Amikor 1989. október 23-án Szűrös Mátyás kikiáltja a Magyar Köztársaságot, Détári Lajos éppen hat nappal van egy Vienna elleni KEK-mérkőzés után, amely egyike volt a Komora Imre vezette Olympiakosz huszonegy sorozatban veretlenül megvívott mérkőzésének. Bő fél év múlva már nem csak Magyarország „szabad”, de Détári is. Otthagyja a nehéz pénzügyi helyzetbe került görögöket, és készen áll arra, hogy a zöld gyepre vigye a „rendszerváltás Magyarországát”, két lábon álló labdával zsonglőrködő megtestesítője legyen annak, ami azon az október 23-i napon elindult. Következő jelenet: Itália, a 1990-es világbajnokság után. Frissen zselézett hajak, tökéletesre szabott öltönyök, az ember érzi a levegőben, hogy itt valami különleges történik. A pályán egy 165 centiméteres tömör ’nyolcvanasévek’ kápráztatja el bal lábával a nápolyi publikumot, a kispadról egy koromfekete napszemüveg mögé bújó zseni dirigál, a tévéújságban pedig foci, foci, foci és még egy kis foci pontos kezdése olvasható.

Détári Lajos és a fiatal Magyarország sorsa nagyon sokban hasonlított egymásra. Mindkettő pukkadásig volt telve tehetséggel, reménnyel és mindkettő úgy érezte, hogy „pályafutása” csúcsán érte a legjobb „ajánlat”. Mielőtt azonban mindkettő cserét jelzett volna a kispad felé, és minden korábbinál tisztább tekintettel bandukolt volna le a pályáról, még előtte, előttünk volt pár jó „szezon”. Úgy éreztük, hogy miénk a világ. Csörgött a telefon, egy külföldi csapat, Olaszország, mindent idézőjelbe teszünk, kedvenc Gianni Morandi-slágerünket dúdoljuk, és Lee farmerban Coca-Colát szürcsölünk az olasz tengerparton. De miért számított 1990-ben a Serie A a vezető kisebbségnek, az elitligának, ahol a BEK-et zsinórban kétszer elhódító csapat focizik hétvégenként, a labdarúgás és a média viszonyát pedig új szintre emelték? Röviden: pontosan ezekért. Ha viszont hosszabb választ akarunk, akkor Dömével kell repülnünk, miközben gondolatainkat a görög költő, Pindarosz imperatívuszára fókuszáljuk: légy azzá, aki vagy!

OOH, HEAVEN IS A PLACE ON EARTH…

A pályán…

Ha csak egy nevet kellene említeni, akinek a filozófiája magasan az európai elit fölé emelte az olasz labdarúgást az 1980-as és a ’90-es években, akkor a mutató- és hüvelykujjunkat összeszorítva, hevesen gesztikulálva és álolasz akcentussal azt böknénk ki: Arrigo Sacchi. A fusignano-i „antisztár” a tökéletesség illúzióját kergette – egyesek szerint el is érte –, de ami a legfontosabb, ezzel közvetve a maga képére formálta az olasz focit.

