Bene és Törőcsik nem voltak ellenségek, ők ketten mégis: tűz és víz. Két archetípus a magyar futballtörténetből. Két nagy játékos, akik torzóban maradt életművet hagytak maguk után. Bene 10 éve viszonylag fiatalon, elmagányosodva halt meg. Voltaképpen Törőcsik sincs már köztünk, annyira súlyos beteg. Egyikükkel sem tudtunk mit kezdeni; mindkettő megakadt a torkunkon. De az isten szerelmére, miért?

(Az egyetlen igazi profi a hatvanas-hetvenes években: a Kopasz Állat) „Ide megyek, oda megyek, Bene Feri hülyegyerek” – dúdolta magában Zoli, az SZVSE sakkcsapatának éljátékosa, miközben snellezésben elvert (én a „Szvesében” a gyengébbek közé tartoztam). „Ko-pa-szál-lat, hé-hé-hé, Ko-pa-szál-lat” – zúgta a kettős rangadókon a fradista szurkolótábor. Bármekkora FTC-drukker voltam és vagyok magam is, a mocskosújpestezés sose volt kenyerem. Azt is értetlenül szemléltem: miért övezi ekkora gyűlölet az alacsony, kopaszodó lilamezest, aki sose csalja a focit, és végighajtja a meccset egyetlen durvaság vagy reklamálás nélkül – igaz, rendszeresen rugdalja Géczi hálójába a gólokat? Ahogyan nem értettem azt sem, hogy miért lenne „hülyegyerek” az, aki mindig józan – a szó szoros és átvitt értelmében is -, és megdolgozik a pénzéért?

Valljuk meg: igazából nagyon is tudtam, illetve inkább éreztem, miért nem szimpatikus Bene Ferenc. (Még a saját, újpesti közönségének sem volt igazán a szíve csücske.) Szinte mindenki tisztában volt ezzel, mert annyira benne volt a kor levegőjében. Senki se csípte őt, mert sikeres volt, emiatt pedig konformistának és karrieristának tartották – pedig nem lopva, csalva, hazudva érvényesült.

Bene emellett az Újpesti Dózsa, vagyis a rendőrcsapat középcsatára volt – egy diktatúrában. Ez még önmagában nem magyaráz semmit, elvégre dózsás volt a „fazekasgöröcsbenedunaikettőzámbó” csodacsatársor többi négy tagja is, de őket nem fikázta a közönség. Ők jó srácok voltak, akik beatfrizurát viseltek, és/vagy – főleg Göröcs – megitták a magukét. Ők nem voltak igazából szemét fakabátok, ők „csak úgy” a Dózsában játszottak. Bene nem növesztette meg a haját, maradt a barkónál – egy országban, ahol a hatvanas évek közepén még a rend őrei vitték el nyiratkozni a farmer, a nagy haj és jejeje nyugatimádó őrületétől megkergült, társadalomellenes elemeket. Bene volt a tömeg szemében Rajnák, aki nem engedi be az Ifjúsági Parkba azt, akin nincs öltöny-nyakkendő, és ő volt a rendszerkonform bunkó, akire Vörös Október ruhagyári öltönyt képzeltek, a farzsebbe nyeles fésűvel.

És Bene nem is ivott, ő nem volt jó haver. Beült a többiekkel a kocsmába, nehogy antiszociálisabbnak tűnjön a valóságosnál (a csatárok sokszor maguknak valók, ő pedig pláne az volt). Ezt később az alkoholra allergiás Nyilasinak elnézték, ahogy a barkót Albertnek és a csapattárs, bár remek szesztestvér Göröcsnek is. Bene még az étkezésére is figyelt (ez akkor még nem volt szokás), arra is, milyen lesz a másnapi pálya, a talaj. Pedál gyerek volt; a Jó tanuló felel-t formázta Karinthy Tanár úr kérem-jéből. De más probléma is volt vele, más miatt sem volt a mi fiunk. Nem játszott magyaros focit.

