Hogyan lett a remény szigete a magyar futball térképén a Verebes vezette ETO, és miért hasznos manapság is erről beszélnünk?

The name of this song is New Feeling. That’s what it’s about – szólal meg David Byrne, a Talking Heads együttes frontembere az 1981-ben kiadott (élő felvételeket tartalmazó) lemez első számát megelőzően. Hangja nem túl erőteljes, mégis érezhető benne a magabiztosság. Az első mondat után hatásszünet. Magabiztosság, ami abból fakad, hogy tudja: miről énekel, miért énekel. Az „Új Érzésről” szól az egész. Az aktuális dal is, meg az is, ami körülötte van.

1981-ben a Magyar Népköztársaság ugyanolyan messze volt az Egyesült Államoktól, mint manapság. A Magyar Vagon- és Gépgyár dolgozóit ugyanakkora távolság választotta el a CBGB-ben iszogató „punkoktól”. Győrből nagyjából 7.000 kilométerre kell integetni, hogy New Yorkból viszonozzák az üdvözlést. Mégis, az említett évben úgy tűnt, a két város egy levegőt szippantott.

Verebes József 1941-ben elrugaszkodik a Haller tértől, hogy 40 évvel később egészen nagy lendülettel landoljon a magyar futball lágyan ringatózó pocsolyájában. Ezzel az ugrással pedig olyan hullámokat verve maga körül, ami túlmutat azon, hogy első két győri évében bajnokságot tudott nyerni, és összeakasztotta nem létező bajszát az akkori futballelittel. A “pénzéhes”, “összeférhetetlen”, “outsider”  jelzők,  amelyeket Verebesre aggattak, arról árulkodnak, hogy ő a nyolcvanas évek Magyar Népköztársaságában valami olyat alkotott, ami társadalmi szempontból is éreztette hatását. Ezért legalább egy említést megérdemel, ha továbbra is arra törekszünk, hogy megreformáljuk a „magyarfocit”.

A ’80-as évek elején Győrött egy új érzés kerítette hatalmába nemcsak a sportszerető lakosságot, de az egész „gondolkodó” térséget. A továbbiakban ennek az új érzésnek a marginális pontjait próbálom felidézni, miközben reményeim szerint azt is látni fogjuk, miért volt annyira nehéz dolga Verebes Józsefnek és azoknak, akik a Rába ETO-nál töltött öt esztendő alatt vele dolgoztak.

raba

1. Főváros kontra vidék

Ahogyan ma is, úgy a Kádár-rendszerben, így a ’80-as években is igaz volt az, hogy minden fontos dolog a fővárosban, Budapesten dől el. Különösen igaz volt ez akkor, amikor a politika az élet minden területét irányítása alá próbálta vonni. Az állami szervek polip módjára nyúltak ki a fővárosból, hogy a vidéket irányítsák. Ez alól nem volt kivétel a labdarúgás sem. Néha még ma is azt mondjuk, hogy túl sok a fővárosi csapat az NBI-ben (12 együttesből 5), de eközben azt is látnunk kell, hogy az utóbbi években inkább a vidékiek domináltak (Debrecen, Videoton). Ez viszont egyáltalán nem volt elmondható az NBI-ről a „proto-Verebes” érában, a ’70-es években.

Elég csak annyit említenünk, hogy a legutóbbi vidéki bajnokcsapat az 1963-as Győr volt. Tehát Verebesig majdnem húsz év telik el úgy, hogy a soros NBI-es kiírásokat fővárosi csapatok nyerik meg. Az 1981/1982-es bajnokságot megelőző 10 szezonból ötször fordult elő az, hogy az NBI dobogóján csak budapesti alakulatok tanyáztak. Az évtizedben pedig mindössze kétszer esett meg, hogy egy vidéki együttes az ezüstéremig jutott (Videoton, Tatabánya). Nekik ez volt a csúcs. Tíz szezon, tíz fővárosi győztes.

