Ma este címet véd a Real Madrid, vagy az isteni Gigi Buffon teszi teljessé az éremkollekcióját egy BL-arannyal. Akárhogy lesz, a Fociológus szerkesztői a képernyőre tapadva ürítgetik majd a Zlaty Bazant-os korsóikat. És ahogy múlt héten az EL-döntő alkalmából is egy a sorozatot jól ismerő kommentátorral készített interjúval ünnepeltük a finálét, úgy ez most sincs másként. A Sport TV arca és hangja, Petur András beszélgetett velünk nagy örömünkre.

Pató Márton: Szerinted mit várhatunk a mostani BL-döntőtől – nem is a két csapat esélyeit latolgatva, hanem hogy mit láthatunk majd a pályán?
Petur András: A megérzésem inkább az, hogy a Juventus nyer majd. Nekem az nagyon impresszív volt, hogy a Real Madrid az elveszített El Clásico után tudatában annak, hogy legfeljebb egy döntetlen fér bele, különben elbukja a bajnoki címet, végül minden meccsét megnyerte. De a Real azért nagyon sok olyan meccset húzott be, hogy úgy kezdtük a közvetítést, hogy- “legutóbb megint nyert a Real, de…”. Sőt az volt a jellemző, hogy “megint nyert a Real 3-1-re, de…”! Mert megint bevert egyet Ronaldo, megint elfutott egyszer jól Bale,  és egyszer szerencsésen belebotlott a labdába  Benzema, de picit nekem évek óta arról szól a Madrid, hogy nem látom, mit is játszik a csapat. És sok időn keresztül Zidane alatt is az volt az érzésem, hogy a Real megcsinálja, mert mindig történik valami, ha más nem, Modric rúg egyet, vagy valaki. Szóval nekem végig volt egy ilyen benyomásom, hogy “ott van a Real, de…”, viszont a Juventusnál meg sokkal pontosabban látni, hogy melyik megmozdulás mire megy ki. Nekem egy picit stabilabb csapatnak tűnik a Juve, mint a Real. De egy meccs, az ugye egy meccs, és még egyszer mondom, ez pusztán megérzés nálam.

PM: Azért most is több szó esett a Madridról, és a spanyol bajnokságra jobban is rálátsz, mint az olaszra. Te hogy érzed: Zidane mennyire rokonítható a  Guardiola vagy a Luis Enrique-féle szereppel?
PA: Hát majd lassan az lesz. De pont azon gondolkodtam nemrég, hogy ez egy nagy kihívás nekem meg azoknak, akik nem voltunk játékosok vagy edzők, hogy megállapítsuk, pontosan mit is csinál egy edző. Nem vagy ott az edzésen, ugye, tehát csak sejtheted, hogy bizonyos góloknak köze lehet ahhoz, amit az edző kigondolt. Nyilván van olyan játékhelyzetek, ahol fel lehet fedezni, hogy ez mennyire volt előre legyakorolva, de borzasztó nehéz lebontani egy meccset arra, hogy ebben mi az edző. És szerintem nem mérvadó az első év. Bár ez Zidane esetében más megítélés alá esik, hiszen Benítezt tavaly váltotta, és akkor az nagyon jól időzített csere volt, pont kellett egy ilyen fazon, de ez az első teljes szezonja. És azon agyaltam, hogy mi az, amit biztosan Zidane-nak lehet tulajdonítani. Ha valaki belép az öltözőbe, és Zinedine Zidane-nak hívják, és ráérez arra, hogy kit kell hagyni futballozni, kit kell kicsit kordába terelni, kit kell hagyni elmenni,  akkor az csak megérzés alapján megy, ami egy ekkora futballistánál persze megvan. És sok ilyen zseniális edző van, még akár itthon is, akik rögtön az első évben ezzel a képességgel parádés első hónapokat produkálnak, megcsinálják a tüzet, állati jó érzékük van, és ezt nem lehet elvenni tőlük.
De hosszú távon csak egy dolog működik, és ez szerintem teljes mértékben Zidane művének tudható be, hogy egy ilyen csapatban ilyen egyensúlyt teremtett. Alig van elégedetlen játékos, legalábbis úgy képzelem. Morata vagy akár James nem biztos, hogy tökéletesen boldog, utóbbi valószínűleg ezért is fog elmenni, de van ebben a csapatban 15-16 világklasszis játékos meglehetősen nagy egyensúlyban, amit a legjobban jelképez, hogy Lucas Vázqueznek hívják a legtöbb meccset játszó játékost. És akárhogy rotálódnak a játékosok, nincs az az összeállítás, ami nem működne. Hogy a változásokat hogy fogja kezelni Zidane, vagy ha kiismerik a játékukat, akkor hogy fog reagálni, az meg a jövő szezonok kérdése.

