Az RB Leipziggel foglalkozó sorozatunk második részében a mesterterv mögötti alakkal, Ralf Rangnickkal foglalkozunk. Miközben végigkövetjük pályafutását Stuttgarttól Lipcséig, betekintést nyerünk a ’80-as, ’90-es évek gőgös német futballtársadalmába, majd pontokra szedve megtudjuk, hogy mi kell a sikeres Red Bull modellhez, remélhetőleg átfogó képet kapunk a modern német labdarúgás egyik megalkotójáról, Ralf Rangnickról. Lass uns gehen!

PRÓLÓGUS

Az 1980-as évek elején válaszút elé került a futball. Négyvédős rendszer vagy háromvédős, söprögetővel? Területvédekezés vagy emberfogás? És mit kezdjünk a letámadással? A labdarúgás térképét ezen támpontok alapján két részre oszthattuk: északon (Anglia, Hollandia, Skandinávia) a négy védővel, a letámadást hangsúlyozva formálták a taktikát; délen (Olaszország, Németország, Balkán) bíztak a három védőben és a söprögetőben, miközben a letámadástól „idegenkedtek”, és inkább az emberfogást preferálták.

Sokaknak feltűnhetett egy kakukktojás. Németország, noha földrajzi szempontból nem sorolható a déli országok közé, a szakadáskor „maradt” a jól bevált söprögetős rendszernél. Mindezt tette azért, mert a futball történetének legkiemelkedőbb söprögetője, a Császár a ’70-es években csúcsra jutatta a német labdarúgást. Franz Beckenbauer 1972-ben EB-győzelemre vezette a németeket, két évvel később ugyanezt megtette a világbajnokságon, majd 1976-ban csak büntetőkkel veszítette el csapata a belgrádi EB-döntőt Csehszlovákiával szemben. Beckenbauer vitathatatlanul kiérdemelte „isteni” rangját Németországban, amivel azonban komoly árat is fizettek a németek.

Az 1980-as évek végére egyértelművé vált, hogy a söprögetőt alkalmazó játékrendszer elavult, lassú és kiszámítható. Ez a felfogás túlzottan is az egyénre épül, olyan kiemelkedő alakokra, mint Beckenbauer. Arrigo Sacchi Milanja az intenzív letámadással és a területvédekezéssel felbolygatta a világfutballt, és odabiccentett Németországnak, ahol a Császár fényétől elvakult németek csak lassan nyerték vissza újra látásukat. Németországban az a fura helyzet állt elő, hogy a nemzetközi sikerek folyamatosan jöttek, miközben a világ futballja szépen lassan maga mögött hagyta a „nagy tornákon remeklő” németeket. A Fußball magára maradt, és lassan „délen” is unikummá vált.

Hiába a konok tagadás, a reformok elvetése Németországban egy olyan pezsgő „futballértelmiségi” közeg bontakoztatta szárnyait Stuttgart környékén, aminek a jelentőségét nyugodtan egy lapon emlegethetjük a XVIII. századi német idealizmus megjelenéséhez. Amíg az utóbbi egy Kant-Fichte-Schelling-Hegel képzeletbeli láncolattal tudott előrukkolni, addig utóbbi (az elmúlt 20-25 évben) egy Groß-Rangnick-Klopp-Tuchel kvartettel tud erre válaszolni. Erős nevek mindkét oldalon, az is hatalmas feladat, ha egyetlen „gondolkodót” kell bemutatni és jelentőségét ecsetelni. Ralf Rangnick az elsők között volt, akik fel mertek szólalni és cselekedni mertek, még akkor is, ha a rendszer itt-ott próbálta őket megbuktatni, lelassítani.

ELSŐ FEJEZETarról, hogy a kis Ralf hogyan indult szülővárosából, majd érkezett meg szülővárosába ismét

Ralf Rangnick 1958-ban született Backnang kisvárosban, alig fél órányi autóútra Stuttgarttól. Hihetetlen győzniakarása már kisgyerekként megmutatkozott, amikor egy dédnagyapjától elveszített sakkparti után az „öreghez” vágta játékautóját. Saját elmondása szerint is rossz vesztes. Amikor a Hoffenheim edzőjeként a Werder Bremenhez látogattak, a vereséget jelző hármas sípszó után Rangnick egyből az öltözőbe viharzott. Meglepettségére ezzel egyedül maradt, miután az első játékosok nagyjából 10 perc múlva szivárogtak az öltözőbe. Tették mindezt a Werder sztárjainak, Diegónak, Naldonak, Pizzarrónak a mezeiben. Erre Rangnick rájuk ordított: „na, mi van, megszereztétek a kis ereklyéiteket?”, aztán felkapott egy-két vizes flakont (ha már játékautó nem volt a közelben), és megcélozta vele a brémai öltöző falát. Később, miután kinevezték a Red Bull Salzburg sportigazgatójának, az osztrákok BL-selejtezőt játszottak, és összesítésben alulmaradtak a Dudelange-zsal szemben. A luxemburgi csodára Rangnick úgy reagált, hogy azonnal a saját kezébe vette a csapat irányítását. Később belátta, hogy ez hiba volt, és valójában a rohamos fejlődés lehetőségét köszönheti annak a kupafiaskónak.

