Sorozatunkat ezúttal azokkal a vébékkel folytatjuk, amelyek e sorok írójának a szívéhez a legközelebb állnak. Épp akkor lettem futballimádó, amikor Észak-Korea elképesztette a világot, amikor a felejthetetlen olasz-NSZK-t játszották a hetvenes mexikói Mundialon, és amikor a lengyelek bizonyították, hogy sok munkával és alázattal egy „futottak még” fociországnak is lehet klassziscsapata.

A santiagói csata

 

Az olasz futball a harmincas évek két világbajnoki címe után a következő évtized végén borzalmas veszteséget szenvedett el: a Torino csodacsapata repülőbalesetben odaveszett. Ezért egy generáció kimaradt, ami az ötödik évtized kudarcaiban is megmutatkozott, hiszen két Vb-n (1950, 1954) leszerepeltek, míg a svédországira ki se jutottak! 1962-re azonban ismét összekovácsolódott egy olyan gárda, amelytől újra remélhették a régóta áhított sikert. Ismét elővették a régi receptet: az oriundókat, azaz az olasz felmenőkkel rendelkező, honosított latin-amerikai sztárokat.

A bemutatkozás mégis pöntyögött, mert a nyugatnémetek ellen alulról sikerült egy 0-0-t kiszenvedni. Ráadásul a második ellenfél, a házigazda chileiek elleni meccs előtt történt egy incidens. Két olasz újságíró, Corraddo Pizzinelli és Antonio Ghirelli alaposan leszedte a keresztvizet az azzurrik szálláshelyéről és egyáltalán a rendező országról. Felrótták, hogy a telefonok süketek, a taxi olyan ritka, mint a hűséges férj, a telefon és a telex csigalassú, egész városnegyedeket lepnek el a sarki prostik, és mindenütt szegénységet, alultápláltságot, alkoholizmust és analfabétizmust tapasztalnak.

Nemsokára kiderült, hogy a rossz kommunikáció ugyanolyan hiba, mint jobbhátvédet rakni centerbe. A cikkeknek híre ment Chilében, és kisvártatva össznépi felháborodás tört ki. Annál is inkább, mert két évvel korábban az ország borzalmas földrengést élt át, és az, hogy mégsem mondták le a vébérendezést, egyfajta muszáj-Herkulesség volt a részükről, amit a világ is együttérzéssel nyugtázott. Az olaszok már a mérkőzés előtt rosszat sejtettek, amit igazolt, hogy kezdés előtt hiába dobáltak engesztelőleg virágot a nézők közé, azok megvetően visszahajigálták. Ami viszont ezután következett, arra senki se számított.

Rögtön az elején elszabadult ugyanis a pokol: a hazaiak egyből nekiestek ellenfeleiknek, és ütötték-rúgták őket, ahol érték. Persze, a dél-európaiak se maradtak adósok, és időnként valóságos verekedő-rugdosódó-köpködő párok alakultak, amelyek tagjai felváltva csépelték egymást. Így folyt le a santiagói csata, a focihistória egyik legrémületesebb, leggyalázatosabb epizódja, amelyen a rendőrségnek négyszer is közbe kellett avatkoznia. A legnagyobb baj az volt, hogy Aston angol játékvezető – később az ő nevéhez fűződött a sárga és piros lapok bevezetése! – a nagy hazai közönséget látván berezelt, és csak az olaszokat merte szankcionálni. Olyannyira, hogy kettőt (Ferrinit és az ellenfelét fejberúgó Davidot) is kiállított közülük, miközben a Davidot és Maschiót is profi bokszolót megszégyenítően leütő chilei Leonel Sánchez a pályán maradhatott. A dupla emberhátrányban egyre fáradó olaszok ellen aztán az előzőleg esélytelennek tartott Chile két gólt is szerzett, és továbbjutott – Olaszország már hiába nyert az utolsó mérkőzésén Svájc ellen 3-0-ra. Chile aztán a vébén „betliző” Jasin hibáit kihasználva a favorit szovjeteket is kiverte, és végül a bronzmeccsen a csehszlovákok elleni vereségük miatt elkedvetlenedett jugoszlávokat is legyőzve bronzérmes lett! Olaszországnak pedig maradt a mártírszerep, na meg az oriundók bűnbakká kikiáltása…

