Két név, egy ember, legalább egy tucatnyi sztori. Ez mind Visnyei Gyula, vagy ahogyan az Egyesült Államokban ismerik, (Double Deuce and Triple E, the One and Only) Juli Veee. A magyar foci kánonjában roppant kevés szó esik róla, sokan még soha életükben nem hallottak Visnyei Gyuláról, Juli Veee-ről meg aztán főleg nem. Persze, vannak olyanok, akiknek dereng ez a név, hallottak egy-két vicces történetet a kölyökfejjel Puskás Ferencet tárcsázó Amerikába disszidált focistáról. A tengerentúlon mégis az egyik megkerülhetetlen név, amikor az amerikai labdarúgás története körül forog a diszkusszió. Magára húzhatta az USA válogatottjának mezét, az egyik legjobbja és legeladhatóbb neve lett az útkeresés szakaszában járó Államok focijának, elévülhetetlen érdemei voltak abban, hogy San Diegó-i dinasztia születhessen egy major ligában. A Vasfüggöny mögül érkezve vált a szólásszabadság élharcosává a ’80-as évek amerikai sportközegében. Hol varázslónak, mágusnak, betörhetetlen vadlónak, szabadszájúnak, hol egyszerűen csak a teremlabdarúgás filozófus királyának nevezték.

Az alábbiakban Budapestről eljutunk San Diegóba, betekintést nyerünk abba, hogy milyen nehézségekkel küzdött a labdarúgás az USÁ-ban, hogyan lett belőel mégis „amerikai álom”,   emellett megtudjuk, hogy miért vonultatták vissza kétszer is a 22-es mezt San Diegóban, főhősünk hogyan fordult a festészet felé, és hogyan tört Ronald Reagan babérjaira az amerikai-szovjet kapcsolatok ápolása érdekében. Ez Juli Veee, azaz Visnyei Gyula története.

1

A NAGY HÁTRAARC

Főhősünk nem mindig viselt a nevében egymás után három magánhangzót, pláne nem  három “e” betűt. 1950. február 22-én Visnyei Gyulaként látta meg a napvilágot Budapesten. Gyerekként, ahogyan a kor légköre „megkövetelte”, ő is a labdarúgással kelt és feküdt. Mai fejjel hanyagul megjegyezhetnénk, hogy „nyilván” ő is tehetséges volt. Vagy ahogyan Lakat T. Károly fogalmazott egy Visnyeivel készített interjúban: „akkoriban annyi volt a jó kölyökjátékos, mint égen a csillag” (erre Visnyei ugyanitt gyorsan meg is jegyezte Lakat T.-ről: „technikás voltál, jól rúgtál, de lassú voltál, mint a tetű”), ezért nem ment csodaszámba, hogy a Vasasnál hamar felfigyeltek a játékára. Visnyei Gyula pedig elindult azon a lépcsőn, amiről nagyjából a harmadik fok után mégis inkább leugrott.

Az ’50-es évek több tehetséges futballistánk disszidálásával telt el, köztük minden idők legnagyobbjaival, ezt a mintát pedig a ’60-as évek is követte, talán csak horderejében csökkenve. Az egyik leghíresebb esetig éppen ezért csaknem a hatvanas évek végéig kellett várni, amikor az 1968-as olimpiára készülő labdarúgó válogatottunkból Varga Zoltán jutott arra az elhatározásra, hogy maga mögött hagyja a szocialista Magyarországot. Talán még fel sem ébredt a sokkból, a dühből, az értetlenségből vagy éppen a csendes megértésből a magyar futballtársadalom, amikor a következő évben a 19 éves Visnyei Gyula a gyerekkori példakép cipőjébe lépett.

Ezt a cipőt azonban nem taposták meg úgy, mint Vargazoliét. Igazából fel sem tűnt, hogy elkallódott egy fél pár cipő. „Én egy Tichy, egy Farkas, egy Göröcs, egy Varga Zoltán bűvöletében nőttem fel” – emlékszik vissza fiatalkori éveire Visnyei. A „disszidálás” oka és körülményei azonban jóval prózaibbak voltak a nagy előd, Vargáéhoz képest: „Tudod, hogy van az 17-18 évesen…” A Vasas ifistájának nem kellett komoly érveket ütköztetnie, hosszas belső harcokat megvívnia ahhoz, hogy úgy döntsön, egy olaszországi utánpótlástorna alkalmával húzza fel magára utoljára a Vasas mezét.

A Vasas viareggiói vendégjátéka nemcsak az utánpótlásfoci nagy szerelmeseinek figyelmét ragadta meg, hanem egy rég nem látott ismerősét is, aki ugyan névtelen marad, de történetünkben sorsdöntő szerephez jut. Ő az a fiatal, aki a Visnyei család amerikai rokonságának barátjaként még Budapesten ismerte meg Gyulát, amikor azért utazott a magyar fővárosba, hogy belekóstoljon a szocialista valóságba és a keleti blokk mindennapjaiba. A rejtélyes szereplőnkről keveset tudunk azon kívül, hogy – nem meglepő módon – az ’56 utáni budapesti kaland nem elégítette ki.  Legközelebb már egy olaszországi TV-készülék képernyőjén pillantotta meg Gyulát a Vasas mezében. Telefonhívás, majd miután egyeztetik terveiket, eldől: Visnyei Gyula nem jön haza. Csupán két kérdés marad: mikor és hogyan?