Fejesgól a bolgárok ellen az 1966-os világbajnokságon
Fejesgól a bolgárok ellen az 1966-os világbajnokságon

Zsiday István Ferike, a goleádor című könyvének találó meglátása szerint Bene úgy élt, de úgy is focizott, mint egy nyugati profi. Nem cselezett feleslegesen, bár a braziloknak rúgott szólógólja legendás (hasonlót vágott a Benficának is), az oldal-és hátrapassz se az ő műfaja volt. Fizikális játékot játszott, robbanékonyan, gyorsan, az ütközéstől, a csíntől sem félve. Ha helyzet kínálkozott, egyből lőtt, sőt, ágyúzott. Mindez idehaza tájidegennek számított, olyannyira, hogy sikerült is bebeszélni neki, hogy nincs érzéke az összjátékhoz, pedig Dunai II-vel szenzációsan érezték egymást, és ilyenkor az úgymond „leszegett fejjel játszó futóbolond” Bene is perdített-sarkalt-átlépett-oxizott. Ilyenkor se játszott azonban a „leveszem a labdát, felnézek, megcsinálom a cselt, aztán passzolok” szellemében. Tudta, hogy erre az angolok, a németek, a szovjetek nem adnak időt – a magyar bajnokságban azonban igen, és az ő stílusa ezért nem illett a magyar tradícióba.

A magyar futballhagyomány a labdabirtoklásra, az alakzatépítésre és bontásra épül, és amikor jól játszották, ezzel a technikás, grundfocis-(„prefutsalos”) alapozású észfutballal váltunk a világ legjobbjaivá. Ha nem jól csinálják (ahogy a magyar futballstílus bibliája, Holits – Mamusich Hogyan futballozzunk? című 1936-os könyve is felhívja rá a figyelmet), a tikitakából tilitoli, önfárasztó, a labdára csavarodó cselezgetés lesz. És mikor és főleg miért lesz a szellemes, művészi játékból öncélú fölényeskedés, a labda fülön táncoltatása? Nos, erre egy másik kiváló könyv, Borsi-Kálmán Béla Az Aranycsapat és a kapitánya adja meg a választ.

Borsi-Kálmán rámutat: a magyaros foci elválaszthatatlan a trianoni sokktól, valamint az ennek kompenzációjára kialakult felfogástól: a magyar kultúrfölény-mítosztól, és ez a labdarúgásban is kifejezésre jutott. A kultúrfölény koncepciója azt fejezte ki, hogy a Kárpát-medencében a magyarság a leginkább kultúrnép, a magyar életforma a legmagasabb rendű, mi, magyarok vagyunk itt urak, és mi tudunk a leginkább élni. (Lengyel László A rendszerváltó elit tündöklése és bukása című 1996-os könyvében kifejti: ez az életforma-nacionalizmus a Kádár-rendszerbe is átmentődött.) Mi tudjuk, mi a jó: hogyan kell mulatni, udvarolni, a mi ételeink, boraink, nótáink a legjobbak. És: mi tudunk a legjobban futballozni is, mert mi vagyunk a legkreatívabbak, a legtehetségesebbek. Ezt a labdarúgó-kultúrfölényt – folytatja Puskás példáján Borsi-Kálmán – a pályán is érvényesíteni kell. Ahogy Öcsi hangoztatta: „apró gólokkal kell megzavarni az ellenfelet”. Vagyis: az elejét kell meghajtani, berámolni néhány gólt, mindezt technikai trükkökkel fűszerezve. Hadd lássa az ellenfél, hogy mi mennyire tanárok vagyunk hozzá képest, és akkor majd elmegy a kedve a focitól, és önként feladja a meccset (micsoda? miért adná fel? a németek se adták fel az ötvennégyes döntőben!!), mi pedig utána már könnyedén gurigázhatunk a lefújásig, nem kell már megszakadni. Mi nem ütközzük le az ellenfelet, az nem futball. Úriember ilyet nem csinál! – szólt rá Lázár „Tanár Úr”, a világhírű fradista balfedezet is játékostársára (!), Lakatra, aki egy negyvenes évek eleji meccsen letámadta az ellenfelet.