 

Ketten a földön, a többiek dulakodnak, Aston tehetetlen

 

 

Amikor az észak-koreaiak becsajoztak Middlesbrough-ban

 

Amikor az észak-koreai válogatott kijutott az 1966-os VB-re, eleinte az is kérdéses volt, indulhat-e, hiszen az angol hatóságok már vízumot se akartak adni a „komcsiknak”. A FIFA aztán gyorsan jelezte: ha az angolok nem akarják elveszíteni a rendezési jogot, ne kekeckedjenek. Ezzel együtt mindenki úgy gondolta, hogy az ázsiaiakat nem kell hatalmi szóval diszkvalifikálni, mert nyilván ugatják a futballt, és úgyse jutnak tovább.

A KNDK-t egy iparvárosba, Middlesbrough-ba szólította a sorsolás, ahol a helyiek hamarosan megkedvelték a messziről jött, furcsa jövevényeket, akik nagyon udvariasan, tisztelettudóan viselkedtek. (Persze – tehetjük hozzá -, mert a totalitárius diktatúra agyondresszúrázta őket.) Az első csoportmeccsükön aztán a szimpátia tovább nőtt irántuk, pedig 3-0-ra kikaptak. Kiderült, jól bánnak a labdával, bátran támadnak, ellenfelüket, a szovjet válogatottat viszont kifütyülték, mert sokszor felöklelték, letarolták a sokkal alacsonyabb koreaiakat. A következő ellenfél, az előző VB-n bronzérmes chilei csapat pedig hiába vezetett ellenük 1-0-ra, Észak-Korea heves rohamait 2 perccel a vége előtt siker koronázta (1-1).

Olaszország ellen aztán ismét ők voltak a szegény vidéki rokonok, elvégre az azzurrik aranyéremre esélyesként érkeztek a szigetországba. Bár az oroszok elleni 0-1 után ebben meginogtak, a megfigyelőnek kiküldött Valcareggi (később az 1968-as EB-győztes, 1970-es világbajnoki ezüstérmes csapat „szövikapija”) az olasz komikusra asszociálva tizenegy Ridolininak, azaz pojácáknak titulálta a soros ellenfelet – ettől pedig az olaszok elbízták magukat.

A mérkőzés az elején igazolni látszott mindezt, mert olasz fölényt és helyzeteket is hozott, de a lehetőségeket mind elpuskázták. Aztán jött a fordulat. Előbb Bulgarelli sérült meg súlyosan (akkor még nem volt csere!), majd nemsokára a koreai nyomdász és tornatanár (nem fogorvos, ahogy tévesen hiszik), Pak Du Ik betalált (1-0). A kékek ekkor még mindig bíztak nagyobb játékerejükben, de egyre fáradtak, a szovjet iskolán – ne cselezz feleslegesen! fuss sokat! támadd le az ellenfelet! szabadulj a labdától! – felnőtt ázsiaiak pedig egyre megdöbbentőbb fölénybe kerültek. A vége pedig a futballtörténelem legnagyobb meglepetése lett: a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (így hívta országát a Kim Ir Szen-rezsim) a nyolc között találta magát, az agyonünnepelt ikonokkal felálló Olaszország pedig már a selejtezőkből kiesett! Utóbbiak egyedül annyit profitáltak az egészből, hogy hazatértük napján nem kellett lemenniük a zöldségeshez – akkora paradicsomzáport zúdítottak rájuk az elkeseredett tifosók…

