Futballfanná válásom idején mintegy természetesnek vettem, hogy mindig mi nyerjük labdarúgásban az olimpiát. Ez volt a közvélemény elvárása is – jellemző, hogy amikor a müncheni olimpián csak másodikak lettünk, a lengyelek győztes gólja után a döntőt közvetítő Szepesi a rádióban nem volt hajlandó megszólalni, percekig sértetten hallgatott. Pedig a fociban már akkor is a VB volt az igazi világverseny, de ha a magyarok nyerték az olimpiát, az egész világ felfigyelt: na, milyen új csillagokkal rukkol elő az első számú futballnemzet? Így lett világhírű Bene a tokiói olimpián, így került be a világválogatottba Novák és Szűcs 1968-ban – és mindezt az 1952-es, „Aranycsapat-csináló” győzelem készítette elő.

Az alábbiakban sorra veszem ama olimpiák egy-egy érdekesebb mérkőzését, amelyeken a magyar csapat esélyesként indult. Nem veszem ide az 1912-est, az 1936-ost és az 1996-ost, mert ezeken eleve sansztalanok voltunk, és simán ki is estünk. 1972 óta amúgy is csak Atlantába jutottunk ki, mégis jólesik egy kis nosztalgiázás. Még akkor is, ha egyik-másik aranyvárományosnak kikiáltott csapatunk csúnyán leégett…

 

 

„Vajaskenyér-túrának” fogták fel… Magyarország – Egyiptom 0-3 (1924)

 

 A magyar futball a közép-európai iskola reprezentánsaként aspirálhatott a párizsi ötkarikás győzelemre – aztán a „világ fővárosában” tiszteletét tette egy latin-amerikai miniország, Uruguay is, amelynek no name csapata el is vitte a trófeát. De nemcsak ezért nem nyertünk.

Ahogy Szegedi Péter a Fociológus által később recenzálandó, kitűnő új könyvében, Az első aranykorban leírja: a stáb az akkor szokásos „vajaskenyér-túrák” egyikeként kezelte az olimpiát (!!). Sőt, még az ilyenkor bevett korrupciós együtthatót és kontraszelekciós kvócienst is sikerült überelni. Az abnormálisan nagy létszámú kísérő személyzet ugyanis annyira spórolt a játékosokon, hogy azok holtfáradtan álltak ki a mérkőzésekre. Nem is csoda: amúgy is nullkomfortos, túlzsúfolt szobáik létszámát patkányok is növelték.

A dilettáns menedzselés dacára az első mérkőzés még 5-0-ás győzelmet hozott a lengyelek ellen, az ismeretlen egyiptomiak ellen aztán beütött a krach. A magyarok előzőleg lebecsülték ellenfelüket, de a pályán Braun „Csibi”, minden idők egyik legjobb magyar jobbszélsője – aki maga is megtermett legény volt – egyszerűen megijedt védőjétől, a daliás néger Salemtől, majd kihagyott egy büntetőt, csatártársai pedig egy szekérderéknyi ziccert. Az ellenfél viszont három kontrából hármat vágott, azt is spiccel!

Futballhistóriánk egyik legszégyenteljesebb vereségére aztán a széljobberek egyből „mélyreható” magyarázatot találtak: a csapat három játékosa cionista szupercsapatok, az osztrák Hakoah Wien, ill. a csehországi Makkabi Brünn labdarúgója volt. Szerencsére a kretén gonoszság akkor még nem hatalmasodott el teljesen, és a fiaskóra két év múlva racionális válasz született: megszüntették a visszaélések melegágyát, az álamatőrizmust, és bevezették a hivatásos labdarúgást Magyarországon.

 

Jelenet az egyik cionista csapat, a Hakoah Wien egyik mérkőzéséről
Jelenet a bécsi cionista csapat, a Hakoah egyik mérkőzéséről

 

 

Amikor Puskás le akarta rúgatni Perényit a románok ellen: Magyarország – Románia 2-1 (1952)

 Mivel a professzionális labdarúgás nívója gyorsan lehagyta a műkedvelőkét, a NOB urai viszont még évtizedekig ragaszkodtak ócska, arisztokratikus amatőreszményeikhez, az 1930-tól beindult futball-világbajnokságokhoz képest a fociolimpia hamar a másodhegedűs szerepébe kényszerült. Ez alól csak a kommunista országok csapatai jelentettek részleges kivételt. Álamatőrjeik ugyanis olyan játékerőt képviseltek, hogy még a B-válogatottjaikat is komolyan kellett venni, hát még – ha netán nem jutottak ki a VB-re, és ezért elindulhattak az ötkarikás játékokon – az első csapatukat. Ez az effektus áll a magyar olimpiai labdarúgás fényes két – 1952 és 1972 közötti – évtizede mögött, amikor három aranyat (1952, 1964, 1968), egy ezüstöt (1972) és egy bronzot (1960) sikerült begyűjtenünk.

