2017. június 3-án a Real Madrid történelmi tettet hajtott végre Cardiffban. A Bajnokok Ligája története során elsőként tudta megvédeni címét, és újra felülni Európa futballtrónjára. Ha félretesszük azt a meggyőződésünket, hogy az állítás, miszerint „a BL-ben nem lehetséges címvédés” mennyire túlmisztifikált közhely lett az elmúlt évek során, akkor azt látjuk, hogy a Real Madrid ismét megragadta a vállunkat, magához húzott, és azt kiabálta a fülünkbe: “hahó, még mindig mi vagyunk Európa királyai! Mi, vagyis a Real Madrid és mi, vagyis a spanyolok”. Lassan egy évtizede beszélhetünk arról, hogy a mai labdarúgás képét a spanyolok formálják, legyen az válogatott- vagy klubszinten. Zsinórban elhódított nemzetközi kupák (EL, BL), történelmi triplázás a válogatott részéről (EB, VB, EB), miközben olyan csapatok is előkerülnek a sorsoláson hőkezelt golyókból, akik túlmutatnak a Real Madrid és a Barcelona szent dualitásán (Sevilla, Atletico, Celta Vigo stb.).

Spanyolország története során már többször találta magát hasonlóan domináns szerepben, de egyszer sem tudott belőle hosszú távon sikert kovácsolni. A fellángolások után (földrajzi felfedezések, az első világháborúból húzott fegyverkezési haszon) rendre jöttek a visszaesések, a bezárkózás, a középszerhez való visszatérés. Lehetséges, hogy Spanyolország és a spanyolság legújabb reményét a sportban, ezen belül is a labdarúgásban keressük? Képes lehet-e spanyol foci arra, hogy huzamosabb ideig az európai elitbe emelje az országot, és folyamatos fejlődést biztosítson számára? Ehhez először is fel kell tennünk, hogy a labdarúgás több, mint sport. A labdarúgás társadalomformáló/alkotó erő. Másodszor pedig a XX. század legnagyobb gondolkodójához, a spanyol kultúra és szellemi élet újrateremtőjéhez kell fordulnunk, a madridi születésű José Ortega y Gassethez.

Felszín, dehumanizálás, elit, Ortega, Zidane.

ortega

FELSZÍN KONTRA MÉLYSÉG – mit mondtak Ancelottinak, amikor megérkezett a Real Madridhoz?

Alig tudunk elképzelni annál komolyabb sértést, amikor valaki felszínes szurkolóknak nevez minket. Szeretnénk azt hinni, hogy többek vagyunk – ha más nem legalább egy klub szurkolójaként – holmi felszínes „divatdrukkernél”. Miközben legtöbbünk valójában csak a felszínét kapargatja annak, amit hétvégenként a helyszínen, vagy a TV előtt “labdarúgó mérkőzés” címszó alatt megtekint. Ezzel pedig nincsen semmi probléma. Hogy elöljáróban mindenkit megnyugtassak: sőt! Viszont kénytelen vagyok beszúrni ide egy mondatot, ahhoz hogy a későbbiekben mindinkább szomjazzuk a magyarázatot: a Real Madrid szurkolóinál talán nincs is felszínesebb a mai labdarúgásban.

Van egy anekdota Goetheről, aki egy itáliai utazásakor egy olasz származású hajóskapitánnyal töltötte idejének nagy részét. Mikor egyik nap Goethe meglepően sokáig ült egy helyben hallgatva és elmélkedve, a hajóskapitány egyszerre megunva ezt rákiáltott: Mit gondolkodik, hé! Az embernek nem szabad gondolkodnia, mert az rossz éjszakát okoz… Ahhoz, hogy vidámak és egészségesek maradjunk, ezer és ezer dolognak kell átfutni rajtunk. Nincsen jobb a zűrzavarnál!

