Ápolt bajusz. Hátul egy kicsit hosszabbra hagyott frizura. Gyors léptek. Már a tizenhatoson belül. Éles sípszó. Tizenegyes. Átadja, át szokta, már megszokta. Ezt legalábbis. Öklök a magasban, a szögletzászlónál összeölelkezik a belgával. Hol őt szolgálja ki, hol ő szolgálja ki őt. Kiabálás a kispadról. Lassan negyven éve ez megy. Már megérti, de mégsem az igazi. Beszélgetne. Magyarul. Magyarországon. Csere. Rendszerváltás. Mégis marad. A négy-három-három. Honvágy. Nem bűn az. Renault 19. Az is úgy gurul, mint az olasz sportautók. Csak az elvárások mások. Magasabbak. Neki elég, ha hétvégén betalál. A címlapok nem kellenek. Hogy betaláljanak. Gól. Tizenegyes. Gól. Büntető. Mi lehet Kispesten?

Mi lenne, ha azt mondanám, hogy az utóbbi 30 esztendő legjobb magyar idegenlégiósa, ha tehette volna, itthon maradt volna egész pályafutása során? Ha nem olyan állapotok uralkodtak volna Magyarországon, mint a rendszerváltást megelőzően (és követően), elképzelhető, hogy Kovács Kálmán a magyar pályákon harcolja ki a tizenegyesek tömkelegét, és rúgja a gólokat számolatlanul hosszú éveken át. Ahhoz viszont, hogy profi labdarúgó legyen, megkeresse azt a 70 ezer dollárt, amit elérendő célként kitűzött maga elé, külföldre kellett igazolnia. És ha már ott volt, letette a névjegyét. Nem találta meg Eldorádót, ahogyan kortársa, Détári, nem vitt el minket a hedonizmus világába, ahogyan Döme. Mégis az európai topfutball vérkeringésében pödörte bajuszát, tevékeny részese lehetett egy világszínvonalú akadémiával rendelkező vidéki kiscsapat igazi felemelkedésének, de saját két szemével láthatta azt is, hogy milyen ereje van a labdarúgásnak a mindennapi életben, a politikában, még az olyan „fejlettebb” államokban is, mint Franciaország.

Kovács Kálmán 1989-ben került ki Franciaországba, ahol egy féléves „rekreációs” kispesti visszatérést leszámítva, négy esztendőt töltött. Ha fel akarjuk idézni a páratlan gall kalandot, akkor utazásunkat Auxerre-ben kell kezdenünk, majd a francia labdarúgás egyik legnagyobb botrányánál kell abbahagynunk, miközben megtudhatjuk, hogy a honvágyat csak a legvérbelibb profizmussal sikerülhet legyőzni, vagy legalábbis egy időre elcsitítani. Egy szó mint száz, irány Auxerre!

kálmi

AZ AJA FELEMELKEDÉSE

Népessége alapján Auxerre-t nem sorolhatjuk a legnagyobb francia városok közé. A fővárostól, Párizstól nagyjából kétórányi autóútra található települést mindössze 39 ezer fő lakja, ami magyar viszonylatban nagyjából Dunakeszinek felel meg. Saját régiójában, Burgundiában is csak a negyedik legnagyobb városként tartják számon, nem meglepetés, hogy hasonló kategória alapján Franciaország első 120 városa között sincs Auxerre. A futballszeretőknek mégis sokkal ismerősebben cseng a Yonne folyó partján fekvő városka neve, mint több más 100-200 ezer főt számláló településé.

Az AJ Auxerre története 1905-ben kezdődött egy kormányrendelettel. Franciaország a szekularizáció útjára lépett, ami azt jelentette, hogy a közigazgatás területén végérvényesen szétválasztották az egyházat az államtól, a vallásit a világitól. Ez volt a loi du 9 décembre 1905 concernant la séparation des Églises et de l’État. Az elivlágiasodás veszélyeitől tartva az auxerre-i Deschamps abbé egy olyan elhatározásra jutott, amit talán azóta is áldanak nemcsak a helybeliek, de a jóérzésű futballkedvelők is. Elég egy pillantást vetnünk a labdarúgóklub hivatalos nevére. AJA, vagyis Association de la Jeunesse Auxerroise. Manapság sokan elfeledkeznek arról, hogy mi célt szolgál a mozaikszó J betűje. Jeunesse, azaz fiatal(ság), a fiatal auxerre-iek egyesülete. Deschamps abbé ugyanis attól félt, hogy a helyi fiatalok a kormány döntése miatt elkallódnak, ezért jobbnak látta, hogy megalapítson egy sportegyesületet, ami egyfajta óvóhelyként funkcionálhat a jövőben a fiatal generáció számára.

