Könyvet olvasni király. Focis könyvet olvasni csúcskirály. Jó focis könyvet olvasni istenkirálycsászár. Sorozatunkban, a Fociológus Könyvklubban olyan, labdarúgással foglalkozó könyvekről igyekszünk írni, amiket nyugodt szívvel tudunk ajánlani mindenkinek, aki nem riad vissza attól a lehetőségtől, hogy egy-egy oldal elolvasásával bővítheti tudását a legnépszerűbb labdajátékról, a fociról. A Fociológus Könyvklub harmadik részében miután farkasszemet nézünk a háromtagú sorfallal, és finoman arrébb söpörjük stoplisunkkal a labda helyét jelző habot, még egy utolsót pillantunk a Wembley eredményjelzőjére, majd nekifutunk Guillem Balagué: Brave New World: Inside Pochettino’s Spurs című könyvének, és várjuk a csodát.

Guillem Balagué nem sokat teketóriázott, amikor a Tottenham Hostspur jelenlegi vezetőedzőjének egy szezonjáról (és mégis többről) szóló könyvének első lapjain először Aldous Huxley klasszikusát, majd az orosz irodalom egyik legnagyobb alakját idézte meg. Balagué Szép új világának mottóját ugyanis Lev Tolsztojtól kölcsönözte. Az egész ugyanis két történetmesélésre fut ki: egy ember utazásra indul, vagy pedig egy idegen érkezik a városba. Balagué saját elmondása szerint ennek a kettőnek a vegyítésével próbálkozik, amikor azzal, hogy Mauricio Pochettino útját mutatja be a 2016-2017-es angol bajnoki szezonban, a sajátos szerkezetű könyvben megismerhetjük az idegen történetét is, aki Argentínából érkezett Angliába Spanyolország és Franciaország érintésével. Már ezzel a kísérlettel izgalmas helyzetet teremthetne Balagué, de a szerző továbbmegy, és ezt a kísérletét egy napló formájába önti. Ami „egy napló és egyben nem is egy napló Mauricio szezonjáról” (14). Hiszen szigorú értelemben nem arról van szó, hogy minden egyes mondatot Pochettino vetett papírra. Balagué azonban a heti rendszerességgel tartott találkozókat az argentinnal, illetve az ismerősök, családtagok, munkatársak, játékosok beszámolóit, visszaemlékezéseit fűzte egy csokorba, hogy végül egy egyes szám első személyben íródott „naplóvá” formálódjon a Szép új világ.

1.jpg

Ez tehát az első és legnagyobb meglepetés, ami az olvasót éri. Hiszen, ahogy belelapozunk a könyvbe, valóban az az érzésünk van, hogy egy naplót olvasunk, még akkor is, ha csak elvétve találunk olyan bejegyzéseket, amiknél a dátum is pontosan fel lett tüntetve.

Megvettem a jegyeket a Sting-koncertre, ami a következő hónapban lesz.”

Április 9. Nem sikerült megnéznünk Stinget; egészen kaotikus héten vagyunk túl.”

Nem beszélve arról, hogy egyes szám első személyben csak nagyon ritkán íródnak könyvek a legnagyobb futballedzőkről, vagy legalábbis csak akkor, ha már túl vannak a legnagyobb sikereiken, és összegezni tudják filozófiájukat (ld. Ancelotti). Talán éppen azért sikerült Balaguénak meggyőznie Pochettinót a formula sikeréről. Mauricio Pochettino ugyanis (egyelőre) nem tartozik a világ legjobb 5 szakvezetője közé – vagy legalábbis nem tartják annak–. A karrierje sem volt még olyan hosszú (és sikerekben gazdag), hogy könnyedén meg tudjon tölteni vele egy ghostwriter 300 oldalt, hogy utána több százezer példányban keljen el a könyvesboltokban. Ha viszont beleolvasunk a naplóba, akkor egy fikarcnyit sem kételkedünk benne, hogy Pochettinóról megéri írni. Már csak azért is, mert a fentiekből következik, hogy nem sokat tudunk magáról az emberről (szemben Mourinhóval, Ancelottival, Fergusonnal, Wengerrel), aki a népszerűségi skálán még a hipster vonalon található (hasonlóan a 3-4 évvel ezelőtti Klopphoz). Ráadásul, ahogy ezt egy bejegyzésében is leírja, még hazájában, Argentínában is meglepően a radar alatt mozog, amit csak egy-egy pletyka ingat meg (pl. a Barcelona vagy a válogatott megüresedő kispadja). Pochettino nem az a kategória, akinek a sajtótájékoztatójáról is oldalakat lehetne írni a pletykaújságokban (Mourinho) vagy hosszú bekezdésekben elemezni kommunikációs taktikáját (szintúgy Mourinho). Pochettino tulajdonképpen egy antisztár, ahogy ő fogalmaz:

