Miért okoz földöntúli örömöt és megkönnyebbülést, ha hétvégén győz a csapatunk? Miért működik „menekültszigetként” a labdarúgás, és miért érezzük magunkat becsapva, átverve manapság? Ernest Becker nyomán eljuthatunk a számtalan válasz egyikéhez.

A nemzetközileg is elismert FourFourTwo futballmagazin rendelkezik egy magyar kiadással is, amelynek az online felületén a lap hazai főszerkesztője, Bodnár Zalán (szinte) minden nap 7 mondatos véleménnyel indítja a reggelt. A sorozat egyik legutóbbi darabja augusztus 29-én jelent meg „Mikor lesz újra a férfiaké a futball?” címmel, amelyet utána több fórumon is átvettek, többek között a FourFourFour-on is. Az írást később törölték, a Mandineren, valamint az említett 444-es megjelenésben azonban olvashatunk belőle részleteket (jómagam már csak ezeket a darabkákat tudtam kézhez venni).

Pár hete Európa-bajnokságot rendeztek Franciaországban, ahol az Anglia-Oroszország csoportmérkőzés előtt a két ország huligánjai csaptak össze Marseille utcáin. A jelenség rossz emlékeket idézett elő, azokat a ’80-as éveket, amikor a hasonló utcai összecsapások állandó vendégek voltak a hétvégi/hétközi meccsek előtt/után.

Mégis mi köze van egy középkorú újságírónak – aki reggel megissza a kávéját, leül a gépe elé és bepötyög valamit egy online felületre – ahhoz az orosz/angol huligánhoz, aki több ezer kilométert utazik azért, hogy széttörjön egy Stella Artois üveget egy másik emberi lény fején? Mi lehet a közös pont? Rövid leszek: a halál.

Megengedem, megvárom, hogy mindenki fejében végigfusson a Stranger Things sorozat intrója. Kész? OK, kezdjük.

A HALÁL TAGADÁSA ÉS KEZELÉSE

Időről-időre olyan közegben találjuk magunkat, ahol nem nézik jó szemmel, amikor valaki kérdez. Különösen gyanúsan tekintenek arra az emberre, aki olyan megbotránkoztató kérdést tesz fel, ami „a” Miérttel kezdődik. Már önmagában a kérdező is beleborzong, amikor készül feltenni a Miért? kérdést. Tudja, hogy ezzel azt a szándékát fejezi ki, hogy túl akar menni a felszínen, és ne adj Isten, az alaphoz, alapokhoz akar eljutni. Főleg így van ez akkor, ha az egyik legelemibb kérdést merjük feltenni, a kérdés jelentőségének tudatában pedig még a billentyűk nyomkodása is nehezebben megy, a szavak pedig átváltanak kurzívvá. Tehát miért cselekszünk így?

Már úgy általában – tette fel a kérdést lassan ötven éve Ernest Becker amerikai antropológus. Miközben én továbbra is szörnyülködve állok a kérdés súlya alatt, Becker 1973-ban kiadott egy könyvet The Denial of Death címmel, amelyben megpróbál válaszolni a miért cselekszünk így (ahogy)? kérdésre.

Elmélete szerint minden cselekedetünket egy belső ellentmondás leküzdésére irányuló kényszer irányítja. Ez a mozgatórúgó pedig nem más mint az a pillanat, amikor rájövünk önnön múlandóságunkra, halandó létünkre. Miközben tudjuk, hogy a halál elkerülhetetlen, az életünket próbáljuk minél „teljesebbé” tenni, arra törekedni, hogy így-úgy „meghekkeljük” a halált. Megkísérelünk túlnőni rajta, legyőzni azzal, hogy nyomot hagyunk magunk után (gigantikus épületeket állítunk, alkotunk, feltalálunk, felfedezünk, nemzünk), vagy elhitetjük magunkkal, hogy a halál nem a végállomás, van tovább is (tagadunk, hiszünk).