1986-ban Silvio Berlusconi megvásárolja az AC Milan csapatát, amely 1979 óta nem tudott bajnokságot nyerni, de még az is előfordult, hogy az aktuális italo disco-slágereket a Serie B meccseire vonulva dúdolgatta a milánói publikum (fogadási botrány, 80-81, 82-83). Berlusconi nagy terveket szövögetett, meg akarta reformálni a klubot (amiben segítségére volt a gyorsan terebélyesedő médiabefolyása), amihez a tökéletes társnak a Parmával a feljutásról éppen lecsúszó, a maga útját járó Arrigo Sacchi tűnt. Sacchi egyedi filozófiát követett, amivel lerúgta magáról az olasz csizmát: nem kért a söprögetős játékrendszerből. Felfogása nagyban merített a ’70-es évek holland totális futballból, egyik legfontosabb kulcseleme pedig a presszing, vagyis a letámadás volt. Sacchi csapatai folyamatosan mozgásban voltak, gördülékenyen váltottak védekezésből támadásba, a játékosok mozgása és a pozíciók harmonizálása valóságos esztétikai értékkel ruházta fel a Milan mérkőzéseit. Mindezt pedig 4-4-2-ben prezentálták, a négy darab védővel egy vonalban, vagyis megszabadultak a liberótól, a söprögetőtől. Valójában ez a funkció és a vele járó teher csak áttolódott, pár métert hátrébb araszolt és a mindenkori hálóőr, a kapus vállaira került. Sacchi elvárta, hogy a kapus is legalább annyira ügyesen tudjon lábbal játékba avatkozni, mint pl. hátsó négyesének „legügyetlenebb” tagja. Ezzel a húzással lehetővé tette, hogy csapatainál folyjon a labda, ne legyenek felesleges 50/50 szituációk (pl. előre vágott labdáknál) és úgy tűnjön, játékosai embertelen mennyiséget futnak. A látszat azonban csalt. A Milan nem hajszolta a labdát kifulladásig, mint a presszing nagy feltalálói, a kulcs a rendezettségen volt. Szemben az ősökkel, a hollandok, a szovjet iskola, de később egy bizonyos Zeman is a fizikai felkészültségre élezte ki a játékfelfogást.

sacchi
Sacchi a BEK-győztes AC Milan élén

A Serie A csapatai először fura szemmel néztek az első osztályú tapasztalatot nélkülöző Sacchi és a feltörekvő médiamágnás Berlusconi párosára. Azután a mérkőzések utóbbiakat igazolták, a mezőny pedig nem volt rest ellesni és alkalmazni azt, amit csak lehetett. A tökéletes másolathoz viszont legalább olyan kaliberű edzőkre és hasonló képességű játékosokra lett volna szükség. A Serie A klubjai leginkább az utóbbival álltak hadilábon, ami azt jelentette, hogy a gördülékeny, szemnek is tetszetős Sacchi-stílusból egy fel-alá rohangáló, többnyire eszetlen sprintverseny lett, amelyet egyre gyakrabban szakítottak meg buta szabálytalanságok a darabjaira hullott játéktéren. Ráadásul a legtöbb csapat csak nehezen engedte el a söprögetőt, a 4-4-2-vel pedig még annál is kevesebben próbálkoztak, az elit mögött egyértelműen a 3-5-2-be bújtatott 5-3-2 dominált, amihez minden csapat igyekezett megtalálni a tökéletes 10-est. Az irányítót, aki a támadók mögött, vagy egy amolyan visszavont éket játszva szervezni tudja a játékot, és stabilizálni tudja a felgyorsult iramban egyre instabilabbá váló formációt.

Ahogyan John Foot is megjegyzi, a játék felgyorsult, viszont a meccsek többségének színvonala meg sem közelítette a ’60-as, ’70-es évek olasz bajnokijait. Az emberek mégis jobban meg voltak őrülve a futballért, mint az olasz foci története során valaha. Mégis miért?

és a pályán kívül.

1985-ben a Radio Popolare rádióállomás műsorára tűzi a Bar Sport névre hallgató, profilját tekintve „beszélgetős sportműsort”. A készítők céljai egyszerűek: leszámolni azzal a közhelyáradattal, amit a közszolgálati csatornák zúdítanak az egyszerű szurkolókra hétvégenként. A Bar Sport úttörőként egy szatirikus képet festett a calcióról, olyan pillanatokat villantott fel az aktuális fordulókból, amelyen az átlagember is jól tudott szórakozni, de ami a legfontosabb, pofonegyszerű filozófiájával „mindenkiből kihozta az állatot”. A szurkoló végre úgy érezte, hogy számít a véleménye, és mint kiderült, véleménye nemhogy mindenkinek van, de a Serie A-val kapcsolatban szinte mindenről lehet azt formálni. A Bar Sport forradalmi megközelítése a sportműsorok palettáján roppant népszerűségre tett szert, és ezzel hasonló lavinát indított el a médiában, mint Sacchi a futballpályán. A műsor célja azonban nem az egyszerű „trollkodás” volt. A készítők mögött valós tudás és roppant felkészültség állt, a szatirikus hangnem ellenére a Bar Sportnak esze ágában sem volt degradálni, nevetségessé tenni az olasz focit, példájukat pedig egyre többen követték.