IMG_0084
fotó: Jegesy András

PM: Azt mondod: mivel nem voltál profi, nem biztos, hogy igazán meg tudod ítélni, hogy épp mi miért zajlik a pályán. De mondjuk Várhidi Péter – aki meg elég magas szinten edzősködött – , szerinted kellőképpen belelát az ilyenekbe, és hitelesen el tudja ezt magyarázni?
PA: Biztos, hogy jobban belelát, azért is hívjuk szakértőnek. Persze ez egy borzasztóan nehéz dolog,  mert az ember műsorvezetőként, vagy kommentátorként hajlamos átlépni azt a szintet –  ami ugyan nincs kőbe vésve – , hogy hol kezdődik a szakértő, és hol ér véget a kommentátor. Én is szeretem azt gondolni, hogy miután közvetítettem már 1500 mérkőzést, akkor már talán meg tudom ítélni a játékrendszerváltást, és nyilván van, amikor tényleg átlátom ezt. De amit az előbb mondtam, sosem tudom, hogy mi az edzőnek az igazi szerepe. Aki nem volt öltözőben, vagy nem meccselt pálya mellett, az nem tudja. És bárkinek, akivel együtt dolgozunk, Petinek, vagy Tibinek én természetesen megadom ezt a kreditet. Próbálok attól távol maradni, hogy betöltsem a szakértő szerepét is kommentálás közben. Más az, hogy segíted a nézőt a meglátásokkal, hogy hogy álltak át 4-4-2-ről 4-3-3-ra. Azt hiszem, hogy az egy viszonylag objektív dolog, ezt még bevállalom. De odáig már nem megyek el, hogy azt mondjam, hogy mit kellett volna csinálni, vagy hogy hatalmas hiba volt így-úgy dönteni, ez már a szakértőink kompetenciája. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek óriási szakmai vitáink bizonyos műsorokban,  de nekem az is a dolgom, hogy ha nem értem, hogy valaki miért úgy gondolja azt, amit mond, akkor megpróbálom szétszedni. De megtartom azt a határt, hogy ő volt az edző, és nekem arról nem lehet fogalmam, hogy mit jelent valakit becserélni a szünetben, vagy a rotáció mögött milyen pszichologizálás zajlik.


Két évvel ezelőtt a PSG-Chelsea meccs idején a helyszínen

PM: És egyébként neked mindig is a foci volt a kedvenced? Olvastam, hogy gyerekkorodban ment a gombfoci-közvetítés, de azt is, hogy más sportágba is bele tudod magad élni.
PA: Alapból mindig is a foci volt a kedvenc, és az is marad, még ha netán valami fatális véletlen után mondjuk semmilyen foci nem lenne a Sport TV-n. Más sportágaknál meg sokszor hullámokban jön a munka. De én úgy működöm, hogy ha valamit csinálok, és egyre több infóm lesz az adott sportágról, akkor az kíváncsiságot szül, ezért újabb infókat keresgélek, és így tovább. Például a cselgáncs az olyan, hogy amikor azzal vagyok elfoglalva, imádom, de ha nincs cselgáncsközvetítés, akkor nincs arra időm, hogy megnézzek mondjuk egy ulánbátori Grand Prix versenyt, mert egyszerűen egy életem van. Időszakosan csináltam sok mindent, olimpiákon például atlétikát közvetítettem mindkét alkalommal, és akkor rápörögtem még legalább egy fél évig, hogy akkor nézzük a Diamond League-t, hogy mi történik a magasugrásban! De ez egyszer csak kikopik, mert azon kapom magam, hogy a saját bajnokságaink meccseire sincs időm. Mindig is csodáltam azokat a kollégákat, akik tartják a frontot azoknak a sportágaknak az esetében is, amelyekkel közvetlenül nem foglalkoznak.

PM: Kitérve az olimpiára, te kettőn ott lehettél, most Rióban már nem. Nem hiányzott?
PA: De, rettenetesen, én 1992 óta nem néztem itthon olimpiát, mert Atlantától kezdve mindig dolgoztam közben. Egy kínszenvedés volt megtanulni, hogyan kell olimpiát nézni.