A feloldhatatlan élet-halál ellentét egy állandó szorongást, feszültséget idéz elő, amit kezelni kell (az imént említett módokon). Ezt vizsgálja az ún. Terror Management Theory (TMT) a szociálpszichológiában. Kidolgozói (Solomon, Greenberg és Pyszczynski) Becker elméletéből kiindulva – ami még egyszer, azt állapította meg, hogy minden emberi cselekedet mögött annak a szorongásnak a feloldására tett kísérlet áll, hogy tudatában vagyunk létünknek, ezáltal pedig az elkerülhetetlen végzetünknek, a halálnak is – a kezdetben szakmai körökben nem túl sikeres, akadémikusok által lenézett gondolatmenetet megpróbálták empirikus kísérletekkel is bizonyítani. A mi szempontunkból az a megállapításuk a legfontosabb, miszerint a sportban legalább ugyanúgy, ha nem még erőteljesebben megfigyelhető a TMT helytállósága, mint az élet más területein.

sheldonsolomon
Sheldon Solomon, a TMT egyik kidolgozója.

AZ ELMÚLÁS MINT TELJESÍTMÉNYFOKOZÓ

A halál, ha tetszik, ha nem, fontos tényezője az élsportnak, tehát a profi labdarúgásnak is. Nem csak hollywoodi duma, jól festő egysoros az, amikor egy mérkőzés előtt az öltözőben „küzdjetek, mintha az életetekért tennétek/ utolsó meccsetek lenne” bíztatással küldik ki a játékosokat a küzdőtérre. Vegyük például a filmtörténelem egyik legjobb inspirációs beszédét a Minden héten háborúból, ami Al Pacino szájából így szól (kiemelve a számunkra fontos részleteket):

Ha sikerül, együtt maradunk, mint csapat. Ha nem, végünk. Apránként, lépésről lépésre meghalunk… Mert, ha egyszer majd el kell számolnotok velük, akkor tudjátok majd meg, hogy győztesek voltatok, vagy pedig vesztesek. Hogy éltetek vagy haltatok… Tehát túléljük ezt a harcot egy csapatként, vagy odaveszünk egyénenként.”

(Eredetiben ez még erősebb: that’s going to make the fucking difference between winning and losing, between living and dying.)

Miközben azt is megtudjuk, hogy a futball egy az egyben az élet, látjuk, hogy az ember halandósága, a halál folyamatosan felbukkan, visszaköszön a lelkesítő beszédben. Greenberg és társai egy 35 fős kutatásban világítottak rá ennek a jelentőségére. Egy „He Dies, He Scores” elnevezésű kosárlabda játékban a csoport egyes tagjainak beszédet tartottak a mérkőzés előtt, amiben emlékeztették őket halandóságukra, múlandóságukra. A többieknek, hasonlóan kontrollált körülmények között semmilyen mértékben nem említették a halál témakörét.

A mérkőzés végén kiderült, hogy az első „halál” csoport egyénei 20%-kal több pontot szereztek társaiknál, ami pedig még látványosabb volt, hogy jóval hajlamosabbak voltak hárompontos kísérleteket elvállalni. Tudni kell, hogy a kosárlabdában a 3 pontos kísérlet a legrizikósabb, viszont kvázi ezzel lehet a legtöbbet is nyerni, legrövidebb idő alatt elérni a győzelmet. Ez tehát azt mutatja, hogy akiket emlékeztettek lettek halandóságukra, hajlamosabbak voltak kockázatot vállalni, miközben a teljesítményük is javult a többi társukhoz képest.

Azt pedig már az idegtudomány területén bizonyították, hogy a sportolókban és szurkolókban szinte ugyanolyan intenzitású kémiai folyamatok zajlanak le egy-egy mérkőzés során. Nem csoda tehát, ha Szalai Ausztriának lőtt góljának pillanatában maga Szalai Ádám és Mi, szurkolók is hasonlóan halhatatlannak éreztük magunkat egy pár másodpercre. Vagy ugyanígy, a Hollandiától kapott nyolcas után Mi is úgy éreztük, hogy kikaptunk a Kaszástól.

