Az Akadémiai Kiadó Totális foci címmel megjelentette Johan Cruyff önéletrajzát. Az alábbi írás egyfajta kedvcsináló, még akkor is, ha az önéletrajzhoz képest jóval kritikusabban mutatja be a holland zseni pályafutását és személyiségét. Cruyfföt lehet szeretni és nem szeretni- az alábbiakban e két lehetséges megközelítésmód egyszerre van jelen -, csak egyet nem lehet, tagadni, hogy a foci történetének egyik legnagyobb alakja volt. Ha pedig ezt elismerjük, nem mondhatunk mást, minthogy a most megjelent önéletrajzi minden focirajongónak “kötelező olvasmány”.

JOHAN

Noha Johanokból Hollandiában nincs hiány, a közbeszédben ez a megnevezés csak egyetlen személynek, Johan Cruyff-nek dukál. 2012-ben, Johan Cruyff 65. születésnapja alkalmából az amszterdami Történeti Múzeum is „Johan és én” címmel rendezett kiállítást, ahol néhány ismert és jóval több ismeretlen holland embertől Cruyfföt ábrázoló és családi albumokban őrzött fényképeket, illetve hozzájuk kapcsolódó történeteket láthattak és olvashattak az érdeklődők. A rendezők a bőség zavarával küzdöttek, hisz Cruyffről szinte minden hollandnak van személyes története, néha még akkor is, ha soha életében nem találkozott vele. Bár a vitákat és konfliktusokat imádó Cruyff igencsak megosztó személyiség volt, a pályán nyújtott teljesítményét soha senki nem kérdőjelezte meg, és végül is – egy futballista esetében – minden más mellékes.

tehen
Cruyff, tehén és klumpa – ismerős holland motívumok egy ismeretlen holland családi albumból

 

A megváltó

Cruyff-ről annyit írtak már, hogy könnyű – vagy talán épp ezért nehéz – helyzetben van az, aki az életútjára kíváncsi. Csak az amszterdami városi közkönyvtárban 45 könyvet, több, mint 4 ezer újságcikket és tucatnyi DVD-t találni róla, és ez még a hollandnyelvű Cruyff-irodalomhoz képest is csak szerény ízelítő. Az életrajzok és interjúkötetek mellett ifjúsági és képregények, idézetgyűjtemények, sőt még Cruyff „filozófiájára” épülő üzleti tanácsadó könyvek is szerepelnek a kínálatban. Pályafutása a filmeseket is megihlette, és 2014-ben életét – természetesen „Johan” címmel – négyrészes játékfilm sorozatban is megörökítették.

A rengeteg Cruyff-biográfia közül toronymagasan kiemelkedik Nico Scheepmaker Cruijff, Hendrik Johannes, Fenomeen című műve, annak ellenére, hogy a könyv még 1972-ben íródott, és a szerző az újabb kiadásokban is csak 1990-ig követte hőse sorsának alakulását. Erről nem ő, hanem a szíve tehet, amely csak 59 éves koráig dobogott – Cruyffért. Ez a könyv nagyjából olyan, mintha Megyesi Gusztáv megírta volna Puskás életrajzát. Sajnos, már nem fogja.

Scheepmaker könyve bizonyos szempontból korszakos műnek számít. Ez volt ugyanis az első eset, hogy egy neves író és költő egy addig közönségesnek tartott és intellektuális körökben lenézett népi szórakozásformát, illetve annak egyik hősét választotta tárgyául. A könyv újabb kiadásához írott rövid utószavában ezt írja erről Erik van Muiswinkel: „Scheepmaker volt a nagy hídépítő az elit kultúra és a tömegkultúra, vagy kicsit kevésbé tudományosan, az egyszerű nép kultúrája között. Számára ez a két terület a futballban találkozott.”