Nem vágyom a népszerűségre, a szeretteim, a barátaim és családom támogatása bőven elég nekem” (234).

Az utóbbi időben azonban mégis a címlapokra került az öt perc hírnévért tülekedők mellé – egy elsőre roppant pitiánernek tűnő ügy miatt, ami azonban Balagué könyvének elolvasása után ha nem is nyer új értelmet, de más szögből világítja meg az argentin mondatait. Pochettinót egy emberként röhögte ki az internet arctalan tömege, amikor elítélte a Harry Kane-nel szembeni „gúnyos megnyilvánulásokat” (Kane és a Spurs az FA-hez fordult, hogy utólag neki ítéljenek egy bajnoki találatot, majd az FA-kupa hivatalos Twitter-oldala űzött belőle tréfát a Manchester United elleni elődöntő után). A Brave New World oldalain azonban kiderül, hogy Pochettinónál érzelmesebb top 4-es Premier League edzőt nehezen lehetne találni. Hiába látjuk azt a mérkőzések alatt, hogy Pochettino legtöbbször faarccal ül a kispadon, és a lehető legkevesebbszer konfrontálódik a technikai zóna felrajzolt ketrecében, az érzelmi hullámvasút annál intenzívebben száguld az argentin fejében. A legérzékletesebb részek ebből a szempontból mégis azok a vallomások, amikor játékosainak lelki egészsége miatt Pochettino is napokat képes gyötrődni. Legjobb példa erre a Victor Wanyamához fűződő kapcsolata, akit ő vitt Southamptonba, majd hozta magával a Totthenhamhez.

Victor nagyon különleges, érzelmes lelki alkat, aki mindent nagyon könnyen a szívére vesz, és akire roppant büszke vagyok, mert igazi nemeslelkűség lakozik benne. Amikor a Southamptonban leigazoltuk a Celtictől, csak egy 21 éves óriásbébi volt; nehéz volt szigorúan elbeszélgetni vele négyszemközt, de muszáj volt megtennem.” (125)

„>>Ülj le, nagyon mérges vagyok rád! Hogyan tudtál olyan korán beszedni egy sárga lapot? Ez elfogadhatatlan!<< Teljesen elkomolyodott, leült, és azt gondoltam, hogy azonnal elkezd zokogni, szóval gyorsan felugrottam és átöleltem. Az egész kínos lett, mivel fogalma sem volt, hogy mi történik. >>Victor, most már tényleg te vagy a király. Megmondtam – muszáj főnöknek lenned a pályán. Most már te vagy a főnök, te vagy a király!<< Csak ezután esett le neki a tantusz, és ölelt vissza teljes erejével. Aztán nevetni kezdett, a gyerekarcon pedig megjelent az a félszeg mosolya.” (134)

De ugyanilyen érdekesek azok a bejegyzések, ahol a Spurs akadémiájának egyik legtehetségesebbjének, a „kis Messinek”, Marcus Edwardsnak a pályáját egyengeti, vagy éppen az a rész, ahol komolyan aggódik amiatt, hogy Dele Alli WhatsApp-profilképe nem arról árulkodik, hogy a fiatal játékos értékrendje a helyes úton járna. (A könyv egyébként is lehetne egy WhatsApp-reklámfogás, annyiszor szerepel benne az üzenetküldő alkalmazás, ami a legfőbb kapcsolattartási eszköz Pochettino és a klub alkalmazottjai, játékosai között).