élethalál

Hasonló megfigyeléseket tettek az élet más területein is, többek között a politikában. Greenberg és társai a vizsgált csoportnak három vezetői típust mutatott be, mindegyiket egy-egy fiktív bemutatkozó szöveggel. Ez a három vezetői típus a karizmatikus, a feladatorientált és a kapcsolatorientált típusok voltak. Mielőtt a csoport tagjaival a halál témaköréről, a múlandóságukról beszéltek volna, a 95 résztvevő közül mindössze 4-en választották a karizmatikus vezetőt, mint ideális jelöltet. Miután a résztvevőket halandóságukra, a halálra és félelemre emlékeztették, a karizmatikus vezetőre szavazók száma 800%-kal megnőtt.

Greenbergék szerint hasonló módszerekkel érhetett el óriási népszerűséget és támogatottságot George W. Bush is a 2001-es terrortámadások után, amikor inváziót indított Afganisztán (majd később Irak) ellen. A félelem, a halál, az elmúlás kulcstopikok a hatalom megszerzésében, megszilárdításában, hiszen láttuk, mindennapi cselekvéseinket is legbelül a halál elkerülhetetlenségének feszültsége, terrorja mozgatja. Solomon szerint az ilyenfajta befolyásolások, megtévesztések ellen hatékonyan tudunk küzdeni, ha már gyermekkorban megtanítjuk és elvárjuk a racionális döntéshozatalt, hogy ne a „szívünkkel” döntsünk, ezáltal pedig talán az emberi halandóság témaköréhez is máshogy tudunk viszonyulni életünk későbbi szakaszában.

Azonban létezik az életnek egy olyan területe, ahol szinte elvárás, hogy az ember a szívére hallgasson, így szinte mindennél erőteljesebben jelenjen meg a terror management, a szorongás kezelése. Ez pedig a szurkolás a sportban.

MI IS HŐSÖK LEHETÜNK, AKÁR EGY NAPRA IS

A halállal szembeni szorongásunkat tehát átvisszük a sportba is, így ott van velünk a szombati 90 percen keresztül is, amikor végigszurkoljuk kedvenc csapatunk aktuális bajnokiját. Azért visszük magunkkal a focimeccsekre is, mert a focimeccsek tökéletes lenyomatai az élet drámai helyzeteinek, sőt tulajdonképpen magának az életnek is, a saját „egyszerűségével”, lineáris történetvezetésével. Greenberg szavait idézve:

A sport egy szimbolikus képe az élet drámájának, ezért volt egyértelmű választás, hogy a sportot vizsgáljuk. Az egyik oldalon a győzelem és a vereség egyenlő az élettel és a halállal a másik oldalon.”

Minden egyes megszerzett három pont egy kis győzelem a halállal szemben. Olyan pillanatokat kaphatunk a sporttól, így a futballtól is, amivel kis darabokban kiszakíthatunk valamit saját múlandóságunkból. A pályán sokszor isteneket keresünk magunknak, de az esetek többségében beérjük hősökkel. Olyan heroikus alakokra van szükségünk nekünk szurkolóknak, akik által mi is hősnek érezhetjük magunkat. Solomon szerint az ilyen rendszerek – amelyek a hősökbe, hősiességbe vetett hiten alapulnak – a leginkább alkalmasak arra, hogy sikerrel kezeljék a szorongás.

Éppen ezért olyan erényeket keresünk a labdarúgásban, amelyek a hősökre, a félistenekre, istenekre jellemzőek. A foci ideális világa a TMT számára egy homéroszi világkép lenne.

A futballban, ahogyan minden más sportban is, a kompetitív erények dominálnak (bátorság, erő, dicsőség stb.). Ezzel a sportok egy olyan kis univerzumot képeznek az életünkben (halálunkban), ami kiszakadva létezik mindennapi kooperatív (igazságosság, jóság stb.) erények irányította világunkból. Ha nem lenne sport, mint olyan, már minden bizonnyal kiirtottuk volna egymást a Föld felszínéről.

