Most jön csak igazán a flagellánsoknak, öngyötrőknek való csemege! Két ország – az egyik történetesen mi vagyunk! – futballnemzeti nagylétének temetője (a Maracana, ill. a berni Wankdorf-stadion) után Svédországba látogatunk, ahol a franciákat egy sérülés ütötte el első VB-döntőjüktől…

Már világbajnokok vagyunk! Ja, nem

 

A II. világháború után a világ újra élni, örülni, játszani, focizni akart, a jogo bonito művészei, a brazilok pedig futballvilágbajnokságot rendezni – és megnyerni. A franciaországi bronzérmesek diadalát egy egész hatalmas ország áhította, mert így akarták demonstrálni, hogy senkinél sem alábbvalóak. A gigantomán, pénznyelő beruházás sem hiányzott: minden idők legmonstruózusabb stadionját, a Maracanát épp a nagy dzsemborira húzták fel. (Ez is újabb példája annak, hogy a labdarúgás ideális gyógyírt kínálhat identitásválságokra, kisebbrendűségi érzésekre.)

Pedig már az eleje is elgondolkodtató volt. A mexikóiak elleni 4-0-át követően a híres “svájci reteszt” nem is sikerült feltörni (2-2), és a jugoszlávok elleni 2-0-at is ki kellett szenvedni. A négy között vizont már szárnyalt a csapat: a svédeket 7-1-gyel, a spanyolokat 6-1-gyel “küldte meg”. Ekkorra már az összeállítás is stabilizálódott, kialakult a csodálatos Zizinho – Ademir – Jair belsőhármas, tengelyében a gólzsák Ademirrel. Az utolsó mérkőzés előtt már csak egy pont kellett nekik a végső győzelemhez (az akkori rendezési szisztéma szerint nem volt döntő, a legjobb négy között a csoportelső nyerte a trófeát), és az ellenfél az addig a vébén bukdácsoló, bár nagy játékerejű Uruguay volt. A győzelem holtbiztosnak látszott, ezért az országon már előre eufória vett erőt (??!!). Mindez odáig ment, hogy a riói polgármester már előre győztesnek kiáltotta ki az együttest, sőt, az O Mundo című napilap a címoldalán a csapatfotót “Íme, a világbajnok” aláírással közölte.

Ööö…vagy mégse leszünk bajnokok? Schiafffino egyenlítő gólja

 

Mindez azonban felbőszítette az urukat. “Nézzétek káposztafejeknek a kétszázezres közönséget, a pályán csak tizenegyen vannak a brazilok is!” – biztatta társait csapatkapitányuk, Varela . A vendégek svájci módra ki is bekkelték az első félidőt, és ez megnövelte önbizalmukat. Amikor pedig a második félidő mégis brazil góllal kezdődött, Varela ismét példát mutatott lélekjelenlétből, mert hosszasan reklamált, hogy kizökkentse a hazaiakat. (Nemhiába tanítják hazájában már a kölyökfocistákat is csibészségre, fetrengésre, időhúzásra!) Az uruk kisvártatva egyenlítettek is, az aréna kenyeret és cirkuszt váró népe pedig lefagyott. Amikor pedig Uruguay a győztes gólt is megszerezte, kitört a kétségbeesett zokogás, amely az 1-2-re végződött találkozó lefújása után valóságos nemzeti gyásznak, öngyilkosságoknak adta át a helyét.

Kiderült: nem a finálé előtt, hanem a fináléban kell nagy legénynek lenni, ahol az óriási tét miatt a mentális tényezőknek, a lélekjelenlétnek nagyobb szerepe van, mint máskor. A brazilok azóta is siratják 1950-et, de sokat tettek is a Maracanazo traumájának feldolgozásáért is, amit megkönnyített, hogy a kudarcot kevésbé követte hol antinacionalista, hol nacionalista politikai hisztéria, mint Magyarországon az 1954-es berni csatavesztést és általában  a futballt. A 2014-es brazíliai világbajnokságra még Maracanazo sört is kihoztak, nem valamiféle nemzeti öngyűlöletből, hanem annak örömére, hogy azóta levonták a bukás tanulságait, és ezért nyerni tudtak öt VB-t. Ha rosszmájúak akarunk lenni, találgathatunk: és a Mineirazo energiaitalból mikor lesz márka?