Goethe számára a hajóskapitány magát az itáliai embert testesítette meg, azt a típust – akit ezentúl nyugodtan nevezhetünk mediterránnak – , aki képtelen huzamosabb ideig egy dologra koncentrálni, a legkevésbé pedig annak az egy dolognak a mélységéig eljutni, elvonulva elmélkedni a problémán. A csapongó, a szenzualitással nászra kelő mediterrán ember – szemben a puszta gondolati síkon mozgó, racionális germánnal. Érdekes, hogy a mediterrán-germán pár egy más értelmezésben jelenik meg a Nobel-díjra is jelölt spanyol író, gondolkodó Menendez Pelayo munkáiban. Menendez Pelayo – éppen azzal szemben, amiről Goethe beszél – , a „germán ködösséget” állítja szembe a „latin világossággal”. Ezek az elképzelések erőteljesebben formálták a spanyol nemzeti öntudatot a XIX-XX. század folyamán, mint Goethe visszaemlékezései a türelmetlen olasz hajóskapitányról. Kinek van hát igaza, és miért fontos ez számunkra, amikor a spanyol labdarúgás dominanciáját akarjuk megérteni 2017-ben?

A két példában mélyen (vagy a felszínen?) ott gyökerezik az, ami a spanyolságot és annak belső ellentmondását alkotta és alkotja mai napig, és amit készséggel alkalmazhatunk a labdarúgásra is, amikor azt egy identitásalkotó, sőt nemzetformáló erőként aposztrofáljuk. A „germán-latin” szembeállítás korántsem olyan tisztán létező polaritás, mint ahogy – különböző oldalról – a két példában láttuk. Talán nem kell magyarázni, hogy ez a felfogás már a XIX. század végén is elavultnak hatott, ellenben roppant mód simogathatta a spanyolok lelkét (ahogyan ennek hatása a mai napig megvan), ha Menendez Pelayo gondolatait tették magukévá. A keveredés, az interakció mindennapossá, elkerülhetetlenné, sőt szükségszerűvé vált az évtizedek, évszázadok során. Éppen ezért nem beszélhetünk arról, hogy a spanyolokat (vagy az olaszokat, az észak-afrikaiakat stb.) pusztán azok a jellemvonások mentén értelmezhetnénk, amit Goethe, vagy éppen Menendez Pelayo interpretációja kínál nekünk. Például hiába mondhatjuk el egy spanyol fociszurkolóról, hogy mindenkinél szenzuálisabban viszonyul a legnépszerűbb sporthoz (amiért legtöbbször irigyeljük is), mégis ott kopogtat az ajtón az ellenpólus, ami éppen azt mutatja nekünk, hogy bizony van olyan spanyol, „igazi spanyol”, aki képes egy egész szezonon át egyetlen egy dologra gondolni, és azt minden probléma fölé emelni.

Egy Real Madrid-fanatikusnak, kiváltképp, ha egy madridi lakosról beszélünk, valószínűleg egyetlen válasz jut eszébe, ha arról faggatjuk: mi az, amire a szezon kezdetekor mindent feltesz, mi az a „probléma”, ami minden másikat kiszorít, aminek a képével a gondolataiban játszva akár órákat is képes elmélkedve üldögélni, ahogyan azt Goethe is tette. Naná, hogy a Bajnokok Ligája serlegéről beszélek! Ami az utóbbi években szinte egy rögeszmévé, la obsesiónná alakult, amit „a tizediknek” nevezhetünk. A tizedik BL-trófea begyűjtése talán még azon a megszállottságon is túlnőtt, ami az 1998-as Bajnokok Ligája-győzelmet megelőző 32 évet jellemezte. Mi sem árulkodik erről jobban, mint Carlo Ancelotti visszaemlékezése: „La Decima valóban nagyon különleges a klub számára. Már az első napomon a klubnál erről beszélt mindenki”. Ahhoz, hogy 2002 után újra Európa csúcsára érjen a Real Madrid, a klub vezetése még olyan döntésektől sem riadt vissza – ami nyilvánvalóan a klub által felállított képet is megsebezte – , amely során a La Decima megszállottsága nyomán José Mourinhót nevezték ki a csapat élére. Persze azóta a királyiak begyűjtötték a 11. és a történelmi címvédés után járó 12. BL serlegüket is.