Szóval a labdarúgásban olyan versengő, kompetitív erényeket kell felsorakoztatni, amivel hősöket teremthetünk a magunk számára, ami, mint láthattuk, elengedhetetlen a sikeres megküzdéshez, copinghoz. Mielőtt még Szókratész lehozta volna az égről a filozófiát, a homéroszi világképet pontosan ezek az erények tartották masszívan a lábán. Ennek egyik legékesebb példája a két lábon járó (később bicegő) heroikus kódex, Akhilleusz alakja, aki így szólal meg az Iliászban:

Így én is, ha hasonló végzet a részem a földön, meghalok és nyugszom: de előbb nyerek itt ragyogó hírt, s néhány dardán nőt, mélykeblű trójai asszonyt, míg gyöngéd orcájáról mindkét keze törli könnyeit, én akarok késztetni sűrű zokogásra” (XVIII. 97-126)

Akhilleusz választása a rövid, ámde dicsőséges élet és a hősi halállal megszerzett hírnév mellett esett, szemben a másik lehetőséggel, ami egy hosszú, nyugodt, ámde csendes élet, amelynek a végén az elfeledés áll. Akhilleusz pontosan azt akarta, amit ma is minden ember természetétől fogva kíván. Nyomot hagyni a világban, „túlélni az elmúlást”, ami esetében a hősi halállal szerzett hírnév által érhető el.

Akhilleusz viselkedésével valamiféle világrenden kívüli, sem nem isteni, sem nem emberi állapotba kerül, melytől isten és ember egyaránt csak elborzadhat.” – írja Mogyoródi Emese filozófus, amikor a homéroszi világkép erkölcsiségét vizsgálja.

Miközben az Iliászt olvassuk és Akhilleusz alakját ízlelgetjük, mi magunk is hősöknek érezzük magunkat. Miközben egy 2004-es Arsenal bajnokit nézünk és Dennis Bergkamp vagy Thierry Henry játékát ízlelgetjük, mi magunk is hősöknek érezzük magunkat. Részesei vagyunk annak, ami túlmutat a halálon, valami nagynak, ami segít minket megküzdeni az élet-halál stresszvonalon.

A mérkőzéseken az emberfeletti képességűeket keressük, akik isteni rangra is emelkedhetnek, emelhetnek minket. Persze ezek nagyon ritkák. Így beérjük azokkal a hősökkel is, akik a sport, így a labdarúgás természetében rejlő kompetitív erényeket magukénak tudhatják, akik ezeket a fizikai, önző erényeket át tudják küldeni nekem, aki a kapu mögött ugrálok, nekem, aki a TV előtt, az akadozó stream felé meredve, vicsorogva ülök a fotelben.

Ez azonban úgy tűnik, hogy egyre nehezebben sikerül. Ahogyan már korábban említettem, kooperatív erények átvették a kompetitív (vagy önző) erények helyét a „jól működő” társadalmakban. A homéroszi erényeket, amiből hiányzik az igazságosság, ugyanúgy nem toleráljuk, ahogyan a szemet-szemért elvét sem toleráljuk egy mai jogállamban. A sportban azonban menedékhelyet találtak maguknak az önző erények. Ezt a társadalom közös megegyezéssel (kimondva, kimondatlanul) elfogadta. Ez az a közeg, ahol (biztonságos körülmények között) kieresztheti a gőzt a társadalmat alkotó egyén, ez az a hely, ahol teret nyerhetnek az elnyomott evolúciós, törzsi késztetések, ösztönök. Mira Cikara (neurológus, Harvard) szerint a szurkolás során hasonló dinamizmusok játszódnak le az ember idegrendszerében, agyműködésében, mint a faji intoleranciát és a háborús attitűdöt is tápláló folyamatok alkalmával.