Visnyei próbál fair maradni a csapattal szemben, és búcsút csak akkor intene a többieknek, ha a Vasas kiesik a viareggiói tornáról. És itt következik a mesébe illő körülmény, ami esetünkben nem az első, de nem is az utolsó alkalom: a Vasas utolsó mérkőzésén a játékidőből fennmaradó pár másodpercben az ellenfél szöglethez jut, a zászlótól elrúgott labda pedig további érintés nélkül hull a magyar csapat kapujába, a piros-kékek pedig ezzel búcsúznak a küzdelmektől. Égi jel, vagy egy borzasztóan szerencsétlen gól? Ezt mindenki döntse el maga, az első kérdésre viszont ezzel megszületett a válasz.

Egyetlen változó maradt a képletben, ez pedig a „szökés” módja. Visnyei, miután biztossá vált a csapat kiesése, nem titkolta társai előtt a döntését, sőt a segítségüket is kérte a terv megvalósításában, a többiek pedig az előrelátható büntetés miatt egy levelet írattak Visnyeivel, amiben Gyula kijelenti, hogy szándékában nem befolyásolták a keret tagjai, nem volt tudomásuk a tervről, és felelősségre emiatt nem vonhatók. Miután az ablakon át, összecsomózott és utcára kilógatott ágyhuzatokkal  való szökés klasszikus, már-már klisészerű terve nem valósult meg, a lehető legegyszerűbb módja maradt a búcsúnak: Visnyei Gyula nem száll fel a hazainduló buszra. Egy szál farmerben és dzsekiben a „busz mellől lelépve”, a bizonytalanság mellett dönt.

Felszálltam egy városi buszra, és irány először Firenze, ha jól emlékszem. Vonzott a nyugati profiélet, azt hittem, nagymenő leszek” – meséli 1989-ben a külföldi kaland első pillanatait. Nem meglepő módon az olasz klubok nem álltak sorban Visnyei előtt, tekintve, hogy saját magán kívül senki sem tudta, hogy ki is ez a 19 éves gyerek. Az egyetlen, akinek a segítségével legalább azt el tudta hitetnie magáról, hogy labdarúgó, nem más volt, mint Puskás Ferenc. Az már egy újabb kérdés és egy újabb mesebeli elem, hogy Visnyei Gyula hol érte telefonvégen Puskás Öcsit. Ennek a történetnek legalább két változatát ismerjük azokból az interjúkból, amiket az elmúlt 30 évben adott Visnyei.

„A” verzió: a bevándorlási hivatalban. Ugyanis Gyula nem jutott túl messze a buszmegállótól, az olasz hivatalos szervek segítségével egy „gyűjtőhelyen” kötött ki, ahol egyetlen hivatkozási alapja az egyetlen név, amely a világon bárhol ugyanazzal a jelentéssel bír, Puskás Ferenc volt. Az olasz hivatalnokok előkerítik Puskást.

„B” verzió: az AS Roma által biztosított próbajáték alkalmával. Ugyanis Puskás Ferenc lehetett az egyetlen, akinek a szava biztosíthatta az olaszokat, hogy nem lőnek zsákbamacskát. Mielőtt Gyula rájött volna, hogy a legendás Helenio Herrera „nem kedveli a magyarokat”, az edző azon kérdésére, hogy van-e protektora, rávágta, hogy persze, a Puskás Öcsi.

Lényeg a lényeg, a telefonhívás megtörtént, és lezajlott a legendás beszélgetés minden idők egyik legnagyobbja és a 19 éves Visnyei Gyula között.

– Csókolom, Öcsi bácsi! Visnyei Gyuszi vagyok a Vasasból!

– De miért [szöktél meg Magyarországról]?

– Te anno miért, Öcsi bácsi?

A rövid idő alatt füstbe ment terv a profiéletről azt a választást állította Gyula elé, hogy vagy visszatér Magyarországra, vagy elindul az Amerikában élő nagybácsihoz.

3

PELÉ FOCIBUMMJA ÉS A SZÓ SZERINTI FOCIBUMM

Az itthoni végzettségem lakatos, de gondolhatod, hogy hány lemezt egyenesítettem ki addig életemben” – ez viszont pont elég volt ahhoz, hogy Visnyei a legkülönbözőbb fizikai munkákkal keresse meg a betevőre valót. Mindezt már persze az Egyesült Államokban. Abban a fél kontinensnyi országban, ahol a labdarúgás sohasem tudta igazán megvetni a lábát. Ahol valahogy sosem volt elég a belső buzgalom, a külső, tengerentúli segítség, ahol egészen 1994-ig kellett várni ahhoz, hogy legalább néhány hétig az amerikai „nemzeti sportokkal” egy szinten kezeljék a „soccert”. A sors fura fintora, hogy éppen ez utóbbi volt az, amelyik az utolsó szögeket kalapálta az addigi legsikeresebb amerikai focis kezdeményezés koporsójába.

Pedig azt nem lehet mondani, hogy az amerikaiak ne próbálkoztak volna, és ne lettek volna meg azok a sporttörténelmi búvópatakok, amelyeken a labdarúgás vígan elhajózhatott volna. Aztán mégis időről-időre zátonyra futott. Például az 1920-as években, az első világháború végét követő és a nagy gazdasági világválságot megelőző időszakban, amelyet nemes egyszerűséggel csak az amerikai sport „aranykorszakának” nevezhetünk.