decima.jpg

Ortega szerint a spanyol emberek egyik legjellemzőbb vonása, hogy csupán a felszínt látják. Ez persze nem probléma, hiszen felszín nélkül nincsen mélység. A felszín az, amelyik megmutatja a mélységet, a mögöttest, ami következtetni enged minket arra, hogy a felszínen túl is van valami. Vegyük például a Bajnokok Ligája serlegét. A trófeának mindig csak a felszínét látjuk, sőt azt sem teljes egészében, csupán mindig csak egy-egy részét. Mégis tudjuk, hogy a felszín „mögött” ott van maga a trófea, a serleg, ami minden szezonban talán az egyetlen valós lényegi „problémát” testesíti meg. Ráadásul a kupa mögött is ott van valami, amit viszont már ténylegesen nem láthatunk, az a mögöttes tartalom, ami a kupa mint felszín mögött bújik meg.

Egy Real Madrid-szurkolónak a Bajnokok Ligája győzelem az igazi felszín. Egy olyan felszín, ami megengedi, hogy mögé lássunk, észrevegyük a mélységet is. Ez azonban már csak magukon a szurkolókon múlik, ezt a feladatot nem végezheti el helyettük senki. Badarság lenne olyan kategorizálást alkalmazni, amit pl. Menendez Pelayo használt, mert ma már nem beszélhetünk tisztán latin/mediterrán kontra germán típusról. Miközben látjuk, hogy a német labdarúgás hasonlóan hordozza magában ezeket a felvillantott jellegzetességeket (ami egyesek szerint ködösség, mások szerint a legtisztább alak), ahogyan a spanyol labdarúgás is meg-megvillantja azokat vonásokat, amiket korábban jeleztünk. Mégis a közelmúlt (és a jelen) a példája annak, hogy a spanyoloknál is felbukkanhatnak „elmélkedő-gondolkodó” figurák, akik dominánssá tehetik nemzetük labdarúgását. Hiszen honnan máshonnan eredeztethetnénk a félsziget focijának világhatalomra törését, mint Pep Guardiola színre lépésétől?

Felszínesek tehát a Real Madrid szurkolók? Bizonyos tekintetben egyértelműen igen. Még egyszer fontos megjegyeznünk, hogy ez a jelző mentes mindenféle (másodlagos) etikai jelentéstől. A felszín jóval több a köznapi szóhasználat felszínétől, a felszín egy szükségszerű lehetőség, esély, kapu, ami megnyitja számunkra a mélységet. A Bajnokok Ligája serleg felszíne az, ami összetartotta, összetartja a Real Madrid-szurkolókat, és ez az a felszín, ami esélyt ad arra, hogy generációs elit alakuljon ki – hacsak már ki nem alakult – a spanyol labdarúgásból.

Ebben a szezonban a Real Madrid történelmi tettet hajtott végre, elsőként sikerült megvédenie címét a Bajnokok Ligájában. Mindezt egy olyan emberrel (?) a kispadon, aki annak ellenére, hogy francia, talán még a legspanyolabbnál is spanyolabb, mindenesetre a nem-létező mediterrán jellem tökéletes megnyilvánulása (Észak-Afrika, Marseille, Torino, Madrid), Zinedine Zidane-nal.

A DEHUMANIZÁLT KLUB – Florentino Pérez az ellentmondások sikerkovácsa

Az előző fejtegetésekben megüthette a fülünket egy kifejezés: elit. Ezt a kifejezést az évek során egyre többet hallhattuk olyan klubok esetében, mint pl. a Real Madrid. Még mielőtt azonban erre rátérnénk, talán megéri arról beszélnünk, ami ehhez táptalajt szolgáltat, a labdarúgás tekintetében pedig (egy újabb) paradoxont mutat be nekünk: létezhet-e 2017-ben a fogyasztóorientált futballtársadalomban dehumanizáló modellre építő klub?