Jegesy András: És ekkor fogyasztó voltál?
PA: Nettó fogyasztó! Ahhoz nyilván hozzá vagyok szokva, hogy foci EB-t, VB-t otthonról nézzek, de az olimpiánál ez totál szokatlan volt. Haza kell érjek, hogy ne maradjak le valamiről? Hát eddig ott volt a beosztás, aszerint dolgoztam, és hallgattuk egymást, hogy ki mit közvetít. Egyébként ha otthon szurkolok, akkor most már viszonylag csendesen teszem, inkább belül zajlanak a folyamatok, de volt olyan, hogy az ajtófélfával pogóztam szurkolás közben, vagy amikor kijutottunk az EB-re tavaly, akkor törökülésben néztem a tévét, a szőnyeget markolásztam, és amikor lefújták, ott ültem, és zokogtam. Ráadásul úgy, hogy tök egyedül voltam otthon, de nullára leamortizáltam a hangomat. Másnap be kellett menjek az orvosi rendelőbe hangszálgyulladás miatt, úgy, hogy aznap két meccset kellett közvetítsek. Szóval van, hogy így néha kitörök.

PM: Ez már csak azért is szép dolog, mert ha az ember foglalkozásszerűen figyeli egy sportág eseményeit, előfordul, hogy a szabadidejében már ignorálni akarja, vagy legalábbis nem hozza ugyanúgy lázba. Volt, hogy magamon  ilyesmit tapasztaltam.
PA: Pedig fontos, én például most visszaszoktam arra, hogy meccsre járjak. Még ha csak mondjuk egy félidőre is. Amikor nálunk voltak a magyar bajnokik, akkor nem volt idő se rá, meg terem se, és most is persze borzasztó ritkán van rá alkalom, de ha megtehetem, kimegyek, akár egy félidőre. Most például a kupadöntőre fogok menni legközelebb. De kellett ez a két év ahhoz, hogy kiengedjem magamból azt a szigorú szakmaiságot, hogy néznem kell, hány szöglet volt, kinek hány labdaérintése, szóval el kellett engedni ezt az analitikus szemléletet. És most már simán tudom nézni ezeket a meccseket.
PM: De korábban is jártál a pályákra a sportriporteri időszakod előtt?
PA: Persze, engem is vitt az apukám a kedvenc csapatunk meccseire, csak hát ezek egy idő után elkopnak, ha az embernek nincs egy szabad hétvégéje. De most hirtelen lett igényem rá, hogy járjak futballmeccsre, akár megyeire. Múltkor jöttünk haza tavasszal a Dunakanyarból, és megláttam Dunabogdányban, hogy meccs van, kikerestem az MLSZ adatbankban, hogy kik ezek, lehúzódtunk az útról, és ott néztem a rácson túlról a meccset, baromi jó volt!


Közvetítés minden körülmények között

Jegesy András: Amúgy arra rákérdezhetek, hogy ha van kedvenc csapat, akkor az melyik, illetve hogy egy kommentátor ezt felvállalhatja-e? Mert ismerek olyat, akit többször kérdeztem, de  egyébként érthetően mindig elegánsan megkerülte a kérdést.
PA: Azt gondolom, hogy ez kulturális kérdés, és ezzel semmi gond nincs, mert nézd meg az amerikai sportokat: építenek arra, hogy ki kinek szurkol. Pontosan lehet tudni, hogy Faragó Ricsi Kansas, Kovács Sanyi Chicago-fan, és nem hogy nem titkolják el, hanem utaznak rá, hogy húzzák egymást, és a szurkolók is alig várják, hogy Ricsi Kansas-meccset közvetíthessen, mert tudják, hogy vonyítani fog örömében vagy bánatában. És ezt én irigylem, másrészt az amerikai sportok megmutatták, hogy nincs ezzel semmi gond. A foci viszont, mindig állati kényes kérdés.
PM: Pláne a hazai, mert az sokkal közelebbi, többen érintettek benne.
PA: Egyértelmű, de ez nem tudom, miért van így, pedig csak egy kapcsolót kéne átállítani a fejekben. Ha én most elmondom, hogy melyik angol csapatnak szurkolok, annak most annyira nincs nagy tétje, bár az FA-kupában volt szerencsém néha az általam kedvelt csapat meccseit közvetíteni, tehát azt elmondhatom, hogy én ilyen-olyan lírai okokból a Tottenhamnek drukkolok. De hát ez nem úgy néz ki, hogy sírógörcsöt kapok, ha kikap, vagy leiszom magam, ha nyer, egyszerűen csak kialakult egy ilyen preferencia néhány gyerekkori és felnőttkori impulzus alapján. De ezzel nincs gond, ha mi ízlésesen vállaljuk ezt a dolgot.
Amúgy  az NBI idején is kaptam már meg nézőktől a saját csapatom meccsén, hogy az ellenfélnek szurkolok, ami lehet, hogy azért volt, mert én már néha túlkompenzálok, de ez is túlzás volt, mert erre mindenki nagyon ki van hegyezve. Pedig ez egy teljesen ártatlan dolog, senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy ember, aki ezzel foglalkozik – és ugyanúgy, mint valamennyiünk, gyerekkorában járt ki egy bizonyos csapat meccsére, és pontosan tudhatja, hogy ’85-ben mi volt – , tehát hogy egy ilyen ember teljesen neutrálisan érkezzen ebbe a szakmába. Csak el kéne hinni, hogy van olyan profi, hogy 90 perc alatt ez nem zavarja. Ez ugyanaz a sztori, mint amikor valaki az egykori csapata ellen játszik, és akkor érvényesül a sablonos mondat, hogy “90 perc erejére megszűnik a barátság”, mert az a kilencven perc tényleg annak a jegyében telik, hogy meg kell csinálni a melót, és igazából engem sem zavar. Két színt látok ilyenkor a pályán, mondjuk zöldet meg pirosat, és lenyomom a meccset.

