Tűkön ülve várjuk a BL-elődöntőket, ahol ismét madridi belharc következik. Zidane vs. Simeone, Ronaldo vs. Griezmann és még sok más gigász párharcaként lehetne leírni az összecsapást, mi azonban Germán Burgost szemeltük ki felvezetőnk alanyaként, az egykor extravagáns kinézetű argentin kapust, akihez képest Diego Simeone egy galamblelkű szelíd teremtés.

Egy szeptemberi szerda este, a spanyol labdarúgó bajnokságban hétközi fordulót rendeznek, pedig mindössze a második játékhétnél tart a 2002-2003-as kiírás. Az Atletico Madrid első hazai bajnokijára készül az új szezonban, miután a nyitó fordulóban Julio Baptista góljának köszönhetően 1-0-s vereséggel távoztak Sevillából. Az idegenbeli vereség nem javított a közhangulaton, amire rányomta a bélyegét az előző idényben produkált 12. helyezés a La Ligában. Ha másért nem, egy valamiért azonban megérte a késő nyári hétköznap estét a Vicente Calderonban tölteni, és ha csak egy pillanatra is, de fellobbantani a lelkesedés hét esztendeje szunyókáló lángját. Minden szem egy argentin középpályást pásztáz, ahogy a játékosok kifutnak az Albacete elleni mérkőzés bemelegítéséhez. A legtöbben azért jöttek ki korábban a stadionba, hogy lássák, ahogy a klub élő legendája, Diego Pablo Simeone az 1996-os csoda után, amikor az Atletico Madrid bajnok és kupagyőztes tudott lenni, újra a matracosok színeiben fusson a Vicente Calderon gyepére, és másodszor is karaktert szabjon csapatuknak. Simeonét hatalmas taps fogadja, ahogy jobbján Germán Burgosszal, a klub kapusával fut ki megkezdeni a bemelegítést. El Cholo honfitársa legalább annyira a szurkolók szívébe lopta magát, mint Simeone. Két év száműzetés után 2002-ben az ő vezetésével az Atletico Madrid újra a spanyol elsőosztályban szerepelhetett. A nagy hős és a kis hős. De mindketten igazi hősök. A matracosok hívei egy ideig elidőztek a látványon, ahogy Burgos és Simeone kifutnak a zöld gyepre, aztán gyorsan a legújabb kedvencükre fordították tekintetüket, a fiatal Fernando Torresre.

Kellemes tavaszi estére forduló napsütéses keddi késő délután az angliai Leicester városában. A Diego Simeone vezette Atletico Madrid arra készül, hogy negyedik Bajnokok Ligája részvételéből harmadszor is legalább elődöntőig jusson a legrangosabb európai kupában. Kilencven perc után a feladat teljesítve, a madridiak összesítésben 2-1-gyel bejutottak a legjobb négy közé. Bő tizenhárom esztendővel a szeptemberi Albacete elleni bajnoki után a matracosok szurkolóinak lelkesedése talán soha nem látott magasságokat ért el. A szurkolók és a kamera is Diego Simeonét pásztázza, feltűnik a képen a veterán Ferndando Torres is, és valahol a háttérben, Simeone közvetlen közelében a 2003-as edzéstárs is, Germán Burgos is felbukkan, ezúttal a másodedző szerepében.

A következő történet nem Simeonéról és nem is Fernando Torresról fog szólni, hanem El Cholo jobbkezéről, Germán Burgosról.

burgosuno.jpg


ÉS TALÁLKOZIK A FERRO SIKERKOVÁCSÁVAL?

Germán Adrián Ramón Burgos 1969. április 16-án született a Buenos Airestől nagyjából 400 kilométerre található Mar Del Plata városában. Ahogyan a legtöbb argentin kölyök, napjának legtöbb részét az utcán töltötte, ahol kisebb-nagyobb megszakításokkal éjjel-nappal pattogott a labda. Szülei a kezdetektől fogva kiválasztottként kezelték Burgost (ebben segít, hogy európai gyökerekkel, spanyol, olasz felmenőkkel rendelkezik), akinek kivételes labdaérzéke van, amit leginkább a kapuban tud kamatoztatni, legyen az két földre dobott póló a szűk utcákon, vagy az öntött kapuvas a város futballpályáján.