Bő félévszázadnyi szunnyadás után, mialatt az AJA az alacsonyabb osztályokban, az amatőr ligákban múlatta az időt, 1961-ben Bonnefoy abbé úgy dönt, hogy a csapat jövőjét rábízza annak 23 esztendős játékosára, a helybéli Guy Roux-ra. A mindössze húszas évei elején járó Roux szűk egy évtizedig látja el játékos-edzőként a feladatát, majd 1970-től csak utóbbi tisztségére, az edzősségre koncentrál. Ez a döntés viszont korántsem azt jelentette, hogy eggyel kevesebb feladatot vállalt volna magára Guy Roux. Éppen ellenkezőleg, ettől kezdve a klub minden egyes rezdülését szem előtt tartotta, a klub felett teljes irányítást eszközölt, ami az edzések levezénylésétől egészen a szomszédos farmerekkel történő, „pályakarbantartó” kecskékről folyó tárgyalásokig terjedt. Az egyre komolyabb edzői feladatokat pedig úgy volt kénytelen ellátni, hogy egyetlen „szakmai továbbképzése” egy egyhónapos kirándulás volt Londonban, a Crystal Palace csapatánál, akik akkoriban az angol negyedik vonalban vitézkedtek.

Miután 1974-ben Guy Roux sikeresen vezeti az Auxerre-t a másodosztályba, a klub először szerez magának profi státuszt. Öt évvel később már országos hírnévre tettek szert, amikor egy nagyszerű menetelés után a francia kupa döntőjében vereséget szenvedtek a Nantes-tól. A váratlan kupasiker és az 1979-1980-as D2 (másodosztály) megnyerése nemcsak azt jelentette, hogy az Auxerre története során először játszhat a legnagyobbak között, hanem egyik pillanatról a másikra soha nem látott pénzösszeg birtokába is kerültek. A nagyjából 1 millió 200 ezer frank elköltésére két opció kínálkozott. Egyrészt elérhetővé vált az a lehetőség, hogy a Ligue 1-be frissen feljutott kiscsapatot 1-2 rutinos játékossal erősítsék meg. Másrészt viszont itt volt az alkalom, hogy a klub edzőkomplexumát tovább fejlesszék. A döntés ezután végleg megpecsételte az AJ Auxerre sorsát. Hamel elnök és Guy Roux elhatározták, hogy az összeget a klubbal határos 3.5 hektárnyi földbirtok megvásárlására fordítják, ahol felépítenek egy vadonatúj edzőközpontot és az akadémiát, a ’Pagodát’.

guyroux

A geológus végzettségű Guy Roux, aki helybéliként mindennél többre értékelte a gyönyörű mezőket, földeket, végérvényesen beleírta a klub történetébe az alapító, Deschamps abbé motivációját, amikor további pályák építése és az edzőközpont fejlesztése mellett tette le a voksát. Az AJ Auxerre összeforrt a fiatal tehetségek kiapadhatatlan bázisának, a jövő nagy francia labdarúgóinak bölcsőjének képével. Guy Roux filozófiája egyszerű volt: addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér. Amikor 1989-ben Kovács Kálmán megkezdi franciaországi kalandját, a burgund kisváros első évtizedét zárta a francia topligában. A frissen felhúzott edzőkomplexum, a Pagoda már állt, és valósággal öntötte magából a tehetségeket, akiket a Franciaországban szétszóródott scoutok fedeztek fel (különös tekintettel a bevándorlókat tömörítő Ile-de-France területen), a klub pedig továbbra sem gazdálkodhatott egekbe szökő összegekkel, de a szigorú pénzügyi stratégia a Ligue 1 egyik legstabilabban működő klubjává tette az Auxerre-t.

AZ ELSŐ AUXERRE-I ÉV – 1989-1990

Miután az 1988-1989-es szezonban a Hondvéd hazai porondon duplázni tudott (az utolsó fordulóban Verebes MTK-ja ellen biztosította be a bajnoki címet, majd a Ferencváros elleni Magyar Népköztársaság Kupa fináléjában diadalmaskodott), már csak az maradt kérdés, hogy kiket tud a kispesti klub egy nagyobb pénzösszegért cserébe külföldre igazoltatni.

A bajnoki hajrában két játékostól volt „hangos” a magyar sportsajtó, Fodortól és Kovácstól. Fodorért leginkább görög klubok versenyeztek, akik hajlandóak voltak elfogadni a kiszabott 400 ezer dollár körül mozgó vételárat. Kovács esetében az átigazolási díj magasabb volt, mégis ő volt kettejük közül az, aki sikeresen vette az 1989 nyári transzferakadályokat. Még akkor is így volt ez, ha az egy évvel korábban 1 millió dollárt súroló határtól jóval elmaradva, nagyjából 500 ezerért valósult meg a „profi szerződés”. A bajnokság hajrájában már lehetett pletykákról olvasni, amelyek NSZK, görög és francia klubokat emlegettek. Végül a legkitartóbbnak az Auxerre bizonyult, akiknek az ajánlatát június elején fogadták el a kispestiek.