A koreaiak viszont egyből kedvenccé váltak, főleg a női szurkolók körében. Ezzel együtt továbbra is underdognak számítottak, mert az a Portugália várt rájuk a legjobb nyolc között, amely a mieinket csak óriási kapushibáink miatt verte, de utána nemcsak a bolgárokat, hanem a kétszeres címvédő brazilokat is fölényesen, ragyogó játékkal intézte el. Mindezek után „természetesen” a portugálok is elbizakodva léptek pályára a KNDK ellen – és a mérkőzés elején még csúnyábban ráfizettek, mint az olaszok. Már az első percben 1-0 volt Pak Seung Sin góljával, és következett még kettő, úgyhogy a 24. percben védelmi hibákból már 3-0-ra vezettek a koreaiak! Milliók egyszerűen nem hittek a fülüknek, hiszen ilyen elképedést se azelőtt, se azóta nem élt át a futballvilág. A koreaiak szépen, bátran, támadó szellemben játszottak továbbra is, hiszen egy világtól elzárt országban nem tehettek szert kellő nemzetközi tapasztalatra: nem tudták, hogy ilyenkor lassítani kell a játékot.

És ekkor kezdett el futballozni Eusebio. Az 1966-os World Cup első számú csillagában megszólalt egy hang: „csinálj valamit, elvégre te vagy világelső!” És a koreaiak is elkezdtek bakizni: előbb hagyták, hogy a mozambiki illetőségű izomkolosszus beálljon nekik (1-3), azután feleslegesen csináltak egy büntetőt, és a luzitánok máris visszajöttek a meccsbe, ellenfeleik pedig beremegtek. A félidő még 2-3 volt, de fordulás után a Benfica 1965-ös aranylabdása tovább folytatta a gólgyártást, meg se állva a mesternégyesig. Végül Augusto is berámolt egyet, és a vége – 0-3-ról !! – 5-3 lett.

A koreaiakat így is hősökként ünnepelték, azaz hogy…Híre ment, hogy a hősöket otthon gulág várta – „ivászatokért” és „nőzésért”. A totális diktatúrák természetéből következőleg ez ellenőrizhetetlen szóbeszéd, amit egy néhány éve készült dokumentumfilmben az egykori csapattagok hevesen tagadnak. Válogatottjuk később évekig nem is játszott mérkőzést, és amikor nyolc éve ismét kijutottak VB-re, az 1966-os összecsapás reprízén már 7-0-ra kaptak ki Portugáliától…

 

 

A leg-leg-leg

 

Az NSZK az 1966-os döntőben csak hosszabbításban, téves bírói ítéletekkel vesztett Anglia ellen, és egy elbaltázott 1968-as Eb-kvalifikáció (a csúfos tiranai 0-0 miatt), valamint a skótok ellen a legvégén kiharcolt VB-selejtezőkbeli továbbjutás után érkezett az aztékok földjére. A csapat már a csoportmérkőzéseken rácáfolt a szereplését kísérő aggodalmakra, mert bár Marokkó ellen meglepetésre 0-1-ről kellett 2-1-re fordítania, a bolgárokat fölényes 5-2-vel – bár itt is az ellenfél vezetett -, Perut pedig biztos, 3-1-es győzelemmel intézte el.

A legjobb 8 között aztán revansmeccs következett az angolok ellen. Minden idők legjobbjának – tehát: még a ’66-osnál is erősebbnek – mondott angol válogatottja mintha ismét leckét adott volna Beckenbaueréknek, mert elhúzott 2-0-ra. Ramsey, az angol mester azonban ekkor lecserélte legjobbjukat, a négy évvel korábbi aranylabdás, de már kiöregedőfélben levő Bobby Charltont, a németek – akik soha nem adják fel – pedig vérszemet kaptak. Előbb Franzi császár, azaz Franz-Joseph Beckenbauer szerzett gólt, majd a mindössze 169 centire nőtt fejelőzseni, Uwe Seeler bólintott bravúrosan Bonetti hálójába, és a világbajnok hosszabbításra kényszerült. A ráadásban aztán a nyugatnémetek a „nemzet bombázója”, Gerd Müller találatával 3-2-re felülkerekedtek. A britek pedig sopánkodhattak: csodakapusuk, Banks az első gólt simán védte volna, de Montezuma bosszúját nyögte (hasmenést kapott a mexikói víztől), és a 191 centis Jackie Charltont se fejelte le volna le olyan könnyen Seeler, mint az evertonos Labone-t.