Profi pályafutását a ’80-as évek meglepetés sikercsapatánál a Buenos Aires-i Ferro Carril Oestenél kezdi. A Ferro viharos sikereinek kulcsa, ami két Primera División bajnoki trófeában nyilvánult meg, a klub irányítását 1979-ben átvevő Carlos Griguol személye volt. Griguol azt a Carmelo Faraonét váltja a kispadon, akivel a Ferro sikeresen visszakapaszkodott az első osztályba, komolyabb terveket azonban nem dédelgetett Faraone és a csapat. Griguol első feladata tehát az volt, hogy kiölje játékosaiból a kishitűséget, amit az utóbbi esztendők sikertelensége okozott a fejekben. „Amikor elkezdtük a bajnokságot, a meccsek után mindenki a kiesés ellen harcoló csapatok meccseinek eredményeiről kérdezősködött. Egy évbe telt, hogy változtassak ezen a hozzáálláson” – idézi fel Carlos Griguol. A szisztematikusan felépített, újrakreált önbizalom eredménye pedig az lett, hogy 1982-ben története első bajnoki címét ünnepelhette a klub, amit 1984-ben megismételt. Hiába az óriási ugrás öt éven belül, a siker nem volt meglepetés- vagy csodaszerű, sokkal inkább Griguol lépésről-lépésre tervezett munkája, ami majd visszaköszön 30 esztendő múlva, amikor Burgos az Atletico Madridnál készül hasonlót végrehajtani.

Griguol titka a taktikában és „azon túl” rejlett. Ez utóbbit két elemre oszthatjuk: motiválni a játékosokat, ha kell arcon vágni őket, és kvázi beléjük verni, hogy mire képesek, illetve a keret hiányosságait a klubon belül, az utánpótláscsapatok révén megoldani, de semmiképpen sem sztárokat igazolni dollármilliókért. Az argentin sajtónak és futballközegnek a Griguol-reform ezen részével még nem is lett volna akkora problémája. A gond a csapat játékával és az azt követő sikerrel kezdődött. A Ferro azt a területvédekezést, zónázást preferálta, ami a kor argentin labdarúgásában unikumnak számított, ahol a legtöbb csapat a test-test elleni, szoros emberfogásos, izzadtságszagú, igazi harcos focit helyezte előnybe. Griguol csapata ezzel szemben zónázott, amit pár éven belül szinte tökélyre fejlesztettek köszönhetően a Ferro kosárlabdacsapatának. Griguol és Leon Najnudell, a kosarasok sikeredzője gyakran jártak össze, hogy egymás mérkőzéseit elemezzék videón, észrevételeket tegyenek egymásnak és a jó ötleteket lenyúlják a saját szakáguk számára. A területvédekezés mellett Griguol a letámadás hatékony alkalmazásával rakta le a siker alapjait. „Számunkra egyértelmű volt, hogy 90 percig állandóan futunk és játszunk, az ellenfélnek mindig kínszenvedés és „feláldozás” volt a Ferro ellen meccselni” – emlékszik vissza Griguol. A Ferro kivételes fizikai állapotban volt, az argentin élvonalban legalábbis egyedülálló mennyiséget futottak, ennek a játéknak pedig velejárója volt, hogy a játékosok alkalomadtán pozíciót cseréljenek a játéktéren, ez viszont nem bontotta meg a taktikai harmóniát.

Az 1982-es bajnoki címet még egy követte Griguol irányítása alatt a Ferronál. 1984-ben a River Plate elleni döntőben érte el zenitjét a Ferro játéka, amikor összesítésbeli 4-0-s vezetésnél a River szurkolóknak elegük lett a látványból, és inkább lángra lobbantották saját szektorukat. Ezzel a második mérkőzés félbeszakadt, sosem folytatták, vagy játszották újra, a bajnoki címet a Ferrónak ítélték. A Ferro azonban nem mindig parádézott, ha a sikerről és a begyűjtendő három pontról volt szó. Ahogyan Jonathan Wilson fogalmaz: „mesterei voltak annak, hogy vezetés után megöljék a játékot”, ezért az argentin sajtó sem tudott dűlőre jutni a Ferro felemelkedésével (unalmas? antifoci? hagyományokat semmibe vevő?).

ferro82.jpg
A Ferro 1982-es bajnok csapata

Noha Germán Burgos nem lehetett aktív részese a Ferro legnagyobb sikereinek, a sors mégis úgy hozta, hogy 1989-től együtt dolgozhatott az első csapatnál Griguollal, aki egy év kitérő után, amit a River Plate-nél töltött, 1988-ban visszatért korábbi sikereinek helyszínére. A híres becenevét azonban még Griguol első regnálása alatt kapta, magától a trénertől, amikor 16 évesen felhívták a felnőttek edzésére. „Fiam, te akkora vagy, mint egy majom (mono)!” – mondta Griguol a nyúlánk tinédzsernek, aki először kapta meg a lehetőséget, hogy a nagyokkal eddzen. Burgost attól a pillanattól fogva elkísérte a becenév, európai pályafutása során legtöbbször már csak „Mono” Burgosként emlegették.