Az Auxerre-nak és Guy Roux-nak nem volt ismeretlen a kelet-európai játékosok felkutatása és beépítése a leginkább saját akadémiájára építő vidéki csapatnál. Csak a legnagyobbakból mazsolázva: Marian Szeja, aki 190 mérkőzésen védett az AJA színeiben, Waldemar Matysik, vagy éppen Andrzej Szarmach, aki 94 gólt szerzett Auxerre játékosként. Persze a magyar vonal sem Kovács Kálmánnal kezdődött, hiszen Burcsa Győző már harminc fölött ugyan, viszont egy fantasztikus európai menetelés után érkezett a Videotontól 1985-ben, majd erősítette a gárdát 1987-ig.

Mi nem vetélkedhetünk a mágnás klubokkal. Ugyanúgy kell tehát okoskodnunk, mint a földművelőknek: abból kell gazdálkodni, amit a föld „megterem” – vallotta Guy Roux, illetve ehhez még hozzátehetjük, hogy abból az összegből kell „okosodni”, amit a termények eladásából tud felhalmozni az Auxerre. Ezen számok után ritkán írhattak hat nullát, ha pedig mégis, akkor annak jórészét inkább az akadémia és a klub infrastruktúrájának fejlesztésébe forgatták vissza. Ami ezután megmaradt, azt pedig igyekeztek viszonylag olcsóbb, keleti blokkból érkező játékosokra költeni, illetve olyan labdarúgókra, akikben talán a többi „nagycsapat” már nem hitt. Guy Roux és az AJA vezetősége mesterien űzte ezt a politikát, mi sem mutatja jobban ezt, mint Kovács Kálmán példája.

Nem sok amerikai sorozatot lehetett nézni a TV-ben, de a Tony Danza-féle ’Madame est servie’ (magyarul Ki a főnök? címen futott sitcom) sorozatból tanultam meg az első francia szavakat” – emlékszik vissza Kovács Kálmán. A kispesti támadót hamar befogadták a társak, Kálmán pedig kifejezetten élvezte a vidéki miliőt, a barátságos helyieket, akik mind a keresztnevén szólították (persze ez azért is lehetett, mert sokszor a kommentátorok, újságírók sem voltak tisztában vele, hogy Kovax, Kovac, esetleg Kovak lövi a gólokat Scifo átadásaiból). Természetes volt, hogy az erősen tekintélyelvű pszichológiát valló és alkalmazó, a klubot már akkor több mint három évtizede trenírozó Guy Roux-val csak fokozatosan alakult ki a kölcsönös bizalom. Roux tökéletesen tisztában volt Kálmán képességeivel, talán még jobban is, mint maga a játékos. Fél év után, egy februári francia kupa mérkőzés előtt így nyilatkozott: „A beilleszkedésre fél év türelmi időt szavaztam meg, ez most lejárt, kicsit még szigorúbb leszek vele”.

Kovács talán a legstabilabb alapokon álló francia klubhoz szerződött 1989-ben. Ha a közvélemény előtt rejtve is maradt, vagy egyes esetekben szándékosan figyelmen kívül hagyták, Franciaországban egyre sűrűbben bukkantak fel kétes üzleti húzások, korrupciógyanús esetek, bíróság elé rángatott klubelnökök, „érdekes” transzferek. Az AJ Auxerre első évtizedének végéhez közeledett a legmagasabb osztályban, és talán annak is köszönhetően, hogy a klubot már 39 éve egy ember igazgatta (hiába nem Guy Roux volt papíron az elnök), az AJA-t elkerülték az imént felvillantott hasonló ügyek. Kilenc év alatt mindössze egyszer végeztek az első tíz helyen kívül, az utóbbi öt év helyezései pedig (9-4-7-4-3) egy masszív középcsapat benyomását keltették (mindezt pedig olyan fiatal tehetségekkel sikerült elérni, mint Cantona vagy Boli). Nem mellesleg az 1989-es eredmény európai indulást is jelentett számukra.

Az UEFA-kupa selejtezős mérkőzés pedig egyben Kovács Kálmán első auxerre-i gólját is jelentette. Az első mérkőzésen hiába kaptak ki 1-0-ra egy bizonyos Davor Suker góljával a Dinamo Zágráb ellen, a visszavágón sikerül fordítani, Kovács Kálmán gólja is kellett a 3-1-es sikerhez Jugoszláviában, ezzel pedig kezdetét vette az Auxerre európai történetének talán első „tündérmeséje”. Előbb az albán Apoloniát, majd a finn RoPS csapatát búcsúztatatták egyaránt 8-0-s összesítéssel Kovácsék, majd következett a harmadik forduló, mely a két legjobb idegenlégiósunk párharcát hozta. Az Auxerre-Olympiakosz mérkőzésen Kovács Kálmán és Détári Lajos találkozása előbbi sikerélményével ért véget, miután az athéni mérkőzés 19. percében egy Vahirua-centerezésre a kispesti csatár érkezett pontosan, ezzel a góllal a párharc egyetlen gólját jegyezve. Az auxerre-i menetelésnek a negyeddöntőben a Fiorentina parancsol megálljt. Az olaszok kettős győzelemmel vetettek véget a tündérmesének.