Rangnick – miután kiheverte a gyerekkori sakkparti traumáját – Stuttgartban kezdte meg egyetemi tanulmányait, ahol angolt és a frissen induló képzést, „sporttudományt” hallgatott. Szaktársai között kb. 20 fiú és 20 lány volt, akik a sport legkülönbözőbb területeiről érkeztek. Köztük volt a Feuerbach női röplabdacsapatának egyik játékosa is, aki ráébresztette arra Rangnickot, hogy mennyire sürgető a német labdarúgásban a reformok elindítása. Megtudta, hogy a röplabdások akár napi 10 órát is edzenek, különböző típusú és intenzitású feladatokat végeznek. Ehhez képest korának német focija a max. 2 órás edzésekből és némi erőnléti felkészülésből állt. Teljesen normálisnak számított az az elképzelés, hogy az emberi test legfeljebb annyi terhelést képes elviselni. Rangnickot lenyűgözte az a profizmus, ami a röplabdát (de más csapatsportokat is) jellemezte a ’70-es évek Németországában. Tudta, hogy a labdarúgás fényévekkel van lemaradva, és ezen változtatni kell.

Rangnick karrierjének egy sokat idézett epizódja az Angliában töltött diáknapjai. A sussexi FC Southwick csapatában 11 mérkőzést tudott abszolválni, a csekély mennyiség oka többek között az első mérkőzésen elszenvedett súlyos sérülése. Azon a mérkőzésen egyébként máris hatalmas benyomást tett brit csapattársaira, akik a kezdés előtt 5 perccel estek be az öltözőbe. Rangnick ehhez képest már a mérkőzés előtt több mint egy órával megjelent a pályán, hogy rendesen bemelegítsen, és felkészüljön a meccsre. Elmondása szerint egyből beleszeretett a közegbe (az angol amatőrizmus ellenére), leginkább pedig azt csodálta, ahogy a találkozó alatt a játékosok folyamatosan kommunikálnak és megosztják gondolataikat az aktuális szituációkról.

Miután visszatért Németországba és sikeresen lediplomázott Stuttgartban, megkezdte az edzői képesítés megszerzését Kölnben, évfolyamának legfiatalabbjaként (majd legjobb végzőseként). Eközben a futballal sem hagyott fel. Játszott az Ulmban, majd az FC Viktoria Backnang csapatában, ahol pályafutását nagymértékben befolyásoló élményben volt részre. Mondhatni:  a fiatal Rangnickot sokkolta egy barátságos mérkőzés tapasztalata.

MÁSODIK FEJEZETmely arról szól, hogy hogyan világosodott meg Ralf egy csapat ukrán gyűrűjében

1984-ben Valerij Lobanovszkij Dinamo Kijevje Németországban edzőtáborozott. Lobanovszkij csapata Blohinnal, Mihajlicsenkóval és egy lehengerlő taktikával hódította meg a futballvilágot (két esztendővel később Lobanovszkij minket is térdre, sőt két vállra kényszerített Mexikóban). Noha a Szovjetunió mint futballközeg egyértelműen nem állt sem a Dél, sem az Észak oldalára, amikor a háromvédős-négyvédős kérdéskörben dönteni kellett, a Dinamo Kijev egyértelműen inkább a holland mintát követte.

A kijeviek egy edzőmérkőzésre voltak hivatalosak a helyi kiscsapat, a Viktoria Backnanggal szemben. A hazaiaknál játszott Ralf Rangnick is, aki a védekező középpályás posztján szerepelhetett. „Hozzászoktam, hogy ezen a poszton általában meg kell fognom az ellenfél irányítóját, és jobb esetben talán ötször találkozom is a labdával” – idézi fel Rangnick. Ezen a mérkőzésen más volt a helyzet. A német fociban a VKP poszthoz társított pihenőidők, szusszanásnyi szünetek megszűntek létezni, helyette pedig egy fojtogató pánikposzt lett Rangnick pályán elfoglalt szerepköréből. „Elképesztő volt, egy bedobásnál komolyan meg kellett számolnom, hogy 14-en vagy 15-en vannak-e a pályán” – emlékszik vissza Rangnick, akinek elfogytak azok a pillanatok, amikor a hozzá került játékszert lekezelhette, megnézhette, kinek passzol, majd cselekedhetett. Úgy tűnt, hogy a „gondolkodás” című rész kiesik a játékból, noha csak annyi történt, hogy az ukránok sokkal gyorsabban művelték azt. Egyszerűen lerohanták a németeket, Rangnick pedig olyan taktikával találkozhatott, amivel azelőtt még sosem: az agresszív, magasan feltolt, egész csapatos letámadással.

Nem kellett sok idő, hogy belássa, ez az út vezet a modern focihoz, egyben a német labdarúgás megújításához, az ingoványosból való kivezetéséhez. Hiszen a német válogatott ilyet egyáltalán nem, a Bundesliga pedig nagyjából csak hasonlót látott a ’80-as években. Ernst Happel Hamburgja ugyan feladta az emberfogásos védekezést – mintha 11 öszvérrel védekeznék, mondta Happel a man-markingról – azonban a zónavédekezéssel nem társult agresszív presszing, letámadás. A Hamburg ennek hiányában is képes volt lemorzsolni a Bundesligát, és kiemelkedni a mezőnyből, noha a védekezésben csupán diagonálisan, átlósan mozogtak a játékosok. Volt azonban egy német mérnök, aki talán elsőként felismerte a letámadás és a területvédekezés erősségeit, majd alkalmazni is kezdte azt különböző ötöd-, hatodosztályú csapatoknál.