Kimondatlan tény volt az, hogy vidéken nem lehet bajnokcsapatot csinálni, a magaslati levegőt pedig, ha lehet, ne sokáig szívják a Budapesten kívül székelő klubok.

helyezesek

2. A változás szele

2.1 Idős kontra fiatal

Amikor Verebes József 1981-ben Győrbe érkezett, azon kevesek közé tartozott, akik nem rendelkeztek számottevő edzői tapasztalattal az NBI-ben. 1979-ben került a Videoton együtteséhez, ahol papíron Lantos Mihály segítőjeként, mint pályaedző tevékenykedett, de a gyakorlatban Verebes volt az, aki a vezetőedzői feladatot ellátta, és a saját képére formálta a fehérvári együttest. Miután a szezon végén megváltak Lantostól, Verebes második székesfehérvári szezonjában kezdhette meg első NBI-es idényét vezetőedzőként. Ez azonban nem tartott sokáig, miután egy remek őszi szezon zárásaként a játékosok azzal a ténnyel szembesültek, hogy hiába vezetik a tabellát, más csapatok, akik jóval alattuk helyezkednek el a tabellán, a listavezető prémiumának többszörösét tehetik zsebre. Miután ez Verebeshez is eljutott, ő és a csapat a Videoton vezetőségéhez vonult, akik azonban nem tudták biztosítani a megkövetelt anyagi támogatást. Verebes ezt úgy vette, hogy Fehérváron nem adottak a körülmények, hogy bajnokcsapatot lehessen építeni. Így történt, hogy a Rábához érkezésekor a mezőny tapasztalatlanabb trénerei közé tartozott.

Tapasztalatlansága nem a korából fakadt. Noha a fiatalabb szakvezetők közé tartozott 40 esztendejével, az NBI vezetőedzőinek átlagéletkora az 1981/1982-es szezonban 47.8 év volt. Török Péter mindössze egy évvel volt idősebb nála, a békéscsabai Marosvölgyi, vagy a nyíregyházi Papp László pedig egyidős volt Verebessel. Utóbbi ráadásul párhuzamosan végezte a Testnevelési Főiskolát, amit Verebesnek 1978-ban sikerült befejeznie. A mezőny legfiatalabb tagja a Debrecent trenírozó dr. Puskás Lajos (jogon végzett) 37 évével, legidősebb (és legtapasztaltabb) pedig az előző évben ezüstéremig jutó Tatabánya edzője, dr. Lakat Károly 61 évvel. Érdekesség, hogy a válogatott kapitánya az a Mészöly Kálmán, aki 40 esztendős ugyanekkor.

Verebes nyilatkozatában viszont konkrétan arra utal, hogy a „nagycsapatok” azok, akik a tapasztaltabb, kipróbált edzőket preferálják. Így Szentmihályi Antal hiába 41 esztendős a szóban forgó szezonban, már számos NBI-es szezont sorolhat önéletrajzában, mire átveszi Verebes helyét a Videotonnál. De érdemes megnéznünk, hogy a „tavalyi” dobogósoknál milyen számokkal találkozhatunk, ha az edzők korát és tapasztalatát vizsgáljuk. A címvédő Fradit az a Novák Dezső vezette sikerre, aki a Ferencváros előtt éveket húzott le a Dunaújvárosi Kohász kispadján az elsőosztályban. A tatabányai Lakatról már beszéltünk, a Vasassal bronzérmet szerző Bundzsák pedig 52 éves, szintén rutinos indulónak vallhatta magát.