Scheepmaker műve egyfajta hitvalló irodalom is, hisz a szerző abból indul ki, hogy Cruyff maga (volt) az isten. És ezt az állítást – persze a maga ironikus módján – halálosan komolyan is gondolja. Ha Cruyff nem volna isten, teszi fel a kérdést Scheepmaker, ugyan miért írta volna le egy spanyol újság „Cruijsfi”-nek a nevét, amelyben a Crucifix hat betűje szinte kiszúrja az ember szemét? Lehet-e véletlen, kérdezi másutt a szerző, hogy Johan Cruyff nevének kezdőbetűi megegyeznek Jézus Krisztus nevének kezdőbetűivel? És még hosszan sorolhatnánk a példákat a könyvben felhozott isten bizonyítékok közül.

cruyff_savior

Korántsem Scheepmaker az egyetlen, aki már életében mennybe menesztette – illetve onnan eredeztette – Cruyfföt. A katalánok, akik saját szemükkel láthatták, hogyan támasztja fel a holland csodacsatár haló poraiból a Barcelonát, máig megváltóként (El Salvador) emlegetik őt. Herman Pleij, neves holland kultúrtörténész is foglalkozott Cruyff isteni eredetének kérdésével, és azt állapította meg, hogy Cruyff életében csak úgy hemzsegnek a vallási értelmezésre okot adó események. Ezt írja például:Fia, Jordi személyében elküldte hozzánk a Megváltót, legalábbis ezt érezte az ember, amikor az 1996-os Európa-bajnokságon továbbjutást jelentő Jordi gólról szóló méltatásokat olvasta. Az, hogy ő maga egy súlyos szívinfarktust követően feltámadt a halálból, ilyen tálalásban szinte nem is értelmezhető másként. Mint ahogy az sem, hogy a Barcelonánál úgy érezte, elárulta őt egy Júdás…”

A fentebb említett filmsorozatban maga Cruyff is célozgat Jézushoz való hasonlatosságára, amikor szívműtétje közben, élet és halál között lebegve Szent Péterrel beszélget: „Egyszer a Maga főnöke is leküldött valakit. Napjainkban a templomok konganak az ürességtől, a stadionok viszont – hála nekem – zsúfolásig megtelnek. Lehet, hogy a vízen nem tudok járni, a füvön viszont annál inkább.”

Adott tehát az értelmezési keret, és innentől kezdve már csak az a dolgunk, hogy beillesszük abba Cruyff földi pályafutását. Ez utóbbi három szakaszra osztható, az első a játékosról, a második az edzőről, a harmadik pedig egy tágabb értelemben vett közéleti szereplőről szól.

cruyff_el_salvador

A játékos

Hendrik, Johannes Cruyff 1947 áprilisában Amszterdam Betonfalunak becézett városrészében született. A húszas években épült Betonfalu – Cruyffön kívül – arról nevezetes, hogy annak idején egyfajta szocialista minta lakónegyednek szánták. Megjegyzendő, hogy a„szocialista” itt tipikusan olyan szó, amely magyarra lefordíthatatlan, mert a szó nálunk annyira bemocskolódott. Utcaszerkezetét és épületeit neves építészek tervezték, akik építő anyagként az akkoriban forradalmian újnak számító betont használták és népszerűsítették. A remélt új kor ideológiájának megfelelően a negyedben közkönyvtárat és közösségi házat is létesítettek, kocsmát viszont még mutatóba sem. Cruyff nem is születhetett volna megfelelőbb helyen, hisz a Betonfalu, amely mindmáig megőrizte meghitt, falusias hangulatát, az Ajax stadionjától néhány száz méternyire terült el. Johan korán elveszítette apját, ami nemcsak érzelmileg, de anyagilag is megrendítette a javakban addig sem dúskáló családot. Amíg meg nem kapta az első profi keresetét, a család abból a jövedelemből élt, amelyet anyja a stadionban végzett takarítással keresett.

Cruyff 1964-ben 17 évesen mutatkozott be az Ajax első csapatában, tehát majdnem olyan fiatalon, mint egyik nagy kedvence és példaképe, Albert Flórián. (Ide vonatkozik, hogy 2011-ben, amikor Albert meghalt, a legismertebb holland futballújságíró, Johan Derksen úgy emlékezett meg a magyar játékosról a Voetbal Internationaal 2011. novemberi második számában mint Cruyff egyik kedvencéről. Amint az a cikk címéből, „Úriember fasiszták, rasszisták és antiszemiták között” is kiderül, a Fradi bemutatása meglehetősen egyoldalúra sikerült.) Némiképp a kinézete is hasonlított rá, hisz alig volt rajta hús és izom, vagy ahogy Scheepmaker fogalmazott: „Az ilyen-fajta ványadt városi gyereket szokták nyáron falura küldeni, hátha kicsit felhizlalják.” A válogatottban két évvel később 1966-ban játszott először, méghozzá épp ellenünk egy 2-2-re végződő rotterdami Eb-selejtezőn.