Minden idők tán legjobb válogatottjának első trófeája a helsinki olimpián került a vitrinbe (1948-ban, Londonban nem is indultunk), a legcsiklandósabb mérkőzést azonban keleti szomszédaink ellen vívtuk. A NOB hájfejű bürokratái ugyanis azt eszelték ki, hogy az olimpiai selejtező ne az olimpia előtt legyen, hanem az olimpián, és aki kikap, mehet haza! Persze, ettől mindkét csapat neurotizálódott. Az ilyesmi pedig mindig a gyengébb félnek kedvez, és a románok rettentően meg is szorongattak minket.

Romániában az 1948-as budapesti 0-9 óta – akkor 9 erdélyi magyar játszott náluk! – már vigyáztak, nehogy túl sok „áruló” kerüljön a válogatottjukba. A vád képtelenségét mutatja az ellenfélnél két magyar futballista remek játéka: Kovács középhátvédé, valamint Perényi-Pecsovszkyé, a Nagyváraddal 1944-ben – e szörnyű évben! – magyar, majd később az aradiakkal többszörös román bajnok, ördöngös összekötőé. Perényi „Csala” addig-addig csapta be sorozatban a magyar játékosokat, míg Puskás sztentori hangon követelte Lórántéktól, hogy intézzék már el (Dalnoki szót is fogadott). A szakvezetés koncepciózusabb tanulságot vont le a csaknem vereséggel zárult meccsből: Kovács Imre, a Bozsikkal kb. hasonló játéktudású, de egyúttal szintén támadó felfogású fedezet helyére e mérkőzés után került be végleg „beállósnak” kék-fehér csapattársa, Zakariás. Azaz: innen számíthatjuk az egyik felismerést, amely az Aranycsapat taktikai forradalma, a 4-2-4 bevezetését megelőzte…

 

Amikor Perényi még magyar bajnok volt
Amikor Perényi még magyar bajnok volt

 

A rágógumis kapus és a végigtámadott meccs, ahol megúsztuk egy kettessel: Magyarország – Dánia 0-2 (1960)

 Végigrohamoztuk a mérkőzést, de nagyobb arányban is kikaphattunk volna…Hogyan lehetséges ez? Hát úgy, hogy fölényünk dacára alig volt helyzetünk, az ellenfél viszont kontrákból még rúghatott volna gólt! A következő kérdés nyilván az, hogyan sikerült ezt összehoznunk egy esélytelen ellenfél ellen? Nos, menjünk vissza egy kicsit az előzményekre, hogy megérthessük.

Miután Melbourne-be el se mentünk, a hatvanas évek Ezüstcsapatának körvonalai már 1959-től kezdtek körvonalazódni. Nem véletlenül nyilatkozta Novák, hogy az 1960-as volt a legerősebb a három érmes csapatból, amelynek tagja volt (és ezzel rekorder is lett): Rómában ott volt Albert és Göröcs, tehát két “fiók-világklasszis” is. Volentik Béla edző jól össze is rakta a csapatot, amely egyre jobban muzsikált, ahogy sorra nyerte a meccseket a döntő felé haladva.

Éppen ez szúrt szemet az amúgy nagyformátumú edzőegyéniségnek, Baróti Lajos szövetségi kapitánynak, aki Rómába repült, hogy átvegye a csapat irányítását, nehogy Volentik „a nyakára nőjön” – ezzel viszont megzavarta a már összeérett teamet. Mindezt még tetézte, hogy az összes szélső lesérült.

A jóval kisebb játékerejű dánoknál viszont már az is csoda volt, hogy egyáltalán elindultak az olimpián. A felkészülés során ugyanis egy repülőgép-katasztrófa során három kerettagjuk is életét vesztette. Már a visszalépést fontolgatták, amikor egy nemes elhatározásra jutottak: csakazértis részt vesznek a világversenyen, és elhunyt társaik emlékéért kettőzött erővel fognak hajtani. Ez a dac érhető tetten kapusuk híres gesztusában, amellyel Várhidi 11-ese előtt a kapufára ragasztotta rágógumiját – hogy aztán kivédje a tévedhetetlen büntető-végrehajtónak elkönyvelt újpesti középhátvéd lövését!