A minden tekintetben verhetetlennek bizonyuló baseball, az amerikai foci és a kosárlabda nem meglepő módon esélyt sem adott a labdarúgásnak, de az olyan sportok is beelőzték a „rúgós focit”, mint az ökölvívás vagy a lóverseny. A nagy amerikai sportok valósággal árasztották magukból a legendákat, az első világháború utáni „össznépi fellélegzés”, a sportújságírók egyre nagyobb száma és töretlen optimizmusa pedig misztikus körítést teremtett a ’20-as években. Míg az 1890-ben Kanadában feltalált kosárlabdában a húszas években már legalább 200 főiskola és egyetem delegált saját csapatot, a labdarúgás megmaradt a tehetős nagyvállalatok (pl. a Betlehem Steel) és az USA-ba emigrált jórészt közép-kelet európai közösségek (pl. a clevelandi magyarok) sportjának. Az elenyésző amerikai klubcsapatok Európából próbálták feltölteni a keretüket, ahol többnyire félprofi státuszban alkalmazták a skandináv vagy szocialista blokkból érkező játékosokat. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egy évre biztos állást kaptak, ami általában könnyű fizikai munkát jelentett (pl. portás a dokknál), ráadásul heti 2-3 alkalommal szabad délutánt kaptak az edzések miatt.

A harmincas években a nagy gazdasági világválság azután pontot tett a labdarúgó-optimizmus  végére (hiába alakult újjá 1933-ban az American Soccer League), amit az ’50-es években külföldi segítséggel próbáltak újra feléleszteni, de az igazi áttörést majd csak a hatvanas és hetvenes évek hozták el. 1961-ben az amerikai ABC tévétársaság első ízben küldött komplett stábot Angliába, a Wembley-ben rendezett FA-kupa döntőre. Ezután az Egyesült Államokban egyre sűrűbb vendéggé váltak a külföldi alakulatok, amelyek viszont egy-egy leszervezett sörmeccsel alig pár ezer érdeklődőt tudtak csak a stadionokba csalogatni. Pár hónappal George Best és a Manchester United New York-i vendégjátéka után, ahol alig 7 ezer néző volt kíváncsi az angolokra, Pelé és a Santos 1970-es összeröffenése a West Ham ellen – addigi csúcsot jelentő – 22 ezer 143 embert toborzott össze a 90 perc erejéig. Pelé ezzel letette az alapkövét a saját nevével fémjelzett ’70-es évekbeli „focibummnak”, melynek eredményeként egy évtizeden belül közel 350 ezer fiút és lányt regisztráltak az amerikai labdarúgó szövetségnél, abban a korszakban, amibe előre bele volt kódolva az „elhülyülés” és a bukás.

A hetvenes évek végére a New York Cosmos (a liga csúcscsapata) a labdarúgó mérkőzésekre is alkalmazni kezdte a „cheerleadereket” és a Warner Brothers-mesefiguráknak öltözött kabalaembereket, Seattle-ben pedig a szurkolók megtippelhették, hogy milyen magasra pattan a labda, ha a klub stadionjának, a Kingdome-nak a tetejéről ledobják azt. Ugyanebben az évtizedben helyeztek el 40 ezer dollárnyi papírpénzt a pályán egy dallasi mérkőzésen, a szerencsés szurkolóknak pedig 99 másodpercük volt a legtöbbet összegyűjteni a meccs félidejében, illetve ekkor végezte el a San José kezdőrúgását egy oroszlán, amely azután a kapu mögül nézte végig a mérkőzést, hogy aztán majdnem széttépjen egy „akcióközelben” lévő futballistát. De ez volt az az évtized, amikor a tulsai Mr. Dynamite a kezdő sípszót megelőző rituálé keretében kirobbantotta magát egy, a pályán elhelyezett teljesen lezárt fadobozból, majd nézett mindenki elképedve, amikor öntudatlanul hevert a detonáció után. ’Murica.

Nem nehéz kitalálni, hogy az egész cirkuszt a foci iránti érdeklődés hiánya szülte. Amíg a Cosmos mérkőzéseire viszonylag szép számmal látogattak ki a szurkolók, a többi stadionban nem volt ritka, hogy inkább valamilyen zenét játszottak be a mérkőzések alatt, hogy fenntartsanak egy bizonyos zajszintet. Eközben a csapatok egyre nehezebb pénzügyi helyzetbe kerültek, az átigazolási összegek az egekbe szöktek, nem mellesleg pedig sokszor ellenőrizetlen helyekre folyt a pénz (volt, hogy 40-50 éves európai játékosokat igazoltak a klubok), miközben az amerikai tehetségeket nem értékelték eléggé (a legeredményesebb amerikai is alig rúgott 10 gólt szezononként a Pelé fémjelezte NASL-ben). A North American Soccer League képtelen volt „okosan” meglovagolni a focibummot, a vesztébe rohanó ligába pedig 1978-ban még egy utolsót rúgtak, amikor megjelent a színen az MISL, a Major Indoor Soccer League.

2

A LÁBAI ELŐTT LEBORULÓ KALIFORNIA ÉS EGY FALAT EURÓPA

Visnyei Gyulát viszont ott engedtük el, hogy a rövidéletű olasz kaland után az amerikai nagybácsihoz utazott, ahol különböző fizikai munkákkal kereste a kenyerét. Illetve a focitól sem szakadt el teljesen, hiszen örömmel „játszott be” az amatőr, ám korántsem tét nélküli mérkőzések különböző csapataiba. „Olyan uli-buli meccseket szerveztek, tudod, hogy kövérek— soványak, nősök—nőtlenek, most disszidáltak—öreg disszidensek” – ahol jobb esetben mérkőzésenként 50 dollár is üthette Gyula markát, ha például sikeresen túlélte a szerb-horvát bevándorlók „barátságos” mérkőzéseinek tömegverekedését.