Ma az a helyzet állt elő, hogy a „hagyományos” kompetitív erények hangsúlya csökkenni látszik a labdarúgásban, míg a sport „társadalmizálása” folyamatosan zajlik. Meggyőződésem, hogy maga a szándék jó, ahogyan azt is látom, hogy a kooperatív erények nélkül lehetetlen lenne társadalomban élni, azonban ezzel pontosan a terror management, a feszültség/szorongás/rettegés kezelés egyik legtöbbet használt elemét veszélyeztetjük.

Ezért fordulhat elő, hogy Bodnár Zalán egy hétfői reggelen felteszi magának a kérdést: Mikor lesz újra férfiaké a futball? Zalán lehet, hogy nem is sejti, de a kompetitív erények, a hagyományos futballista eszménykép átalakulására tapintott rá. Talán nem is tudja, de a hétvégén megint szembenézett a halállal, és most nem tudta olyan hatékonyan kezelni a szorongását, mint korábban. Ezért billentyűzetet ragadott és „buzizott”, leírta, hogy ez már nem férne bele az Iliászba. A cselekedete mögötti indíték ezek után érhető, véleményét pedig talán ő is újrafogalmazná, miután elgondolkodott a folyamat hátterén, ami az írás közlését kiváltotta.

ÉS MOST? GYÁSZOLJUNK?

Miután felismerjük önnön valónkat, rájövünk halandóságunkra és a halál elkerülhetetlenségére. Nyomban olyan kapaszkodók után kutatunk, amelyekkel túl tudunk mutatni fenyegető szorongásunk roppant súlyán. Mivel – teljes joggal – nem háborúzhatunk minden második héten, ezért a sport, a labdarúgás világa felé fordulunk, ahol viszont megtehetjük minden héten, sőt valamikor heti kétszer is. Szurkolóként a játékossal együtt lélegezve (nem túlzás, ha visszaemlékszünk pár bekezdéssel korábbra) küzdünk a halál elkerülhetetlensége ellen, legalább 90 percig hibát keresve a rendszerben. Hősöket keresünk, félisteneket, isteneket, akik segítenek megküzdeni a terrorral. Szomjazunk a társadalmi együttlétért beáldozott kompetitív erények után, ezért kissé csalódottak vagyunk, amikor látjuk azokat elhalványulni, ráadásul még a csapatunk is kikapott, zsinórban harmadszor. Visszasírjuk azokat az időket, amikor tényleg ki tudtuk ereszteni a gőzt, anélkül, hogy „buziztunk” volna a világhálón, vagy sörösüvegeket törtünk volna szét egymás fején. Azokat az időket, amikor Vieira és Keane már az öltöző folyósón egymás torkának estek, és nem pedig egymást puszilgatva, ölelgetve majd a másodikos Tommy kezét megfogva indultak a pályára.

Történik mindez akkor, amikor az egyén, mint identitás a legnagyobb bizonytalanságban kénytelen élni, az önmagát szétfeszítő globalizáció korában keresi, hogy ki is ő valójában. Akkor, amikor úgy tűnik, hogy a társadalom egyre kevésbé tolerálja, hogy a sportok, a foci egy ilyen „menekültsziget” az életben. A halálban.

A foci változik. Nem romlott el, nem szűnik meg, csak változik. Nekünk pedig vele együtt kell változnunk, hogy felnőjünk önnön halandóságunkhoz. Nem könnyű, de meg kell próbálni. Amíg nem megy, addig pedig maradnak a hétfő reggeli 7 mondatosok és a kukák felborítása, a kirakatok betörése és egyéb helyzetek keresése, ahol a halállal szembeni terrort, feszültséget kezelni tudjuk. Viszont, ha megy, ha sikerül, akkor megint tudunk egyet lazítani azon a bizonyos csomón.

Olvasgatni:

Sports Hooliganism Comes Down to a Fear of Death (http://nautil.us/issue/39/sport/sports-hooliganism-comes-down-to-a-fear-of-death)

Fear, Death and Politics: What Your Mortality Has to Do with the Upcoming Election (http://www.scientificamerican.com/article/fear-death-and-politics/#)

Belovai György

Advertisements