Hollandia-Magyarország  2:2;  1966.09.07.

Az Ajax-ban eltöltött időszakot, amelyben mindent megnyert, amit egy játékos klubszinten megnyerhet, valószínűleg mindenki ismeri, ahogy azt is tudja, hogy 1973-ban egy a csapaton belül kirobbant vitát követően – társai nem őt, hanem Keizert választották meg csapatkapitánynak – távozott, és akkoriban világrekordnak számító összegért a Barcelonához igazolt. Spanyolországban ismét Michels lett az edzője, akivel később – a válogatottat leszámítva – még kétszer is összehozta a sors. Kettejük viszonyát az edző-játékos korszakban a kölcsönös szimpátia, majd az edző-edző időszakban a kölcsönös féltékenység jellemezte. Míg az elsőben Michels szigora és Cruyff önfejűséggel párosuló kreativitása jól kiegészítették egymást, a másodikban már mindig úgy álltak a rivaldafénybe, hogy a másik lehetőleg takarásban legyen. Cruyff például nem ment el az 1988-as Eb döntőjére, pedig ennek nem lett volna semmi akadálya, 1990-ben viszont Michels akadályozta meg, hogy a vébén Cruyff irányítsa a válogatottat, mert félt, hogy tanítványa felülmúlja a sikereit.

A katalán klubnál eltöltött első szezon úgy zajlott le, mintha Hollywoodban írták volna a forgatókönyvet. A csapat már túl volt kilenc mérkőzésen, és ezekből mindössze kettőt nyert meg, amikor Cruyff először pályára lépett. Innentől kezdve a Barcelona veretlen maradt, és 14 év után ismét bajnokságot nyert. Ez akkor sokkal több volt, mint csak egy sima sportsiker. A katalánok ugyanis a Franco-diktatúrát úgy élték meg, mint ami nemcsak a demokráciát, hanem a katalán identitás megnyilvánulási lehetőségeit is elfojtja, és így a Franco által favorizált Real Madriddal való versengést alaposan átszínezte a politika. Amikor 1974-ben a Barcelona Madridban 5-0-ra lealázta a Realt, a katalánok ezt a győzelmet a diktátor felett aratott diadalként élték meg. A Barcelona szurkolók máig meg vannak győződve róla, hogy Franco ebbe a vereségbe rokkant – majd egy évre rá – pusztult bele. Maga, Cruyff közvetlenül soha nem politizált – abban az időben Spanyolországban nem is lehetett-, de azt azért nem titkolta, hogy a diktátor csapatát soha nem választotta volna, és nyilván az sem véletlen, hogy fiának Katalónia védőszentjének nevét adta, noha a Jordi név akkoriban hivatalosan tiltó listán volt.