A Radio Popolare forradalmi adásötletén felbuzdulva a televízió képernyőjén is egyre-másra jelentek meg azok a műsorok, amelyek alternatívát biztosítottak a bajnoki fordulók után sótlan, szürke összefoglalót sugárzó tévétársaságokkal szemben. A Mai Dire Gol (csúnya magyar fordításban: Ne igyál előre a gól bőrére!) hasonló vonalon indult el, mint a Bar Sport, vagyis összegyűjtötte a hétvégi forduló mindazon mozzanatait, amelyekről úgy gondolták, hogy megérnek legalább egy-két viccet, humoros bejátszást. Ha valaki átbucskázott egy reklámtáblán, vagy olyan luftot rúgott, hogy a közeli dóm tetején landolt a lába, nem menekült. Ha Pagliuca egy méreteset lepkézett, a felvételt már tették is félre a vágószobában. Ha végképp híján voltak a poénos momentumoknak, akkor mindig számítani lehetett Giovanni Trapattonira, aki szinte hétről hétre szállította az anyagot a Le Interviste Possibili (lehetséges interjúk) műsorszegmensbe. A cirkuszi zenével aláfestett Mai Dire Gol első adásait éppen abban a szezonban sugározta a televízió, amikor Détári Lajos Bolognába szerződött, 1990-ben (a Bar Sport ’90-es VB alatt elért csúcsnépszerűsége után), majd 2001-ig folyamatos vendég maradt a futballszerető olaszok nappalijában.

A szatirikus hangot megütő műsorpalettával párhuzamosan egyre-másra bújtak elő azok a próbálkozások, amelyek kevésbé az élcet, mint inkább a szabadszelleműséget ragadták meg a Bar Sport és a Mai Dire Gol népszerűségének titkából. A függetlenség hullámait meglovagolva (amely, ismételjük: megpróbálta kiirtani a közhelydzsungelt) a „legindie-bb” műsorokat a lokális, helyi tévécsatornák tudták felmutatni. A Telelombardia televíziós társaság értelemszerűen a Lombard régió csapataival foglalkozott kiemelten, vagyis a két milánói gárdával, az AC Milannal és az Internazionale Milanóval, de méretes szeletet kapott a térségben roppant népszerű Juventus is. Ami a Telelombardia műsorainak népszerűségében a legmeghökkentőbb, az viszont az a nem elhanyagolható tény, hogy nem sugározhattak Serie A-s mérkőzéseket, sőt, semmilyen képi anyagot nem adhattak le a pályán történtekről. Mégis, hogy a fenébe lehet egy focis műsor ennyire populáris, ha saját szemünkkel nem a labda útját figyeljük, hanem egy pultnál ülő 4-5 középkorú ember tökéletesen megkötött nyakkendőjét vizslatjuk? A Telelombardia stúdiójában vélemények vihara vonult végig egy-egy Inter,- vagy Milan-mérkőzés alatt, a tökéletes nyakkendőjű férfiak egymásnak dobálták a labdát, amit hol az egyik, hol a másik csapott le, félidőben sorra kerültek elő a pletykák a sztárjátékosokkal kapcsolatban, és még folytathatnánk. A számok mégis azt mutatták, hogy a Telelombardia és más helyi csatornák műsorai legalább annyira nézettek, mint maguk a találkozók, sőt egyes esetekben még túl is szárnyalják utóbbit. A jelenséget legegyszerűbben a kapcsolgatással magyarázhatjuk. Aldo Grassio televíziós kritikus szerint a TV képernyője előtt ülő szurkolók „virtuálisan leugrottak a kocsmába a haverokhoz”, hogy meghallgassák a véleményüket egy-egy szituáció után (tényleg les volt? megérte cserélni a félidőben?). A kínálat robbanásszerű bővülése, a „közülünk valóak” véleményére tartott igény megállíthatatlanul robogott egy eddig mindenhol kitaposatlan úton.