A fiatal Majmot nem lehetett bezárni egy ketrecbe. Noha legotthonosabban a kapuban mozgott, Griguol tanácsára (is) az utánpótláscsapatoknál a mezőnyben is megfordult. Többször játszott a védelem közepén, ami nagyon sokat segített neki abban, hogy megértse a védelmi mechanizmusokat, a mozgásokat, a sikeres defenzív taktika elemeit (amit később edzői pályafutása során felhasználhat). A hasznos kitérőnek egy kihagyott tizenegyes vetett véget, ami Burgos elmondása szerint végképp megszilárdította abban a hitében, hogy ő kapuskesztyűvel a kezén született, sorsa pedig a gólvonalhoz köti. A korábbi évek „kettős szerepe”, valamint a futball evolúciója is segítette abban, hogy egy egyedi stílust alkosson kapusként, amivel az új portás-mozgalom egyik úttörőjeként tartották számon. Griguol elvárta kapusaitól, hogy ők is aktív résztvevői legyenek a játéknak, egy-egy támadásépítésnek. Ehhez pedig az kellett, hogy a hálóőr jól passzoljon, higgadt maradjon, és jól lássa azokat a passzsávokat, amiket esetenként neki kell bejátszani, vagy talán még többször is, neki kell elzárnia, egyfajta söprögetőként. Burgos egy későbbi interjúban így is nevezi magát: portero-jugador, amit talán a mezőny-kapus kifejezéssel lehet a legjobban lefordítani. Burgos az elsők között volt, akik egyfajta söprögetőként játszottak és legtöbbször a lehető legrövidebb időn belül lábbal próbálták megjátszani a labdát. Ne feledjük, legjobb esetben is évekkel a „hazaadásszabály” bevezetése előtt járunk (1992), ami megtiltotta a kapusoknak, hogy egy (lábbal történő) szándékos hazaadást kézzel szelídítsenek meg, magukhoz öleljenek.

Burgos maga sem tagadja, hogy rendkívül sokat köszönhet első edzőjének, Carlos Griguolnak. Az elsők között volt, akik szobrot követeltek a Ferro Carril sikerkovácsának Argentinában („az ottaniak nem veszik észre, hogy mennyit köszönhetnek neki”). Azt szokták mondani, hogy mindig az első benyomás a legerősebb, az hagyja a legnagyobb nyomot az emberben. Amit manapság a Majom Simeonével karöltve véghezvisz az Atletico Madridnál, az sok helyütt visszhangozza azt, amit Griguol teremtett meg a ’80-as évek Ferrójánál. A motiváció és a pszichikai felkészítés fontossága, a szisztematikus, „mérkőzésről-mérkőzésre” struktúra, valamint az, hogy az aktuális ellenfélnek, ha lehet, legyen kínszenvedés ellenük játszani. A labdarúgás nyilvánvalóan változott és azóta is változik, de szemmel láthatóak azok a kulcsjegyek, amelyek megerősítenek abban minket, hogy Germán Burgos edzői pályafutásának alakulásában is óriási szerepet játszik az a pár év, amit Griguol kezei alatt tölthetett.

Germán Burgos legnagyobb sikereit a River Plate-tel éri el, akikhez 1994-ben igazol a Ferróból és első szezonjában máris Apertura-bajnoki címet ünnepelhetett, méghozzá egyedülálló, veretlen teljesítménnyel. A Riverrel 4 Apertura- és 1 Clausura-címet gyűjtött be, igazi közönség kedvenccé vált egyedi játékstílusának és öltözködési szokásainak is köszönhetően. Miután a Riverből a válogatottba is meghívót kapott, pályafutásának következő állomása nem lehetett más, mint Európa.

burgosriver.jpg


ÉS KIÜT EGY ESPANYOL JÁTÉKOST?

Amikor a Majom Európába érkezett, nem feltétlenül miatta volt hangos a sajtó, inkább az ő igazolását elősegítő ok volt az, amelyik magának követelte a címlapokat. Germán Burgost Carlos Ángel Roa pótlására szerződtette a Mallorca. Roa a ’90-es évek legnagyobb argentin kapusa volt, akinek a teljesítményét leginkább kiscsapatok kamatoztatták. Hazájában, Argentínában zsinórban háromszor sikerült a dobogón végezni a Lanús portásaként. Amikor 1997 nyarán a La Ligába frissen feljutott Mallorca a Lanús szakvezetőjét, Héctor Cúpert bízta meg a csapat irányításával, az egykori Ferro-legenda mellett Roa is Spanyolországba tette át székhelyét. A Mallorca az elvárásokon felül teljesített, Roa első szezonjában 5. lett a csapattal, a következő idényben pedig egyenesen a harmadik helyig repült a Mallorca. Az argentin kapus ráadásul mindkét szezonban Zamora-díjat kapott, vagyis a bajnokságban ő kapta a legkevesebb gólt (második évében fele annyi gólt kaptak, mint az előttük végző Real Madrid). Miután a 97/98-as Spanyol Kupa kiírás győztese az a Barcelona volt, aki abban az évben bajnokságot is nyert, ezért a kupadöntő vesztese, a Mallorca is indulhatott az európai kupákban. Jutalmuk egy KEK-döntő lett, amit a Lazioval szemben buktak el. A következő idényben azonban már a Bajnokok Ligája várt a bajnoki bronzérmes Mallorcara, amit viszont kénytelenek voltak Roa nélkül megvívni. Roa időközben Argentínába utazott egy hetednapi adventista közösséghez. A vallási közösség abban hitben élt, hogy 2000-rel eljön a világvége, így 1999 az utolsó év, amikor még eggyé válhatnak Istennel. Roa is ebben a meggyőződésben élt, ezért hátrahagyta Mallorcát, és elzárta magát a külvilágtól, egyben csapatától is. Miután 2000. január 1-én ugyanúgy felkelt a Nap, ahogyan az előző évezred utolsó napján, Roa visszatért száműzetéséből, ekkor azonban már több vetélytársa is akadt korábbi csapatánál (az sem segítette a helyzetét, hogy vallási szokásaihoz hű maradva, pl. szombaton nem játszhatott mérkőzést).