A döntőért a két évvel korábban Európa-bajnokságot nyert olasz válogatott várt rájuk, amely Boninsegna bombagóljával vezetett is. Ezután német rohamok és kihagyott ziccerek, na meg Yamasaki perui-japán bíró által meg nem adott német tizik következtek – az egyik ilyen esetnél Beckenbauer annyira megsérült a vállán, hogy felkötött karral, beinjekciózva játszott tovább, hiszen több csere már nem volt. Már mindenki elkönyvelte az 1-0-t, csak szokás szerint a németek és főleg Schnellinger nem, a Milan világhírű védője ugyanis a végén előredobta magát, és spárgázva a hálóba továbbított. Újabb 30 perces túlóra következett hát – a futballtörténelem tán legemlékezetesebb félórája.

Úgy kezdődött, hogy a világ legjobb védelmével rendelkező olaszok elemi hibájából a hihetetlen gólérzékű Müller betalált, és ettől a mérkőzés „flúgos futammá” vált. Mindkét vasfegyelmű, de holtfáradt együttes begolyózott, feladta a védekezést, és óriási izgalmak közepette potyogni kezdtek a (többnyire potya) gólok. Amikor a közönség a lelátókon és a tv-készülékek előtt már azt hitte, nem jön több fordulat, következett egy újabb, amelynek az 1969-es Aranylabda-győztes Rivera okos gólja vetett véget. A vége 4-3 lett az olaszok javára, de mindenki úgy vélte: itt két győztest kellett volna hirdetni. A németeknek maradt aztán az uruguayiak ellen egy újabb revansmeccs – az 1966-os, két dél-amerikai kiállításával végződött, botrányos NSZK – Uruguay 4-0 után. Az uruk a hórihorgas Rocha vezérletével szétfejelték ellenfelüket, de a németek 1-0-ra nyertek, és így kiszenvedték legalább a bronzot – ha már az ezerszer megérdemelt döntőről az azóta is az évszázad mérkőzésének nevezett  csata miatt lemaradtak.

Seeler háttal a kapunak, ejtős fejessel egyenlített!

 

Még nem veszett el Lengyelország…

 

Ez így nincs jól.

A hollandokról kéne írni! Hiszen a nagy Ajax – amelyre épült a hetvennégyes válogatottjuk – volt az első futballcsapat, amelynek láttán felkiáltottam: úristen, így is lehet játszani ezt a játékot? Róluk kellene írnom, akik egyszerre pengéztek és rakkoltak, akik lemosták az argentinokat, detronizálták a brazilokat, bemutatóztak Uruguay ellen, és akik lenyűgözték a nézőket a bolgárok ellen azzal, hogy világklasszisuk, Cruyff többször is a saját 16-osuknál becsúszva szerelte az ellenfél hátvédeit – középcsatár létére.

De akkor nem írhatok a lengyelekről, és őket nem akarom kihagyni, mert a németországi világbajnokságon ők voltak az igazi kedvenceim. A hollandokról majd a következő VB kapcsán szólok.

 

***

 

Ha azonban Lengyelország 1974-es történetét el akarjuk mesélni, egy évvel korábbról kell indítani. A legnagyobb mérkőzésről kell szólnom, amit valaha láttam: az 1973-as angol – lengyel VB-selejtezőről a Wembley-ben.

A lengyelek a hetvenes években már komoly játékerőt képviseltek: 1970-ben a Górnik Zabrze KEK-döntőt játszott, két év múlva pedig olimpiát nyertek (éppen ellenünk). A VB-kvalifikáció során is otthon 2-0-ra verték az angolokat egy csúnya, rugdosódós mérkőzésen, ezért Angliának mindenképpen nyernie kellett ellenük az utolsó csoportmeccsen, hogy kijusson. Az exvilágbajnokot azonban mindenki biztos esélyesnek is tartotta, pláne azért, mert az osztrákok elleni 7-0-lal (!) hangoltak a döntő összecsapásra, ellenfelük viszont az odavágón elvesztette legjobbját, a súlyosan megsérült, világklasszis Lubanskit.