A folytatás már nem mindig volt ilyen sikeres, de Cruyff barcelonai nimbusza az ezután következő öt évben sem kopott meg. 1978-ban – ahogy azt már jóval korábban bejelentette – visszavonult. A búcsú azonban ideiglenesnek bizonyult, mert két évvel később úgy döntött, újrakezdi. Elhatározását nem a nosztalgia, hanem az anyagi kényszer motiválta, mert egy „barátja” javasolta befektetésen hat millió guldent veszített. Cruyff előbb Amerikában próbált szerencsét – egy szezont Los Angelesben, egyet pedig Washingtonban játszott -, majd visszajött Európába, és a másodosztályú spanyol Levantéhez igazolt. Ez utóbbi klubnál csak egészen rövid időt töltött, és egy ugyancsak kurtára sikerült washingtoni kitérő után visszatért az anyaegyesületéhez. Bár 1982-ben az Ajax-szal bajnokságot nyert, a szezon végén egy pénzügyi vitát követően az ősellenséghez, a Feyenoordhoz igazolt. 1983-ban aztán a rotterdamiakkal is bajnok lett, sőt 37 évesen az év játékosának választották. Aztán 1984-ben, most már végérvényesen visszavonult. Noha a válogatottal soha nem jutott fel a csúcsra, és viszonylag kevésszer, mindössze negyvennyolcszor szerepelt a nemzeti tizenegyben, tudását nemzetközi szinten is többször elismerték. Háromszor nyerte el az év európai futballistája címet, és az 1974-es világbajnokságon is a torna legjobbjának választották. Hollandiában határozottan állítja szinte mindenki, hogy 1978-ban Hollandia megnyerte volna a világbajnokságot, ha Cruyff is játszik. Arra a kérdésre, hogy Cruyff miért maradt távol, holott a világbajnoki selejtezőkön még játszott, legalább háromféle magyarázat létezik. Az első az – annak idején Cruyff részben erre hivatkozott-, hogy nem akart még egyszer olyan hosszú időre távol lenni a családjától. Ehhez a kommentátorok szinte mindig hozzáteszik, hogy ha valóban így volt, a döntés hátterében a feleség, Danny állhatott, akiben – férje cáfolata ellenére – mély nyomot hagyott az 1974-es vébé idején a Bild-Zeitungban megjelent állítólagos uszodai hancúrozásról szóló beszámoló. A második lehetséges magyarázat, melyre önéletrajzában is hivatkozik, úgy szól, hogy nem sokkal a világbajnokság előtt betörtek a barcelonai házukba, és csak a szerencsén múlott, hogy nem rabolták el őket. Ez állítólag annyira megviselte, hogy képtelen lett volna nyugodtan játszani. A harmadik potenciális magyarázat sokkal egyszerűbb, nem érezte magát igazán formában, így pedig nem látta értelmét a játéknak.

Az edző

Edzői pályáját Cruyff 1985-ben az Ajaxban kezdte, méghozzá úgy, hogy a szövetség külön, személyre szóló felmentést adott neki az edzői diploma megszerzésének kötelezettsége alól. Edzői módszerei néha szokatlanok, de legalább annyira inspirálóak is voltak. Csak néhány példa: egy operaénekes közreműködésével helyes légzéstechnikára tanítatta a játékosokat; a hátvédekkel csatárt, a csatárokkal pedig hátvédet játszatott, hogy megtanuljanak a másik fejével gondolkodni; bevezette a teljesítménybérezést.

Bajnokságot ugyan nem sikerült nyernie, de 13 év után, 1987-ben az Ajax ismét győzött egy nemzetközi, méghozzá az UEFA-kupában. Aztán 1988-ban megismétlődött a múlt, Cruyff vitába keveredett a játékosokkal, és távozott – Barcelonába. A katalán klubnál 8 évig dolgozott – ez mindmáig egyesületi csúcsnak számít –, és 1991 és 1994 között a Ronald Koeman, Guardiola, Sztojcskov, Romario, Bakero és a többiek alkotta, Dream Teamnek elkeresztelt csapattal négyszer is bajnok lett, miközben 1989-ben az UEFA-kupát, majd 1992-ben a BEK-et is elhódította. 1996-ban ismét viharos körülmények között távozott, és egyúttal be is fejezte edzői pályafutását. Ez utóbbi döntését elsősorban nem a düh, hanem az motiválta, hogy 1991-ben csak hajszállal élt túl egy szívinfarktust. Az operáció után Cruyff- aki aktív futball-pályafutása alatt is láncdohányos volt, és néha napi nyolcvan szálat is elszívott- leszokott a cigarettáról.