Miután Roa önszántából hagyta ott pályafutása csúcsán a profi labdarúgást, a Mallorcánál evidensnek tűnt, hogy a következő tehetséges argentin kapust csábítsák Spanyolországba. Választásuk Germán Burgosra esett, aki az utóbbi években sikert sikerre halmozott a River Plate csapatával. Burgos mallorcai kalandja azonban nem sikerült a legfényesebben. Első szezonjában 10 bajnoki találkozón védett, legemlékezetesebb momentuma azonban nem egy káprázatos védés, hanem egy hatalmas kiütés lett.

1999. november 21-én az Espanyol elleni mérkőzésen egy szóváltás után, játékszituáción kívül valósággal kiüti az ellenfél játékosát, Manuel Serranót. A játékvezető nem észleli az esetet, a videofelvételek azonban elég bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy Burgost 11 mérkőzésre eltiltsa a szövetség. Burgosnak ez a liga történetének harmadik legsúlyosabb büntetését jelentette, Serranonak pedig rövidtávú memóriavesztést és egyéb sérüléseket. Burgos azzal védekezett, hogy Serrano a „puta sudaca” (kurva déli) rasszista felhangú jelzőt intézte hozzá, ezt azonban nem tudták bizonyítani. A 12. forduló történései megpecsételték Burgos mallorcai pályafutását, aki abban a szezonban már nem is védett több mérkőzésen, a következő szezonban pedig csupán 1 bajnoki jutott neki. Igaz, akkor már egy újabb argentin portással, Leo Francóval kellett felvennie a kesztyűt.

ÉS FELJUTTATJA AZ ATLÉTIT, MAJD BEMUTAT A RÁKNAK?

A kapusnak olyannak kell lennie, mint egy vadászó tigrisnek” – ezt már egy 2001-es interjúban mondja a Majom. Könyörtelennek, azonban türelmesnek is, hiszen előfordulhat, hogy akár 20 percig sem találkozik a labdával, a zsákmánnyal, amikor azonban eljön a pillanat, akkor nem ismerhet kegyelmet a kapus, a vadász. Ekkor már az Atletico Madrid játékosa, azé az Atletijé, amelyik második szezonját tapossa a spanyol másodosztályban. Talán itt ismeri fel először, hogy milyen felelősség nyugszik a vállán és milyen fontos, hogy valódi vezetője legyen a csapatnak. Burgos itt is közönség kedvenc lesz, könnyen megközelíthető, jó humorú embernek írják le, aki mindig mosolyogva válaszol az őt kérdező riportereknek. A rocksztár külső és a jópofa természet a pályán nem nyomja el a vezetői ambíciókat. „Tudom, hogy vezetőnek kell lennem, én is tagja vagyok a gerincnek”. A gerinc pedig az 1-2-5-9, vagyis azok a pozíciók, amelyek a pálya középső vonalában helyezkednek el. A váz legfontosabb pontján pedig maga Burgos helyezkedett, az 1-es posztján, kapusként, „a többiek a bordák” – tette hozzá kedélyesen.

Az Atletico Madrid a 01/02-es szezon végén feljutást ünnepelhetett, ami egy kisebb reménysugárként fénylett fel a Vicente Calderonban, hogy a klub elérheti még azokat a magasságokat, mint 1996-ban. Burgos valóságos vezérré nőtte ki magát, a mallorcai mellékvágány után ismét úgy érezte a bizalmat, mint annak idején a Rivernél, vagy még korábban a Ferrónál. Ebben pedig sokat jelentett az, hogy ismét egy olyan edzővel dolgozhatott együtt, aki óriási hatást gyakorolt rá akkor és a későbbiekben is.

Luis Aragonés Burgosszal együtt került a Mallorcától a fővárosba, a matracosok korábbi legendája pedig újra első számú kapusként számolt a Majommal a másodosztályban. Aragonés korábban három ízben is, összesen 13 esztendeig irányította azt a csapatot, amelyben játékos pályafutása alatt a legtöbb mérkőzést játszotta. Feladata most az volt, hogy feljuttassa az Atlétit az élvonalba. Aragonés nem csak a bizalom szintjén volt olyan hatással Burgosra, mint korábban Griguol. Régi-új mestere is elvárta, hogy a Majom kamatoztassa azokat az értékeit, amelyek a mezőny-kapusok első generációjához kötötték. Vagyis bátran merjen játékba avatkozni, bízzon a labdakezelésében, ha kell, a 16-oson kívül is. Ez persze két oldalról is visszhangot váltott ki. A szurkolók – hiába hűlt meg néha ereikben a vér – legtöbbször imádták, ahogy a lobogó fürtjeit piros baseballsapkával megzabolázó Burgos „kockázatot vállal”. A sajtó pedig egy újabb témát talált, amiről írni tudtak. „Sokan mondják, hogy ez az én őrültségem, de minderre Aragonés mester kért meg” – magyarázta a sajtónak, akik a szokásos „őrült kapus” figuráját látták a Majomban.