Miközben a közszolgálati műsorok folyamatosan veszítettek monopolhelyzetükből, nem is annyira a háttérben egy bizonyos Silvio Berlusconi tovább dolgozott azon, hogy privát tévétársaságán keresztül egy új korszakba repítse a Milant és ha nagyon muszáj, akkor magát az olasz labdarúgást is.

BOLOGNA ÉS ANCONA

Amikor 1990-ben Détári Lajos otthagyja az Olympiakosz csapatát, és következő állomáshelyének képviselői Zürichben győzködik, az olasz labdarúgás a legtöbb dimenziójában feltörli a padlót mindenkivel, aki Európa térképén profi bajnokságot „üzemeltet” (még távolinak tűnik a Premier League, a ma ismert Bundesliga még szunyókál). Egyrészről a sportszakmai téren Arrigo Sacchi 1986-os megjelenésével (miközben egy Trapattoni, majd Capello is a Serie A-ban alkot), másrészről pedig kommerciális vonalon (amiben nagy segítségre volt az „Italia ’90”, a világbajnokság megrendezése), a példátlan újításokkal és kínálattal. Nem elfeledve azt a tényt, hogy az új trendek megjelenésével legkeresettebbnek számító „tízesek” krémje is a Serie A-ban tologatta a labdát hétről hétre.

1. szín: Bologna, napsütés, de sötét felhők gyülekeznek.

bologna

Détári aláírta a szerződést, újdonsült klubja pedig vállalta, hogy rendezik a Döme felé fennálló adósságokat is a görögökkel. Bologna készen állt arra, hogy bemutassa közönségének a maga Zicoját, Platinijét, Maradonáját. Az igazság az, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy hasonlóval próbálkoztak. A korábbi években a Bologna sorra bukott bele a következő nagy 10-es megtalálásának projektjébe. A finn Mika Aaltonen hiába érkezett kölcsönben az Intertől, inkább volt tudós-, mint művészlélek (a szó szoros értelmében: Aaltonen pályafutása alatt is inkább tanulmányaira helyezte a hangsúlyt). A skandináv baklövés után a Bologna 9 milliárd lírát sem sajnált a Vasco da Gamától, hogy az 1983-as U20-as világbajnokság egyik felfedezettjével, a brazil Geovanival töltsék ki az irányító helyén tátongó űrt. Geovani azonban egy újabb szomorú példája lett az Európában zátonyra futó tehetséges brazil labdarúgók históriájának. Az első millennium utolsó évtizedében a bolognaiak végre úgy gondolták, hogy „Puskás unokaöccsében” végre valahára megtalálták a választ, és Döme lehet az, aki fényes sikerekre vezeti csapatukat.

A Bologna FC 1990-ben ünnepelte fennállásának 81. születésnapját, legnagyobb sikereit azonban a ’20-as, ’30-as években érte el, a legutóbbi bajnoki trófeát pedig az 1964-es esztendőre datálhatjuk. Ráadásul a ’64-es Scudetto az olasz foci legrendhagyóbb körülményei között került a vörös-kékek birtokába, miután a doppinggyanúba keveredett Bolognától először levontak pontokat, majd mégsem, ezáltal Milánó és Bologna között csattanásig feszült az ideg, Dall’Ara ikonikus bolognai klubelnök az Inter elnökének kezei között vesztette életét, ha pedig ez nem volna elég, mindezidáig rendhagyó módon egy „playoff” meccsel döntötték el a bajnoki serleg sorsát egy római találkozón. Valaki drámát emlegetett? Ehhez képest az utóbbi évek leghangosabb sikere a ’89-90-es bajnoki 8. helyezés, amellyel a klub kivívta a KEK indulást a következő szezonra. Mindezt Luigi Maifredi irányításával, aki a tradicionális defenzív felfogással ellentétben egy üdítő, ún. „calcio champagne” stílusban játszatta a Bolognát. Sikerei megkoronázásaként 1990-ben megkapta a Juventus kispadját, ahol az ő és Baggio érkezésével egy izgalmas új fejezet nyitásában reménykedtek. A Juve a 7. helyen zárta a bajnokságot, Maifredi munkáját megköszönték.