Bajnokaspiráns csapat tehát nem akart egy „elsőévest” a csapata élére, ezért sem érkezett megkeresés a fővárosból Verebes számára. Érkezett viszont vidékről, egy olyan helyről, ahol a középszerűség többé nem volt elegendő, a változtatáshoz pedig mertek radikálisat lépni Verebes József kinevezésével.

verebes1.jpg

2.2 Új kontra elavult

A hetvenes évek végére a magyar labdarúgást jellemző pozíciós játék halálra volt ítélve Európában. Hollandiában Rinus Michels és társai kidolgozták a totális futballt, amely könyörtelenül számolt le az akkori futballtrenddel, és gyűrte maga alá a világot. Verebes József saját szavaival így írja le a stílust:

A holland labdarúgás szisztémája. Tudom, hogy ezt mások másként nevezik, hisz Kovács István, amikor megírta nagy sikerré váló könyvét, akkor francia nyelven ezt a kifejezést adta címül: „Totális labdarúgás”. Végül is azonban én hadd maradjak meg az énáltalam kedvelt elnevezésnél: én mindig úgy mondom, a holland labdarúgás… Tíz ember támad és tíz ember védekezik, mindenkinek mozognia kell és ráadásul tudnia is, mit miért csinál. Ha támadásban elveszítjük a labdát, azonnal próbáljuk azt visszaszerezni.”

A hetvenes évek holland generációja valószínűleg a legjobb válogatottját adta, amelyik képtelen volt világbajnokságot nyerni. Verebesnek azonban az is elég volt, hogy a tulipánosok kijutottak a világeseményre. Így 1978-ban végre saját szemeivel láthatta, még ha csak a televízió képernyője előtt ülve is, hogy miként muzsikál (az akkor egyébként már Cruyff nélkül felálló) holland válogatott. Korábban ugyanis semmilyen szakmai háttéranyagot nem kapott a totális futballal kapcsolatban, valamint szinte teljesen zárva maradtak előtte a játék taktikai irányváltásai is a hatvanas évek óta. Hiába végezte el a Testnevelési Főiskolát 1974 és 1978 között, éppen akkor, amikor a világ egy emberként csodálta és ámulta, valamint próbálta ellesni a totális labdarúgást, az egyetem falai között a videós elemzések alkalmával az Aranycsapat játékát, a Pelé fémjelezte Brazília, valamint a hatvanas évek Manchester Unitedjének edzéseit vették górcső alá. Sehol egy képkocka az Ajax edzéséről, vagy a holland válogatott felkészüléséről.

Éppen ezért Verebesnek maradtak a ’78-as világbajnokság küzdelmei, hogy kivesézze a legújabb trendet. Ehhez saját elmondása szerint nem készített jegyzeteket, edzésterveket, egyszerűen elraktározta a fejében azt, amit látott. Emiatt a totális futballnak nem kimondottan a taktikai elemeit, hanem inkább a stiláris jegyeit vette át a saját filozófiájába. Minden bizonnyal lehengerlő volt élőben látni azt, ahogy a holland válogatott dinamikusan, egységben mozogva, valósággal felfalja az aktuális ellenfelet. Ebből Verebesnek világossá vált a két legfontosabb stílusjegy: egység és dinamizmus, állóképesség. Bár egyetlen edzést sem lát a hollandoktól, mégis megérzi, hogy a stílus sikeréhez változtatni kell az addig megszokott edzésformákon, és a monoton, gondolkodást nem igénylő feladatok helyett a változatos, minél gyorsabb és sűrűbb gondolkodásra serkentő gyakorlatokat kell erőltetni. Ráadásul mindezt labdával, hogy ezzel is a mérkőzésszituációkat modellezze le egy játékos napról-napra, edzésről-edzésre. Az edzésmódszerek megváltoztatása pedig odáig vezetett, hogy több olyan játékos is, akik korábban a visszavonulás gondolatával kacérkodtak (Karsai a Videotonnál, aki elsődlegesen már Verebes segítőjeként funkcionált, aztán pár hónappal később olimpiai válogatott lett), vagy egyszerűen csak edzéskerülők hírében álltak (Póczik Győrött), újra megszerettek tréningekre járni, és mérkőzésekre felkészülni.

Persze nem Verebes volt az egyetlen, aki felfedezte a holland labdarúgást hazánkban. Mezey György, a korszak másik nagy „teoretikusa”, ugyancsak a totális futballból táplálkozva juttatta bronzéremig az MTK csapatát, hogy aztán a következő szezonban tulajdonképpen összeomoljon a fővárosi egyesület. Ennél is rövidebb pályafutása volt a narancsos focinak Angyalföldön, ahol a Vasas próbálkozásai csupán 4-5 mérkőzésen át tartottak, mivel a mérkőzésenként átlagosan 5-6 gólt kaptak.