A nemzeti ikon

Az, hogy Hollandiában a futball népi játékból nemzeti sport lett, jórészt Cruyff érdeme, így nem csoda, hogy az UEFA által a huszadik század legjobb európai játékosának is megválasztott labdarúgó az évek során nemzeti ikonná nőtte ki magát. És nemcsak külföldön, de hazájában is próféta lett. Ez utóbbit jól illusztrálja, hogy 2002-ben, amikor a holland köztelevízió egyik műsorában megszavaztatták a nézőket, ki „a legnagyobb holland”, –többek közt– Anne Frank, Rembrandt és Van Gogh előtt hatodik helyen végzett. Csak a nem sokkal korábban meggyilkolt politikus, Pim Fortuyn, a spanyolok elleni, nyolcvanéves háború hőse, Hallgatag Vilmos, a háború utáni jóléti állam alapjait megteremtő Willem Drees, miniszterelnök, Antonie van Leeuwenhoek, a mikroszkóp feltalálója és a reneszánsz korában élt humanista, Rotterdami Erasmus előzte meg. Bár tudjuk, hogy egy ilyen verseny csak egy szórakoztatásra szánt televíziós műsor, szinte biztos, hogy ha ezt a játékot a hatvanas években vagy azelőtt rendezték volna meg, egyetlen futballista, de talán még sportoló sem került volna be az első százba. (Az első kétszázba most nyolc sportoló került. Michels a 29. Gullit a 78. az ötvenes évek egyik sztárja, Faas Wilkes a 182. lett. Amúgy azért az is érdekes, hogy Gullit miért, és pl. Van Basten miért nem.) A sport, mint olyan ugyanis leginkább épp a futball révén érte el mai, a korábbinál jóval magasabb státuszát.

Bár Cruyff tekintélyét egyértelműen a sportpályafutása alapozta meg, a neve hallatán ma egy holland már nem csak a focira asszociál. Sokakkal ellentétben visszavonulása után nem lett belőle eleven emlékmű, és tevékenységét sem korlátozta kizárólag a futballra, hanem más, társadalmilag fontos területeken is aktivizálta magát. 1997-ben létrehozta a testi fogyatékos és szociálisan hátrányos helyzetű gyerekek sportolási lehetőségeit támogató Johan Cruyff Alapítványt, 1999-ben pedig megalapította az élsportolóknak diplomaszerzési lehetőséget biztosító Johan Cruyff College-ot, majd a Johan Cruyff Egyetemet. Az elmúlt húsz évben az alapítvány Hollandia nyolcadik kerületeiben több, mint száz dühöngőt épített, és a projekt, amelybe azóta már egyre több ismert sportoló és intézmény is bekapcsolódott, mára már más országokban is minta lett. Négy pályát például a válogatott, huszonkettőt a profi klubok adományoztak, és van olyan létesítmény – nem is egy –, amely más alapítványok, például a Krajicek-, vagy a Seedorf-féle Alapítvány révén valódi sportkomplexummá nőtte ki magát. Mi motiválta Cruyfföt, amikor elindította a projektet, vagy ahogy ő fogalmazott: „önmagát háttérbe tolta”? Ilyen jellegű jótékonysági tevékenységekbe még amerikai időszakában kapcsolódott be, nem annyira belső késztetésből, mint inkább azért, mert az ott a sportolói imágó szerves részének számított. Önéletrajzában is elmeséli, hogyan lett a külső elvárásból belső szükséglet: „Egy idő után abba akartam hagyni. Hiába mutatta nekik az ember, hogyan és hová kell rúgni, az a labda mindenhová ment, csak oda nem, ahová kell. Egy adott pillanatban végképp elegem lett. Amikor ezt közöltem a szervezettel, megkértek, hogy nézzek meg egy a foglalkozásokról készült videót. Mindössze azt kérték, hogy ne a végeredményt, hanem a gyerekek szemét, az anyák és az apák tekintetét figyeljem. Ekkor döbbentem rá, mekkora örömet okoztam.”

cruyff_adakozo

 

A filozófus

Abban, hogy ma Cruyff több, mint egy sportikon, –egyebek közt– Peter Winsemius, ismert politikus és gazdaságirányítási szakember róla írott könyvei játszották a főszerepet. Ő „fedezte fel”, hogy Cruyff megnyilatkozásai mögött egy következetes és a szervezetek irányításában kiválóan hasznosítható, újszerű filozófia rejlik. Rekonstruálta és tudatosította ezt a rendszert, és e nagy sikerű művek – eddig összesen több, mint negyven kiadásban jelentek meg – alapjaiban módosították a Cruyff-ről korábban kialakult képet, amikor az addig „csak” zseniális labdarúgónak tekintett Cruyff egyszer csak egyfajta menedzsment filozófusként jelent meg. Ugyanakkor az igazsághoz tartozik az is, hogy értelmiségi körökben Cruyff, a „filozófus” gyakran irónia tárgyát képezi, és David Winner megjegyzése, miszerint „Spinozát csak addig tartották Hollandia legnagyobb filozófusának, amíg meg nem érkezett Johan Cruyff”, sokszor jóval gúnyosabb formában is megfogalmazódik.