A dánok még azt is megengedhették maguknak, hogy ők is elhibázzanak, sőt, pocsékul mellélőjenek egy tizit – miközben végig a hátukat törte a háló. A mieink azonban kinevezett szélsőikkel csak tologatni tudtak a fal előtt, helyzetet kialakítani nem. Maradt a bronzérem, a többek között Burgnichot, Trappatonit, Riverát is felvonultató olaszok ellen…

 

Azok a régi jó tévéfotók, töksötét háttérrel...
Azok a régi jó tévéfotók, töksötét háttérrel…

 

Ha nincs Bene, Csernai is jó! Magyarország – Jugoszlávia 6-5 (1964)

A tokiói olimpián Bene elképesztő mesterhatosával (!!) kezdtünk Marokkó ellen (6-0), majd miután a háromtagú csoportban két továbbjutó volt – eredetileg négyen lettek volna, de Észak-Korea visszalépett  -, a tét nélküli mérkőzésből a két csapat gálát varázsolt. Ez még akkor is igaz, ha labdarúgásban járatlan japán közönség inkább a nagy felszabadító rúgások láttán tört ki tapsviharban. Nálunk Bene helyett – akire ezúttal vigyáztak – a tatabányai Csernai rúgott egy négyest, az ellenfélnek pedig a gyakran – ezúttal is – potyázó, igaz, máskor, így a csehszlovákok elleni fináléban is bravúrt bravúrra halmozó Szentmihályi Antal kapusunk is „besegített”.

Délszláv ellenfeleinknek is főhajtás jár, hiszen a mindenféle labdajátékban világklasszis Jugoszlávia itt is labdazsonglőröket vonultatott fel. Ők az ötvenes években Európa lúzerei voltak, hiszen három egymást követő olimpián lettek ezüstérmesek, és a vébéken is komoly játékerejük ellenére – notórius helyzetkihagyóként – mindig a rövidebbet húzták. Rómában aztán végre sikerült megnyerniük az olimpiát, és a chilei VB-n is végre bejutottak a legjobb négy közé, bár érmet ott sem sikerült nyerniük. De Tokióban aztán kizúgtak a keletnémetek ellen, sőt, a 66-os világbajnokságra ki se jutottak a harmatgyenge norvégok elleni, idegenbeli 0-3 miatt. Végül a fiatal zsenikből álló, 1968-as EB-második csapatuk lett minden idők legjobb jugó válogatottja.

Mi viszont – ismét Csernai duplájával – kivertük a románokat, aztán újra Bene következett: négy gól az egyiptomiaknak is (újabb 6-0), a döntőben pedig egy remek szólógól a csehszlovákok ellen (2-1). Úgy tűnt: EB-bronzérmes nagyválogatottunknak a második csapata is klasszis gárda, és reménykedhettünk: ismét nagy lesz a magyar futball…

 

Orbán Árpád szerel, a háttérben Palotai Károly
Orbán Árpád szerel, a háttérben Palotai Károly

 

 

A bíró fejéhez vágták a labdát! Magyarország – Bulgária 4-1 (1968)

Ez az olimpia baljóslatúan indult a számunkra, mert csapatunk legjobbja, Varga Zoltán éppen az első meccs előtti napokat választotta a legalkalmasabbnak a disszidálásra – ráadásul azután, hogy letette az olimpiai esküt! Ezért eleinte nehezen állt össze az új összeállítású csapat, de végül mégis bekerült a fináléba, ahol a bolgárok ellen kellett megvédenie címét. A bolgároknak komplexusa volt ellenünk, mert a chilei VB-n 12 perc alatt már 4-0-ra vezettünk ellenük (a vége 6-1 lett). Ráadásul amikor 4 év múlva az angliai világversenyen az első játékrészben ők szerezték meg az első gólt, sőt, (elpuskázott) ziccerük is volt a 2-0-hoz, még a szünet előtt szerzett két gólunkkal – az első öngól volt! – gyorsan fordítottunk, és a végén 3-1-re nyertünk.