Az Atletico Madrid és Burgos is szárnyalt a második vonalban, a kitűnő szezonba még egy kisebb autóbaleset is belefért. A szurkolók étvágya azonban csak most nőtt meg igazán: ha már újra az első osztályban szerepelnek, a bajnoki cím sem lehet olyan messze! Burgos azonban takaréklángon próbálja tartani a lelkesedést, a nagy jelszavak helyett megjelennek azok a nem pusztán retorikai elemek, amelyek később a Simeone vezette Atleticót is jellemzik. „A terv az, hogy lépésről lépésre (paso a paso) haladjunk” – fogalmazza meg a saját és klubja filozófiáját az ekkor már sok csatát megélt Burgos. A paso a paso hasonlóan cseng, mint a partido a partido, ami szinte hivatalosan is a mai Atletico Madrid filozófiája. Burgos szerint a frissen feljutott fővárosiaknak minden mérkőzést úgy kellett felfogni, mint egy bajnoki döntőt.

Az első nagybetűs döntőt a 18. fordulóban játszották, a Santiago Bernabéuban lejátszott mérkőzés pedig a talán legtöbbet felidézett 90 perc Germán Burgos matracos pályafutásából. A mérkőzés több szempontból is különleges volt. Az Atletico Madrid három éve az első madridi derbijét játszotta az ősi rivális Real ellen, a hazaiaknál pedig a két gigasztár, Zidane és Figo is első Atletico elleni rangadójukra készültek. A mérkőzésen három tizenegyest ítélt meg a játékvezető, emellett kiosztott kilenc sárgalapot és két piroslapot. Hazai oldalról Ivan Helguera már a 13. percben mehetett zuhanyozni, míg a vendégektől Garcia Calvót kellett idő előtt az öltöző felé irányítani. Miután Javi Moreno büntetőjével megszerezte a vezetést az Atletico Madrid, a Real két, az első félidőben szerzett Figo-góllal megfordította a találkozót. A második félidőben Roberto Carlos egy újabb tizenegyest harcolt ki, amihez ismét Figo állt oda. Ahogyan az első rúgásnál, úgy most, a másodiknál is megpróbálta megzavarni a portugált Burgos. „Megint jobb oldalra fogok elvetődni!” – kiabálta Figo felé, utalva arra, hogy az első félidőben is a jobb keze felé vetődött el. Akkor Figo a másik irányba bombázta a labdát, most azonban pontosan Burgos irányába lőtte a játékszert. Burgos, ahogyan ígérte, a jobb keze felé ugrott el, Figo lövése legalább olyan erős volt, mint az első próbálkozás, az irányzékkal azonban gond volt. A labda elemi erővel találta el Burgos arcát, akinek a haja megszabadult a baseballsapka fogságából és egy pillanatig öntudatlanul esett a kapu bal oldala felé. Burgos kivédte a tizenegyest. Az orrával. Miután feltápászkodott, a labda már a játéktéren kívül volt, megtörölte vérző orrát, Figo pedig rendkívül sportszerűen odament az Atletico hőséhez. Burgos ezzel megakadályozta, hogy a portugál mesterhármast szerezzen, a Real pedig begyűjtse a három pontot. A mérkőzés szinte utolsó pillanataiban ugyanis szabadrúgáshoz jutott az Atletico, amit Demetrio Albertini értékesített, beállítva ezzel a 2-2-es végeredményt. A spanyol sajtó napokig Burgos orr-hárításával foglalkozott, amivel az argentin pontot mentett a frissen feljutott Atleticonak az ősi rivális, Real otthonában.