A Cruyff dekreálta nyelv

Winsemius mindkét könyve egy Cruyff idézetet választott címéül: „Csak azt látod, amit megértesz” illetve „A véletlen logikus”. Ez persze nem véletlen, hisz Cruyff különös nyelvhasználata és „bölcsességei” már korábban is figyelmet keltettek, sőt bizonyos szófordulatai és kijelentései ma már a holland nyelvkincs szerves részét alkotják. Azt, hogy „Minden hátránynak megvan a maga előnye”, vagy hogy „Csak az talál a kapuba, aki lő”, – hol ironikus, hol halál komoly változatban – lépten-nyomon hallhatjuk a mindennapi életben is. A cruyffi nyelvezet, amely tartalmilag a közhely és a megvilágosodást súroló felismerés furcsa keveréke, különböző eszközökkel operál. Van, hogy egy látszólagos ellentmondás („Az olaszok nem tudnak legyőzni bennünket, de mi ki tudunk kapni tőlük.”), van, hogy egy önismétlő tautológia, („Amikor nem megy, akkor nem megy”), van, hogy szószaporítás („Az utópiák, amelyek sohasem valósulnak meg”). E nyelv mára már külön nevet is kapott, ez az úgynevezett „Cruyffiaans”, a „cruyfficizmus”. E nyelv beszélője előszeretettel használja a kifinomult, a futballnyelvtől idegen (inherens, kapábilis, nem de bár) vagy az idegen nyelvből kölcsönzött és kissé megcsavart szavakat (excepció, konzeklúzió, káptalanság); szokatlanul sűrít bevett kifejezéseket (a „pusztába kiáltott szó” helyett például „pusztába kiáltót”, a „lelket önt belé” helyett „lelkébe önt”-et mond); egyedi módon nyomatékosít („egyáltalán soha”); az „én” és a „mi” személyes névmás helyett pedig következetesen általános alanyt, „az embert” preferálja. Sajátosságai közé tartozik az is, hogy mindezt pergő ritmusban elmondott szózuhatag formájában adja elő, amelynek végén a kérdező gyakran még abban is elbizonytalanodik, amit addig érteni vélt. Ezt a fajta ömlesztett, a pontot illetve szünetet, mint tagolási eszközt negligáló monológot nevezte egy irodalmár, Kees Fens „experimentális prózának”; Két nyelvész Cruyff nyelvezetét elemezve, arra a következtetésre jutott, hogy „Cruyff ugyanolyan könnyedén és öntörvényűen csavarja és tekeri, gyorsítja és lassítja a nyelvet, mint ahogy azt annak idején a pályán a labdával tette”. Egy filozófus, Angela Roothaan pedig egy szakfolyóiratban közölt cikkében kifejtette, hogy Cruyff elméleteiben „bölcseleti indíttatás” rejlik: „A gondolkodás előre szalad, a meggyőződés pedig megerősíti azt, amit a gondolkodás kitalált.” Hogy ez az állítás érthetőbb – vagy kevésbé érthető – legyen, hadd álljon itt az a példa, amire a filozófusnő is hivatkozik: „Nem hiszek, mert hogy tehát nem vagyok hívő, de azt gondolom, hogy van valami más, de ennélfogva elhiszem azt, amit tehát létezőnek gondolok.” Ugye milyen elgondolkodtató állítás?!

Cruyfföt hallgatni legalább olyan szórakoztató, mint amilyen fárasztó. Egyszer „az ember” úgy érzi, hogy ez „őrültség, de van benne logika”, másszor pedig úgy, hogy „ez logikus, de van benne valami őrültség”. Cruyff egy kicsit olyan – durva és eltúlzott hasonlattal -mint aki elsőre azt a benyomást kelti, hogy háromig se tud számolni, aztán pillanatok alatt kiszámolja, hogy ha az áfából levonjuk az iparűzési adó és a nyugdíjjárulék közös többszörösét, akkor az előnyösebb, mint ha négyzetre emeljük a tb-járulék és az áfa különbözetét. Az ő intelligenciája nem a nyelvben, illetve mégis csak a nyelvben, csak annak szokatlan használatában nyilvánul meg. Amikor a holland futballszövetség anélkül adta meg neki a legmagasabb fokozatú edzői diplomát, hogy ehhez el kellett volna végeznie bármilyen tanfolyamot, az nemcsak egy nagy játékosnak tett gesztus, hanem ennek a fajta – iskolában nem elsajátítható – intelligenciának az elismerése is volt. A kivételesen sikeres edzői pályafutás egyértelműen visszaigazolta a szövetség döntésének helyességét.

toeval_ist_logisch
A véletlen logikus”

Hány forint az élet?