Egy ügynök segítségével aztán a hetvenes évek elején visszatért Európába, ahol a Köln, a Kaiserslautern, az Enschede és a Twente próbajátékai után Franciaországban, a Rennes csapatánál aláírta első külföldi profi szerződését. „Emlékszem, reggel hatkor szálltam ki Rennes-ben a vonatból, kilenckor már próbajátékra öltöztem be. Mondtam, ilyen fáradtan csak dekázni tudok” – ami elég is volt a franciáknál, ahol azonban csak a második csapatban léphetett pályára. Ráadásul kiderült, hogy az ügynöke Gyula tudta nélkül 4 évre kötötte meg a szerződést a Rennes-nel. Az első év végén, a kontraktust felrúgva visszautazott az USA-ba, a FIFA pedig „rossz aláírásért” négy évre eltiltotta. Ezután ismét jöttek az amatőr vendégjátékok, emigráns csapatokban, túrázás amerikai németekkel (még Kelet-Berlinbe is), a legkülönbözőbb munkák, kőműves, mosogatófiú, linóleumos és a „vándorélet”, különböző lakásokban, motelekben, sőt egy ideig még a Manson családdal is, akik „kedves emberek voltak, később aztán valóban elkezdték a gyilkolászást”.

1975-ben egyik ismerősét fuvarozta a Los Angeles Aztecs NASL klub próbajátékára, amikor egy ártalmatlan dekázóverseny következményeként miután az edzésre érkező vezetőedző meglátta az ülve zsonglőrködő Gyulát, inkább a sofőrnek kínált szerződést. Hiába lehetett George Best játszótársa, a ligában „óriási csalások folytak”, az európai profi futballal még mindig kacérkodó Gyulának pedig kapóra jött egy belgiumi lehetőség. Békeffy Jenő „két és fél perc” alatt eladta a Lierse-nek, ahonnan egy szezon után a Standard Liège csapatához igazolt (többek között Eric Gerets-cel játszott együtt), ahol ráadásul még a BEK-ben is betalált az AEK Athén elleni meccsen. A San Diegóban hagyott „befektetések” és az ottaninál nem nagyobb kereset arra sarkallják Gyulát, hogy a liège-i kaland is egy szezonban maximálódjon, így 1978-ban visszatérjen az Egyesült Államokba, és végleg Juli Veee-ként (a Visnyei egyszerűsített formája, ami először Vee, de jogi problémák miatt még egy e-vel bővül és válik ikonikussá a v-t formázó gólörömmel) írja be magát az USA labdarúgásának történelemkönyvébe.

Bár 1978-ban a teremlabdarúgásért vívott (jogi) csatát a Major Indoor Soccer League nyeri az NASL ellen (amely telente eddig is rendezett teremtornákat, többnyire B-csapatokkal) és a rivális Super Soccerrel szemben, de a kezdeti évek arról szóltak, hogy minél több franchise-t tudjanak a kötelékükbe csalogatni. Így fordulhatott elő, hogy voltak ún. ingázó csapatok is, például a Visnyei Gyulát alkalmazó San Diego Sockers. A Sockers története Baltimore-ban kezdődött 1974-ben, ahonnan 1976-ban tették át székhelyüket San Diegóba, ekkor még Jaws néven. 1978-ban Bob Bell hatalomátvételével először váltak teljesen profi alakulattá, és indultak az NASL-ben. 1982-ig fő profiljuk a nagypályás foci volt, ahol Gyula a négy szezon alatt a klub második legeredményesebb játékosává nőtte ki magát 28 góllal és 57 gólpasszal. Az NASL érezhető haldoklásának köszönhetően a San Diegó-i vezetés a ’80-as évek elején az új fenomén, a teremfoci, az „indoor soccer” felé kacsingatott.

Az amerikai teremfoci – amely sokban különbözik az európai kispályás labdarúgástól –   gyökereit 1968-ban kell keresgélnünk, amikor a 36 éves, (mit ad Isten) Magyarországról disszidált, bizonyos Joe Martin fejéből kipattan az American Soccer System forradalmi ötlete. A jégkorong és a labdarúgás keverékéből összeállt sport első mérkőzésére mindössze 243 fizető néző volt kíváncsi New Yorkban, ahol az amerikai „All Star” csapat verte 14-11-re a hasonló elvek alapján összekapirgált kanadai alakulatot. Hiába lett totális kudarc az American Soccer System (nagyjából 40 ezer dollárt bukott), Martin nem adta fel az álmát, és többek között felnőttfilmes mozikban promotálta az új verziót, amelyben George Best meccsenkénti kétezer dollárért vált volna bérelhetővé, és a szünetekben go-go táncos hölgyek használták volna a magányos kapufákat. A jégkorong és a labdarúgás keverékének első sikerére 1974-ig kellett várni, amikor az Államokban és Kanadában túrázó CSZKA Moszkva csapata 6-3-ra verte a Philadelphia Atoms csapatát a hokicsarnokban rögtönzött játéktéren (műfüvet terítettek a jégre, háromszor 20 percre osztották fel a játékidőt és 6-6 játékossal játszották). A hazai vereség ellenére viszont a nézők valósággal megőrültek a gyors, dinamikus, pörgő játékért.