A sokat emlegetett hárítás

A 02/03-as szezont a 11. helyen zárta az Atletico Madrid, a szezon második felében azonban szörnyű hírt kapott Germán Burgos. „Emlékszem egy asztalnál ültem, amikor odajöttek és közölték, hogy veserákom van. Miért? – kérdeztem, egyszerűen nem fogtam fel. Aztán csak annyit mondtam, hétfőn műtsenek, mert vasárnap még meccsünk van” – emlékszik vissza a lesújtó hír fogadására Burgos. A Majom már két hete nem vett részt az edzéseken, első diagnózisra egyszerű megfázás miatt. A további vizsgálatok mutatták ki a daganatot a szervezetében. „Először nem akartam senkinek sem szólni róla. Aztán elmondtam édesanyámnak, aki sírva fakadt. Én pedig csak azt mondtam neki: nyugi, anyu, egy nagyszerű orvosról van szó, ahhoz képest, hogy csak egyik szemére lát.” Burgos a legnehezebb pillanatokban is azt az oldalát mutatta, amiért minden csapatánál imádták a szurkolók: jó kedéllyel, pozitív szemlélettel, viccel próbálta enyhíteni a feszültséget. 2003. március 1-én sikeresen megműtik, az első sajtótájékoztatóján egy Gracias! Gracias! Gracias! (Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm!) feliratú pólóban jelenik meg és nem hazudtolja meg önmagát. „Ha valaki meglát egy szál cigivel sétálni az utcán, nyugodtan szóljon rám!” – utalva ezzel arra, hogy a 17 éves kora óta komoly dohányos Burgos szerint a daganatot a cigaretta okozta. Orvosai ezt nem erősítik meg, de elismerik, hogy más toxikus anyagokkal egyetemben a dohányzás is közrejátszhatott a veserák kialakulásában. Miután kiengedték a kórházból, Burgos hozzálátott, hogy visszanyerje régi formáját. Órákat töltött bezárkózva az edzőteremben, miközben a külvilág ebből csak a bentről kiszűrődő rock-ritmusokat érzékelhette. A Majom elszánt volt, hogy visszatér a pályára.

gracias.jpg

Germán Burgos legyőzte a rákot, korábbi formáját azonban nem tudta visszanyerni. A 03/04-es szezon lesz az utolsó éve aktív játékosként, az a szezon, amikor Diego Siemone újra magára ölthette az Atletico Madrid színeit, a két argentin pedig a válogatott után klubszinten is egy csapatban dolgozhatott együtt. Utolsó mérkőzését a Sevilla ellen játszotta a Király Kupában, stílszerűen ez sem marad visszhang nélkül. A negyeddöntő első mérkőzésén, a hazai pályán játszó Atletico 4-0-s vereséget szenved, a sajtóban pedig megjelentek olyan hírek, hogy Burgos sérülten vállalta a játékot. A klub hevesen tiltakozott, Manzano, a vezetőedző már korábban sem számolt Burgosszal, aki nem megfelelő fizikai állapotban volt, de állítása szerint a kupameccsen nem sérülten védett. Végül magának a Majomnak kellett a sajtó elé kiállni és helyesbíteni verzióján. Nem azt mondta, hogy sérülten játszott, hanem a mérkőzésen, egy szituációnál sérült meg. A két fél hallgatólagosan megköszönte egymásnak, Burgos pedig már nem játszott többet piros-fehérben.

Burgos így sem maradt a háttérben, miután egy márciusi Celta Vigo – Racing Santander mérkőzés kapcsán bukkant fel a neve. A mérkőzés előtt Burgos felhívta Regueirót, a Racing csatárát, beszélgetésükben pedig arra utalt, hogy ha lehet, ne nagyon igyekezzen a Celta kapuja előtt. Amennyiben jól teszi a dolgát, még 45.000 euró is ütheti a markát. Regueiro azonnal a klubhoz fordult, akik pedig a szövetség elé vitték az ügyet. Burgos azzal védekezett, hogy pusztán poén volt az egész ötlet és csak viccelni akart. Az Atletico – ha nem is teljes vállszélességgel, de – kitartott Burgos igaza mellett, a spanyol szövetség pedig nem tudott bizonyítékot felmutatni az ügyről. Hogy a konspirációs teóriák rajongói is örüljenek, a Celta-Racing meccs 4-4-es eredménnyel ért véget, mindkét oldalon 2-2 tizenegyessel.

Noha Burgos Atleticos pályafutásának végét szerencsétlen események árnyékolták be, a csapattal történt heroikus feljutás, valamint az, hogy betegsége alatt totális támogatást biztosítottak neki és családjának (a klub elnöke, Jesus Gil három órán keresztül várakozott Burgos nejével a kórházban), meggyőzte őt arról, hogy az Atletico Madrid kivételes szerepet töltsön be az életében. 2004-ben otthagyta Simeonét és társait, de talán legbelül érezte, egyszer még dicsőségesen tér vissza a Vicente Calderonba.

ÉS MUZSIKÁL, DE AZTÁN AZ ASSZONY ELKÜLDI EDZŐSKÖDNI?

A Majom aktív pályafutása után kezébe ragadta a gitárt, és annak élt, amit a foci mellett a leginkább szeretett: a rockzenének. Saját együttesével „turnézott”, a The GARB-bal (ami a Germán Adrián Ramón Burgos monogramja), miközben fejében tartotta, amit még fiatalként Argentínában tanult: egy kapusnak mindig kell, hogy legyen egy B terve. Fiatalon megtanult angolul, és „másodállásnak” a zenét választotta. „Nappal a labdarúgás, éjszaka a zene. Keverni viszont nem ajánlatos” – ez volt Burgos mottója játékos pályafutása alatt. És valóban, a zene néha még fontosabbnak is tűnt, mint a pálya és környéke. Az ominózus Serrano-eset után, amikor 11 mérkőzésre eltiltották, a Mallorca vezetőit az sem igazán segítette abban, hogy hitüket megtartsák kapusukban, hogy Burgos a felszabadult időt arra használta, hogy egy rockfesztivált szervezzen, ahol saját lemezét promótálhatja.