Ezalatt a bajnokságban az Auxerre tovább szilárdította a hosszú évek során felépített masszív középcsapat képét. Mindössze öt forduló telik el a bajnokságból, még augusztusban járunk, amikor a L’Équipe francia sportnapilap a szezon legnagyobb csalódásának (az idegenlégiósok közül) titulálja Kovács Kálmán játékát, akinek első bajnoki góljára a 10. fordulóig kell várni. A Toulonnak fejelt góllal Kálmán megnyitja számláját a francia pontvadászatban. Az őszi szezon végére a helyi sajtó hangneme fordulatot vesz a magyar csatárral kapcsolatban, egyre többet jelennek meg róla dicsérő sorok, a téli szünet előtt már 7 bajnoki találatnál jár és nem mellesleg tovább kamatoztatja azt a tudását, amelyet Kispesten fejlesztett tökélyre, vagyis zsákszámra harcol ki büntetőket. „Nagyon sok gólt szereztem Scifo átadásaiból, de szezononként legalább fél tucat tizenegyest kiharcoltam neki” – idézi fel Kálmán.

A Guy Roux-féle, emblematikus 4-3-3-ban Kovács megtalálta a helyét, ahol a középcsatár pozíciójában egyik oldalról Cocar, a másikról Vahirua fogta közre, miközben mögötte a klublegenda, belga Scifo segítette a magyar csatárt. Az AJA játéka nem feltétlenül tartozott a legszórakoztatóbbak közé, Kovács Kálmán első két évében azonban ez is változni látszott. „10 akciógól a bajnokságban, fontos találatok az UEFA-kupa mérkőzésein. Emberileg az egyik legprofibb külföldi, aki valaha is a kezem alatt dolgozott. Ezt játékostársai is elismerik, hiszen maximálisan befogadták maguk közé. Jövőre talán Papin versenytársa lehet a gólkirályi címért folytatott harcban.” – idézi Roux szavait a Nemzeti Sport, majd visszhangozza is az elkövetkező napokban a „Kovács Kálmán vérbeli profi” címmel, illetve az egyazon oldalon vele kontrasztként szembeállított „Détári rendre és nyugalomra vágyik” című cikkel. Valóban úgy tűnt, hogy az egyre sűrűbben csak botrányaitól hangos Döme és a gólokat csendben szállító Kovács tűz és víz a magyar futballban. Mi lett volna, ha sikerül összegyúrni a két játékost?

monaco

1990. februárjában mindössze fél éve tartózkodik külföldön, az első nagyobb hazai interjú Kálmánnal viszont leginkább arról szól, hogy a kispesti csatárt honvágy gyötri. „Miért, nem bűn az” – teszi hozzá Kovács, aki a Sochaux ellen meglövi a 10. gólját is a D1-ben. A pont az i-re, a hab a tortára viszont egy Monaco ellen produkció március végén. Arséne Wenger csapatát egy könnyed mesterhármassal szomorítja, ezzel pedig végleg elmozdítja a kiesés szélén táncoló Auxerre-t a középmezőny felé. 10 fordulóval a bajnokság vége előtt mindössze egy ponttal álltak a búcsúzást jelentő helyektől, végül a 6. helyig sikerült feltornázniuk magukat, méghozzá Kovács Kálmán jó hajrájának köszönhetően, aki Papin mögött 18 góllal zárta a bajnokságot.

A MÁSODIK AUXERRE-I ÉV – 1990-1991

Miután az Auxerre 6. helyen abszolválta a ’89-90-es bajnoki idényt, Kálmán második évében az európai kupaszereplés elmaradt. Ez viszont elősegítette azt, hogy az AJA minden erejével a bajnokságra koncentráljon, ami végeredményben meg is látszott Guy Roux fiainak teljesítményén. Az Auxerre remek nyitánya (9 mérkőzés veretlenül) csúcspontját a 15. fordulóban érte el, amikor a Lille elleni hazai 3-2-s győzelemmel átvették a vezetést a bajnoki címvédő Olympique Marseille előtt a tabellán. Ráadásul Kovács Kálmán ekkor egyedül vezette a góllövőlistát, Guy Roux februári jóslata bekövetkezni látszott, amikor az őszi utolsó fordulóban az Auxerre gárdája az Olympique Marseille csapatát fogadta.