Amit az elsők között szoktak elmondani a Real Madridról, hogy a királyi egyesületet „választották” a XX. század „legjobb” klubjának. Megannyi idézőjel, bizonytalan, ködös(!) fogalmak. Mi számít legjobbnak? Kik által lettek megválasztva? A lényegen persze ez nem sokat változtat, ezzel a címmel a Real Madrid csak megerősítette pozícióját a kiváló kisebbség klubjában. Az „emberek fölé emelésben” pedig tovább segített Florentino Pérez elnök, akinek elsődleges célja az volt, hogy dehumanizálja (gyanítom, hogy ezt ebben a formában sosem mondta ki) a klubot, és a Galácticos segítségével – még ha ez nem is Perez saját agyszüleménye volt – a XXI. századi par excellence elitklubjává tegye. Ha labdarúgásra mint művészetre tekintünk (miért ne tehetnénk?), kimondhatjuk, hogy a kétezres évek Real Madridja az ún. új művészet megteremtését hozta el.

galacticos.jpg

Ehhez persze ezt el kell helyezni Ortega esztétikai fejtegetéseinek kontextusában. Ortega szerint az új művészet feladata, hogy tárgyából maximálisan kiiktassa az embert, az egyént – ezért nevezhetjük dehumanizálónak. Az új művészetben már nem az ember az, aki meghozza a döntést. A klasszikus „tetszik – nem tetszik” döntés eltűnik azzal, hogy ezentúl maga a mű „dönt” önnön és a befogadó sorsáról is. Vagyis megjelenik az „értem – nem értem” kettősség a korábban említett „tetszik – nem tetszik” felosztással szemben. A mű lesz az, amelyik besorolja az embereket ebbe a két csoportba, ezáltal pedig a kisebbség – sokaság kategóriákba, hiszen megkerülhetetlen, hogy az új művészet csupán egy elit kisebbséget szólít meg, az „értők” kiváltságos csoportját. Mindezt Ortega az eltömegesedett művészettel állítja szembe, ahol a középszerűség ül tort, ahol lehetetlen valódi művészi értéket teremteni, tekintve, hogy a haladást a többség, a tömeg tartja kézben. Ez az elitariánus felfogás, ami Ortega filozófiájának eme részét illeti, nyilvánvalóan visszásnak tűnik meg a mai ember számára. Nem lehet megróni azokat, akik e sorok olvasása közben hevesen ráncolják homlokukat, összehúzzák a szemöldöküket.

Megkérdőjelezhetjük ennek a létjogosultságát, azonban nem lehet nem észrevenni, hogy Florentino Pérez alatt a Real Madrid valami hasonló utat jár be, mint Ortega elméletében az új művészet. Ahogy magát az új művészetet is körbeölelték az ellentmondások, ugyanolyan  zavaros és ellentmondásokkal teli a labdarúgás helyzete is. Hiszen a futball legalább annyira fogyasztásorientált, mint mai életünk minden egyéb területe. Hogyan lehetséges, hogy ez a velejéig „eltömegesített” sport igényt tartson – az új művészet analógiáján keresztül –arra, hogy új labdarúgás elitariánus titulusára? Akárhogy is, a belső ellentmondás mellett vígan elvannak a legnagyobb európai klubok, köztük – talán az élen – a Real Madrid is.

Mégis hogyan mutatkozott, mutatkozik a dehumanizálás a Real Madrid esetében? Leginkább úgy, hogy olyan játékosokat igazolnak, akiket érdemesnek találnak a már-nem-ember szerepére. A magas művészetnek, a magas futballnak nem hús-vér emberekre van szüksége, hanem isteni rangú szereplőkre, művészekre, alkotókra. Olyanokra, akik túlmutatnak az emberin. Űrfocit akarunk látni, olyasmit a zöld gyepen, amelynek láttán egyszerűen nem találunk szavakat. Hiszen a labdarúgás leginkább a festészetre hasonlít (noha sokan költőknek nevezik a legnagyobb már-nem-ember futballistákat). Nem mellesleg a festészet kiemelkedő szerepet játszik a spanyol kultúrában. A művészeten belül a piktúra az, amelyik a leginkább meghatározta, meghatározza a spanyol öntudatot, a spanyolságot magát. Ez a képi megjelenés pedig a XX-XXI. században, a futballpályák zöld gyepén találta meg a tökéletes vásznat. Ma már nem is feltétlen szükséges spanyolnak lenni ahhoz, hogy velázquezi magasságokba emelje a művészetet az, aki szombat éjjel Real Madrid–mezben fut ki a pályára (persze, mondhattam volna azt is, hogy ami a XVII. századnak Diego Velázquez, az a XX-XXI. századnak Xavier Hernandez).