4

Visnyei Gyula 1980-ban találkozott először az „indoor soccerrel” New Yorkban, ami nagyjából olyan hatással volt rá, mint a legtöbb „klasszikus focin” szocializálódott európai társára: egyszerűen letaglózta. Nem is feltétlenül a játék, hanem maga a körítés: mindenütt cikázó fények, neonok, füstgép, az NASL-ből teljesen kihaló fanatikus szurkolók. Ezért ahogy visszaautózott San Diegóba, az első dolga az volt, hogy felnyissa a Sockers-tulaj, Bob Bell szemét: a jövő az MISL.

Miután Veee az 1981-1982-es szezonban bajnoki címig vezette a San Diego csapatát nagypályán, az NASL-ben, és nem mellesleg pedig a liga legeredményesebb góllövőjeként zárta a szezont, az elnök, Bob Bell végleg úgy döntött, hogy beszáll a kispályás fociba. A következő idényt Veee és a Sockers is ott folytatta, ahol az igazi füvön abbahagyták. A San Diego első MISL-bajnoki trófeáját zsebelhette be, Veee pedig a „klasszikus” foci után a teremben is a legértékesebb játékos (MVP) címet nyerte el 1983-ban. Igaz, hogy lassan öt éve működött már a Major Indoor Soccer League, de a szövetség még képtelen volt egy stabil mezőnyt kialakítani. Így még egyszer előfordulhatott, hogy a San Diego Sockers egy szezonra visszatérjen a félkarú, sánta, megvakult NASL-be, és begyűjtse a 84-es bajnoki címet. Ez pedig már zsinórban a harmadik serleget jelentette Visnyei Gyula számára.

Az 1984-es NASL szezon végeztével Gyula előtt egy vissza nem térő lehetőség adódott, amikor a frissen alakult Las Vegas Americans az orra alá tolt egy gigantikus szerződést. Mivel a Sockers csapatának egymás után három bajnoki címet szerzett, nem volt meglepő, hogy Veee 22-s mezszámát visszavonultatták San Diegóban. Ez volt az első, de nem az utolsó ilyen alkalom Visnyei Gyula pályafutásában. Az Americans papírjainak szignózása azt jelentette, hogy Gyulát „egy vagyonnal vágták fejbe”, ami számszerűen 700 ezer amerikai dollárt jelentett 4 évre, csekély kis ajándékként pedig kapott két darab lakótömböt is Las Vegas területén. A vegasi love story azonban nem tartott soká, miután az Americans mindössze egyetlen idény alatt csődbe jutott. Ha Visnyei Gyuláról beszélünk, akkor nem meglepő, hogy ebbe a röpke egy esztendőbe is belefért egy izgalmas történet.

1985. február 20-án Juli Veee első ízben tért vissza korábbi sikerei helyszínére, a San Diegó-i Sports Arenaba. Az estét valóságos érzelmi hullámvasút jellemezte a szurkolók részéről. Óriási taps, a palánkokat nyaldosó szeretethullám, majd fülsüketítő fütty, habzó düh. A két ellentétes megnyilvánulást egy ember fogta össze: Visnyei Gyula. A mérkőzés előtt, a játékosok bemutatásánál Veee-t úgy üdvözölték, mintha saját fiukat köszöntenék újra otthon, míg a negyedik negyed végére a fiúból nem szívesen látott vendég lett. „Minden az utolsó negyed elején kezdődött” – meséli később Gyula, aki itt arra a szituációra utal, amikor az Americans kapusát indokolatlanul keményen ütközték le a hazaiak. Ehhez még hozzáadódott az a kíméletlen csata, amit egész mérkőzésen vívott Steve Zungullal – minden idők legjobb teremfocistájával, akit Veee pótlására igazoltak – és végül egy hátulról történő lefejelésben manifesztálódott. „Kiváló, Oscar-díjas alakítás volt” – ami nem teljesen igaz, hiszen a TV felvételeken tisztán látszott, hogy Zungul visszaütő mozdulata után Veee valóban szándékosan fejelte tarkón a legnagyobb vetélytársát, majd kapta meg a kétperces büntetését. Egyik fél sem ilyen visszatérésről álmodott.

Alig fél év múlva Veee-nek újra szembe kellett néznie a San Diego-i közönséggel, miután a széteső Americansból (egy szezon alatt 3 millió dolláros deficitet produkálnak) másodízben is a Sockershez igazolt. A „hazatérés” egyben azt is jelentette, hogy az ünnepélyes körülmények között visszavonultatott 22-es mezszámot még egyszer le kell akasztani a fogasról. Egy olyan csapatba visszatérni, amely hihetetlen számokkal (legeredményesebb csapat, második legjobb védelem, 37-11-es győzelmi mutató) nyerte meg zsinórban negyedik bajnoki címét is, ráadásul 35 éves fejjel, nem a legkönnyebb dolog.

5

A HIDEGHÁBORÚS FOCIDIPLOMATA SZEREPÉBEN

A ’comeback’ szezon decemberében Veee kiváló alkalmat talált arra, hogy újra belopja magát a szurkolók szívébe, és újfent elfoglalja vezetői szerepét az öltözőben is. Az 1985-ös év végén ugyanis amerikai túrán vett részt a szovjet Dinamo Kijev csapata. A túra jelző talán egy kicsit erősnek is hat, hiszen előzetesen mindössze egyetlen barátságos mérkőzés szerepelt az útitervben, a San Diegó-i, amit végül az utolsó pillanatokban sikerült megtoldani egy phoenixi meccsel, ahol Phoenix és környékének All Star csapatával csaphattak össze. Az egész látogatást a pár héttel korábbi genfi csúcstalálkozó (Geneva Summit) analógiájára húzták fel a Sockersnél, ahol Ronald Reagan az USA elnöke és Mikhail Gorbacsov a Szovjetunió első embere tartott történelmi jelentőségű randevút.