HARMADIK FEJEZETahol Groß mester és Ralf találkoznak, vitatkoznak és videóznak

Helmut Groß polgári foglalkozása szerint hídmérnök, szabadidejében önképzésen vesz részt, ami azt jelenti, hogy magától tanulja meg a labdarúgás taktikai elképzeléseit, majd önmagán is kísérletezik, vagy legalábbis az SC Geislingen csapatán, ahol éppen elkerülik egymást Jürgen Klinsmannal. Groß taktikája egyszerű: négyvédős területvédekezés és agresszív letámadás. Tehát éppen az, amit a német „felsőbb vezetés” elutasít. Éppen ezért hiába a váratlan és nagyszabású, látványos sikerek a kiscsapatnál, az elismerés várat magára. Felismerte, hogy Happel csak „félmunkát” végez, vagyis hiába jött rá arra, hogy az emberfogásos védekezés hátrahagyásával energiát szabadít fel csapatában, ezt a felszabadított energiát nem képes, vagy nem akarja visszafordítani. Vagyis nem használja ki a területvédekezés valódi előnyét, ami a dinamikus és hasznos letámadás lehetősége.

Az ambiciózus mérnök és a még nála is ambiciózusabb Rangnick 1985-ben találkoznak, amikor utóbbit a VfB Stuttgart amatőrcsapatának edzőjévé nevezik ki, Groß-t pedig a regionális futballszövetség karolja fel és teszi meg „tanácsadónak”, aki rendszeresen tart előadásokat, továbbképzéseket a térség labdarúgóedzőinek. Ezen alkalmak során ismerkednek meg, kapcsolatuk pedig rögtön órákon át tartó vitákba torkollik, ahol Rangnick olyan érveket próbál felhozni, amivel megcáfolhatja, vagy legalábbis megkérdőjelezheti a mester elméletét, míg Groß sorban lövi vissza az ellenvetéseket, amivel lenyűgözi a fiatal Rangnickot. „Megértem az aggodalmaidat és félelmeidet, de ezek a játékosmúltadból adódnak. Hinned kell a rendszerben és felül kell kerekedned a kétségeiden” – tanácsolta Groß.

Rangnick most már szentül hitte, hogy a letámadás nem csak egy a választható utak közül, de az egyetlen, amely a jövőben sikeres lehet. Éppen ezért folyamatos látogatója volt Lobanovszij csapatának, akik vissza-visszatértek edzőtáborozni Németországba. Rangnick jegyzetfüzettel a kezében állt minden edzésen, minden mérkőzésen, amin jelen tudott lenni. Többek között láthatta azt a mérkőzést is, ahol a Kirckheim fogadta a Dinamo Kijev csapatát. A német kiscsapat Groß taktikáját alkalmazva óriási meglepetésre 1-1-es döntetlent ért el a szovjet gigászok ellen. A térség csapatai folyamatosan sorolnak be Groß taktikája mögé, amivel területi bajnokságokat nyernek, de a legnagyobb siker éppen a Geislingené lesz, akik Happel szupersztárokkal teletűzdelt együttesét 2-0-ra ejtik ki a Német Kupában. „Mintha egy csapat méh támadott volna meg minket” – hitetlenkedett Felix Magath, a Hamburg középpályása. Noha a csapat élén már nem Groß állt, ez a siker mindenképpen őt igazolta: a területvédekezésből kiinduló, egészcsapatos agresszív letámadás sikeres tud lenni, és meg tudja újítani a német futballt.

mester és tanítvány.jpg
Mester és tanítvány – jobbra Groß, balra Ragnick

Mindeközben Rangnick is biztosan lépkedett felfele a stuttgarti ranglétrán. 1989-ben már egy munkahelyen is dolgozhatnak, hiszen Groß-t alkalmazza a VfB Stuttgart, hogy felügyeljen minden utánpótláscsapatot és azok fejlődését. Rangnick az ’A’ utánpótláscsapat edzője lesz, ahol filozófiája szerint mindenkivel megtaníttatja a letámadásos taktikát, bármilyen képességű is egy adott játékos . Rangnick és Groß szabadidejükben videóznak. De nem az “Amerikai nindzsa”-trilógiát pörgetik a magnóban, hanem Arrigo Sacchi Milanjának mérkőzéseit. Oda-vissza. Majd ismételten oda-vissza. A „rongyosra nézi a szalagot” kifejezés új értelmet nyer a rebellis páros jóvoltából, Groß pedig hiába vásárolja meg a legmodernebb lejátszót, a terhelést egy idő után már az sem bírja. Rangnick valósággal beleszeret Sacchi taktikájába, és magába az edzőbe is. A fiatalabb olvasók kedvéért: Sacchi a maga korában nagyjából olyan volumenű taktikai gurunak, újítónak, már-már szentnek számított, mint napjainkban Pep Guardiola. Sacchi, aki fiatalként a Honvéd és a Real Madrid játékát tanulmányozta, leszámolt a söprögetős rendszerrel az olasz labdarúgásban. Hiába volt kiemelt (sőt monopolisztikus) szerepe a védekezésnek, Sacchi ráismert arra, hogy az a rendszer, amit évtizedek óta alkalmaznak az olasz csapatok, csupán az egyének nagyszerűségén áll vagy bukik, legyen az söprögető, vagy irányító. A csapat nem egyének összessége. A csapatnak valóban csapatként kell játszani, csapatként kell letámadni. Sacchi és az AC Milan három éven belül kétszer hódította el a BEK- trófeát.