A két csapat tűz és víz a francia labdarúgás nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján. Egyik oldalon a szisztematikusan, mai divatos szóval „projektszerűen” építkező, kis költségvetéssel gazdálkodó vidéki csapat, az AJA, a másik oldalon pedig egy erős politikai hátszéllel bíró, milliomos üzletember vezette, soraiban világsztárokat felvonultató világvárosi csapat, az OM. 1990 decemberében azonban a két klub nagyon is közel állt egymáshoz: mindössze pár pont választotta el őket egymástól, és bár a Marseille egy vereséggel is az élen zárhatta a naptári évet,  Beckenbauer fiai nem lazsálni érkeztek Párizstól nagyjából 200 kilométerre, Auxerre városába.

A találkozó előtt minden kamera Basile Bolit pásztázta, aki az Auxerre játékos-politikájának legaktuálisabb példája volt. Bolit a PSG elől happolták el Guy Roux-ék, majd kinevelték a Marseille számára, aki nem átallott nagy pénzt fizetni a kiváló játékosért. Egészen az öltözőből kisérték Bolit a televíziós stáb tagjai, hiszen az Auxerre egykori játékosa először tért vissza „nevelőegyesületéhez”. A show-t azonban ellopták a hazaiak.

Már a mérkőzés elején volt abban valami költői és szívmelengető, ahogy Jean-Pierre Papin készséggel, arcán elismerő és harcra kész mosollyal adta át a mérkőzéslabdát vetélytársának, Kovács Kálmánnak. A mérkőzés kezdetét vette, Imre Mátyás szavaival élve pedig „kétszáz kilométeres sebességgel kezdtek a csapatok”, ami egy 1-0-s vezetést jelentett az első félidő végén a hazaiaknak. Az igazi földindulást azonban a második félidő hozta, és valójában mindössze 5 perc alatt zajlott le az egész. A gyors második gól után Kovács Kálmán előbb Roche-nak adott gólpasszt, majd a negyedik találatot már ő maga vitte be a marseille-i kapuba. Mindössze öt perc kellett az Auxerre-nek ahhoz, hogy eldöntse a találkozót és beállítsa a 4-0-s végeredményt. Kálmán ezzel második szezonjában is eléri a legalább 10 gólt, ezáltal befogva Papint. Az más kérdés, hogy így sem ők állnak a góllövőlista élén, hanem a Montpellier fiatal franciája, aki ekkor még sűrűbben játszott a középpályán is, Laurent Blanc.

A tavaszi szezont jobbára sérülések hátráltatják, de a hajrára összekapja magát Kálmán, ahogyan csapata is, így végül dobogós helyre fut be az Auxerre. A csapat történetének legjobb helyezéséhez Kálmán 16 góllal járul hozzá, ezzel pedig ismét Papin mögött végez a gólvadászok között. Csapattársa a belga Scifo 14 egységgel zár, melyből 7-et a Kovács ellen elkövetett szabálytalanságok után megítélt tizenegyesekből szerzett. Nem nehéz kiszámolni, ha ezt a 7 darab büntetőt Kálmán lövi, akkor 23 góljával holtversenyben lett volna gólkirály Papinnal.

A HARMADIK AUXERRE-I ÉV, KISPESTI KITÉRŐVEL – 1991-1992

A tökéletesre sikeredett első két szezont szinte szükségszerűen követte Kovács légiós éveinek talán legpechesebb és legrosszabb idénye. Hiába a harmadik hely és az újabb UEFA-kupa menetelés esélye, Kálmán egy januári lovaglóizom-sérülés miatt nem tudott 100%-os teljesítményt nyújtani az Auxerre-ben. Kovács Kálmán kedvenc társa, Scifo elhagyta a csapatot, helyére a fiatal Baticle érkezett, illetve ingyen sikerült visszaszerezni Ferrerit a Bordeaux-tól (bár Bognár György leigazolása is terítéken volt, Guy Roux sokallta a 800 ezer dolláros vételárat).

Az 1991-1992-es szezon csúcspontja Kovács Kálmán szemszögéből egyértelműen a Liverpool elleni UEFA-kupa mérkőzés odavágója, ahol a magyar támadó szerezte a 2-0-s győzelem második találatát. Az Anfielden rendezett visszavágón az Auxerre nem csak az európai menetelés lehetőségét veszítette el, de Kovácsot is, akit Guy Roux szerint „szándékosan rúgtak le”. Ez a sérülés végképp megpecsételte Kálmán auxerre-i jövőjét. A liverpooli vörösök elleni produkció azonban felkeltette több angol csapat érdeklődését is, ezért a visszavágó utáni első bajnokira, a Lyon elleni találkozóra a Chelsea megfigyelőket küldött Franciaországba. Guy Roux a nagyszabású üzlet lehetőségét szem előtt tartva a kezdőbe nevezte a sérült Kovácsot, akinek viszont borzasztóan ment a játék, így pedig ugrott a szigetországi szerződés is.

