinti, katasztrofális 0-2 is jelzett. A szövetségi kapitány felismerte, hogy a csatárposzttól a sok rugdosódás miatt már idegenkedni kezdő Albert kezébe lehet és kell is adni a karmesteri pálcát, egyúttal a csapatban a vezérszerepet is.

Ehhez azonban más, Flórival rivalizáló, vagy a sorba beállni nem akaró sztárokat ki kell tenni a csapatból. Így került lapátra az FTC centerével „faséban” levő Varga és Tichy – az utóbbi a kapitány kegyeiből is már régóta kiesett – , de a felajánlott posztot visszautasító Göröcs is. A többiek viszont rákaptak az „előre-hátrahullámzó” hívott taktika ízére, ahol a látszólag defenzív kétékes felállás szuperhatékony támadójátékká alakítható át, amelyben a szélsőhátvédek Fachetti-módra előretörnek, és támogatja őket az ezúttal második beállóst játszó, támadni és gólt szerezni is tudó Mészöly, de a két „vízhordó” fedezet és persze Albert is. Hátul pedig három kiváló középső védő biztosította a stabilitást: a már említett Szőke Sziklán kívül az évekig kényszerből jobbhátvédet játszó Mátrai söprögetőként, és a sokáig középhátvéd, majd rábeszélésre beállóssá lett Sipos. Ez a felállás a kanárik ellen fényesen bevált.

Magyar_brazil 3-1_Mészöly
A kegyelemdöfés: Mészöly 11-ese Gilmar hálójában

3. Nem kevésbé lényegesek itt a pszichológiai tényezők sem. Anno a mi fél száját rángatva nyilatkozó Csank Jani bátyánk jegyezte meg találóan két állatgyilkosság vadászat közben: a magyar focista akkor játszik jól, ha már úgyis minden mindegy. Mindezt Káposzta Benő ex-kormányőr et. is megerősíti Bocsák Miklós Ezüstkönyvének 203. oldalán: „már a zsebükben volt a repülőjegyünk hazafelé…a portugálok ellen kikaptunk 3-1-re egy peches meccsen…teher nélkül játszottunk…Ez egy magyaros történet, nem igaz? Nem ilyenek vagyunk?” Remek meglátás, mert a magyar csapat a brazilok elleni Mission Impossible során – csak 1 (!!) pihenőnapjuk maradt az előző, tragikusan elbukott találkozó után! – lerakta azt, amit soha nem bírt elviselni: a felelősséget. „Gyerekek, a brazilok nem rugdosódnak, nem brusztolnak, ők is a pengés focit szeretik, játsszunk ellenük egy jót, mutassuk meg, hogy mi is tudjuk tenni-venni a lasztit, hogy mi a magyar virtus!” Ilyesféle hangulat lehetett úrrá a csapaton, és a „kiterítenek úgyis” morálja ihletett pillanatok sokaságát hozta elő belőlük.

Magyar_brazil 3-1 Farkas
Farkas halhatatlan kapásgólja

A csapat ezután bajba került: esélyessé vált. Ez mindenképpen komoly kihívás, és a szabad országok polgárai is sokszor elbuknak ilyenkor. A mieinknek azonban olyasmi került vissza a vállára, amit egy autonómiahiányos társadalomban felnőtt ember semmiképpen sem szeret: a felelősség, mert egy másik, démoni erőt mozgósít bennük: a félelmet. Aki pedig fél, nem tud alkotni, még ha zseni is, akkor sem. A halhatatlan géniuszok: Albert, Bene, Farkas, Mátrai, Mészöly, Sipos sorra megbénultak, és már a bolgárok ellen is nyögvenyelősen nyertek, a szovjetek ellen – éppen ellenük, jaj! – pedig, két ragyogó csapat bűnrossz meccsén már ki is kaptak, és kiestek…

Ez pedig már olyan lúzerség volt, amit nem lehetett „Pali, Pali, Palikám, fizesd ki a vacsorám” módra kimagyarázni, ahogy a portugálok ellenit lehetett. Ismét vádak, önvádak, konteók, misztifikációk, meghasonlás következett, majd a vébé utáni győzelemsorozat után újabb, túlzott optimizmus: „Mexikóban most már akár világbajnokok is lehetünk, mert még egyszer nem lehetünk ilyen hülyék”. Gyerekkorom bálványozott hősei elindultak életem legnagyobb futballcsalódása: Marseille felé.

                                                                                                                                                Balog Iván

Reklámok