Amikor megpróbáltam egy hasonlattal érzékeltetni, hogyan kell elképzelni a Cruyff-féle intelligenciát, nem véletlen hoztam fel a pénzügyekben való eligazodás képességét példának, Cruyff ugyanis valóban tudta – bár nem biztos, hogy azt úgy el is tudta volna magyarázni, hogy egy magasan képzett ember is megértse –, mi a helyzet az áfával, miért jobb az egyik kifizetési mód, mint a másik, egy szóval, hogy anyagilag mikor jár jobban „az ember”. Pályafutását akár összegekre utaló számokkal is le lehetne írni, mert néha az „az embernek” az az érzése, hogy nincs a világon olyan létező, amit ne forintosított volna. Egyszer talán majd egy hites könyvvizsgáló meg is írja Cruyff – ilyen szempontból – hiteles életrajzát. Mottónak volna is egy javaslatom, egy még 1968-ból származó Cruyff- mondat: „Van bennem klubszeretet, de annak is megvan a maga összegszerű határa.” A nemzeti ikon pénz iránti fogékonyságát rajongói részint igyekeznek tréfával elütni – bár annak a fele sem tréfa –, részint pozitív színben feltüntetni, arra hivatkozva, hogy ő mindig csak azt követelte ki magának, ami neki jár, és Hollandiában ő teremtette meg az öntudatos profi sportoló modelljét. Akiket viszont taszít Cruyff pénzhez való vonzalma, egyenesen pénzéhes ragadozónak látják és láttatják.

Önéletrajzában Cruyff elárulja, hogy a pénz iránti fogékonyságának milyen jót tett az apósával, a piaci csencselőből dúsgazdag vállalkozóvá emelkedett Cor Costerrel való találkozása. Esetükben rokon lelkek kerültek családi rokonságba egymással, és a született üzleti érzékkel megáldott Cruyff nem győzte áldani a szerencséjét, hogy a sors – ingyen – egy ilyen apóssal ajándékozta meg. Az viszont átkozhatta a sorsot, akinek kettejükkel kellett tárgyalnia. A négyrészes tévéfilm sorozat egyik jelenetében, mielőtt Coster társaságában leül tárgyalni egy szerződésről, Cruyff a miheztartás végett közli a túloldal képviselőivel: „Világos az álláspontom, és aki azt nem érti, annak meggyűlik a baja.” Lehet, hogy ez csak egy kitalált mondat, de – még nyelvileg is – elég jól van kitalálva. Cruyff pénzügyi portréját talán nem is részletezném tovább, de zárásképp még hadd álljon itt egy megtörtént humoros eset! Amikor 1974-ben a holland televízió meglátogatta Spanyolországban, hogy bemutassa, hogyan él odalenn, délen, a beszélgetésre új háza kertjében került sor. A riporter indításképp megjegyezte, hogy bizonyára kellemes lehet egy ilyen pazar villában lakni, mire Cruyff válasza az volt, hogy igen, jó érzés, mert tudja, hogy amikor majd eladja, többet kap érte, mint amennyiért megvette.

Őrizzük meg jó emlékezetünkben!