Mivel a pályán Ferreri „nem egy Scifo volt” (nehezen találta az összhangot Kováccsal), Baticle viszont egyre inkább úgy nézett ki, mint egy egészséges, csúcsformában lévő Kovács, Kálmán kikerült a csapatból és minden eddiginél erősebben törtek elő azok az érzések, amelyek már kiutazásának első hónapjaiban is gyötörték. A honvágy ismét utat tört.

Egy november végi interjúban már nyíltan beszél a távozásról, valamint arról is, hogy mennyire fontosak számára a válogatott összetartások, amikre egyébként Guy Roux egyre vonakodva engedte el Kálmánt. „Nekem az a négy nap együttlét maga a szabadság” illetve, „akkor éjjel kettőig beszélgetünk, nekem arra fantasztikus szükségem van” idézi a Nemzeti Sport Kovács szavait, amelyek mind arra utalnak, hogy a kispesti csatár légiós napjai meg vannak számlálva. Pár nappal később a L’Équipe már arról ír, hogy Kovácsot átadólistára tette az Auxerre, ezt később Guy Roux cáfolja és négyszemközti beszélgetésre hívja Kálmánt, aki megkéri Roux-t, hogy engedjék el, ha mást nem, kölcsönbe a tavaszi szezonra. A külföldi ajánlatok mellett hirtelen felbukkannak a magyarok is, miután Kovács egyre nyíltabban „üzen haza”. Az MTK és a Ferencváros azonban nem elég határozott, így Kovács egy fél évre visszatérhet korábbi sikereinek helyszínére, Kispestre.

üzlet1

100 dollárért a Honvédhoz, az évtized üzlete!” zengte címlapján a Nemzeti Sport a Kálmán hazatéréséről felröppent hírt. De miért éppen 100 dollár? Nos, olyan esetekben, amikor egy játékos átigazolási díj nélkül szerződött egy NB1-es klubhoz, az MLSZ meghatározta a játékos értékét, aminek a 20%-át kellett befizetnie az adott klubnak a szövetség kasszájába. A kispestiek ezt az akadályt próbálták a lehető legkisebbre venni, amikor, a többszázezer dolláros érték helyett (amit a szövetség határozott volna meg) a 100 dollárnak a 20%-át kívánták az MLSZ-nek utalni. Azt a párezer forintot pedig igazán megérte Kovács hazahozatala, hiszen tavasszal 10 bajnokin 10 gólt szerzett piros-feketében. Az itthon mutatott jó játék azonban nem változtatott azon, hogy a magyar labdarúgás továbbra is rohamléptekben haladt a rothadás útján, amit Kálmánnak sem esett nehezére megneszelni: „egészen elborzasztottak azok az állapotok, amelyek a magyar futballt még mindig körülveszik…”.

A kölcsönidőszak lejárta után Kovács visszatér az Auxerre-hez, ahonnan európai portyázásra indul. Belgiumban is próbajátékon vesz részt, de Franciaországban több klub is felkeresi, a Saint-Étienne-nél például csak az orvosin úszik el az átigazolás. Végül hiába állt edzésbe a belga Mechelennél, az első osztályba frissen feljutott Valenciennes csapata meccseli a belga ajánlatot, a kedvezőbb kondíciók miatt pedig az Auxerre a honfitársakhoz irányítja Kovács Kálmánt.

A Valenciennes célja nem lehetett más, mint a megkapaszkodás a D1-ben. Ehhez pedig megpróbáltak olyan játékosokkal erősíteni, mint Kovács Kálmán vagy éppen a 1986-os VB-n győztes gólt szerző argentin Jorge Burruchaga. Végül, Kovács Kálmán idegenlégiós karrierjéből nem a gólok mennyisége, hanem a minősége miatt emelkedett ki a Valenciennes-nél töltött egy esztendő. Többször is a forduló legszebb góljai között találhattuk Kálmán egy-egy találatát, ami felettébb távol állt a tőle megszokott stílustól. Amikor a Caen ellen egyből, átvétel nélkül lőtt 20-25 méterről a kapus fölött bombagólt, akkor az emberek nem hittek a szemüknek. Ez a fergeteges találat egyébként egyben az utolsó előtti is volt a Valenciennes színeiben, mivel a szezonbeli 8. gól is azon a mérkőzésen, a hajrában született: „Így aztán volt időm egészen a nyolcvanharmadik percig azon gondolkodni, hogy hogyan sikerülhetett ez nekem egyáltalán. Azért csak addig, mert ekkor be kellett rúgnom a másodikat.”

A Valenciennes végig a kiesőhely és az osztályozós pozíciók környékén lavírozott, így nem meglepő, hogy a Marseille elleni mérkőzés számukra már kevésbé volt sorsdöntő, nem úgy a látogatóknak, akik egy újabb bajnoki címre hajtottak. Kovács Kálmán pedig tudtán kívül lehetett közvetlen tanúja a francia futball talán legnagyobb botrányának.