sacchi-vezenyel-a-milan-egy-edzesen
Sacchi vezényel a Milan egy edzésén

Rangnick tudta: ha tovább akar fejlődni, akkor Olaszország felé kell fordítania tekintetét. Hiszen Sacchi mellett számos érdekes innovátor is megfordult a ’80-as évek végi, ’90-es évek eleji Serie A-ban. Egy közülük a Foggia Calcio mestere, Zdeněk Zeman. A Foggia a harmadosztályból indulva minden évben abszolválta a feljutást a cseh géniusszal. Rangnickot lenyűgözte, hogy ezt a lehengerlő teljesítményt Zeman olyan játékosokkal hajtotta végre, akikről nemhogy Európában, de még Olaszországban sem nagyon hallottak előtte. Ez a részlet is alátámasztotta azt a hitét, hogy a rendszert bárkinek, bármilyen képességű játékosnak meg lehet tanítani. Persze van egy elengedhetetlen követelmény: a fizikum. Amikor 1991-ben Rangnick éppen nyaralását töltötte Dél-Tirolban, tudomására jutott, hogy a Foggia a közelben edzőtáborozik. Rangnick kapott az alkalmon, minden reggel megjelent az edzéseken, és figyelte Zeman módszereit, amelyek leginkább az állóképesség fejlesztésére fókuszáltak. „Nekem kell a legfittebb csapat edzőjének lenni, máskülönben esélyünk sem lesz” – osztotta meg jó tanácsát Rangnickkal a friss feljutó szakvezetője. Minél többet, minél gyorsabban kell futni, sprintelni, jegyezte fel magának Rangnick.

Sacchi óriási inspirációt jelentett Rangnick számára nem csak a taktikájával, de magával a megjelenésével is. Sacchi nem a híres, jóképű exfutballista volt, aki vörös szőnyegen vonult be egy-egy klub edzői irodájába. Ő egy volt közülünk, gondolhatta Rangnick, és megerősítette abban az elképzelésében, hogy belőle is válhat élvonalbeli edző. Vezetésével a Stuttgart megnyeri az ifjúsági Bundesligát, többek között azt a Bayern Münchent is kiejtve, amely a sorozat indulásakor verhetetlennek tűnt. A taktika működött, a mester megvolt, az idol is. Rangnick elérkezettnek látta az időt, hogy feljebb lépjen, megmutassa magát a szakma „krémjének”.

NEGYEDIK FEJEZETarról, hogy miként gyötrődött Ralf a német Bundesliga úri világában

Ralf Rangnick hiába várta, hogy az első csapathoz kerüljön, ez végül nem következett be, amit óriási csalódásként élt meg, majd ott is hagyta a Stuttgartot. Úgy tűnt, hogy hiába az évek megfeszített munkája, a közeg megteremtése az új taktikai elgondolások meghonosítása alsóbb szinteken és az ifjúsági csapatoknál – hiszen gondoljunk bele: a ’80-as évek Németországában nem volt elérhető semmilyen továbbképzés, szaklap, szakmai fórum, amely a játék taktikai fejlődésével foglalkozott volna – , a Bundesliga nem állt készen Rangnickra.

Rangnick rövid időn belül a Reutlingen, majd az Ulm edzője lesz. Az Ulmmal azonnal érződik edzőségének hatása, miután feljutnak a másodosztályba. Az 1997-1998-as harmadosztálybeli siker után az ulmiak megkezdik a felkészülést a Bundesliga 2-re. Mindezt videózással, méghozzá a VB-győztes francia válogatott játékának tanulmányozásával. 1998-at írunk, a német futball-közvélemény azonban továbbra is csökönyös és maradi. Egy ilyen apróságból is címlapsztorit kreálnak, Rangnick épeszűségét és kompetenciáját megkérdőjelezve a videós akció miatt. Egy tavaly még harmadosztályú kiscsapatnak Zidane-ék meccseit mutogatni? Ugyan, hagyjuk.

Az Ulm remek rajtot fog a másodosztályban, a fiatal Rangnickra pedig egyre több helyről figyelnek fel. Többek között a ZDF magazinműsorából is. A Bundesliga aktuális játéknapaival a Sat1 és a ZDF foglalkozott, míg az első egy „szimpla” összefoglaló műsort sugárzott (később ők „forradalmasították” a Bundesliga-közvetítéseket, és tették azt „drámaivá”), addig a ZDF valamivel mélyebben foglalkozott a német labdarúgás minden apró-cseprő rezdülésével, így a taktikával is. Az Ulm valósággal berobbant a másodosztályba, közel került a tűzhöz, ezt pedig egy olyan rendszerrel hajtották végre, amelyet még a Bundesligában sem alkalmaztak. És mégis ki lenne autentikusabb vendég ahhoz, hogy elmagyarázza a taktika csínját-bínját, mint maga a mester, Ralf Rangnick?

