Gól, kapufa, tizenegyes, döntetlen, hazai, vendég, szabálytalanság. Ebbe a sorba ma már nyugodtan beilleszthetjük a bullshitet is, mint a labdarúgás szótárának egyik kiemelkedő tagját. Könnyen bekebelez minket, de mégis nehezünkre esik artikulálni a problémát, miközben a sportnál fontosabb, mindennapi életünket is befolyásoló területeken röhög minket szembe a bullshit. Van egyáltalán a bullshitnek definíciója? Miért nem mondhatjuk simán csak azt, hogy kamuzik Mourinho? Milyen mély filozófiai gondolat áll a fociban is elhatalmasodó bullshitelés mögött? A továbbiakban ezekre keressük a válaszokat.

Világunk, a XXI. század végérvényesen a tömegkommunikáció évszázada lett, amikor valósággal elárasztanak minket a lehetőségek, azok a csatornák, amelyeken bárki, bármikor és ami a legfontosabb, bármiről ki tudja nyilvánítani a véleményét. A nyugati társadalom mára egyfajta elvárásként tekint arra, hogy tagjai a szólásszabadság nevében a lehető legszélesebb spektrumú témákról, topikokról mondja el a véleményét. Ez viszont azt is jelenti, hogy felhígul a kommunikációs tér, leghatásosabban a közösségi csatornákat kihasználva olyan tartalmakkal találjuk szemben magunkat, amire felfigyelve jobb esetben felhúzzuk a szemöldökünket. Azt látjuk, hogy valami nem stimmel. Azt mondjuk, hogy egyre sűrűbben jön velünk szemben valami, ami…

bullshit.

A bullshit angol kifejezés folyamatosan válik egyre népszerűbbé különböző nyelvekben is, de ha ragaszkodunk egy magyar megfelelőhöz, akkor badarságnak, üres beszédnek (az angol hot airhez hasonlóan) fordíthatnánk. Ha megkérdeznénk, hogy mit értünk bullshit alatt, akkor a válaszok többségében azt a közös pontot találnánk, hogy „valami nem stimmel”. Logikai bukfencek, egyszerű hazugságok, könnyed kérdéskikerülések, valami hasonlók. Pontosan azonban nem tudnánk megmondani, hogy mi a bullshit, a badarság. Pedig a XXI. században, főleg annak második évtizedében úgy tűnik, hogy (legalábbis az angolszász területeken) a kultúránk címkefelhőjét a bullshit (és még egy összetevő, amiről még nem rántjuk le a leplet) tag uralná legnagyobb méretben. Ez a badarság kultúrája.

Ez utóbbi gondolatot Harry Frankfurt filozófusnak köszönhetjük, és rögtön hozzá is tehetjük, hogy a kultúra egésze alól bizony a labdarúgás sem tud kibújni. A 2010-es évek kitermelte magából azokat a futballszurkolókat, akik információjuk legalább 90%-át (persze erről nincsenek pontos adataim) az internetről, azon belül is a közösségi oldalakról szerzi be. Beszerzés, feldolgozás és továbbítás, újrahasznosítás. Ha van felhígult kommunikációs tér, akkor az a Facebook és a Twitter digitális közössége, ahol a focibarátnak folyamatosan szelektálnia kell a hasznos (és igaz) informatív tartalom és a között, amit itt is csak úgy hívhatunk…

bullshit.

Badarságra szakosodott twitter-fiókok, facebook-oldalak, 140, bocsánat 280 karakternyi üres beszéd, valótlan információ (hogy ez bullshit-e, arra még visszatérünk). Ha az ember nem vigyáz, akkor bullshitterré válhat a pályának mindkét oldalán. Talán még könnyebben is toleráljuk azt, ha szurkolótársunkat érjük bullshiten, mintha ez a kedvenc csapatunk menedzserével esik meg. Oké, a bullshit beférkőzött a fociba is, a modern futball kihagyhatatlan összetevőjévé vált, de továbbra sem tudjuk definiálni, hogy mit értünk…

bullshit, badarság, üres beszéd alatt.