Micsoda kínszenvedés leírni, elmondani, hogy mit látunk egy Velázquez képen! Szavakba önteni azokat a színeket, alakokat, amelyek szemünk elé tárulnak, miközben a festményt szemléljük. Milyen gyötrő erőlködés leírni, megfogalmazni azt, amit abban a három másodpercben tapasztalunk (még inkább to witnessszemtanúnak lenni), amikor Fabien Barthez kihajítja a labdát, majd érkezik Zinedine Zidane és… Igen, itt most leírhatnánk minden egyes mozdulatot – ahogy az ellenfél kapujának háttal a félpályánál jobb lábát úgy emeli, hogy annak sarkár

össz.jpgól finoman maga elé-mögé kerüljön a labda, ezzel megsemmisítve a dán játékost – , ezzel viszont megfosztanánk magunkat az igazi művészettől, attól a csodától(?) amit vizuálisan tapasztalhatunk. Platón szerint már a festményen megjelenő egy-egy színárnyalatot sem vagyunk képesek szavakba foglalni, pláne nem fogalmi igénnyel beszélni, írni róla. A Florentino Pérez által megálmodott Real Madrid az új művészet magasiskolája, olyan festmény, amely a világ minden színárnyalatára igényt tart, a mű, amely önmaga dönti el, hogy ki érti őt, és ki nem.

Fenntartani a sikerességet egy dehumanizált labdarúgóklubnál az egyik legnehezebb feladat. Ha feltesszük, hogy egy focicsapat hasonlóan működik, mint egy társadalom, elfogadjuk, hogy az eliten belül is szükség van egy olyan vezetésre, amely a legjobb esetben hasonlóan a már-nem-ember státusában található. A Real Madridnál a 2000-es években sorra buktak meg az edzők, szakvezetők pontosan azért, mert nem tudtak megfelelni a klub ezen sajátos struktúrájának. A dehumanizált klub megkövetel egy dehumanizált vezetést. Talán ezért nem lehetett sikeres a csapattal hosszú távon Manuel Pellegrini, vagy Rafa Benitez, aki éppen arra törekszik és törekedett pályafutása során, hogy csapatait hús-vér emberek alkossák (hahó, a Realnál pont ezt próbálják kitörölni), akik minden kisebb-nagyobb igazgatásra, igazításra engedelmeskednek. Rafa Benitezről nem lehet azt mondani, hogy jó vagy rossz edző lenne (ez a felosztás egyébként is badarság), az viszont kétségtelen, hogy nála alkalmatlanabb vezetőt egy dehumanizált elitklubnál nehéz elképzelni. A respektált, elismert vezető szerepe létfontosságú a hasonló struktúra alapján működő csapatok esetében. Ezért tűnt kézenfekvő megoldásnak, hogy a klub José Mourinhót nevezze ki vezetőedzőjének. A klub hajlandó volt image-ének egy részét is beáldozni, a populista felütésekkel operáló Mourinho azonban inkább egy despota szerepét öltötte magára, noha a diktatúra nem megfelelő táptalaj az egyébként elitre építő dehumanizált labdarúgóklub számára. Ezzel szemben Zinedine Zidane (az ízig vérig mediterrán) a tökéletes elem a hiányzó rész betöltésére.