Akinek azonban tartósan sikerült feledésbe meríteni a „Nagy Magyar Rögtönző Készséget” és az elavult pozíciós játékot, az Verebes volt, aki a kezdetektől fogva (Kecskemét) egészen a dicsőséges beteljesedésig (bajnoki címvédés a Rábával) kitartott a stílus mellett.

A magyar labdarúgás közege kezdetben nem akarta és nem is tudta igazából felismerni azt, amit Verebes a Győrrel művel. A bajnokság kezdeti szakaszában a Rábáról még roppant kevés szó esik, egészen egy DVTK elleni 7-1-es győzelemig kell várni a komolyabb sajtóvisszhangra:

A hazai szurkolóknak felemelő, a vendégeknek pedig félelmetes érzés látni, ahogy egy-egy „lekapcsolt” támadást követően hátulról elindul a Rába-gépezet, óriási lendülettel alakul a jól begyakorolt támadásszövés, áttörve az ellenfél védelmi vonalán gyors egymásutánban „zörgetve meg” a hálót…”

A győriek hazai pályán egészen elképesztő számokat vonultatnak fel, sorban gyalulják le az ETO Stadionba látogató vendégeket, a magyar labdarúgó társadalom pedig valami hasonló sokkot kaphatott, mint annak idején, jó 8-10 éve a világ többi része, amikor Cruyff és társai futottak ki a pályára. A Rába ETO 17 hazai mérkőzésén 71 gólt szerzett, +56-os gólkülönbséggel, összesen pedig 102 szerzett találattal zárt a bajnokságban. A holland stílusról árulkodó adat még, hogy a szezon gólkirálya a győri középpályás, Hannich lett. A „Verebes-féle Góltermelő Szövetkezet” maga alá gyűrte az elavult, önámító, hamis nosztalgiában toporgó magyar labdarúgást.

verebes2.jpg

3. Csak semmi mismásolás – bajnokabbak, prémium, Kisalföld

3.1 Átigazolási akadályverseny

Ha valami lehetetlennek tűnt az 1970-es években, az a brutális állami felügyelet és beavatkozás elől történő menekülés a magyar első osztályú klubok számára. Ennek következtében nem beszélhetünk profi sportról, így profi labdarúgásról sem a Kádár-rendszer alatt. Hogy mennyire bénító hatással volt ez (többek között) a labdarúgás fejlődésére hazánkban, arra a „legékesebb” példa az OTSH és az MLSZ átigazolásokban tevő-vevő párosa. A magyar labdarúgásban történő minden átigazolást ennek a két szervnek kellett felügyelnie, és jobb esetben áldását adnia azokra. Az Országos Testnevelési és Sporthivatal, valamint a Magyar Labdarúgó Szövetség döntötte el, hogy k hova mehet, melyik csapat melyik játékost érdemli, meg és melyik klubot kell egy kicsit „megtolni”.

A Verebes-éra első érintkezése ezzel az abszurd környezettel már az első napokban lezajlott. A Rába ETO kulcsjátékosát, Pölöskei Gábort Győrből Budapestre, a Ferencvároshoz irányították a felsőbb szervek. A döntés mögötti indíték a Napnál is világosabb volt: a magyar labdarúgás érdeke, hogy Pölöskeit a Fradiba vezényeljék. Szepesi György, az Aranycsapat 12. tagja, akkori MLSZ elnök nem is kertelt, amikor 1983-ban, két évvel az eset után kérdezték: „Ma is meggyőződésem, hogy a magyar labdarúgás és Pölöskei érdeke úgy kívánta, hogy az akkor gyengén szereplő (11. helyen zárt az ETO – a szerk.) Rábából a bajnokcsapathoz kerüljön.”