A már korábban említett Frankfurtot kell segítségül hívnunk, aki az elsők között volt a bullshit tudományos elemzésében. 1986-ban írt esszéjében, ami stílszerűen az On Bullshit címet viselte alapvetően három kérdésre kereste a választ:

1. mi is valójában a bullshit?

2. miért árasztotta el kultúránkat?

3 milyen funkciója van társadalmunkban?

Nyilvánvalóan az első kérdés okozza a legnagyobb problémát, vagyis egy univerzális definíciót találni a bullshitre, hogy meg tudjuk fogalmazni azt, mit értünk bullshit, badarság alatt, amikor José Mourinho, Csányi Sándor vagy az Arsenal vezetésének mondandóján bosszankodunk. Frankfurt erre a feladatra egy Max Black-munkát emel ki, a The Prevalence of Humbug egyik szövegét, amiben Black a humbugot definiálja. Frankfurt a humbug és a bullshit között formális hasonlóságokat vél felfedezni. Ahhoz, hogy ezt lássuk, idézzük a definíciót:

[szándékosan] megtéveszteni, hazugság híján, különösen követelőző beszéddel vagy tettekkel, valakinek a saját gondolatait, érzéseit, cselekedeteit.

Black elhatárolja a humbugot a hazugságtól, még ha külső jegyeikben van is hasonlóság. Rámutat arra, hogy nem csak verbális lehet a humbug, valamint hogy a követelőzés nem esszenciális része a humbugnak, hanem csak egyfajta motivációja lehet. Frankfurt ezzel a fogalommal indítja el saját bullshitelméletét. Aminek tehát első és legfontosabb meghatározása: a bullshit nem egyenlő a hazugsággal.

Frankfurt „hány dollár van a zsebemben” példájától nem túl messzire elkanyarodva képzeljük el, hogy a nyár elején Stan Kroenke, az Arsenal tulajdonosa azt mondja, a londoniaknak 200 millió fontjuk van a bankban, amit az átigazolásokra költhet Wenger. Tegyük fel, hogy ez hazugság. Kroenke belenyúl a zsebébe és ujjaival kitapogatja az egyetlen 25 centest, amit az Arsenal elkölthet a nyáron. Kroenke tisztában van a tényekkel (nincs ennyi pénz, nem lesz elköltve), mégis végigviszi a hazugságot, méghozzá két szinten. Először elhiteti a közönséggel, hogy valóban 200 millió van a bankban stb. Másodszor elhiteti a közönséggel, hogy ő tényleg úgy hiszi, 200 millió van a bankban stb. Ez egy hazugság, jól megtervezve, egy bizonyos dologról, a tények és az igazság figyelembevételével.

1

Pontosan ez különbözteti meg a bullshitet a hazugságtól. A bullshit legtöbbször nem egy előre, pontosan megtervezett állítás; nem veszi a fáradságot, hogy értékelje a tényeket. A bullshit során valóságos panoráma nyílik meg a bullshitelő előtt. Az egyik leghíresebb „bullshiten érés” a XX. század legjelentősebb nyelvfilozófusa, Ludwig Wittgenstein nevéhez fűződik. Wittgenstein egyszer felhívta egyik hölgy ismerősét, Faina Pascalt, aki így panaszkodott a filozófusnak:

„Úgy érzem magam, mint egy kutya, akit elütöttek.”

Erre Wittgenstein, aki egész pályája során a nonszensz ellen (is) küzdött, dühösen ezt válaszolta:

„Fogalmad sincs róla, hogy mit érezhet egy kutya, akit elütöttek.”