A kijeviek 22 órás utazásának (Kijevből Moszkvába, onnan Brüsszelbe repülővel, majd Montreal, ahonnan Los Angelesbe, majd végül San Diegóba) kettős célja az volt, hogy a Soccer Summittal a genfi csúcstalálkozó mintájára közelebb hozza egymáshoz a két szuperhatalmat, valamint hogy mindkét csapat ízelítőt kapjon azokból az erősségekből, amiket a labdarúgás két különböző válfaja fel tud mutatni. A közös sajtótájékoztatón – a kötelező udvariassági körök után – ez is szóba került, amikor Lobanovszkij kiemelte az amerikaiak gyorsaságát, de felhívta a figyelmet arra, hogy a teremfoci ezen válfaja magában hordoz egyfajta taktikai fogyatékosságot. Minderre Newman, a Sockers vezetőedzője, akit forradalmi meglátásai és taktikai elképzelései matt az egész liga elismert, csak annyit fűzött hozzá röviden: „Nos, ezt nem hiszem”.

Miután a kijeviek elfoglalták a Sports Arenát, és megkezdték első edzésüket, a jelenlevőknek egyből világossá vált, hogy mennyire képzettek Oleg Blohinék. De a szovjet küldöttség figyelmét az sem kerülte el, hogy a csarnokban fellógatott szovjet zászló kisebb az amerikainál. Mihail Osemkov, a kijeviek tolmácsa ezért felszólította a Sockers vezetését, hogy kerítsenek egy legalább akkora lobogót, mint az amerikai. A San Diegó-i hajsza eredménye végül egy közel azonos méretű szovjet zászló kifeszítése lett.

Miközben a Dinamo edzése folyt, a csarnokba megérkeztek a Sockers játékosai is, köztük Juli Veee, akinek az egykori sorstársak látványa meglágyította a szívét, és azonnali megbeszélést hívott össze az öltözőben. Gyula felszólította a Fiúkat (The Boys, egyfajta szolidáris közösség a keret tagjai között, elkülönítve magukat a vezetéstől), hogy mindenki „köhögjön fel” legalább 25 dollárt fejenként, mert úgy vette észre, hogy a vendégek „nem igazán boldogok”. Veee úgy gondolta, hogy a protokoll által előírt ajándékcsomag semmit nem fog jelenteni a kijevieknek, ezért jobb ötletnek tűnik pénzt adni a játékosoknak, hogy abból vásárolhassanak, és elmehessenek Disneylandbe. „Ugyanabban a cipőben jártam, mint ők. Annyi minden csodálatos dolog van itt, amiről még nem is hallottak. Ez a Varázslat Földje, olyan ez nekik, mint az Alice Csodaországban” – magyarázta a jótékonyság mögött rejlő motivációt Gyula, majd hozzátette: „Ezeknek a fiatal srácoknak ez egy olyan élmény, hogy eldobják az agyukat. Az emberek bele sem gondolnak, hogy mennyi minden amerikai terméktől esnek el az oroszok. Mi meg csak gabonát adunk nekik”.

A Dinamo Kijev első látogatása (Blohint kivéve) az Egyesült Államokban végül keserűen sikerült, miután 6-4-re kikaptak a Sockerstől. A hazaiak ásza, Zungul, aki egykoron maga is a Vasfüggöny mögött rúgta a bőrt, a palánkok szerepét emelte ki, amihez nehezen tudtak hozzászokni az ukránok a jégkorongból átvett lesszabály mellett. Majd hozzátette, hogy amerikai pályafutása során ez volt az első alkalom, hogy nem rúgták darabokra egy meccs alatt.

6

TÚLTOLNI EGY WICHITAI HOTELBEN, ÉS MEGNYITNI EGY ÚJ DIMENZIÓT

Az 1985-1986-os MISL kiírást újra a San Diego Sockers nyerte, ezúttal a 22-s mezszám rehabilitálásával. A ’86-87-es szezon azonban vízválasztó volt a klub történetében, mivel ez volt az első idény a Sockersnél, amit már nem Bob Bell elnöklésével kezdtek meg. Bell vezetésének tíz esztendeje alatt 9 millió dollárt bukott a klub, ami – ahogyan a las vegasi példa is mutatja – még a szerencsésebb esetek közé sorolható. Az MISL hiába vált népszerűbbé bármilyen másik eddigi focis kezdeményezésnél az USA-ban, hiába kiáltották ki „Sport of the Eighties”-nek, a „Nyolcvanas évek sportjának”, a Major Indoor Soccer League folyamatosan megtartotta a „mészárszék” (slaughterhouse) jellegét, ami a franchise-okat illette. Az 1986-os szezonban még mindig 1 millió dollár fölött volt a fizetési plafon, amivel kevés csapat tudott versenyezni. A menekülési opciók a költözés vagy a kiszállás voltak. Egyedül a Wichita Wings csapata volt az, amelyik az összes MISL-szezonban szerepelt, a klubok pedig a major sportok mintájára egy-egy név/sztár köré felépített klubmodellel próbálták minimálisra csökkenteni a veszteségeket. Ilyen szerep hárult Steve Zungulra, a brazil Tatura, vagy éppen a Sockersnél Visnyei Gyulára.