1990 késő nyári és kora esti bolognai edzésein Détárinak már nem volt szerencséje a kétségtelenül izgalmas elgondolásokkal megáldott Maifredihez, akinek a helyét Luigi Radice veszi át. Döme első olasz bajnoki mérkőzései nem sikerülnek álomszerűre, három vereség, majd a negyedik fordulóban a Torino ellen egy térdsérülés, ami miatt egy félidő után le kell jönnie a pályáról. Decemberben műtét vár rá, ez pedig azt jelenti, hogy legközelebb 1991. március 30-án térhet vissza egy AS Roma elleni mérkőzésen, méghozzá góllal, de újabb vereséggel. Legközelebb egy duplával jelentkezik a bajnoki címvédő Napoli ellen a 34. fordulóban. A másodosztályba történő kiesést nem lehet elkerülni, de a bolognai publikum mégis lát egy emlékezetes mérkőzést a Stadio Dall’Ara gyepén. Egy évvel korábban ugyanitt lett bajnok a Maradonával felálló Napoli, így minden szem Bolognára szegeződött. 1991-ben pedig itt született meg egy kisebb csoda, a két éve még Serie C1-ben (harmadosztály) futballozó Cagliari 2-1-es sikerével biztosította bennmaradását az első osztályban. Cagliari városát ellepték a szurkolók, az utcák öröménektől és autódudák kánonjától volt hangos, az emberek pedig azonnal szentté avatták a csapat edzőjét. Ki forgatta a varázspálcát a cagliari-i csoda felett? Egy 39 éves fiatal szakember, bizonyos Claudio Ranieri.


kisebb csoda Bolognában: a Cagliari a Serie A tagja maradhat

A szardíniai hőstett viszont csak a kisebbik csodaként hömpölygött az olasz médiában. A szerb Vujadin Boskov irányította Sampdoria öt ponttal megelőzve a lombardiai sztárklubokat begyűjtötte a Serie A bajnoki serlegét. A Samp mindössze háromszor kapott ki 34 forduló alatt, az idegenbeli találkozóin pedig szürreálisnak számító 5 kapott gólt tudott felmutatni. A meglepetésre pedig még egy lapáttal rátett, hogy sikereinek fő kovácsai nem az idegenlégiósok voltak, hanem olyan olasz játékosok, mint Mancini és Vialli. Az olasz bajnokságban életben lévő „3 légiós” szabály nem forgott veszélyben a Sampdoriánál, ahol például olyan világklasszis, mint az ukrán Mihajlicsenko, csak epizódszerephez jutott. A lendület a következő szezonban is kitartott. Bár a bajnokságot a Capello vezette Milan veretlenül nyerte, a Samp egészen a BEK- döntőig menetelt, ahol a Barcelona álomcsapata állította meg őket egy hosszabbításos Koeman-góllal.

Noha Détárinak nem esett nehezére megszoknia az új környezetet (a nyelvet viszonylag hamar elsajátította, bár az első interjúit németül adta, amire a RAI kollégái – nyilván nem szándékosan – egy LAZLO DETARI felirattal válaszoltak), a játék mégsem ment úgy, ahogyan azt a szurkolók elvárták. És ebben csak részben volt ludas a korán összeszedett sérülés. Ahogyan már korábban említettem, az olasz labdarúgás éppen egy traumából készült kikecmeregni, vagy ahogyan Tommaso Pellizzari fogalmazott: egy vallásháború közepén állt. A tradicionális defenzív játékfelfogás (söprögetővel, vagy nélküle), Sacchi 4-4-2-jével szemben. Az idealizmus a pragmatizmussal szemben. Tegyünk a szórakoztatásért, vagy aki arra vágyik, menjen színházba? Ne feledjük, a labdarúgás sokkal több volt már holmi szabadidős tevékenységnél a ’80-as, ’90-es évek Olaszországában. Az olasz klubok többsége nehezen tudott alkalmazkodni az új trendekhez, a kontrollált területeket biztosító területvédekezésből sokaknál egy logikátlan rohangálás jellemezte zónázásnak csúfolt valami lett. Azok a klubok, akik nem tudtak kellően erélyesen állást foglalni egyik vagy másik oldal mellett, elbuktak. Nagy erőlködés volt, aminek tudjuk, mi a vége. Détári képtelen volt maradandót alkotni a Bolognában, mert a Bologna képtelen volt stabilan kiállni a trend mellett, vagy ellene. Döme felidézi, hogy a mögötte játszók inkább átívelték a labdát a feje fölött, ahelyett, hogy odapasszolták volna neki. Egy jól működő rendszerben a társak feladata, hogy a labdát minél hamarabb és minél egyszerűbben a szervezőhöz, a 10-eshez, esetünkben Détárihoz juttassák. Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy a hibrid próbálkozások sarokköve a kellő fizikum felépítése volt. A helyi beszámolók pedig nem egyszer szóltak arról, hogy Détári ebben nem állt a csapat élén.