A 2017-es swag Wittgenstein talán csak annyit mondott volna: „áh, ez bullshit”. Ebben a rövid történetben azonban megtalálhatjuk azt a specifikus bullshitre vonatkozó elemet, amit már korábban is említettünk. Nevezhetjük-e hazugságnak Pascal állítását? Hiszen tényleg nem tudhatta, hogy mit érez egy kutya, akit elütöttek. Nem mondhatjuk, hogy hazudott, mivel az állítása során nem vette figyelembe a tényeket és az állítása igazságértékét. Pusztán azért, mert nem is volt szándékában. Nem hazudni akart, de nem is törekedett az igazságra, egyszerűen csak meg akarta győzni Wittgensteint arról, hogy ő tényleg nagyon rosszul érzi magát.

Tegyük fel, hogy Jürgen Kloppot elküldik a Liverpooltól a szezon közepén, és egy héttel később kineveznek egy új vezetőedzőt, aki így kezdi sajtótájékoztatóját: „A Liverpool a világ leghíresebb klubja, az Anfielden érezni lehet a legendák szellemeit, aki ide látogat, annak eláll a lélegzete, én vagyok a világ legboldogabb embere, hogy itt lehetek”. Tömör bullshit. De nem hazugság. Az új szakvezetőnek esze ágában sincs meggyőznie a hallgatóságot arról, hogy az Anfielden tényleg kerülgetni kell a legendák szellemeit, vagy hogy valójában a leghíresebb csapat-e a Liverpool a világon, és tényleg senki másnál nem mérhetünk nagyobb boldogságot abban a pillanatban. A bullshitelőt nem érdeklik a tények, a mondottak igazságértéke, mindezt aláveti annak a célnak, ami a beszéde mögött áll. Ez a bullshit esszenciája, és ami megkülönbözteti a hazugságtól:

„It is just this lack of connection to a concern with truth – this indifference to how things really are – that I regard as of the essence of bullshit.” (Frankfurt)

A bullshit másik kikerülhetetlen tulajdonsága a „phonyság”, azaz hogy mindig annak mutatja magát, aminek célja érdekében éppen szükségeltetik. Ez pedig szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy a bullshitelő számára nem számít, hogy mi igaz, mi hamis. Nem meglepő módon a bullshit tanulmányozása leginkább a politológia és politikatudomány területével összefonódva nyert egyre nagyobb teret a ’80-as évektől, így azon sem hökkenünk meg, hogy napjaink egyik legnagyobb bullshittere az a menedzser, akinek a pályafutását Ernesto Laclau populizmuselméletével tudnánk legpontosabban magyarázni. A XXI. század koronázatlan bullshitkirálya: José Mourinho.

A portugáltól nem áll távol, hogy kommunikációjában arra hajoljon, amerre érdekszellői fújják. Legutóbb éppen a sérülések miatt panaszkodó menedzserekre förmedt rá, amikor azt mondta, hogy ő sosem „sírt” a sérülések miatt. Pár nappal később, amikor az angol válogatottól Phil Jones sérülten tért vissza a Manchester Unitedhez, az angol lapok tele voltak Mourinhóval, ahogyan Jones kiesésén bosszankodik, de nyugodtan mondhatnánk azt is, hogy sír, és kiemeli, hogy naiv volt, amikor elengedte legjobbjait a barátságos válogatott meccsekre, szemben a riválisokkal. Ez csak a legutóbbi példa a több tucat közül a Mourinho-aktából.

„(…) for the essence of bullshit is not that it is false but that it is phony.” (Frankfurt)

Persze nem mindenki születhet jó bullshiternek. Valamilyen szempontból ahhoz is tehetség kell, hogy magas szintre emeljük a badarságokat. Ahogyan már korábban utaltunk rá, a hazugságot és a bullshitet abban is el tudjuk határolni egymástól, hogy milyen mértékben követel meg craftmanshipet, vagy ha úgy tetszik, mérnöki pontosságot. A bullshitter nem egy pontra fókuszál, panorámában tekint a badarságra, ami egyben teret is ad a kreativitásának. Hiába tudjuk, hogy Mourinho sajtótájékoztatóinak 90%-a bullshit (nem hazugság, ugye ezt már kimutattuk), mégis a 10-15 perces „üres beszéd” gyakran szórakoztató, izgalmas, nem egyszer úgy tekintünk rá, mint egy műalkotásra. Rendben, nem egy szimfónia, de egy egész hallgatható free jazz. Hasonló elvek alapján szórakoztat egyeseket a magyar labdarúgás bullshit-szcénájának zászlóshajója, a Trollfoci is.