Amikor pedig a mexikói fináléban megismétlődött a két évvel korábbi forgatókönyv – 0-1-ről sec-perc alatt 2-1 ide – , őrjöngeni kezdtek. Az eredmény: két brutális belemenés után két kiállítás, majd miután Hrisztov hátulról a labdával fejbe dobta Diego de Leo mexikói játékvezetőt, a harmadik is. A meccs a nyolc emberre fogyatkozott ellenfél ellen állatkínzássá vált játékosnak, nézőnek egyaránt – amit a mexikói közönség azzal „honorált”, hogy ellenünk fordult, és a „szegény underdogot”, a bolgár csapatot pártolta! A mieink kínjukban végig gurigáztak, aztán benyomtak még egy kettest, így a vége 4-1 lett ide.

 

Varga - ekkor már a disszidálása után...
Varga – akiről még írunk a Fociológuson – ekkor már a disszidálása után…

 

 

Pedig ha bundázunk, aranyat nyerhettünk volna…Magyarország – Lengyelország 1-2 (1972)

A müncheni olimpia döntőjébe viszonylag simán jutottunk be, sőt, a győzelmet is csaknem biztosra vettük. A négy között egy abszurd szabály miatt ugyanis döntetlen esetén mindkét csapat első, ill. harmadik helyezést ért volna el. A magyar csapatvezetés azonban – pedig hány meg hány megegyezéses mérkőzés volt már akkor labdarúgásunkban! – elutasította, hogy ikszeljünk le az ellenféllel. (Bezzeg a szovjet – NDK meccsen megosztoztak a bronzon!) Tán túlságosan megszoktuk, hogy a lengyelek a pofozógépeink? Tudhattuk volna pedig, hogy a Górnik Zabrze – soraiban a „lengyel Alberttel”, Lubanskival – 1970-ben KEK-döntőzött (persze, ezt el lehetett intézni azzal, hogy „hát igen, Kalocsay Géza megtanította őket focizni”). Emlékezhettünk volna, hogy 1966-ban a válogatottunk megizzadt ellenük az idegenbeli 1-1 alkalmával, aztán a Legia Varsó majdnem kiverte 1969-ben a VVK-ból a későbbi finalista Dózsát, majd egy év múlva majdnem bejutott a BEK-döntőbe is. De mindezt el lehetett hessegetni azzal, hogy a magyar tévé mutatta 1971-ben a lengyel-NSZK meccset, amelyet az új csillagnak felkonferált hazaiak simán, 3-1-re elvesztettek otthon. Sőt, amikor a müncheni olimpiai stadionban Váradi Béla („Béla-Béluska-úgy-lő-mint-a- géppuska”) egy durva lengyel védelmi hiba után éles szögből ragyogó bombagólt lőtt, végleg hátradőltünk: az ellenfél mégis csak papírtigris!

A lefékező magyar csapat aztán csúnya leckét kapott a második félidőben, mert a két gólt szerző Deyna, valamint Gadocha és mások már villantottak egyet s mást abból, ami két év múlva egyik kedvenc csapatomban, az 1974-ben VB-bronzérmes lengyel válogatottban teljesedett ki. Nálunk pedig ismételten bebizonyosodott: nem szül jó vért, ha a szövetségi kapitány rátelepszik az olimpiai válogatottra, ahogy az 1972-es EB-n csak (??!) negyedik helyet elért és ezért megingott presztízsű Illovszky is tette az olimpia-specialista Lakattal és csapatával…

 

Jelenet a lengyel-magyar döntőről

 

 

Azóta csak egy vállalható kiesést jegyezhettünk fel, idestova két évtizede. (Tényleg, miért nem Dunai Anti olimpiai válogatott juniorjait menedzselték tovább, és miért Csank nagyválogatottját,  amely a VB-selejtezőkön később szintén búcsúzott, de a Jugoszlávia elleni 1-7-tel és 0-5-tel?) Én meg csak döbbenten meredek a sporttévék képernyőjére: miért nincs a műsorukon Fradi-Liverpool vagy Vasas-Inter nemzetközi kuparangadó, mint egykor a magyar televízióban volt, és miért nem csapunk patáliát egy olimpiai ezüst miatt? Hová tűnt legnagyobb örömforrásom, a magyar futball, amely a mostani EB-n már kezdett visszajönni, aztán a BL- és EL-selejtezőkben mintha ismét köddé foszlana?

 

                                                                                                                                                               Balog Iván

Advertisements