Rangnick 1998 decemberében felforgatja az állóvizet, páros lábbal ugrik a tócsába, amikor a műsorvezető kérésére lépésről lépésre elmagyarázza a területvédekezés, a négyvédős rendszer és a letámadás jelentőségét az alkalomra előkészített mágnestáblán illusztrálva. „Ha mondjuk Olaszországban csináltam volna ugyanezt, csak ásított volna a közönség” – emlékszik vissza Rangnick. Németországban azonban még 1998-ban is annyira undergroundnak számított, ha valaki a futballtaktikáról beszél, ráadásul mindezt egy tévécsatorna műsorában, hogy ez a szereplés óriási hatással volt Ralf Rangnick pályafutására. Visszaemlékezve a felvételre, Rangnick elismeri, hogy óriási hiba volt elvállalni a felkérést, hiszen gondolhatta volna, hogy a német futballtársadalom mennyire érzékenyen tud reagálni minden újra és meg nem szokottra. Erich Ribbeck, aki 1998-ban vette át a már a hanyatlás jeleit mutató német válogatott irányítását, kapitányi karrierjének legkínosabb epizódjaként írja le azt, amikor Rangnick „előadást tartott” a ZDF-en. Beckenbauer, aki személyes sértésként is vehette a söprögetős rendszer kiebrudalását Rangnick részéről, egyszerűen badarságnak titulálta azt, hogy taktikáról beszéljenek. „Egyes csapatok egyszerűen ügyesebbek a labdával. Teljesen felesleges taktikáról beszélni, három védő, négy védő, teljesen mindegy, csak még jobban összezavarjuk a játékosokat” – nyilatkozta a Császár, aki szemei előtt látta lebomlani birodalmát.

Rangnick sikeres ulmi időszakát ugyan beárnyékolta a tévés megjelenés keltette „hisztéria”, de 1999 márciusában úgy érezhette, diadalmasan térhet vissza Stuttgartba vezetőedzőként. A stuttgartiak egy év leforgása alatt már 5. edzőjüket fogyasztották, miután megváltak Joachim Löwtől, aki 1997-ben KEK-döntőig vezette a svábokat. Rangnicknak egy keményfejű vezetéssel és egy még keményfejűbb öltözővel kellett megküzdenie első Bundesliga-szezonjában. A stuttgarti sztárokat, élükön a bolgár Balakovot (a klasszikus 10-es) nem lehetett olyan könnyen megzabolázni és pluszmunkára sarkallni a taktika érdekében, ahogyan a kisebb csapatok játékosainál sikerült. A csapat eszméjét nem volt képes megteremteni a stuttgarti felnőttcsapatban, hiába voltak a korábbi sikerek a VfB utánpótlásában. Rangnick megbukott, majd ismét továbbállt egy befejezetlen tervvel a fejében 2000 őszén.

Következik a Hannover, akiket visszajuttat a Bundesligába, majd a Schalke, akikkel a legjobb eredménye egy második hely. Mindkét állomáson meggyűlik a baja a klubok vezetésével. Rangnick talán túlságosan sok időt töltött kiscsapatoknál, ahol az együttes életének minden egyes részletébe beleszólása volt. Orvosi tanács kellett? Ő megadta. Sportpszichológusra van szüksége? Megkapta. A Bundesligában azonban nem volt olyan klub, amelyik biztosítani tudta volna ezt a hatalmat Rangnick számára. Ezért időről időre összekapott a vezetéssel, és minden állomáshelyén feszült viszonyt alakított ki a tulajdonosokkal. Miután egy 2005 decemberi bajnoki után körbejárja a pályát, hogy megtapsolja a szurkolókat, akik visszatapsolják őt, és a nevét skandálják, a klub úgy dönt, hogy kettéválnak az útjaik Rangnick-kal. A vezetés és egyes játékosok személyes sértésnek vették a vezetőedző magánakcióját. Rangnick végképp megbukott. Végképp megbukott?

ÖTÖDIK FEJEZETamiben Ralfot egy kisfaluba hívják, majd a talján Internazionale ellen úgy érzi, kimerült

Igazságtalan lenne őket pénzes csapatnak titulálni. A pénzüket arra használják fel, hogy tehetséges, hasznos játékosokat vásároljanak, ezért nem nevezhetőek klasszikus újgazdag csapatnak” – mondja a 2008-as „őszi bajnok” Hoffenheim csapatáról egy BBC-s riportfilmben Jens Lehmann. Ha valakinek rálátása van az újgazdag klubokra, és emiatt pedig adhatunk a véleményére, az az Arsenal egykori kapusa, Lehmann. Testközelből élhette meg a Chelsea mesterséges felemelkedését, majd éppen 2008-ban a Manchester City megvásárlását. Pedig a hoffenheimi történet is hasonlóan kezdődött. Egy milliárdos elkezdte saját pénzét a klubba lapátolni.