2.jpg

Ezután már egyáltalán nem meglepő, hogy Pochettino nyíltan felvállalta a konfrontációt egy egyébként nevetségesen jelentéktelennek tűnő ügyben, mint amilyen Harry Kane „üldöztetése”. Persze, az argentin pályafutása olyan tragikus jeleneteket is tartalmaz, amelyek megmagyarázzák, hogy miért foglalkozik ennyit a „pályán kívüli” és az „embereken belüli” dolgokkal. A könyv leghátborzongatóbb részei azok, ahol a szemünk előtt játszódik le az, amit senkinek sem kívánnánk a világon. Egészen tragikus, hogy rövid edzői pályafutása alatt két megrendítő tragédiával is szembe kellett néznie Pochettinonak. Először az Espanyol edzőjeként, amikor a csapat 26 éves kapitánya, Dani Jarque vesztette életét, majd a naplóvezetés évében, amikor a Tottenham U-23-as csapatának edzője, Ugo Ehiogu hunyt el.

„Vannak szituációk, amikkel muszáj megbirkóznod, de egyszerűen nem tudsz menekülni attól a kérdéstől, hogy miért neked kell ezen keresztülmenned. És miért történik ilyen egy annyira fiatal és egészséges kölyökkel? Minden egyes részletre emlékszem, arról a szombat reggelről.” (107)

„Másnap, hajnali háromkor csörgött a telefonom: Ugo elhunyt. Csak 44 éves volt. Letaglózó negatív energia és fájdalom hulláma szakított belém. Nehéz elmagyarázni. Mindent újraéltem, ami Dani Jarquéval történt.” (301)

Ezekben a pillanatokban, de a legváratlanabb szituációkban is Pochettino megtörik. Ilyenkor nem egy  kifelé mutatott képet kapunk a rendíthetetlen, sziklaszilárd, érzelmek nélküli sikeredzőről. Pochettino emellett sokszor meditál arról, hogy mi a gond a mai generációval, hogy miért hajtjuk túl magunkat, és miért az utolsó pillanatokban vesszük észre, hogy kevés időt töltöttünk a szeretteinkkel. Ezeken bejegyzéseken érződik a legerősebben, és bizonyítja azt, hogy mennyire jó ötlet volt Balaguétól az E/1-es formátum.

Ami Pochettino filozófiáját érinti, a naplóban semmi meglepőt és újdonságot nem tapasztal az, aki az utóbbi 3-4 évben figyelemmel kísérte az argentin munkásságát a Totthenhamnél. A haladás, a folyamatos fejlődés eszméje dominál. Az eredmények, az, hogy „kupában mérjék” a sikert (itt még) másodlagosnak tűnnek, a cél az, hogy egy stabil topcsapatot tudjon prezentálni a Spurs. Egy olyan klubot, amelyik folyamatosan a Bajnokok Ligájában szerepel, biztos gazdasági háttérrel rendelkezik, miközben a játékospolitikájában a fiatalokra helyezi a hangsúlyt (ismerős lehet a koncepció London azonos feléből). Mindenképpen érdekesek azok a részek, ahol Pochettino akarva-akaratlanul is elhelyezi magát a mai sztáredző-diagramon. Mourinho mindgame-jeiből például nem kér (egészen magára vette, amikor Eric Dier és Mourinho portugálul diskuráltak egy Manchester United – Totthenham meccs után), szerinte Guardiola feleslegesen kergeti a tökéletes koncepciót, mert olyan nem létezik, Bielsa hatása megkérdőjelezhetetlen, őszintén elismeri Wenger munkáját, és szinte gyerekként csodálja Sir Alex Fergusont.

A fejlődésbe vetett hit megingathatatlan még egy olyan szezon során is, ahol a Spurs egy újabb bajnoki versenyfutásban marad alul, ezúttal a Chelsea-vel szemben, és a Bajnokok Ligájában is felsülnek az észak-londoniak. Éppen ezért meglepő, hogy a 2016-2017-es szezon narratívájának két tartóoszlopa két vereség. Az egyik a Leicester bajnoki címét hozó bajnokság utolsó fordulójában, a kiesett Newcastle elleni 1-5-ös égés (amivel az ősi rivális Arsenal az utolsó pillanatban ugrott a Spurs elé). Pochettinót borzasztóan megviselte ez a vereség, dühös volt, sőt csalódott is, ami rányomta a bélyegét a következő szezonra. Egészen az első Bajnokok Ligája mérkőzésig. Pochettino és az aktuális Spurs generáció első BL szereplését óriási várakozás előzte meg.