Ami viszont ezután következik, az még talán ennél is hátborzongatóbb: „A győriek viszont később megkapták Szentest, Kovácsot és Burcsát” – megkapták, valóban, az MLSZ nagylelkűen engedélyezte, hogy a vidéki kiscsapat három játékossal feltöltse a keretét. Hármójuk közül egyedül Burcsa számított valódi erősítésnek 1981 nyarán. Burcsa már 1979-ben válogatottnak mondhatta magát, és korábban két esztendőt együtt dolgozhatott Verebessel a Videotonnál. Az akkori közhangulatra jellemző, hogy később ezt az igazolást is csípős nyelvvel, fanyalogva fogadták, mondván, Verebes „elcsábította” Burcsát Székesfehérvárról. Szentes Lázárért több mint 250 kilométert autózott Verebes Zalaegerszegre, hogy aztán sikeresen leigazolja az ETO a magyar szinten is legfeljebb közepes képességű játékosnak bélyegzett támadót. Kovács László igazolása pedig egy valódi „városi legendát” is szült, hiszen egyesek szerint Verebes egy szokásos, Budapestről Győrbe tartó autóútja során vette fel az út szélén stoppoló, a hírek szerint munkanélküli Kovácsot.

Az átigazolások és az együttes ütőképessé tételének problémája azután sem oldódott meg, hogy a Verebes alatt 20 esztendő után először lett vidéki bajnoka az NBI-nek. Bár az MLSZ és az OTSH egyértelmű politikája az volt, hogy az aktuális bajnokcsapatot úgy erősítse meg, hogy az versenyre tudjon kelni az európai kupasorozatban, ennek megvalósítása a Rába ETO esetében nem ment zökkenőmentesen. Hiába történtek ígérgetések, színfalak mögötti vállon veregetések, amikor a hivatalos papírokon volt a sor, az MLSZ minduntalan megvétózta a győriek erősítési szándékait. Hiába volt bajnok a Rába ETO egymás után kétszer is, úgy tűnt, náluk vannak „bajnokabbak” is. Amikor például az újpesti Kardos leigazolásán ügyködött az ETO, az MLSZ nem átallott zsaroláshoz nyúlni, hogy Kardost a fővárosban tartsák.

Mi nyugodt lelkiismerettel elhoztuk Kardos Jóskát Győrbe, hiszen ez a dokumentum a kezünkben volt (a lejárt szerződés). Sajnos úgy látszik azonban, hogy ez nem volt elég, mert nagy erők mozogtak a háttérben. Nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem, hogy pontos tudomásom van róla, hogy MLSZ -, OTSH-vezetők szinte megfélemlítették Kardost: amennyiben nem megy vissza Újpestre, nem lesz válogatott, nem fogják külföldre engedni.” (Szániel János)

Miért akart Kardos Győrbe igazolni? A válasz roppant egyszerű: az edző személye és kedvezőbb fizetés. Manapság már fel sem kapjuk erre a fejünket, sőt már az is egyre kevésbé vált ki nálunk valamilyen érzelmi reakciót, ha azt halljuk, hogy valaki a „pénzért” költözik egyik helyről a másikra. A profi sportban, a professzionális világban ez így van. Nem biztos, hogy így van rendjén, de így van. Az 1980-as évek Magyarországán, azonban a helyzet nem volt ilyen egyszerű. Kardost visszaterelték a fővárosba, kompenzálásul, simogatás gyanánt kapott egy új lakást a Dózsától, ezáltal pedig minden el volt simítva.