Cruyff életét nagyon megkönnyítette, és másokét nagyon megnehezítette, hogy nagyon hitt a saját igazában, amit ő maga egyszer így fogalmazott meg: „Egyre inkább meg vagyok győződve róla, hogy úgy kell csinálni, ahogy csinálom, különben nem úgy csinálnám”, illetve „Mielőtt elkövetek egy hibát, nem követem azt el”. Cruyff híres volt arról, hogy mindent – jobban – tudott. Egyszer a játékostársai tréfából elkezdtek vitatkozni egy nem létező játékosról. Cruyff nyomban bekapcsolódott a vitába, és elmondta, mik a játékos erényei és hibái. Amikor a többiek a tudomására hozták, hogy az illető nem létezik, egyáltalán nem jött zavarba, és így reagált: „Lehet, hogy nem létezik, de akkor is ismerem”. Ugyanezt a legkíméletlenebb, de egyúttal legszórakoztatóbb holland futballszakíró, Johan Derksen úgy fogalmazta meg, hogy Cruyffben volt némi hajlam arra, hogy Szíriától a holland gazdaságig megoldja a világ összes problémáját. Mindentudásának bemutatására nehéz volna jobb példát találni, mint azt, amikor 1980-ban egy vesztésre álló Ajax–FC Twente-mérkőzésen az akkor épp technikai igazgatóként tevékenykedő Cruyff lesietett a lelátóról a kispadhoz, és mintha az edző, Leo Beenhakker nem is létezne, elkezdte osztogatni az utasításokat. Beenhakker mindezt szó nélkül tűrte, és a meccs után adott interjúban sem tett szemrehányást Cruyffnek. Csak évekkel később nyilatkozta, hogy „…ott, a kamerák előtt be kellett volna vinnem neki egy bal horgot”. Egy évvel később Tscheu La Ling, Cruyff akkori csapattársa már jóval óvatosabb volt, és még azelőtt figyelmeztette Cruyfföt, hogy elkezdtek volna biliárdozni: „Nehogy elmagyarázd, hogy kell játszani, mert abban a pillanatban kitekerem a nyakad”- Beenhakkerrel ellentétben, Tsche La Ling haláláig baráti viszonyt ápolt Cruyff-fel, olyannyira, hogy 2010-ben az Ajaxnál kirobbantott „bársonyos forradalom” idején Cruyff még az elnökségbe is be szerette volna ültetni. Persze lehet, hogy Tsche La Lingnek csak az lett volna a feladata, hogy tekerje ki a többi elnökségi tag nyakát. Azt ugyanis, hogy Cruyff mit és miért csinál, illetve mikor mi a szabály, mindig csak Cruyff tudta. Amikor a Barcelona edzője volt, egy újságíró megkérdezte, jobb játékos-e még, mint akiket edz. Cruyff erre azt felelte: „Attól függ, miben. Nekem már nagy a pálya, de, mint látja, lekicsinyítettem, hogy magamhoz igazítsam.” „Hogy érti, hogy magához igazította?” – kérdezte a meghökkent újságíró, mire a válasz így hangzott: „Hát úgy, ahogy mondom! Nekem már túl nagy a pálya. Megváltoztattam a szabályokat, hogy tudjak játszani. Ha heti öt edzésünk van, kétszer a játékosokhoz, háromszor pedig hozzám igazítjuk a pályát.” Szóval a pálya mindig Cruyffnek lejtett, egész addig, amíg fel nem borult. Cruyff kevés helyről távozott úgy, hogy ne fogadta volna meg, oda soha többé – mármint „egyáltalán soha többé” – be nem teszi a lábát. Így történt ez az Ajaxnál és a Barcelonánál is – nem is egyszer!

cruyff_beenhakker
Beenhakker dilemmája: Mondjam vagy mutassam?

Cruyff utolsó látványos megmozdulása, az Ajaxnál kirobbantott „bársonyos forradalom” igencsak megosztotta a (futball)közvéleményt, és sokat ártott az idolról kialakult addigi képnek. Bár az Ajax kemény magja hangosan éltette, sokakat elgondolkodtatott, hogy céljai elérése érdekében Cruyff olyanokat is megalázott, akik arra semmiképp sem szolgáltak rá. Kár érte, de most már csak abban reménykedhetünk, hogy a halott zsenivel kapcsolatban ma már az utóbbiak is csak a jóra emlékeznek. Végül is a világ valaha volt legjobb focistáját mindig a jó – vagy legalábbis az általa jónak vélt – szándék vezérelte. Kívánjuk, hogy miként a földön, azonképp a mennyben is legyen meg az Ő akarata. Az ebből eredő feszültségeket pedig majd csak feloldja valahogy a mennyei harmónia.

cruyff_heaven
Új játékmesterrel gazdagodott a menny.”

 

 

Bérczes Tibor

Reklámok