Éppen a fentiek miatt bullshitelni sokkal könnyebb, mint hazudni. Igen, a fociban is. Tök mindegy, hogy milyen igazságértéke van a mondottaknak, nem az a célunk, hogy arról meggyőzzük a hallgatót, nem a tények vannak a központban, hanem az orátor, a bullshitelő. És a tapasztalatunk azt mutatja, hogy a hazugsággal szemben nagyságrendekkel könnyebben toleráljuk a badarságot. A hazugság az esetek többségében agressziót implikál, személyes sértést, míg a bullshit esetében inkább a türelmünk szenved csorbát, ezért a badarságot legtöbbször megunjuk, és „lesöpörjük magunkról”. Sokkal jobban fáj egy Arsenal-szurkolónak, ha a klub vezetése hazudik az átigazolási politikáról, mint egy hétvégi „I did not see the incident” klasszikus Wenger-bullshit. Vagy ahogyan a Frankfurt által idézett Eric Ambler: Dirty Story c. könyvben olvashatjuk:

„Never tell a lie when you can bullshit your way through”

2

Nagyjából körbejártuk, hogy mi is az a bullshit. Megmutattuk, hogy a hazugságtól a tényekhez és az igazsághoz való kapcsolata különbözteti meg. Éppen ebből kifolyólag nem kötött, az igazságértéktől függetlenül csűrhető-csavarható, erre mondtuk, hogy phony. Végül kitértünk arra is, hogy a bullshit nagyobb szabadságot enged meg a hazugságnál (ami már a korábbiakból is következik), így a képzelőerő és a kreativitás is fontos kvalitása a „jó” bullshitelőnek. Már csak két kérdésre kell válaszolnunk az eredetileg Frankfurt által felvetettekből. Miért lett ennyi bullshit napjainkra és milyen funkciót tölt be kultúránkban, ezáltal a labdarúgásban is?

Egyrészt vissza kell utalnunk a legelső bekezdésünkre, ahol azt írtuk, a tömegkommunikáció évszázadában élünk. Hiszen egyre gyakrabban találjuk magunkat olyan körülmények között, amelyek megkövetelik tőlünk, hogy olyan dolgokról beszéljünk, nyilvánítsunk véleményt, amiről egyébként konkrétan fogalmunk sincs. Kultúránk implikálja azt a kötelességérzetet, hogy arról is lepötyögjünk 140 karaktert, amiről jobb esetben nem kellene, rosszabb esetben pedig azért nem kellene, mert nem vagyunk kompetensek az adott témában. Persze roppant kínos feladat, hogy meghúzzuk saját vagy mások kompetencia-határát. Hol húzzuk meg azt a vonalat Pintér Attilánál, ami fölött már csak konkrét bullshit jöhet? És itt már felmerülhet a kérdező felelőssége is.

Frankfurt ezt úgy határozza meg, hogy a szignifikáns kapcsolat mértéke az ember saját véleménye és valóságérzete között egyre kisebb lesz, ahogy saját morális felelősségének kezdi tartani azt, hogy minden egyes eseményt, történést, topikot „értékeljen”, ami a világban körülötte zajlik. Ez pedig összefügg a frissen feltámadt antirealista, relativista világnézettel. Mivel az antirealisták kimondják, hogy nincsen rajtuk kívül létező objektív valóság, ezért minden igazság relatív, viszonylagos lesz a számukra. Persze nem a spanyolviasz feltalálásáról beszélünk, a preszokratikusokon (Prótagorasz: mindennek mértéke az ember, Hérakleitosz: minden változó és változik) keresztül Nietzschén át (különösen a Túl jón és gonoszon c. írásaiban) megfigyelhető az univerzális igazság és objektív valóság kiküszöbölése. Ha pedig nincs mindenki számára ugyanúgy létező és működő valóság, külvilág, akkor egyedül saját magunknak felelünk az „igazsággal”. Ismét Frankfurt:

„It is as though he decides that since it makes no sense to try to be true to the facts, he must therefore try instead to be true to himself.”