Miután 2004-ben szögre akasztotta a kesztyűt, a zene nem volt elégséges ahhoz, hogy kellőképpen lekösse az életvidám Burgost. A Majom egyre több időt töltött otthon, a felesége pedig saját elmondása szerint már nem bírta nézni, ahogy bezárva él a lakásukban. Elküldte hát férjét, hogy foglalkozzon ismét a labdarúgással. A súlyos kilókkal felszerelkezett Burgos aztán megszerezte az edzői képesítést, egy olyan évfolyamban, ahol ilyen nevek röpködtek: Karanka, Hierro, Pellegrino (Benitez asszisztense volt az Internél), és az a Pochettino, aki manapság azon igyekszik, hogy valami értékeset mutasson fel a Tottenham égisze alatt. Burgos első munkájára sem kellett volna sokat várni, hiszen Simeone Argentínába invitálja őt, hogy az Estudiantesnél dolgozzanak együtt. Burgos ezt még visszautasítja, viszont ahogy Simeone visszatér Európába, a páros megkezdi első közös munkáját: benntartani a Cataniát a Serie A-ban.

Egy évvel korábban, 2010-ben még a madridi amatőrcsapatot, a Carabanchelt trenírozza. Első hét mérkőzésükön háromszor vereséget szenvednek. Az utolsó mérkőzésen csapata 1-0-ás vezetésről bukja el a találkozót 2-1-re, Burgos pedig azonnal otthagyja az együttest. Hiába győzködi a „klubvezetés”, a Majom hajthatatlan. Edzői pályafutása ezzel a kurta epizóddal kezdődik, de 2011-ben már Simeonéval együtt irányítja a Catania edzéseit, majd Argentínában a Racing mérkőzésein ül El Cholo mellett a padon. Ezek után nem lehet kérdés, hogy Simeone következő állomáshelyén is együtt tűnik majd fel a két argentin.

ÉS TÖRTÉNELMET ÍR AZ ATLETICO MADRIDDAL?

Amikor Diego Simeonét 2011 decemberében kinevezik az Atletico Madrid vezetőedzőjének és immáron másodszor várják tőle, hogy karaktert adjon a csapatnak, nem kelt nagy meglepetést, hogy az újévi első fogások egyike Germán Burgos lesz, aki csatlakozik Simeone csapatához. Meglepetés nincs, de nagy sajtóvisszhang sem. Ahogyan 2003-ban, az Albacete elleni bajnoki előtt is, úgy 2012-ben is Simeonén a Vicente Calderon szeme. Burgos ismét mellette tűnik fel, ezúttal azonban már komolyabb feladatokat ellátva.

cholomono1.jpg

Egy laikusnak úgy tűnhet, hogy a Simeone mögött megbújó körszakállas, pocakos embernek egyetlen feladata van ennél az Atletinél: ha kell, még Simeonénél is hevesebben reagálni a bírói döntésekre. Valóban, amit Burgos munkájából elsőre látunk az egy „militáns motivátor” szerepére hajaz, aki az idegességtől majd’ felrobbanva ugrik neki a negyedik játékvezetőnek, vagy hagyja el a száját az a mondat, amit – a Figo tizenegyes után legalább – milliószor idéztek Burgosszal kapcsolatban, és egy Real-Atléti rangadó alkalmával José Mourinho irányába intézett: „Most nem Titóval állsz szemben, én letépem a fejedet!”. Germán Burgosnak azonban sokkal több szerep jut ennél az Atletico Madrid 2012-től íródó projektjében.

Amikor Diego Simeone megérkezett az Atletico Madridhoz, ha nem is a teljes káosszal találta magát szemben, de mégis legelső feladatai közé tartozott, hogy stabilitást, rendszert teremtsen ne csak a pályán, de a klubvezetés szintjén is. Az első lépés az volt, hogy mindenkivel tudatosították, milyen szerepet tölt be klubnál, milyen felelőssége van. Ez a szigorú rendszer ugyanúgy vonatkozott Simeonéra és Germán Burgosra is. Egy roppant egyszerű, de hatásos példa, hogy Burgos csak nagyon ritkán ad interjút, az Cholo feladata. Ha sikerül összehozni egy beszélgetést és az igazolásokról faggatják – arról, hogy melléfogás volt-e Jackson Martinez szerződtetése – akkor kategorikusan kijelenti, hogy az igazolások megítélése és úgy egészében a transzferpolitika nem az ő hatásköre alá tartozik. Burgos azért felelős, ami hétköznapokon az edzéseken történik, valamint annak eredményéért a hétvégén.