Dietmar Hopp, az SAP szoftveróriás egyik alapítója az ezredfordulón gondol egyet, és egykori klubjához, ahol ifistaként még futballozott is, bekopogtat egy ajánlattal. A 2000-ben nyolcadosztályban(!) tengődő klub kap az alkalmon, és 2006-ra már a harmadosztályban kezdhetik meg szereplésüket. Ebben a szezonban nevezték ki a Hoffenheim kispadjára Ralf Rangnickot. Az új edző legalább olyan hamar megtalálja a hangot Hopp-pal, mint korábban Groß-szal, vagy később Mateschitz-cel. Az ambiciózus vezetők vonzzák Rangnickot, aki hasonlóan grandiózus tervekkel viszonozza azt. A Hoffenheimben Bundesliga-klubot lát, új stadionnal, új utánpótlásrendszerrel, akadémiával, mindezt az Arsenal mintájára. Miközben a stadion épülni kezd Hopp milliárdjaiból, a Hoffenheim tovább dolgozik a sikereken, jobbára olyan játékosokkal, akik a névtelenségből érkeznek. A következő szezont már a másodosztályban kezdik, majd a 2008-2009-ben bekövetkezik az, amiről 8 éve még senki sem mert álmodni a német kisvárosban: a Hoffenheim Bundesliga-szezonra készülhet.

Ami ezután következett, az minden képzeletet túlszárnyalt. A Hoffenheim lehengerlően játszott, bekebelezte az ellenfeleket, többek között Jürgen Klopp Dortmundját 4-1-re legyőzve. A Bundesliga végre valahára Rangnick lábai előtt hever. A gyengén kezdő Bayern Münhen Jürgen Klinsmann-nal a kispadon decemberre összekapja magát, és három pontra megközelíti a listavezető „falusiakat”. Egy hollywoodi filmhez sem írhattak volna jobb forgatókönyvet, mint a Bundesliga őszi szezonjának záró fordulóját: Bayern München – Hoffenheim.

Ha Rangnick kikap, akkor is maradnak elsők, de a legmélyebb nyomot akkor hagyhatja, és akkor teheti fel a koronát az őszi csodára, ha legyőzik az ország első számú csapatát, a Bayern Münchent. A Hoffenheim hű maradt a szezonban megfigyelt játékához, és eszeveszett rohanásba kergette a hazaiakat. A Bayern felvette a kesztyűt, és állta a sarat. Talán minden idők, de a szezon biztosan legjobb mérkőzésén egy kései Luca Toni-góllal a Bayern 2-1-re legyőzte a Hoffenheim csapatát. Rangnick a mérkőzés után rendkívül dühös, hevesen gesztikulál, a játékosaihoz és a bíróhoz rohan. Az Autobahn-Fussball a csúcspontjához érkezett. Rumenigge, Löw és az egész edzői kar tátott szájjal figyeli a játék sebességét. A mérkőzés első osztályú reklámja lett a Bundesligának, annak a topbajnokságnak, amely képes volt magát újra felépíteni, és tehetségesebbnél tehetségesebb edzőkkel felturbózni csapatait. Rangnick számára eljött az igazság pillanata, és talán ő is megkönnyebbült.

A Hoffenheim az őszi elsőség után tavasszal nem tudta fenntartani azt a sebességet, amit az első félévben diktált. Rangnicknak azzal is meg kellett küzdenie, hogy játékosait, akiket a semmiből emelt fel, most már európai sztárklubok csábítják. Luiz Gustavo, Salihovic, Ibisevic mind-mind felkeltették a Hoffenheimnél nagyobb klubok érdeklődését, többek között a rivális Bayernét is. Végül hetedik helyen végeznek, a következő szezonban pedig 11. pozícióban. 2011 januárjában Luiz Gustavo aláír a Bayern Münchenhez, Ralf Rangnick pedig bejelenti távozását, annak ellenére, hogy a szezon elején újabb két évre meghosszabbították azt.

Hoffenheimi távozásának évében még végrehajt egy meglepetés-visszatérést a Schalkénál, ahol kiejti az Intert a BL negyeddöntőjében, majd megnyeri pályafutásának első felnőtt trófeáját, a Német Kupát. Az új idényt még Rangnickkal kezdi a Schalke, szeptemberben azonban lemond posztjáról, fizikai kimerültségre hivatkozva.

HATODIK FEJEZETarról, hogy Ralf miként zabolázza meg a vad, vörös bikát, és találja meg a nyugalmat

Dietrich Mateschitz 2012-re úgy tűnt, hogy kezdi elveszíteni türelmét. Hiába a Salzburg dominanciája az osztrák bajnokságban, a BL-ben nem tud gyökeret verni a Red Bull, a 2009-ben vásárolt lipcsei csapat pedig halad előre a cél felé, a német klub jövője mégsem kellőképpen biztosított. Ralf Rangnick alig pár hónapot tölthetett regenerálódással, amikor megcsörrent a telefonja. Gerard Houllier hívta, hogy egy találkozót beszéljenek meg vele és Dietrich Mateschitz-cel. A Red Bull alapítója nem edzőt keresett, hanem egy olyan szakembert, aki mint sportigazgató tudná segíteni a salzburgi és lipcsei csapatok fejlődését. Rangnick, akinek roppant szimpatikus volt az osztrák milliárdos által felvázolt terv, és edzői pályafutását továbbra is szüneteltetni akarta, elvállalta a feladatot, és nekilátott megreformálni a két klubot. Hiszen Mateschitz kijelentette: ő nem egy futballguru, viszont vannak tervei, amikhez a megfelelő emberekre van szüksége. Rangnick jó választásnak bizonyult.