 

 

 

A magyar Maracanazo: 1954. július 4, Bern

 

Ma már nem könnyezem meg, de még mindig szíven üt, ha a 2-3-ról szóló 37 perces összefoglalót nézem – most azonban inkább az okokat keresem. Itt nem lehet truvájozni, mert annyi mindent elmondtak már róla. Csak abban lehet és kell állást foglalni, hogy melyik magyarázat visz közel a rejtély megoldásához.

A hülyeségeket (“eladtuk Mercedesekért a meccset”) és a szemétségeket (ld. a disszidens Puskás, Kocsis és Czibor elleni, negyedszázados kommunista propagandát) most hagyjuk. Vegyük sorra a racionális magyarázatokat – mindegyikben van részigazság, mégsem tesznek ki egy egészet. Ma már tudjuk, hogy a németek valóban doppingoltak (akkor még nem volt tilos!), de a futballban csak koksszal nem lehet nyerni. Csakugyan volt bírói tévedés, mert Puskás góljáról még a lelátón ülő német tartalék, Pfaff is elismerte, hogy nem volt les – de ez nem volt elcsalt meccs, nem ezért kaptunk ki. Összeállítási hibák is lehettek, de a jobbszélsőnek beállított Czibor előtte a brazilok ellen se a posztján, hanem összekötőben játszott. Mélyebbre ás, aki Puskás sérülésével kapcsolatban az Őrnagy felelősségét emlegeti, mert feleslegesen cukkolta Liebrichet , vagy azt kárhoztatja, hogy miért kellett egyfajta személyi kultuszból félig sérülten beállítani a döntőn, megbontva az addig nélküle összekovácsolódott csapategységet. (Viszont két szabályos – ebből egy meg nem adott – gólt szerzett)! Szakmailag megalapozott okfejtés mutat rá arra, hogy nem készültünk fel a németek ellen kellően fizikálisan (a döntő előtt kevés volt az edzés), és a szakvezetés figyelmen kívül hagyta Kalocsay Géza beszámolóját: az immár nem tartalékos németek is 10  emberrel támadnak-védekeznek! Igaz, szakvezetőink tudhatták: az Ausztria elleni 6-1-es nyugatnémet győzelem főszereplője a katasztrofálisan védő osztrák kapus volt. Szintén alapos magyarázat az is, amely a brazilok és az uruguayiak elleni, döntőnek beillő két 4-2 okozta fáradtságot emeli ki. Ezt még tetézte a mérkőzés előtti álmatlan éjszaka, amelyet szervezési hibák okoztak (egyrészt a mieink nem tudták, hogy a szállás előtti téren éjjel zenekar fog játszani, másrészt a csapat több tagja már péntek éjjel se aludt, hanem szórakozott!) Igen ám, de tudjuk, hogy pl. Mészöly azokon a mérkőzéseken hajtott a legjobban, amelyek előtt kimaradt.

 

Turek tisztáz. A második gól az övé volt – ettől bíztuk el nagyon magunkat! -, aztán a szemünket is kivédte…

És az Aranycsapat? Hallgassunk meg erről egy résztvevőt, mert érezhető, hogy a rá jelemző túlzással is olyasmit vall meg, amivel nevén nevezi a gyereket:

“Az utolsó, a legfontosabb találkozón teljesen megérdemelt vereséget szenvedtünk a nyugatnémetektől. A magyar csapat nem készült fel lélektanilag úgy, ahogy az szükséges lett volna. Kissé lebecsültük Fritz Walterékat, a korábbi győzelmek fényében sütkéreztünk, úgy éreztük, a brazilok és ˝uruk˝ lebírása után tulajdonképpen el is dőlt az aranyérem sorsa. Az igazi hibák 2:0-ás vezetés után jöttek. Lélek nélküli, lelkesedés nélküli magyar csapat játszott a pályán. Az utolsó kilenc percben megpróbáltuk megfordítani az eredményt, sajnos nem sikerült.”Ezt nyilatkozta Grosics Batta György: Tizenöt sportriport című könyvében (9. old.).

Ez az interjú nem Magyarországon jelent meg. A Madách Kiadó adta ki, Pozsonyban, 1973-ban.Csaknem fél évszázada, azaz 45 éve. Azóta se hallottunk ilyen hangot.

Mi mikor koccintunk majd úgy, ahogy a brazilok?