Ez volt az a labdarúgó-iskola, amelyben Bene nem találta a helyét, de Törőcsik annál inkább. Ezért lett ő a mi kedves gyermekünk.

A Bombázó
A Bombázó

(Csak akkor nyerhetsz, ha magad ellen fogadsz: Törőcsik András) A magyaros foci úrhatnámsága keserű emlékeket ébreszthetett azokban a kommunista sportvezetőkben, akik engesztelhetetlenül gyűlölték a Horthy-rendszert. Jó apropó volt mindehhez a marseille-i katasztrófa, amelyet az iszákos, az edzéseken lazsáló focisták nyakába lehetett varrni. A diagnózis mellé kész volt a terápia is: az angol, a német és a szovjet futballmódi átvétele és az „elavult” magyaros foci mindenestül elvetése (??!!). Ez a felfogás jutott uralomra 1974-től, amikor Kutas István lett labdarúgásunk teljhatalmú vezetője, aki erőfutballra akarta átnevelni a magyar játékosokat, és ezért az ötvenes évekre emlékeztető módon bevezette a követelményrendszert – ami az egész magyar futballtársadalom elkeseredett ellenállását váltotta ki. Ekkor kezdődött két cselező-focizó, igazi magyar őstehetség pályája is. Az egyik Nyilasi Tibor volt, a másik pedig Törőcsik.

Törőcsik nemcsak csodálatosan rögtönző, testcseleivel („táncolj, Törő!”) a védőket megőrjítő, hamis kilencesként gólpasszkirály zseni volt – tehát: az anti-erőfutball megtestesítője (!) -, hanem értelmes, hiteles, póztalan személyiség is. Nem hordta fenn az orrát, a publicitást is részben azért kerülte, mert semmiféle sztárallűrje nem volt. Közülünk való volt – egyébként sem volt vezértípus -, hasonlóan nyugati fogyasztói mintákat követett öltözködésben, hajviseletben, mint mi, és nem vetette meg az italt, a bulizást. Egyszerre volt a hazai tradíciók folytatója és modern. És volt még egy tulajdonsága, ami a rendszerváltás előtti Magyarországon különösen rokonszenvessé tette: nem vitte túlságosan sokra az életben.

Igen: azért is volt ennyire népszerű, mert senki se vádolhatta törtetéssel. Nem gyűjtötte a pénzt, nemigen tett félre – amit keresett, azt nagyrészt piára, szórakozásra költötte. Ez egy olyan társadalomban, ahol legálisan nem lehetett nagyon meggazdagodni, ahol a kiugróan sokat kereső ember könnyen válhatott az irigység és a gyanú célpontjává, külön piros pontot jelentett. De mindez még nem volt elég ahhoz, hogy belopja magát az emberek szívébe. Ő lúzer volt.

A - korai - vég kezdete: az argentinok ellen, a '78-as vébén
A – korai – vég kezdete: az argentinok ellen, a ’78-as vébén

Törőcsik Andrást már játékos korában rengeteg szerencsétlenség érte, részben önhibájából, részben anélkül. 1977-ben egy bagatell vámügy miatt kb. fél évig nem játszhatott a válogatottban, 1978-ban pedig itthon egy évre (!!) eltiltották büntetésből, amiért a vébén az argentinok ellen kiállították. 1979-ben autóbalesetet szenvedett, és ezért nem játszhatott a világválogatottban; a csípőjét operálni kellett, a lába ezután már soha nem volt a régi. 1980 szilveszterén részegen karambolozott. Két év múlva ígéretet kapott arra, hogy a vébé után külföldre szerződhet, de aztán végül mégse engedték. Az 1986-os világbajnokságról sérülés miatt maradt le. 1989-ben az MTK színeiben, már 34 évesen alig játszott két meccset, máris eltörték a lábát – ezután már végleg abbahagyta a futballt.