PM: Hasonlóról már Egri Viktor is beszélt nekünk, viszont egy kicsit más témára terelve a szót, te tanítasz is a KOS-ban olykor-olykor. Mit gondolsz, mennyire tanítható ez a szakma, hiszen nyilván aki ebben dolgozik, az  – figyelve a tapasztaltabbakat, kikérve a véleményüket – fejlődhet, de tanórai keretek között átadható valami?
PA: Nagyon bízom benne. Egy KOS-műhely alatt, ami tizennégyszer két óra, abban a tanárnak is rengeteg melója van, és szeretném azt gondolni, hogy egy ilyen tanfolyam nem csak azért van, hogy ott legyünk, úgyhogy én igyekszek valóban tanítani is. De valójában az a helyzet, hogy  azok a benyomások, amelyek az első órán kialakulnak bennem egy-egy osztályt illetően, eléggé stabilan működnek. Tehát aki nem volt túl ügyes az elején, az a tizennegyedik alkalommal sem biztos, hogy túl ügyes lesz, legfeljebb meg tudom neki mondani, hogy miért nem volt az.  Legutóbb a bemutatkozáskor tudtam, ki lesz az osztályelső, és aztán valóban ő lett az abból az évfolyamból, aki a legmesszebb jutott. Itt azt hiszem, hogy 80%-ban alapanyagon múlik a dolog és az időn, az kell hozzá, hogy megjöjjön a saját hang.


A Harmadik félidőben jól megszokott műsorvezető társával, Takács Ritával

PM: Az eddigi beszélgetésünkből is az derül ki számomra, meg már korábban, mintha a telefonos egyeztetésünk alatt is azt mondtad volna, hogy bár mostanában több műsorvezetői feladatot kapsz, te sportkommentátorként tekintesz magadra.
PA: Nem, én sportriporterként tekintek magamra, ami ideális esetben magába foglalhatná az összeset. Igaz, hogy jelenleg többet stúdiózom, mivel kellettek olyan arcok, akikkel lehet azonosítani a csatornát, és ebben a felállásban rám esett a választás. De szerettem a korábbi jövés-menést is, mert mondjuk riporterként rengeteget láttam a pálya mellett, és azt aztán be lehetett építeni a közvetítésekbe.
PM: De élvezed a műsorvezetést is?
PA: Persze, hogy élvezem! Más jellegű kihívások ezek, nagyon klassz mondjuk egy magazinműsor, például a csütörtöki másfél órás BL-műsor, ahol én kifejezetten fickándozom, csak ott mondjuk teljesen másképp kell készülni, mint aztán a kommentátornak. Szóval a komplexitás az egy kicsit hiányzik.

András a hétvégén Kölnből fog a Sport TV képernyőjén bejelentkezni a férfi kézilabda Final Fourról, amihez neki is, de még inkább a Veszprémnek sok sikert kívánunk, és persze köszönjük az interjút!

Pató Márton

 

Advertisements