A mai Real Madrid tökéletesen megtestesíti a dehumanizált klub ellentmondásosságát a tömegkultúra/labdarúgás környezetén belül. Legjobb tudomásunk szerint ez a párosítás nem állhatna fenn, miközben egyre sűrűbben kapunk olyan híreket, hogy az elit, a kisebbség még inkább megpróbálja lerúgni magáról a „hozzá nem értőket”, és tagjai csak a saját kis közegükben „versenyeznének” egymással. Új művészettel maximális profitot elérni, amihez szükségszerűen a tömeghez kell nyúlni? A Real Madrid bizonyítja, hogy lehetséges.

ELIT, ELIT, ELIT – megtalálta végre Spanyolország, aminek mindeddig híján volt?

José Ortega szerint a spanyol nép behozhatatlannak tűnő lemaradását Európa vezető társadalmaihoz a XX. századhoz érkezve az okozta, hogy Spanyolország sohasem termelt ki magából a vezetésre alkalmas, igazi kisebbséget. A problémát egészen a vizigótokig vezeti vissza, akik képtelenek voltak egy vezető kisebbségen alapuló társadalom létrehozására. Az évszázadok során ez a probléma továbbra sem oldódott meg. Hiába állt a világtörténelem kormánykerekénél pl. a gyarmatosítás korszakában Spanyolország, képtelenek voltak hatalmi pozíciójukat megszilárdítani és a társadalmi fejlődés szolgálatába állítani. A jelenkorhoz közeledve Spanyolország egyre inkább egy magába zárkózó, külső hatástól elhatárolódó állammá, nemzetté vált. Ortega korában ezek a problémák még inkább nyilvánvalóbbak voltak. Az 1874 óta tartó Restauráció képtelen volt kirángatni a gödörből a spanyol társadalmat, 1917 és 1922 között nem kevesebb, mint 11 kormány volt hatalmon, miközben a spanyol hadsereg katasztrofális vereséget szenvedett a gyarmati Marokkóban a helyi rif törzsektől. A társadalmi káosz egy újabb jelzése pedig Primo de Rivera diktatúrájának 1923-as kezdete volt.

rif.jpg

Spanyolország kulturális élete talán még a politikai viszonyoknál is elkeserítőbb volt. A filozófia mélyponton volt, a spanyol gondolkodók minden eredetiséget nélkülöző, könyvtárakban porosodó könyveket írtak, a spanyol társadalom általános műveltsége pedig messze elmaradt a legnagyobb európai országokétól. A kisebb nemzeti mozgalmak, a megfoghatatlan hatalmi kalamajka pedig – Ortega szerint – mindinkább megmutatta azt, hogy Spanyolországnak egy vezető kisebbségre van szüksége, egy elitre, amely irányt mutat.

Mindezt azért kellett látnunk, hogy új megvilágításba helyezzük a spanyol labdarúgás dominanciáját és nemzetformáló erejét. Ehhez persze feltételezni kell, hogy a labdarúgás több annál, mint 22 ember 90 percig tartó testmozgás. A foci egy olyan erő, amely – leginkább manapság – az egyik legkézenfekvőbb eszköz ahhoz, hogy identitásalkotóként jelenjen meg (erre talán felesleges is példákat hozni). A spanyolságból tehát történetileg hiányzik az elit, az irányító kisebbség, amely a társadalmat hatékonyan képes lenne formálni. A XXI. században – amit már Ortega nem élhetett meg – ez az erő nem más, mint a labdarúgás, nevezhetjük azt a spanyol válogatottnak, Barcelonának, Real Madridnak, Atletico Madridnak és még sorolhatnánk.