1991 áprilisában, miközben még folytak a bajnoki küzdelmek, Détári Varesébe utazott, hogy tárgyaljon Adriano Gallianival egy esetleges AC Milan-szerződésről. Arrigo Sacchi Détárit nézte ki a sérült Gullit pótlására, erről viszont „forró dróton” értesült a Juventus is. Végül egyik szerződésből sem lesz semmi. Sacchi a válogatottnál köt ki, a helyét átvevő Capello nem tart igényt Détárira, a Juventus pedig nem hajlandó annyit fizetni Döme játékjogáért, amennyit a kieső Bologna kér. Détári elkezdheti a felkészülést a másodosztályú küzdelmekre.

Illetve mégsem. Maifredi távozik Torinóból, az edző nélküli Juventus pedig magával viszi amerikai túrájára Détárit, aki játszik is a felkészülési mérkőzéseken. Amint fény derül az új szakvezető kilétére, Lajosnak ismét úszik a torinói szerződés, Giovanni Trapattoni nem kér Détáriból. Mondani sem kell, a bolognai szurkolóknak nem esik a legjobban, hogy a papíron legnagyobb sztárjuk élő szerződéssel a zsebében Juventus-öltönyben díszeleg a tengerentúlon.

Első Serie B-s szezonja az utolsó is. A Bologna nem tudja kiharcolni a feljutást, hiába Gigi Maifredi (akit egyébként Détári a sikertelenség egyik okaként nevez meg) és a tűzoltóként érkező Nedo Sonetti. 1992 nyarán az Udinese és az Ancona is a kérők között szerepel, végül utóbbihoz kötelezi el magát. Az Ancona története során első Serie A-s szezonjára készült, ráadásul a feljutást éppen a Bologna ellen vívta ki 1992 tavaszán.

2. szín: Ancona, rekkenő hőség, majd hirtelen zápor a Stadio del Conero felett.

ancona

Ezzel megkezdődik Détári olasz pályafutásának legjobb szezonja, pontosabban félszezonja. Első öt találkozóján hiába kap ki az Ancona (18 gólt kapnak), Lajos minden mérkőzésen betalál, 12 lejátszott forduló után pedig 8 találatnál jár. A 7. és 8. gólját ráadásul az Ancona új stadionjának első tétmérkőzésén szerzi, amikor 3-0-ra verik az Intert, amelyik éppen a városi rivális Milan hegemóniáját igyekszik megtörni. Gigi Garanzini, a Corriere della Sera tudósítója szerint az esős vasárnap délutánon Détári volt az egyetlen, „az igazi bajnok”, aki felismerte, hogyan kell a vizes pályán játszani. Döme közel volt a mesterhármashoz is, amikor a 83. percben egy újabb Inter-bakit kihasználva lecsapott a labdára, eltolta a kapus mellett, egy remek csellel még elfektette az utolsó védőt a gólvonalon, mielőtt azonban a kapuba passzolhatott volna, érkezett egy becsúszás hátulról, így Fabio Lupo elé került a labda, aki nagyjából 93 centiméterről nem hibázott. A mozdulatsor, ami a gólhoz vezetett, annyira látványos volt, hogy a hivatalos tudósítások végül Détári gólpasszával jegyezték fel a kegyelemdöfést, a hazaiak harmadik találatát. Amíg Pellegrini, az Inter elnöke egyértelműen a körülményeket okolta, Nicola Berti, a vendégek középpályása így nyilatkozott: „kár lenne a körülményekre fogni, a pálya talaja nem volt túl mély, egyszerűen csak megállt rajta a víz, mindhárom gólt egyéni hiba előzte meg”.