Ralf Rangnick három területen képzelte el a Red Bull csapatok megreformálását: a játékospolitikában, a klubmodellben és magában a játékban. Hívjuk ezt RalfBall-nak.

RalfBall 1. A játékospolitika

Amikor Rangnick átvette az RB Salzburg és az RB Leipzig felügyeletét, a két klub játékosállományának átlagéletkora 29 és 30 év között mozgott. Rangnick elmagyarázta Mateschitznek, hogy miért kell ezen változtatni. „A Red Bull a 16-25 év közötti csoportot szólítja meg, ezért teljesen értelmetlen lenne elvárni a fogyasztóktól, hogy 30 éves játékosokkal tudjanak azonosulni” – vagyis a keretek átlagéletkorát a fogyasztási szokásokhoz kell igazítani, ez pedig azt jelenti, hogy 17 és 23 év közötti játékosokkal kell megtölteni a keretet. A marketingfogás mellet természetesen futballorientált megközelítése is van ennek a döntésnek. Rangnick szerint a mai focisták már sokkal korábban kezdik meg pályafutásukat, mint pl. a ’90-es évek labdarúgói, éppen ezért korábban is lesz vége a karrierjüknek, vagy legalábbis hamarabb érik el zenitjüket. Ezért a Red Bullnak a 17 és 23 év közötti játékosokra kell koncentrálni az átigazolási piacon, azokra, akik pályafutásuk első, maximum második profiszerződésüket írják alá. Aki már 24 éves elmúlt, többé már nem tekinthető tehetségnek. A klub feladata pedig, hogy felfedezze a tehetségeket, fejlessze őket, majd (nyilván) haszonnal továbbadja őket olyan klubokhoz, mint a Bayern München (Kimmich), vagy a Premier League együttesei (Mané).

Rangnick egyik kedvenc példája Joshua Kimmich, akit nem találtak elég jónak ahhoz, hogy a Stuttgart utánpótláscsapatában játsszon, ezért kölcsönadták Lipcsébe. Rangnick és stábja egyből felismerte benne a zsenialitást, és teret engedtek a kibontakozásához. A metamorfózis annyira jól sikeredett, hogy a Stuttgart élt opciós jogával, és visszahívta a klubhoz Kimmichet, akit utána egyből továbbadott Guardiolának és a Bayernnek. A Leipzig hiába próbálta meg megtartani, képtelen volt versenyezni a Bayern ajánlatával, de Rangnick elismeri, hogy el kell tudni engedni ezeket a játékosokat, hogy biztosítsák a fejlődésüket.

Mi kis tavacskákban horgászunk” – jellemzi a helyzetet Rangnick, ezzel utalva a szűk életkori korlátnak, amit felállítanak, illetve jelzi azt, hogy hiába a Red Bull hátszele, ők még mindig nem képesek felvenni a kesztyűt a Bayernnel, Dortmunddal.

RalfBall 2. A klubmodell

Jól láthatjuk, hogy a Red Bull elsődleges profilja a fiatalokkal való interakció, legyen az a konkrét energiaital, vagy a futballcsapat. Éppen ezért a Red Bulltól kapott összegeket leginkább az edzőközpontok és akadémiák fejlesztésére használják fel Rangnick tanácsára, aki a Hoffenheimnél is hasonlóan gondolkozott. Céljuk az, hogy a lehető legmodernebb és legkiválóbb lehetőségeket biztosítsák a fiatal tehetségek fejlődéséhez.

Emellett Rangnick igyekezett a vezetői szerepeket is megszilárdítani a kluboknál. Rangnick érkezéséig a Salzburg kispadján hullottak a fejek Trapattonitól Monizig, egy 2014-es interjúban azonban már Rangnick azzal büszkélkedik, hogy két év alatt mindössze egy edzőváltás volt a két csapatnál; az is azért történt, mert a Lipcsével sikeres Roger Schmidtet elengedték a Bundesligában szereplő Leverkusenhez. „A szakvezetőknek ugyanúgy biztosítjuk az előrelépést, ahogyan a játékosoknak is” – vagyis megfelelő ajánlat esetén nem gördítenek akadályt a váltás elé (hasonló a szituáció Lőw Zsolt esetében is, aki a salzburgi csapattól került át Németországba, ma pedig már a Bundesligában szereplő Lipcsénél dolgozhat). Az edzők mellett roppant fontosnak tartja a sportigazgatók szerepét is. Elmondása szerint ez az a poszt, amire leginkább ráférne egy szakmai képzés, hiszen nekik, sportigazgatóknak van a legnagyobb felelősségük egy klub életében.