Persze korántsem mindegy, hogy milyen elitről beszélünk. Hiszen legtöbbünkben egy elnyomó, élősködő kisebbség képe jelenik meg, amikor az elit kifejezést meghalljuk. Lehetséges, hogy a Real Madrid megtestesítse azt az elitet, amiről Ortega beszél, és ne essen át a ló másik oldalára, a köznyelvi értelemben vett elitre? Ehhez meg kell néznünk, hogy milyen tulajdonságok jellemzik az ortegai elitet. Egyrészt egy vezető kisebbségről beszélünk, amely tehát szükségszerűen egy kisebb csoportot jelöl, szemben a többséggel. Ez a minoría. A minoría jellegzetessége, hogy folyamatos önképzésre törekszik, sosem tekint úgy magára, mint tökéletesre, aki természetszerűleg uralkodik a többség, a masa fölött. Emellett a tömeg teljes bizalmával rendelkezik (fontos, hogy nem önkényes), és tekintetét mindig a jövő felé fordítja, a minoría és a masa létjogosultságát nem a múlt felől definiálja.

Úgy tűnik, hogy Spanyolország végre megtalálta azt a vezető kisebbséget, amelyet a története során annyiszor keresett mindhiába. A spanyol labdarúgás és ezen belül a Real Madrid, Barcelona stb. nem önkényesen ragadták magukhoz a „hatalmat”, képességeik által emelkedtek ki, és lettek minoría. A spanyol foci mint minoría pedig talán egy olyan identitásdefiniáló erő a masa, a tömeg számára, ami minden politikai formánál elfogadottabb. Végre adott a lehetőség ahhoz, hogy egy elfogadott(!) elithez kösse magát a spanyolság, és ne kelljen megelégednie a középszerűséggel. Talán nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy mindebben az a leggyönyörűbb, hogy mindezt egy sportban, a labdarúgásban találta meg Spanyolország.

Visszatérve a Real Madridhoz és annak belső felépítéséhez, megfigyelhettük, hogy a „Real-társadalmat” az ún. már-nem-emberek alkotják. Nomármost a társadalmon belüli társadalomnak is szüksége van egy vezető kisebbségre (ebben az esetben ez tradicionálisan egy személy, a vezetőedző), elitre az eliten belül. Itt lép színre Zinedine Zidane, mint a kirakós tökéletesen passzoló utolsó darabja. Lehet, hogy Rafa Benitez több taktikai elképzelést tud felrajzolni a táblára, lehet, hogy José Mourinho ördögien tudja kezében tartani a környezetét, de egyik sem ér fel a dehumanizált elitklub mintaedzőjéhez. Talán felesleges is azon gondolkodni, hogy mire lenne képes Zidane egy másik csapatnál. Sokan féltették a kinevezésekor Zidane-t, aki világéletében egy – általunk is kreált-jóváhagyott – másik dimenzióban festett, a kiváló kisebbség valóságában, de átgondolva azokat a látszólag focitól távolabb eső problémákat, amiket eddig felvázoltunk, talán elmondhatjuk, hogy ez a féltés alaptalan volt. Ideje lelépned Brangelina, eljött a Zinedrid korszaka! A tökéletes pár, elit az elitben.

A DOMINANCIA (EGY) LÁTLELETE – vagyis összegzés

Összegezzünk. Elsőként felmutattuk, hogy noha nem létezik tisztán mediterrán/latin- vagy éppen germán típus, ezek a besorolások segítségünkre vannak akkor, ha bizonyos jellegzetességekre akarunk rámutatni. Erre volt példa, amikor a spanyol Real Madrid-szurkolókat a „felszínhez vonzódókként” mutattuk be, ami viszont semmilyen pejoratív jelentéstartalommal nem bír, tekintve, hogy a felszín-mélység dualitásban előbbi legalább annyira fontos, mint utóbbi. Amennyiben a spanyol foci szerelmesei a fát (felszín) látják maguk előtt, annyiban a német foci rajongói az erdőt (mélység) próbálják szem előtt tartani. Ennek a keveredésnek a példája pedig a spanyol labdarúgás dominanciája az elmúlt tíz esztendőben. Azután felvetettük, hogy a Real Madrid felépítése hasonló ahhoz, amit Ortega új művészetnek, a művészetek dehumanizációjának nevez. Közben rámutattunk arra az ellentmondásra is, amit ez az attitűd jellemez a fogyasztásorientált modern futballtársadalomban. Ennek következtében kissé értetlenül ráztuk a fejünket, hogy mégis hogyan képes sikeresen működni a Real Madrid az ellentmondásnak ezen a fokán. Végül pedig rátértünk az elit-elméletre, ami végigkísérte fejtegetéseinket. Megnéztük, hogy ez az elit nem az az elit, próbáltuk levetkőzni homályos és legtöbbször téves előítéletünket, miközben mindenki számára nyitva hagytuk az ajtót, hogy maga döntse el: jó-e ez, vagy sem.