3.2 A számokról. Gátlástalanul.

Ha volt egy hely a fővároson kívül 1981-ben, ahol szinte minden körülmény tökéletesen adott volt ahhoz, hogy egy gazdaságilag(!) és sportszakmailag is sikeres sportegyesület üzemeljen, akkor azt az ország északnyugati csücskében kellett keresgélnünk. Ha a Kádár-rendszer magyar útjain valami legalább 40 kilométer per órás sebességgel gördült, akkor szinte biztosak lehettünk benne, hogy azt egy Győrben legyártott motor hajtja. A Rába Magyar Vagon- és Gépgyár az 1896-os alapítás óta a magyar ipar egyik ékköve, amely megtehette, hogy az első győri labdarúgó bajnoki cím elhódításának évtizedében, vagyis a ’60-as években egy új stadiont húzzon fel a város csapatának, a Rába ETO-nak (amivel természetesen a gépgyár is jól járt, hiszen területileg is terjeszkedni tudtak).

1977-ben a győri úttörő-olimpia rendezésével átadják a vadonatúj, minden korszerű elvárásnak megfelelő Rába ETO Stadiont, ahol akár 30.000 néző buzdíthatja a hazaiakat. Azokat a hazaiakat, akik az elmúlt másfél évtized során valahova a langyos, szendergő középmezőnybe süppedtek. Ez pedig meglátszott a nézőszámokon is. Hiába a nyugati országokban is csettintésre okot adó stadion, ha a játék színvonala nem üti meg az ingerküszöböt. Az átadás évében a hazai mérkőzések látogatottsága átlagban 3.500 néző volt. De Verebes József érkezéséig is csak egyszer, az 1980/1981-es szezonban kúszott az átlag nézőszám 5.000 fölé. Négy év telt el úgy az átadás óta, hogy a Rába ETO képtelen volt legalább a 30%-ra feltornászni az új stadion kihasználtságát.

1981 nyarán a Magyar Vagon- és Gépgyár vezérigazgatója, Horváth Ede kész pénzügyi áldozatot hozni azért, hogy a Rába ETO Stadion végre a város gyöngyszeme legyen a hétvégéken, ne pedig egy jobbára üresen tátongó szégyenfolt Győr szemében. Ahhoz, hogy egy „új pénzügyi modellt” tudjon bevezetni a labdarúgó klubnál – ami a prémiumon és a differenciáláson, ezáltal pedig a megfelelő ösztönzésen alapult – olyan emberekre volt szüksége, mint az a Szániel János, aki már a klubnál tevékenykedett, és nem mellesleg az utolsó győri, Hidegkuti-féle bajnokcsapat tagja volt 1963-ban, valamint egy olyan radikális szemléletű edző, aki már elég pofont kapott a magyar futballtársadalomtól, és elég erős elvekkel rendelkezik ahhoz, hogy változtasson azon, vagy legalábbis meg-megszurkálja azt.

Amíg a Verebes kinevezése előtti négy szezon átlag nézőszáma 4.294 volt, addig a Rába ETO aranykorszakában, Verebes József Győrben eltöltött öt szezonja alatt ez a szám majdnem megtriplázódott, vagyis 11.931-re ugrott. Egy éles, vastag vonallal el tudjuk választani az utolsó olyan szezont, amikor még nem Verebes volt az edző (80/81 – átlag: 3.500 fő), attól a bajnokságtól, amikor első ízben vezette a csapatot (81/82 – átlag: 10.559). A számok tovább nőttek a következő szezonban, amikor az új stadion addigi rekordkihasználtságát mérni a 16.933 fős átlaggal.

nezoszam

A sikerek mögött valószínűleg egyenlő arányban munkálkodott az a radikális újdonság a magyar labdarúgásban, amit Verebes képviselt, valamint az a szintúgy radikális megközelítés, ahogy egy labdarúgó egyesület üzemeltetéséhez közelítettek, amit pedig közvetlenül Szániel János az ETO elnöke és közvetve Horváth Ede képviselt. Ahogyan később Verebes fogalmaz, ő és Szániel már első találkozásukkor egy húron pendültek, azonos elveket vallottak, valamint a lehető legkorábban megfogalmazódott bennük, hogy milyen modell útján képzelik el a klub vezetését. Hiszen Verebesnek fiatal kora ellenére már óriási tapasztalata volt azokról az attitűdökről, amiket az egyes klubok vezetése képviselt. Kecskeméten, első állomáshelyén, a „felső szinteken” nem volt cél, hogy a csapat az NBI-be jusson, ha lehetett, „belenyúltak” a mérkőzésekbe, és nagyon jól megvoltak a másodosztály simlis világában. Székesfehérváron hiába ért el kimagasló sikert a csapattal, a klub vezetése nem honorálta kellőképpen a sikereket, ráadásul Verebes háta mögött már egy új edzővel tárgyaltak. Verebes Szániellel való találkozásakor világosan megfogalmazta: „NSZK-típusú vezetést próbáltunk megvalósítani”. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy mindenki a maga szintjén vállaljon felelősséget a munkájáért, bizalommal viselkedjen a másik iránt, és ne akarjon a másik „szakterületére” lábatlankodni.