Ezek közül az esetek közül főleg az 1978-as, az 1979-es és az 1989-es kirívó. Az Argentína elleni mérkőzésen végig faragták, őrzőjének a sorozatos szabálytalanságok miatt járt volna a sárga lap, ehelyett Törőt figyelmeztették, mert földhöz vágta a labdát. Amikor a hazai pályán játszó, VB-rendező ellenfél a meccs végén vitatható körülmények között megszerezte a vezetést (mi vezettünk idegenben, majd sokáig 1-1 volt, és döntetlen színezetű volt a játék), hősünk elvesztette a fejét, törlesztett, mire – megérdemelten – kiállították. Kár volt elvesztenie a fejét – hisztizni azért, mert kikaptunk? -, de a büntetés, amit barátjával, a nem sokkal később szintén zuhanyozni küldött Nyilasival együtt idehaza ezért kapott, hallatlan igazságtalanság volt. Hatalmi parancsszóval, abszurd módon hosszú időre eltiltották, bűnbaknak kiáltották ki ugyanazok a vezetők és újságírók, akik a Mundial előtt esztelenül esélyesnek állították be a csapatot. (Az egyébként is szerény, exhibicionizmustól mentes Törőcsiknek ettől fogva fóbiája lett a médiától, és ekkor kezdhette áldozatnak, céltáblának érezni magát, aki mindegy, mit csinál, mert úgyis ráhúzzák a vizes lepedőt.) Egy év múlva a csapatbusz helyett egy barátja autójával, de a csapatvezetés engedélyével (!) indultak Zalaegerszegre vissza Pestre. Útközben nekimentek egy fának – a vége műtét, és egy csípő, amely idővel egyre elviselhetetlenebb fájdalmakat okozott. Még egy ok, hogy sorsüldözöttnek érezze magát, és egyre inkább az italba meneküljön. És végül a záróakkord: Verebes, aki bárkinek lyukat tud beszélni a hasába, őt is életre galvanizálja. Az emtékásoknál újra fénykorát idézően varázsol – aztán a második meccse másnapján az új módi, az „el kell adni a lapot” szellemében ezzel a szalagcímmel jelenik meg a Népsport: „Tatabányán Udvardi volt a törő”. Ekkor már mindenki érzi, hogy vége – Törőcsiknek, mint labdarúgónak, de az is benne van a levegőben, hogy Törőcsiknek, a józan, normális életet élni tudó-akaró embernek is.

Ez egy igazi Törő-kép: önemésztő...
Ez egy igazi Törő-kép: önemésztő…

A publikum Törő kudarcait együttérzéssel figyelte. Megértette a focista egyre csökkenő játékkedvét, de fokozódó alkoholizmusát, időnkénti botrányait is. A szurkolók önmagukat látták a világ élvonalához felzárkózni próbáló, de nem eléggé élelmes, gyenge érdekérvényesítő, majd a cél előtt újra meg újra elbukó, aztán „én úgyis csak egy alkesz vagyok, b…meg” mottójú önsajnálatba menekülő hősben. (Egressy Zoltán Lila csík, fehér csík című könyve finoman érzékelteti ezt.) Mi magyarok tehetségesebbek, találékonyabbak, érzékenyebbek vagyunk, mi nem vagyunk középszerű gépfutballt játszó, stréber németek, mi pengések vagyunk, nem vagyunk valók rakkernak, a monoton robotot nem nekünk találták ki – ezt érezték a tékozló fiú botlásait látva. Ez már nemcsak empátia egy örök vesztes tragédiája, egy szívbemarkoló, esendő figura sorsa iránt.

Ez ideológia, ez lúzerizmus, ami káros és önlefegyverző. Ahogy a többi kisebbségi érzéstől motivált, identitászavaros agyrém is: a magyar futballkultúra idegenmajmoló leváltása erőfutballra éppúgy, mint összekapcsolása a kárpát-medencei kultúrfölény hazug mítoszával, vagy a sikeresek karrieristának bélyegzése is.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                  Balog Iván

Reklámok