Mindig én vagyok az utolsó, aki kimegy a pályára; nem vagyok az a rohanós típus. Aznap azonban, azt mondtam Jesúsnak, Mikinek és Toninak: ’gyorsan menjünk ki, mert nem akarom kihagyni a Bajnokok Ligája himnuszát’” (329)

Hiába az ünnepi hangulat, a Monaco győzelemmel távozott a Wembley-ből, ami magával vonta a „Wembley-átkot”, de ami fontosabb, mély nyomot hagyott Pochettinón, és ez a kudarc alapjában határozta meg a szezon hátralevő részét, amint az argentin bejegyzéseiből kiderül. Hiába a történelmi sikerek és klubrekordok a szezon során, Pochettino sosem felejtette el ezt a két vereséget, hogy aztán, mint démonokat, sikeresen űzze el őket a szezon végén.

3

Balagué Szép új világa sikeresen hajtja végre azt a kísérletet, amit a könyv bevezetőjében idézett Tolsztoj-mondás újragondolásából prezentált. Vagyis egyszerre látjuk a főhős útját, visszaemlékezésekből a fiatal évekre az argentínai farmon, a harcra, hogy bekerülhessen a Newell’s felnőtt csapatába, a barcelonai és francia évekre, de megkapjuk az idegen megérkezésének sztoriját is, az angolul nem beszélő, félénk, de ambiciózus fiatal edzőről Southamptonban, a kemény munkával, stabil élcsapatot felépítő Pochettinóról Észak-Londonban. A Brave New World kiváló háttéranyag ahhoz, hogy megértsük, mit tett le Mauricio Pochettino az asztalra a Spurs vezetőedzőjeként. Még akkor is, ha egy szezon naplóbejegyzései nem csak arra koncentrálnak, hogy honnan jutott el az angol labdarúgás poénzsákjának számító Tottenham oda, hogy Anglia a Spurs játékosoktól várja nemzetük focijának felvirágoztatását.

Erről egyébként a New York Times szakírója, Rory Smith írt egy rövid cikket, a Spurs sokadik utolsó lépcsőfokos bukása után (ami ezúttal a Manchester United elleni FA-kupa elődöntő). Smith kontrasztként állítja a Pochettino-éra előtti utolsó pillanatok egyikét a mai Spursszel szemben, amikor Tim Sherwood egy teljesen tétnélküli, Aston Villa elleni mérkőzés második félidejében (a Spurs 3-0-ra vezetett) „frocliból” egy hangosan elégedetlenkedő szurkolót ültetett a kispadra maga helyett, miután „ikonikus” mellényét is átadta neki. A Tottenham egy csattanó volt a poénok végén, légüres térben mozgott (Redknappnek sikerült egyedül BL-be vezetni őket), ők voltak a balfékek, akik a saját lábukban esnek el (ebből született a „Spursy”, ami annyit jelent, elszúrni, sokadszorra is elhasalni a cél előtt). És ekkor érkezett Mauricio Pochettino, aki, ahogyan Smith fogalmaz: „megálljt mutatott a röhögésnek”.

Bármelyik csapatnak is szurkoljon az ember, azt nem lehet elvenni a Totthenhamtől, hogy 4 év alatt előreléptek. Egészen odáig, hogy most már csalódásnak számít az, ha „nem jönnek a kupák”. Ennek a projektnek a legnagyobb letéteményese Mauricio Pochettino, aki hiába roppant fiatal, figyelemre méltó eredményei a Tottenham megreformálásában egyenes következményként vonták maguk után azt, hogy egyszer megjelenjen róla egy könyv, ahol ez a folyamat bemutatásra kerül. Guillem Balagué Brave New Worldje egy ilyen könyv, ahol ráadásul Pochettino személyét is jobban megismerjük, miközben egy esztendőt utazunk az argentinnal a naplóbejegyzéseken keresztül.

Guillem Balagué: Brave New World: Inside Pochettino’s Spurs. London, Weidenfeld & Nicolson, 2017.

Guillem Balagué spanyol futballszakíró, a SkySports, a TalkSport, az AS és a Yahoo munkatársa, írt könyvet a Benitez vezette Liverpool 2005-ös Bajnokok Ligája győzelméről, Guardioláról, Messiről és Cristiano Ronaldoról is.

Belovai György

Reklámok