Ha ebből a szempontból visszatekintünk a labdarúgás világára, akkor nem esne nehezünkre hasonló elvek mentén magyarázni azt, ami például Arsene Wengerrel, vagy José Mourinhóval történt az évek során (miközben megengedjük magunknak azt a feltételezést, hogy mindketten megértenék, és tudnának is polemizálni az antirealista elmélettel). Sokszor mondtuk, mondjuk (saját tapasztalatomon tudom) Arsene Wengerről az elmúlt pár évben, hogy „elvesztette a kapcsolatát a valósággal”, vagy véltük felfedezni Mourinhónál egy-egy vesztes United/Chelsea meccs után az „alternatív tények” tömkelegét.

A bullshit 2017 előtt is létezett, minden bizonnyal számtalan példát is találnánk rá a labdarúgásban is, a XXI. századra azonban (nagyon úgy tűnik) szignifikánsan megnőtt a gyakorisága. Hiába, hogy a politika berkein belül foglalkoztak vele a legtöbbet, a köznapi kommunikációnkban ugyanúgy megtalálható, így akkor is, amikor a fociról beszélünk, vagy kommunikálunk. Mert kommunikálni mással, vagy beszélni valakinek nem ugyanaz. Sokkal nagyobb teret engedünk a bullshitnek az utóbbi esetben, amikor a hallgatóságnak meg van kötve a keze. A relativizmust nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, amikor például azt látjuk, hogy a világ egyik legnagyobb bullshitelője lett a világ egyik legbefolyásosabb embere is egyben. Ugyanígy a labdarúgásban is komoly feladat illet meg bennünket. Hiába szólnak arról az utóbbi évek, hogy mindenben egyre pontosabban, egzaktan, az emberi tévedés tényezőjét kiküszöbölve nyúljunk a legnépszerűbb sporthoz (a játékvezetést segítő technológia csak egy példa), amikor a foci világában (is) megkerülhetetlen tényezővé kezd válni (vagy már vált is?) a fentebb vázolt problémakör, a bullshit. Mert hiába tartjuk szórakoztatónak Mourinho „művészi” badarságait, amikor az ugyanilyen „művészi” üres beszédet halljuk attól is, aki megnyomhatja azt a bizonyos piros gombot. Ez utóbbit pedig már nem is tartjuk olyan viccesnek.

A bullshit egy komoly tényező a labdarúgás kommunikációjában is. Hiába különböztettük meg a hazugságtól, a bullshit „veszélyfaktora” legalább akkora. Amennyire súlyos és nehéz a probléma, annyira könnyű ellene tenni: tételezzünk fel egy rajtunk kívül működő objektív valóságot, és ne hordjunk össze egy rakat bikaszart minden velünk szembe kerülő dologról. Máskülönben felbukkan az a veszély, amire Spencer Klavan filozófus is felhívta a figyelmet: annál lesz az igazság, aki a leghangosabb.

Focinyelven szólva: ne annál legyen a labda, aki a legnagyobbat tud belerúgni.

MOURINHHO.png

José Mourinho nyilatkozatai helyett ezeket érdemes olvasni:

Harry G. Frankfurt: On Bullshit (2005)

Chris Gavaler, Nathaniel Goldberg: Beyond Bullshit. Donald Trump’s Philosophy of Language in Philosophy Now Issue 121 (2017)

Spencer Klavan: Socrates & Pre-Truth Politics in Philosophy Now Issue 122 (2017)

Belovai György

Reklámok