A sikeres menedzseléshez szervesen hozzátartozik a klub átlátható működése. A Rába ETO ezzel kapcsolatban sem köntörfalazott:

Márpedig a Rába Vasas ETO nyugodtan felfogható úgy, mint a Magyar Vagon- és Gépgyár egyik üzemegysége… Hogy mennyire így van, azt bizonyítja: én gyári státusban vagyok, főosztályvezetői beosztásban, mint sport- és létesítményvezető. Nos, a gyári vezetés kevesellte a sportkör eredményeit, a labdarúgók teljesítményét, és hogy ezen változtatni lehessen, hogy a javuló produkcióban ne csak reménykedni, hanem azt igenis elvárni, sőt megkövetelni lehessen: ahhoz bizony befektetés kellett. Ipari hasonlat: a vagongyártásról a motorgyártásra való átálláshoz is beruházás kellett, az sem magától ment ám…” (Szániel János)

Az, hogy a labdarúgó egyesület kvázi üzemegységként működik, maga után vonja, hogy a számokkal sem lehet mismásolni, itt-ott megrövidíteni a könyvelést. A számokkal való őszinteség leginkább a „prémium” varázsszó körül alakult ki. Manapság sem szívesen beszélnek arról, hogy egy-egy játékos mennyi prémiumot, bónusz juttatást kap egy-egy mérkőzés után, vagy bizonyos időközönként. Gondoljunk bele, hogy milyen földrengést okozott az a „focifejekben”, amikor a Rába ETO-nál nyíltan beszéltek arról, hogy mennyit és milyen módszerrel fizetnek prémiumot a játékosoknak, vezetőknek.

„…nekem mindenképpen a prémiumot kell differenciálni. Egy mérkőzésért pl. Hannich 10 ezret kap, ha jól játszott, az átlag játékos pedig 7 ezret. Az év végi prémiumnál, ott élesebben jelentkezik a differencia. Elképzelhető, hogy valaki 160 ezer forintot kap, míg a másik csak 80 ezret.” – Verebes József

De ugyanilyen őszintén beszél arról is, hogy előfordult, egy mérkőzés után Burcsa 30 ezer forintot kapott, míg a többiek 2-3 ezer forinttal lettek gazdagabbak. Azon a mérkőzésen egyedül Burcsa teljesítménye volt értékelhető Verebes szerint. A prémiumfizetés, amely kulcsprobléma volt a Videotonnál Verebes ideje alatt, Győrben a lehető legáltalánosabb és az NBI-ben legjobban működő ösztönzési módszer lett. A második szezon után, amikor ismét bajnok lett a Rába ETO, az egyesület már a közönség utáni díjból (magyarul a jegyekből) is tudott fizetni, így, ahogy Verebes mondta: „ötmilliót fizettem”. Hiszen ki tudná jobban megmondani, hogy „kinek mennyi jár”, mint az edző, aki minden nap együtt dolgozik a játékosokkal egy egész szezonon át?

szanielesverebes

Nem csoda, hogy Győrt egyfajta szigetként kezdték el emlegetni a labdarúgást övező diskurzusban. A Szániel-Verebes duó népszerűsége ugrásszerűen nőtt – a térségben. Az ország közvéleménye nem állt egyöntetűen a „Verebes-féle reform” mögé, ellenben megjelentek hasonló, a kor futballközegével szemben kritikusan felszólaló hangok. Ezek leginkább a Kisalföld hasábjain jelennek meg. Gödény Endre az Új Tükör lapjain említi meg a Kisalföld „rebellis” magatartását:

Nem tagadom, arra is büszke vagyok, hogy a megye lapja, a Kisalföld öntudatos tükre volt a világbajnokság idején annak a valósághű gondolkodásnak, amit az ETO teljesítménye alakított Győrött a futballról. Nem állt be a sajátos „sikerpszichózist” gyártó különböző napilapok, rádió- és tévébájolgók közé.”

Mindez az 1982-es világbajnokság után íródott, Verebes József első győri szezonjának végén. A térség hangulatába azonban annyira beleégett a felelősség szó, hogy az országban egyedüliként a Kisalföldben kérték számon a felelősséget a válogatott gyenge szereplése kapcsán: „amióta viszont csapatunk befejezte szereplését, nem történt egyetlen szó említés sem a felelősségről”. Még szerencse, hogy nem csak a rossz, de a jó példa is legalább annyira ragadós.

VERDIKT

Reményeim szerint fentebb sikerült bemutatnom, hogy a Verebes József irányította Rába ETO milyen fontos szerepet játszott abban, hogy egy kritikus hang artikulálódjon a magyar futball éterében. Az 1981-es szezontól kezdődően a győri labdarúgás egy olyan speciális szigetévé változott a magyar labdarúgásnak, ahol

1) nem az számított, hogy ki mennyi NBI-es szezont tudhat maga mögött, mennyire tapasztalt,

2) a szakértelmet és a becsületes munkát újra megbecsülték,

3) nyitottak voltak a változtatásra, legyen az a pályán, ill. a pályán kívül.

Ahogyan az ilyenkor lenni szokott, a nagy magyar futballvalóság a legkönnyebben támadható ponton igyekezett visszavágni. Verebes személyiségét vették elő. A Népsport csúnyán összeveszett vele, egy darabig nem jelent meg az újság hasábjain, az átalakított finanszírozási rendszerből azt szűrték le, hogy Verebes egy pénzéhes, egoista alak, aki csak a saját jólétével foglalkozik. Mivel a pályán megverni csak ritkán tudták, ezért arrogáns, összeférhetetlen fráterként beszéltek róla, akinek a bukását egyre csak várják. Félreértés ne essék, Verebes József nem volt „szent”, de az ő győri munkássága is kellett ahhoz, hogy, ha nem is az utolsó, de legalább egy-két további szöget üssön az ún. magyarfoci koporsójába. Nekünk pedig nem marad más dolgunk, mint felvenni a kalapácsot, további szögek után nézni, és magunk elé képzelni, mit mondhatott volna az egyszeri Rába ETO-szurkoló (és az ország kisebbségbe szorított része) az első Verebes vezette bajnoki cím után:„Ez a játék elhozta a változást, egy új érzést. Erről szól az egész.”

ETO szurkolók 1985-ben

Az idézeteket legtöbbször Koltay Gábor: Verebes, a mágus c. könyvéből, valamint az 1981/1982-es Képes Sport számaiból kölcsönöztem. A videó az ugyancsak Koltay Gábor által jegyzett Szép volt fiúk… dokumentumfilm-sorozat A győri példa c. részében található. A nézőszámokat illető adatokért nagy köszönet a remek magyarfutball.hu csapatának. Az MLSZ és OTSH felügyelte átigazolási politikáról Pálfalvi Gábor: Idegenlégiósok c. könyvében lehet bővebben olvasni (különös tekintettel a külföldre való szerződésekre).

Ha pedig valaki kedvet kapott ahhoz, hogy még többet tudjon meg Verebes Józsefről, akkor annak jó hír, hogy idén februárban/márciusban jelenik meg Verebes Krisztina: Az én Mágusom, Verebes József c. életrajzi könyv.

Belovai György

Reklámok