A partido a partido filozófiáját ő tovább finomította, amikor azt nyilatkozta, érkezésükkor játékosaiknak azt adták ki, hogy minden 15 percet meg kell nyerni egy mérkőzésen belül. A negyedórákra való felosztás azt jelenti, hogy több, jól lekövethető, könnyen szem előtt tartható célt tűznek ki maguk elé. Ahhoz, hogy ezek az etapok gördülékenyen kövessék egymást elengedhetetlen, hogy Burgos és Simeone között tökéletes legyen a hangsúly. Noha mindenkinek megvan a maga szerepe és helye a hierarchiában, ami az Atletico sikerének egyik kulcsa, Burgos szerint Simeone sosem éreztette vele, hogy felette állna, vagy feladata kevesebbet jelentene a klubnak. „Sosem szoktunk vitázni, egyszerűen mindent megbeszélünk egymással” – mondja Burgos, amikor Choloval való kapcsolatát elemzi. Sokszor a kimondott szóra sincs szükség, szinte egymás gondolataiban olvasnak, amikor például mérkőzések alatt egy-egy cserét vagy taktikai változtatást megterveznek.

Simeone és Burgos kapcsolata szinte tökéletesen harmonikus, ahogyan az utóbbi évek Atletico sikerei mutatják. A Majom tökéletes partnert talált ahhoz, hogy kalandos pályafutása során innen-onnan összeszedett tudásmorzsákat kamatoztatni tudja. Carlos Griguoltól megtanulta a motiváció fontosságát, azt, hogy a játékosai higgyenek magukban, ugyancsak a Ferrótól hozta magával affinitását az újra, az innovációra – de ebben erősítette meg Aragonés is. Gondoljunk csak arra, hogy talán elsőként használta az ún. Google Glass „okosszemüveget”, amellyel élő és folyamatosan frissülő statisztikákat tudott böngészni, miközben a mérkőzést szemlélte. Pályafutása során megtanulta, hogy a csapategység sokszor felülmúlja a tehetséget, azt, hogy a jól megszervezett csapat és a meggyőződéses kemény munka sikerre vezethet.

monoteam1.jpg

ÉS MÉG MINDIG VÁRNI KELL A CSATTANÓRA?

Amikor felesége és kislánya megkérdezte, hogy mi lesz belőle, ha megöregszik, Burgos ezt válaszolta: „valószínűleg egy öreg seggfej tetoválásokkal”. Noha még csak idén töltötte be a 48. születésnapját, a Majom máris túlszárnyalta saját jóslatát. Jelenleg egy olyan projekt tevékeny részese, amelyből egyre kevesebbet lehet látni a labdarúgáson belül. A másodedzőket tradicionálisan nem övezi olyan rivaldafény a futball világában, mint a vezetőedzőt, a menedzsert, de ami ennél fájóbb, az elismerésben sem osztoznak olyan mértékben, amilyenben megérdemelnék. Fura ezt mondani egy olyan ember esetében, aki a szurkolók emlékezetében egy extravagáns, rocksztár külsejű bevállalós kapusként maradt meg, de az előző megállapítás első fele valószínűleg cseppet sem bántja Burgost. A második már annál inkább lehet kérdéses, de amíg munkáját az Atleticónál és Simeone mellett folytatja, addig valószínűleg a megbecsüléssel sem akad problémája.

2003-ban Diego Simeone és Germán Burgos együtt futottak ki az Albacete elleni mérkőzés előtt a Vicente Calderon gyepére, a szurkolók pedig valószínűleg még legvadabb álmaikban sem sejtették, hogy egy évtizeddel később ez a két argentin hozza el a klub történetének legsikeresebb korszakát. Burgos árnyékként követte Simeonét a bemelegítésnél – valóban, Cholo már akkor elnyomta fényével Monót – majd 2017-ben, amikor négy éven belül harmadik elődöntőjére készíti fel az Atleticot, a Majom még mindig Cholo közelében, „áldásos” árnyékában ügyködik. Ki gondolta volna a ’80-as évek végén, hogy a Ferro fiatal kapusa éppen az ősi rivális, a Vélez Sarsfield ugyanakkor felbukkanó fiatal titánjának társaságában találja meg a tökéletes összhangot és alkot olyat a spanyol fővárosban, amely joggal írja bele a Germán ’Mono’ Burgos nevet a labdarúgás történelemkönyvébe. Még, ha csak lábjegyzetben is, egy The GARB szám YouTube hivatkozásával.

Apropó, az megvan, amikor a piros baseballsapkás majom kimegy a meccsre?

(Az idézeteket az El Pais és az AS archívumából szemezgettem, aki többet akar tudni Griguolról és úgy általában az argentin futball állapotáról (pl. a ’80-as, ’90-es években), annak csak ajánlani tudom Jonathan Wilson: Angels With Dirty Faces c. könyvét, további részleteket pedig a mindig zseniális These Football Times vonatkozó cikkeiből merítettem)

Belovai György

Reklámok