A Red Bull csapatainál Rangnick érkezése óta elvárás, hogy mindenhol ugyanúgy működjenek a dolgok. Igaz ez klubon belül és kívül is. A klubon belül minden korosztálynak a „RalfBallt” kell játszania, hogy a csapatok közötti átjárás gördülékeny legyen. A klubon kívüli részt pedig úgy kell értelmezni, hogy a new yorki, lipcsei és salzburgi klubnak is ugyanúgy kell felépülni, ugyanabban a modellben kell működnie. Legkésőbb az amerikai „leányvállalat” érzékelhette ezt, amikor a klub történetének elmúlt 20 évében az egyetlen trófeát szállító Petkét távolították el a pozíciójából. A szurkolók értetlenkedve fogadták a döntést 2015-ben, majd informálták őket, hogy ezentúl az egykori Cosmos is a RalfBall szerint fog tovább működni (Marquezek és Henryk nélkül).

Ha tetszik, ha nem, a Red Bull labdarúgóklubjai egyetlen mesterterv, a RalfBall szerint működnek szerte a világban.

rangnick-meghoditotta-lipcset
Ragnick meghódította Lipcsét

RalfBall 3. A játék

Rangnick az elsők között volt Németországban, akik ráismertek a taktika és a rendszer fontosságára. Nem meglepő tehát, hogy 2016-ban is egy jól kidolgozott, világos elképzeléssel állt elő a játékról, amelyet négy pontban lehet összefoglalni:

1. A CSAPAT MINDENEK FELETT. A csapat egy egység, nem pedig egyének összessége. A csapattól elvárás, hogy cselekedjen, ne pedig reagáljon. (Emlékszünk még a portugálokra az EB-n? Na, ők az ellenpélda.) A játék képét a csapat irányítja, nem pedig az egyéniségek, legyen az labdával, vagy labda nélkül. (Beckenbauer? Balakov? Kösz, nem!)

2. JÁRJON A LABDA. Soha ne engedd, hogy túl sokáig legyen egy játékosnál a labda, folyamatos passzok kellenek felesleges cselek és szabálytalanságok nélkül.

3. VÁLTS, VÁLTS, VÁLTS. Minél sűrűbben, minél gyorsabban működjön a transition. Ha elveszíti a csapat a labdát, akkor 5 másodpercen belül támadjon vissza. Ha a labdaszerzés sikeres, akkor direkt passzokkal 10 másodpercen belül lövésig kell jutni, lehetőleg az ellenfél 16-osán belül.

4. SPRINT, SPRINT, SPRINT. Annál nagyobb az esély a mihamarabbi labdaszerzésre, ha minél többen sprintelnek egy csapatból. A letámadás csak akkor lehet sikeres, ha agresszív, és minden mozdulata sprintmozdulat. Csak ekkor lehet hatékonyan alkalmazni a taktikát, és meglepni az ellenfelet.

Rangnick és Groß szerint ezt a filozófiát Jürgen Klopp Dortmundja alkalmazta, amikor bajnokságot nyert a darazsakkal. Klopp a tökélyre fejlesztette a letámadást, megalkotta a Gegenpressinget (kontra-letámadás), amivel darabokra szedte a lassú, kiszámítható, labdatartásra berendezkedett Bayern Münchent Van Gaal alatt. A bajorok érdeme viszont, hogy tanultak az esetből, és Jupp Heynckes által megalkották a maguk verzióját, vagy ahogy Klopp mondta: „lenyúlták, mint a kínaiak”.

A következő lépés a játék tökéletesítésében a kognitív képességek fejlesztése. Groß elmondása szerint ez az a terület, ami még a leginkább kiaknázatlan a labdarúgásban. A fizikum, az atletikusság a csúcspontjához érkezett, szinte már nem lehetséges jelentős előrelépés ezen a területen. A gondolkodás azonban még gyorsítható, fokozható, amiben a jövő sikere is rejlik. Gondolkozz és cselekedj gyorsabban! Németország és azon belül Lipcse, Dortmund lehet az a terület, ahol a jövő egy újabb állomását kezdik el meghódítani: a játékot fejben felgyorsítani.

EPILÓGUS

Rangnicknak sokkal többet köszönhet a német futball, mint amit esetleg jóváírnak neki 2016-ban. Valószínűleg lettek volna olyanok, akik hasonlóan ráébrednek a változás fontosságára, mint Rangnick. De ő és Groß kiemelkedőt alkottak abban a korban, amikor ezért még szinte nyilvános megszégyenítés járt Németországban. Ők ketten elindították a stuttgarti iskolát, és megalapozták a német futball újabb aranykorát, ahol a német válogatott már valóban az egyik legfrissebb, legüdébb nemzeti tizenegy taktikai szemszögből, valamint ahol a Bundesliga a legizgalmasabb, leginnovatívabb, „leggondolkodóbb” bajnoksággá vált.

A németek túl sokáig éltek abban a hitben, hogy nekik „cselekvőknek” kell lenniük, nem tunya, lébecoló „gondolkodóknak”. Aztán jött Kant-Fichte-Schelling-Hegel, illetve Groß-Rangnick-Klopp-Tuchel. Németország felébredt söprögetős álmából, ma pedig teljes vitalitással gázol át Európán.

Olvasnivaló:

Raphael Honigstein: Das Reboot (magyarul is megjelent Újra a csúcson! címmel, de jómagam az angolból mazsoláztam)

Ben Lyttleton: Fishing in a Small Pond (The Blizzard, Issue 16)

Belovai György

 

Advertisements