AZ UTOLSÓ FRANCIA ÉV ÉS A VA-OM BOTRÁNY – 1992-1993

A Marseille tehát újabb bajnoki címre és a régóta epekedve várt Bajnokok Ligája serlegre pályázott. Éppen ez utóbbi motiválta az OM vezérkarát, hogy a maga módszereivel belenyúljanak a 35. forduló mérkőzésébe. A találkozó előtt Bernard Tapie magához hívatja a Marseille játékosát Jean-Jacques Eydelie-t: „Muszáj felvenned a kapcsolatot az egykori nantes-i csapattársaiddal (Robert és Burruchaga). Még csak az kellene, hogy idióta módjára játsszanak, és lerúgjanak minket a Milan elleni döntő előtt. Ugye jóban vagy még velük?”. Eydelie vállalta a közvetítő szerepet, majd Pierre Bernes, az OM ügyvezető igazgatója telefonon egyeztetett három Valenciennes játékossal: Burruchagával, Robert-rel és Glassmannal. Hármójuk közül Glassman az, aki a mérkőzés előtt szól Boro Primoracnak, a Valenciennes edzőjének a marseille-i megkeresésről. Ugyancsak a mérkőzés előtt, de merően másként cselekedett Christophe Robert, aki a meccset megelőző éjszaka a feleségét küldte egy helyi hotel parkolójába, hogy átvegye azt a 250 ezer frankot, ami a másnapi „teljesítményükért” jár. A nyomozóknak később Robert nagynénjének kertjéből sikerül szó szerint előásniuk az összeget. Robert a már-már komikus pénzásásról így nyilatkozott: „Az a pénz annyira bűzlött, hogy muszáj volt valami lyukba dobnom”.

A mérkőzés 1-0-s OM sikerrel ér véget, ami gyakorlatilag bebiztosította a marseille-iek számára az újabb bajnoki címet. Két fordulóval a vége előtt Arséne Wenger Monacója kiszáll a versenyfutásból, de a két győzelemnyi hátránnyal álló PSG is elbúcsúzhat az aranyéremtől. 1993 nyarán így minden lehetséges médiumból az Olympique Marseille-jel kapcsolatos hírek özönlötték el a francia népet. Az első francia Bajnokok Ligája győzelem fensége az egyik oldalról, a Valenciennes ellen „elcsalt”, korrupt meccs a másik oldalról.

vaom

Naponta felvillanó exkluzívok, találgatások, gyanúsítgatások, riposztok, amelyek egyértelművé tették, hogy mi uralja a rádió és televízió híreket” – írja 1993 júliusában az angol Independent. A játékosok lefizetéséből kirobbanó VA-OM affaire napról-napra nőtte túl a sport közegét, és az ügyről szólva egyre inkább jelentek meg a labdarúgáson túlmutató ellentétek és problémák. A marseille-iek nem meglepő módon a médiát uraló Párizs, így a PSG felé terelték a diskurzust, Dél-Franciaországban és úgy általában a fővároson kívüli „vidéken” pedig könnyen azonosulni tudtak az elnyomó, centralista Párizs kontra dolgozó, elnyomott vidék tudattal. A 18%-os munkanélküliséggel küzdő Marseille városa számára igazi hős volt Bernard Tapie, akit a sokak-kevesek közötti harc egyik zászlóvivőjének tekintettek, a remény megtestesítőjének. Eközben Tapie nyilatkozataiban a Gestapóhoz, az inkvizícióhoz, puszta lincseléshez hasonlította az ellene folyó eljárást, Bernes pedig attól félt, hogy egészen az öngyilkosságig kergetik az üggyel.

Később Boro Primorac azt állította, hogy Tapie személyesen kereste meg, hogy változtassa meg vallomását a bíróság előtt, Bernes pedig beismerte, hogy „évente legalább 4-5 mérkőzés volt, amit hasonló eszközökkel próbáltak befolyásolni”. Az 1993-as VA-OM affér lerántotta a leplet a korrupcióról a francia labdarúgásban, amit nagyon sokan, nagyon óvatosan takargattak az évek folyamán. Hatása nem is maradt el, a bírósági ítéletek mellett (eltiltások, börtönbüntetések) Boro Primoracot száműzte a francia futballközeg, Arséne Wenger pedig egészen Japánig menekült.

Eközben Kovács Kálmán tette a dolgát és „vérbeli profi” módjára futott ki a hátralevő mérkőzésekre Valenciennes játékosként. Az esetről is legalább ennyire higgadtan nyilatkozott: „a mérkőzés után Burruchaga és Robert megkérték a csapatot, hogy közösen beszéljük meg a dolgot és mindenképpen maradjon öltözőn belül az ügy, mi persze nem értettünk egyet, összezártunk és kiközösítettük őket”. A Valenciennes osztályozós mérkőzéseikor még nem robbant ki a VA-OM affér médiavisszhangja, így a lejátszott párharcban a Cannes-nal szemben alulmaradtak és kiestek a D1-ből. A Marseille-t sújtó ítélet után (elvették a bajnoki címüket) néhányan reménykedtek benne, hogy a Valenciennes is visszakerülhet az első osztályba, Kálmán azonban már nem várta meg a fejleményeket. 1993 nyarán végleg maga mögött hagyta Franciaországot.