Ezek után felvetődik a kérdés, hogy a spanyol labdarúgás meddig tudja fenntartani dominanciáját a világfutballban? Természetesen erre is elő tudunk cibálni egy Ortega-elméletet, ami talán az itt felsoroltak közül is kilóg ellentmondásosság tekintetében. Ne feledjük, semmit se fogadjunk el vakon! Szóval, Ortega generációelméletét a történelem folyására is kiterjeszti. Ennek értelmében 15-30 éves szakaszokra oszthatjuk fel az emberi történelmet. Ha elfogadjuk ezt a felfogást, akkor elmondhatjuk, hogy még legalább 5 évig hispán hegemóniára kell számítani válogatott- és klubszinten. Miért? Először is ki kell választanunk egy olyan periódust, amelyben egy egész (futball)történelmi korszak alapvető fontosságú gondolatai először fogalmazódtak meg. Esetünkben 2008-2017 környékére tesszük ezt a jelzőpontot, a spanyol válogatott EB-győzelmére. Másodszor kiválasztjuk az egyént, akinél a jelzett gondolatok a legreprezentatívabb módon testesülnek meg. Legyen ez Pep Guardiola. Harmadszor pedig Ortega instrukciói alapján az egyén színrelépését (általában 30 éves kora) tesszük meg kiindulópontnak, ahonnan előre és visszafele is kialakíthatjuk a 15, ill. 30 éves periódusokat. Vagyis: 2008 – amikor Guardiola átveszi a Barcelona irányítását – az a pont, ahonnan számolgathatunk. Aki mihamarabb szeretne hatalomváltást látni, és újra 2-3 Premier League- csapatot a BL elődöntőben, az abban reménykedik, hogy 2023-ban jön el ez a pillanat. Aki megőrül a hispán fociért, az 2038-ig odázza a generációváltó pillanatot.

Persze mindez csak jópofa játék. Már maga az elmélet tele van buktatókkal és önkényes húzásokkal (hogyan döntjük el, hogy ki az a meghatározó alak?), mégis érdekes támpontot ad ahhoz, amiről eddig is szó volt: a spanyol térnyerés magyarázatához. Mert azt nem tagadhatjuk, hogy a spanyol labdarúgás közel 10 éve megállíthatatlanul a csúcson van (ha máshogy nem, hát klubszinten tartják a frontot), ennek a dominanciának egy újabb letéteményese pedig Zinedine Zidane. Lehet, hogy Zidane legalább olyan fontos szereplője lesz a spanyol labdarúgás hatalmi megújításának, mint José Ortega volt a spanyol gondolkodásnak a XX. század első felében? Magyarországon elsőként talán Németh László emelte ki Ortega munkásságának fontosságát. Németh volt az, aki így írt a spanyol filozófusról: „Eleven, nagyszerű ember, akinek a művei elé, ha mottót kellene választanom, azt nyomtatnám: Szókratész nem izzad”. Ha visszapillantunk Zinedine Zidane játékos-pályafutására, majd megnézzük, hogy manapság milyen képet mutat a Real Madrid kispadján, akkor elismerően és picit talán csodál(koz)va mi is csak hasonlóan fogalmazhatnánk, mint Németh László az Európai utas egyik oldalán: Zidane nem izzad.

össz

Olvasnivaló a témában:

José Ortega y Gasset: Két történelmi esszé (1983)

José Ortega y Gasset: Az „emberi” kiesése a művészetből (1993)

José Ortega y Gasset: Don Quijote nyomában – Atlantisz

Csejtei Dezső: José Ortega y Gasset (1980)

Belovai György

 

Reklámok