A ’86-87-es szezonban nem sikerült a San Diego címvédése, miután a Tacoma Starstól elszenvedett vereség a nyugati konferencia döntőjében a végállomást jelentette a kaliforniaiaknak. Ebben a szezonban mutatkoztak meg azok a repedések, amelyek megmutatták, hogy a Veee-Sockers házasság sem tarthat örökké. A Tacoma elleni kiesés után Visnyei Gyula kifakadt a társakra, akik szerinte nem küzdöttek csapatként a párharc során: „Mindenki, aki szuperhős akar lenni, az inkább vállaljon munkát egy képregényben. Legyen csak Amerika Kapitány!”. Persze a vereség ellenére azt sem felejtette el megjegyezni, hogy a teremfoci alfája és ómegája továbbra is a Sockers: „Ezek a srácok [a Tacoma játékosai] évekig a semmiért melóztak. Most pedig eljött a lehetőség, hogy legyőzzék a San Diegót, egy lehetőség, amire mindenki vágyott. Újra meg kell találnunk a szívünket. Erről szól az Óz, a nagy varázsló is. Az oroszlán a szívet kereste, és elindult érte.

A legmagasabb szinten történő személycsere nemcsak a Sockersnél zajlott le, hanem elérte magát az MISL-t is, ahol az 1987-88-as idényre Bill Kentling személyében új komisszárt üdvözölhetett a liga. Kentling elsődleges feladata a légiósok számának megregulázása és a fizetések terén mutatkozó pénzügyi „túlkapások” megszüntetése volt. 1987-ben 121 légióst foglalkoztattak a csapatok, ebből az angolok képviselték magukat a legnagyobb számban (30), de jugoszlávok is összeállíthattak volna egy nagypályás csapatot (12). Kentling elképzelései szerint 33%-kal szorította volna vissza a nem amerikai játékosok számát, illetve csökkentette volna lépésről lépésre a fizetési sapkát.

Az MISL és a Sockers új vezérkarának nem kellett sokat várnia arra, hogy szembenézzenek Visnyei Gyulával és a „Veee-jelenséggel”. Az 1987-es szezon elején addig példátlan büntetésben részesítették Veee-t. A 37 éves Visnyeit két ízben vonták felelősségre. Először egy wichitai hotelben történt affér miatt kapott 2 mérkőzéses eltiltást. Egy Wings elleni meccs után Veee és társai a helyi szállodában vezették le a feszültséget, ami akkor érte el a csúcspontját, mikor az anyaszült meztelenül flangáló Visnyei Gyula egy arra járó szállodai alkalmazottól csak annyit kérdezett: „Elnézést, elhagytam a cipőmet, nem látta valahol?”. A wichitai két meccses eltiltást követte a maximálisan kiszabható „major offense” címszó alatt futó 30 napos kényszerpihenő, ami tulajdonképpen hermetikusan elzárta Veee-t a Sockerstől. Ez utóbbit azért kapta, mert egy Minnesota elleni 4-1-es győzelem után megütötte Johan Aarniót, a csapat segédedzőjét. A TV-s felvételek bizonyították az esetet, a miértre azonban nem derült fény. A csapat és a liga „alattomos agresszivitásnak” bélyegezte a mozdulatot, Veee ezzel szemben azt bizonygatta, hogy az egész csak szerencsétlen véletlen volt, Aarnio rosszkor volt rossz helyen, a pofon útjába került, amit viszont nem neki címzett.

Veee „inkvizíciót” emlegetett, az új vezetés erőfitogtatását. Gyulát levelek árasztották el, amit a helyi fiatalok címeztek a Sockers ikonjának, ezekben mártírként emlegetve őt: „Fiatal srácok küldenek nekem leveleket. Úgy érzem magam, mint Jeanne d’Arc. Még nem is tudják, hogy egy hőst csináltak belőlem. A minap az inkvizícióról olvastam. Rendesen megkapták azok a szentek hozzám képest. Én vagyok az MISL Szent Julija, akinek 50-80 év múlva áldozatot mutatnak majd be a Sports Arenaban. Oltárokat építenek, és szobrokat emelnek majd nekem”. Amerikai pályafutása során nem először, de talán most a legsarkosabban artikulálja szembenállását az „establishmenttel”, amikor a római rabszolgához, Spartacushoz hasonlítja magát: „Azt teszem, amit a liga parancsol. Ha azt mondják, hogy ne beszéljek, akkor nem fogok”.

A több mint egy hónapos eltiltás alkalmat adott Veee-nek arra, hogy elszakadjon a San Diego-i mindennapoktól, ideje nagy részét „egy más dimenzió” felkutatásával töltse. Éppen ezért egészen karácsonyig vissza sem tért San Diegóba, ellenben felment a hegyekbe, és Los Angelesbe, Long Beachre és az arizoniai kisvárosba, Flagstaffba utazott. Értelmiségi körökben mozgott, ismert festőkkel, költőkkel, írókkal (Ray Bradburry, Stephen Spender) vette magát körül, mélyebben megismerkedett az indián kultúrával, elsajátította az ún. southwestern festészeti stílust, és pályafutása során először teljesen elzárkózott mindenféle sajtóorgánumtól.