 

 

És akik alázattal futballoztak: a franciák 1958-ban

 

Franciaország nem úgy indult neki a svédországi világbajnokságnak, hogy otthon és külföldön – sőt, már ők maguk is – már előre elkönyvelik őket győztesnek. Éppen ellenkezőleg: előtte hét meccsből csak Izlandot tudták megverni. Otthon csak legyintettek rájuk: akár ki se menjetek! Ez az ideális lelkiállapot nagy világversenyek előtt, hiszen ha ezek után tényleg leégnek, nem vesztettek semmit. Vegyük ehhez hozzá, hogy a francia labdarúgás amúgy komoly játékerőt képviselt az ötvenes években, amit a Reims 1956-os BEK-döntőzése is mutat.

Egy minőségi, de nem elbizakodott gárda kezdte meg hát a felkészülést a világversenyre, napi két edzéssel. Az első csoportmeccs is rosszul indult, mert Paraguay (a nyolc évvel korábban még aranyérmes Uruguay elleni 5-0-lal jutottak ki a vébére!) ellen 3-2-es vesztésre álltak, de jött az eredetileg tartalék Fontaine összesen négy gólja, és a fordítás7-3-ra. A nagy mumus jugoszlávoktól aztán kikaptak 3-2-re, de a skótokat nagy csatában sikerült legyűrni 2-1-re, és máris a legjobb nyolc között voltak. Itt egy kissé szerencséjük is volt, ugyanis ellenfelük, Észak-Írország fáradtan játszott, mert előzőleg rájátszásra kényszerült  – akkor még volt ilyen – az argentinokat 6-1-gyel (!) búcsúztató csehszlovákok ellen.

Az északírek elleni sima 4-0 után azonban Brazília várta őket! Ez a brazil team már nem volt elbizakodott lúzer, mint az 1950-es, nem is próbálta ezt rugdosódással kompenzálni, mint az 1954-es “berni csata” idején. Nagyon alaposan felkészült, és a harmadik csoportmeccsén (2-0 az előzőleg esélyesnek kikiáltott szovjetek ellen) a futballtörténelem legvarázslatosabb első két percével, immár az új csillagokat: Pelét és Garrinchát is beépítve bizonyította,  hogy igazi csodacsapat. Bár Wales ellen megszenvedtek, csak 1-0-ra győztek, a gallkakasosok ellen mégis ők voltak a favoritok.

A mérkőzés nagyon magas színvonalú összecsapást hozott, amelyen a latin-amerikaiak  igazolták hírnevüket. Szinte végig egyérintőzve, látványosan, élvezetesen futballoztak – és ebben méltó partnerre leltek a franciákban! Két szupercsapat vívta ütközetét, amelyek közül érezhetően a brazilok egy kissé még csillogóbban játszottak, mint ellenfelük, de a 26. percig ez ikszes meccs volt (ekkor 1-1-re állt), ami azt jelenti: még bármi lehetett volna a végeredmény.

 

Fontaine azért megkínozta Gilmart…

Ekkor azonban a franciák egyik kulcsjátékosa, Jonquet középhátvéd kettős szárkapoccsont-törést szenvedett. Akkor még nem volt cserelehetőség – kapott egy novokaint, és a szélre állva statisztált. Ezután már söpréssel nyertek a brazilok 5-2-re.  Pelé 23 perc alatt mesterhármast vágott, közben akrobatikus “esernyős” gólt rúgott, amit a döntőben, a svédek elleni újabb 5-2-n megismételt(!).

A franciák azóta is keseregnek balszerencséjük miatt. A balfedezet Marcel szerint Albert Batteux kapitánynak, a reimsi “pezsgőfoci” sikerkovácsának nem őt kellett volna Jonquet helyére raknai, hanem a jobbhátvéd Kaelbelt, és még Vincent balszélsőt is hátravonni. Franciaországban csak azért nem viszik túlzásba a “mi lett volna, ha?” kezdetű sirámokat, mert a bronzmeccsen ők is tündököltek a németek elleni 6-3 alkalmával. Fontaine 13 gólos rekorddal lett gólkirály, a világ pedig nem győzött ámulni társai: az irányító, az abban évben Aranylabdát nyert Kopa, Piantoni, Vincent és a többiek szellemes, trükkös játékát látva…

 

Balog Iván

 

Reklámok