– o –

Kovács Kálmán a rendszerváltáskori magyar labdarúgás megkerülhetetlen alakja. Amíg a magyar sportsajtó és sportpropaganda – főleg 1990 előtt – igyekezett olyan képet mutatni a külföldre „engedett” labdarúgóinkról, ami negatív színben tünteti fel őket, és történetük többnyire befuccsolt sztoriként került elmesélésre, addig Kovács Kálmán „francia évei” alatt szépen, csendben megmutatta, hogy pozitív példával is elő lehet állni. Furcsa és torz módon, de Kálmánnak még szerencséje is volt azzal, hogy nem ő volt az, akit a magyar média piedesztálra emelt a viharos ’80-as ’90-es években. Détári Lajos agyonajnározásának és későbbi szélsőséges megítélésének felhői alatt nyugodtan tevékenykedhetett egy olyan bajnokságban, ami ugyan a Serie A mögött leskelődött a „modern futball” első éveiben, azonban az már jól látszott, hogy szisztematikus, okos, a jövőt szem előtt tartó építkező sportfilozófiában az olaszok előtt jár.

Három és fél szezon alatt 44 bajnoki gólt szerzett, kétszer volt ezüstcipős a francia első osztályban, mindkétszer a világklasszis Jean-Pierre Papin mögött végezve. Játszhatott a világfutball utánpótlásképzésének megkoronázatlan klubjában, de részese volt egy olyan ügynek is, ami már túlmutat a labdarúgás világán. Ha már mindvégig adta magát a Dömével való összehasonlítás, Kovács minden klubváltása „ült”, de még a legkevésbé sikeres Valenciennes-ben töltött szezon is a nyugalom szigete volt Détári bármelyik klubváltásához képest. Mégis minden egyes alkalommal, amikor a sportsajtó már kissé megcsömörlött Dömétől, Kovács Kálmán nem elégítette ki azokat a vágyakat, amelyek a legújabb szupersztár-igényünket szolgálták volna.

Az olyan megnyilvánulások, mint: „mondjuk azt, hogy ott vagyok a legjobb 20 magyar futballista között” vagy „én egy sátorban is ellakom úgy, hogy közben zsíroskenyeret eszem egész nap”, nem voltak elegek ahhoz, hogy Kovács Kálmánból címlapsztárt, a „szabad/tömegsajtót” próbálgató újságok bulvárhősét kreálják. Nem is vágyott erre. Nem vágyott a hírnévre, nem vágyott a luxusra, a megszámlálhatatlan pénzkötegekre. Amikor külföldre igazolt, tartotta magát ahhoz, hogy csak addig marad profi, amíg 70 ezer dollárt megkeres. Aztán hazatér. Szinte pillanatok alatt meglett álmai összege, pár hét után viszont nem hagyhatta ott Auxerre-t.

Kovács Kálmán szerencsés volt. De félreértés ne essék, rá is szolgált erre a szerencsére. A korszak idegenlégiósai közül (de talán futballtörténetünk alatt is) az ő pályafutásában találjuk meg legritkábban a „ha…” kezdetű keserű álmodozásokat. Nem Kovács Kálmán volt a magyar futball legtehetségesebb támadója, tehetségben talán valóban nem ért fel Détárihoz, Törőcsikhez, Nyilasihoz. Viszont döntéseit, „tisztafejűségét”, realizmusát a legnagyobbak is megirigyelhetik.

Magyarország azóta is keresi az olyan „unalmas” figurákat a focijában, mint amilyen Kovács Kálmán volt.

További olvasgatáshoz erre:

Miért nem nyert semmit a francia válogatott Papin és Cantona idején? (Omlett du fromage) http://omlettdufromage.hu/2016/04/383/

The shame of Marseille (ESPN)

http://www.espnfc.com/story/894439/rewind-to-1993-the-shame-of-marseille

„Madame est servie” M’a appris le français (sofoot.com)

http://www.sofoot.com/madame-est-servie-m-a-appris-le-francais-217091.html

The epic life and legacy of Guy Roux (These Football Times)

http://thesefootballtimes.co/2015/11/03/guy-roux-a-legacy-of-epic-proportions/

Thou shalt not bear false witness against thy neighbor (IBWM)

http://inbedwithmaradona.com/marseille-blog/2017/3/29/thou-shalt-not-bear-false-witness-against-thy-neighbour

Auxerre: The Ultimate Youth Academy (Jean-Philippe Rethacker) (in Le Foot ed. Christov Rühn)

Belovai György

Reklámok