Amikor 1987 karácsonyán visszatért a Sports Arenaba, a harminc perc késés ellenére a csapattársak álló tapssal fogadták Veee-t, aki egyben feloldotta a sajtóval szembeni bojkottot is: „Futottam egy keveset, birkóztam pár medvével a hegyről lefelé, majd csináltam pár felülést a farkasokkal”. A Sockers edzőjét, a veterán Newmant azonban nem hatotta meg Gyula visszatérése, és kategorikusan kijelentette, hogy az utolsó, 18. tagként kell újra felépítenie magát.

7

FÜGGÖNY LE!

A ’87/88-as szezon végén Kentling végigvitte a fizetési sapka csökkentésének tervét, amikor az új plafont 850 ezer dollárban maximalizálta a liga. Pár évvel korábban még könnyen elképzelhető volt, hogy ennek a számnak a dupláját írták a csapatok az éves elszámolásba (pl. amikor Veee és Zungul együtt játszottak a Sockersben). Veee szerint ezt a döntést a játékosokkal való egyeztetés nélkül kényszerítették rá a csapatokra (valójában minden csapat egy játékossal képviseltette magát a tárgyalásokon), ez pedig beláthatatlan következményekkel járhat. Az áprilisban elfogadott határozat egyik legelső áldozata pedig nem más lett, mint Juli Veee.

Hiába szólt november 15-ig a szerződése a Sockersszel, Visnyei Gyula június 28-án levelet kapott Ron Cadytől, a klub elnökétől, amelyben röviden és tömören, egy “köszönjük” kíséretében arról tájékoztatták, hogy 30-ával megszüntetik a kontraktusát. Veee nehezen emésztette meg, hogy egyoldalúan bontották fel a megállapodásukat. Személyes konfliktust szellőztetett meg, míg a Sockers vezetése tisztán gazdasági döntésről beszélt, amelynek az egyetlen célja az volt, hogy az új szabályok mellett életben tartsák a klubot, és elkerüljék a csődeljárást. 1984-ben, amikor az akkori elnök Bob Bell eladta a Las Vegas Americansnak, ugyanígy tisztán pénzügyi szempontok játszották a szerepet, három évvel később azonban már más szájízzel fogadtaa a híreket Veee: „A szám miatt nem szeretnek. Nem tetszik nekik, ahogy viselkedem. Olyan emberekhez szoktak, akik egy csettintésre ugranak, és pucolják a cipőjüket. Ha meglátnak egy olyan szabad szellemet, mint én, az azt hiszem, sokkolja őket. Olyan ez nekik, mint a rák. Ki vele!”.

Noha Visnyei Gyula és a San Diego Sockers ikonikus házassága viharos véget ért 1988-ban, amikor Veee dacosan mindenféle kapcsolatot megszakított a csapattal, és egyedül a festészetre fókuszált, egy évvel később a Sockers egy ismerős ajánlattal kereste fel Gyulát. A klub történetében először és az amerikai major sportok viszonylatában is egyedülálló módon 1989-ben másodszor is visszavonultatták a Veee nevével összefonódott 22-s mezszámot. A Los Angeles Lazers elleni alapszakasz mérkőzés félidejében 11286 kilátogatott Sockers- fanatikus előtt még egyszer, hivatalosan is a klub legendájaként könyvelték el Visnyei Gyulát.

VEEE

A teremfoci Huckleberry Finnje, az „indoor soccer” filozófus királya, az amerikai sport hidegháborús nagykövete, az indián kultúrában újra magára talált szabad szellem, aki képregényekből tanulta meg úgy az angol nyelvet, hogy utána minden újságíró tűkön ülve várja a mérkőzések utáni interjút a 22-es, fura akcentussal beszélő játékossal – mindez és még ennél több is Juli Veee. Amikor az 1987-es híres eltiltása után visszatért, azt mondta magáról: „úgy pezsgek, mint egy pezsgő”. Valóban, a pezsgő tökéletes hasonlat: a buborékok folytonos mozgásban vannak az üvegben, mégis a fennköltség és a nagyszerűség érzetét kelti bennünk, miközben azt is tudjuk, hogy ha fogyasztás előtt sokáig rázzuk, bármikor robbanhat. Pezsgőt nem szürke hétköznapokon bontunk, hanem különleges alkalmakra tartogatjuk. Juli Veee vagy Visnyei Gyula pályafutása során tudatosan törekedett arra, hogy elhitesse: hiába ötcsillagos ez a pezsgő, ezt mindenki fogyaszthatja. Ebből (is) adódott a népszerűsége; „egy palack Veee-t” nem csak bizonyos réteg engedhetett meg magának, hanem mindenki. Vitán felül kimondhatjuk: missziójának nem is találhatott volna tökéletesebb terepet a nyolcvanas évek Amerikájánál.

Visnyei Gyula története megengedi, hogy úgy ugorjunk bele fejest, hogy utána boldogan fulladjunk bele a színesebbnél színesebb történetekbe, óriási vehemenciával meséljünk róla, már-már eksztázisban, sokkhatás alatt, de eközben se felejtsük szem előtt tartani Veee szavait:

Egyébként meg semmit nem használhattok fel ellenem, amit mondtam, mert éppen cukorsokk alatt vagyok. Ma reggel megittam egy forrócsokit.”

Az idézetekhez a Képes Sport, a Labdarúgás és a Nemzeti Sport lapszámai mellett a St. Louis Post, a The Akron Beacon Journal, a The Baltimore Sun és a Los Angeles Times ’80-as, ’90-es évekbeli cikkeit használtam fel. Az Origo az idén készített interjút Visnyei Gyulával, ahol további színes történeteket olvashatunk Veee pályafutásáról, méghozzá itt.

Belovai György

Reklámok