Az 1992-es Anocna-Inter Détári olasz kalandjának egyik legfényesebb momentuma volt, amit a hátralévő tavaszi idényben nem tudott megismételni. Január 10-én még egy gólt szerzett a Pescara elleni 4-3-as vereség alkalmával, a szezon második felében viszont az Ancona mindössze két győzelmet tudott felmutatni, ami azt jelentette, hogy Détári egy újabb olasz klubbal élhette át a kiesés tragédiáját a Bologna után.


Détári legemlékezetesebb olasz mérkőzése, az anconai stadionavatón

1993 tavaszán Détári egy váratlan telefonhívást kap, Roberto Mancini, a Sampdoria támadója hívja őt fel. Mancini kiváló kapcsolatot ápolt a klub vezetőivel, így az átigazolásokba is beleszólása volt, a következő kiszemeltje pedig Détári volt, akit a csapathoz akart csábítani. Döme már nem először élte meg, hogy elhúzzák előtt a mézesmadzagot, majd hoppon marad. Az Ancona ugyebár kiesett a másodosztályba, de hasonló utat járt be Détári korábbi egyesülete, a Bologna is. A bolognaiak a harmadosztályba zuhantak, csődeljárás indult a klub ellen, ami azt jelentette, hogy mindenféle átigazolási üzletből ki voltak zárva. Ekkor ütött vissza az, hogy az utóbbi évek csapatváltásainál Détárinak mindig megígérték, hogy „elrendezik a fennálló adósságokat”. Kiderült, hogy egyáltalán nincs tisztázva, kinél van hivatalosan Détári játékjoga. A zűrzavar azt jelentette, hogy Dömének ideiglenes játékengedélyhez kellett volna folyamodni a FIFA-nál, ezzel pedig minden komolyabb ajánlat elúszott volna. A káoszból egy kiút volt: hazajönni Magyarországra.

Kórus: Diventa ciò che sei, avendolo appreso.

Noha 1993 őszén még visszatér a Serie A-ba a Genoához, Détári Lajos olaszországi kalandja egy befejezetlen üzletként fog elraktározódni a futballszerető emlékezetében. Döme egy számára tökéletes környezetben találta magát, ami azonban nem adományozta meg a siker ízével. Pályafutása csúcsán játszhatott a korszak csúcsbajnokságában, amit utána talán csak Gera Zoltán mondhat el magáról, aki a 2000-es évek közepén igazolt a Premier League-be. Tehetségével nem lehetett vitatkozni, egyértelműen helye volt a világ legjobbjai között, vagyis a Serie A-ban. Sőt, igazából személyisége is maximálisan illeszkedett a ’80-as éveket még magán hordozó ’90-es évek eleji olasz labdarúgó-társadalomba. Ellentmondásnak tűnhet, de végül ez is vezetett „vesztéhez”. A calcio tudta, hogy a futballtörténelemnek abban a pillanatában ő az, aki megszabja, hogy mikor vesz levegőt a legcsodálatosabb játék a kontinensen, ő az, aki magára veheti a vezető kisebbség szerepét, és magáévá teheti azt. Az olasz foci szabályozta a labda szívverését, igazította azt az italo disco lükető ritmusához, és tette őt hétről hétre a televízió képernyőjére. Détári Lajosnál tökéletesebb szereplőt – mégha nem is a főszerepre – nem is castingolhattak volna a korszak legkiemelkedőbb színjátékához. Bő három esztendő alatt Döme megfogadta Pindarosz tanácsát, és azzá vált, aki volt.

Esszenciális anyagok a témához:

John Foot: Calcio – A History of Italian Football (2007) https://www.bookdepository.com/Calcio/9780007175758

Pietsch-Détári: Détári – Az utolsó magyar világsztár (2013) https://bookline.hu/product/home.action?_v=_&id=123251&type=22

Massimo Bencivenga: Lajos Détári, l’ultimo genio magiaro (2016) http://zonacesarini.net/2016/03/21/lajos-detari/

 

Belovai György

Advertisements