A meccs is ezt látszott igazolni, mert a kitűnő lengyelek ezúttal gyengén játszottak, a félpályán alig jöttek át! Az angolok torkon ragadták ellenfelüket, de minden ziccerüket kihagyták, vagy a Brian Clough által megvetően „bohócnak” minősített Tomaszewski védett óriásiakat. Aztán a vendégek egy kósza ellentámadásból egy potyagóllal (ahogy más szigetországi kapuvédők, Shilton se szerette a lapos lövéseket!) betaláltak. A hazaiak hiába egyenlítettek kisvártatva, újabb gólt nem sikerült szerezniük, a szinte végig padlón levő lengyel csapat hihetetlen szívóssággal és szerencsével kihúzta ikszre, és kijutott a VB-re. A meccs felejthetetlen, az angol sportmanshipre jellemző jelenettel zárult: az óriási meglepetésre  kipottyant, vert, megtépázott angol sereg még egyszer felsorakozott, hogy – elénekelje a God save the noble king-et!

A lengyelek tehát szegény vidéki rokonként érkeztek az NSZK-ba, és nagy meglepetést okozott, amikor az argentinokat – három elképesztő potyagóllal – legyőzték 3-2-re, villámcsatáruk, Lato pedig elkezdte a gólgyártást. Én pedig rögtön lengyel-drukkerré váltam, mert bennük találtam meg kedvenc hősömet, a mélyről jött, lenézett, de igyekvő tehetséget. Evés közben jött meg az étvágy nekem is, kedvenceimnek is: a következő óriásölés „áldozata” – Haiti 7-0-ás szétverése után – a jóllakott olasz válogatott volt. Mazzoláéknak Szarmach szédületes fejesgólja, majd a zseniális irányító, Deyna bombája után csak szépíteniük sikerült (2-1), így a lesajnált lengyelek pontveszteség nélkül, csoportelsőként jutottak tovább! Játékuk egyszerre volt fizikális és intellektuális, és főleg remekül kontráztak.

A továbbiakban kiszenvedték az 1-0-ás győzelmet a svédek (Tomaszewski 11-est védett!) és a jugoszlávok (2-1) ellen is, és máris a házigazda NSZK-val meccselhettek a fináléért. A találkozó aztán inkább szólt a vízifociról, mint a labdarúgásról, mert akkora felhőszakadás zúdult a pályára, hogy előtte egy órán át kellett letakarítani róla a vizet. Az első félidő ezután a lengyeleké volt, és ha Sepp Maier nem véd olyan bravúrosan, vezettek is volna. Fordulás után aztán már a hazaiak egyre többet veszélyeztettek, olyannyira, hogy Tomaszewski újabb büntetőt fogott – ezúttal Hoenessét! Aztán jött Gerd Müller, és ahogy szokta, „fenekelt”, befordult és laposan a hálóba lőtt (1-0), a ragyogó lengyel csapatnak pedig maradt a bronzmeccs…A nem túl motivált, a négy évvel korábbi önmagukoz képest harmatgyenge brazilok ellen aztán ismét a VB gólkirálya, Grzegorz Lato döntött, miután tíz méteren ötöt vert őrzőjére (1-0). A győztesek viszont megdicsőültek otthon és a világ futballközvéleménye előtt is.

 

Andrzej Szarmach berepülő pilóta, Lengyelország Hőse

 

És akkor már megint a hollandok szívták meg

 

Hollandia 1974-ben az 1950-es brazilokhoz és az 1954-es Aranycsapathoz (állj! hogy is van ez? Ezüstcsapathoz!) hasonlóan nagy vesztesnek számított. Argentínába ugyanakkor már megcsappant győzelmi esélyekkel érkezett, mert legjobbja, Johan Cruyff önszántából otthon maradt, ugyanis egy ellene elkövetett emberrablási kísérlet után féltette a családját. A 16 között a csoportjukban ennek megfelelően pöntyögősen is kezdtek, mert az Irán elleni 3-0-t a peruiak elleni 0-0 követte, az addig kifejezetten gyengélkedő, Peru és Irán ellen 1-3-ra és 1-1-re végző skótokkal szemben pedig általános elképedésre majdnem kiestek! Bár Rensenbrink büntetőjével az Oranje vezetett, a szigetországiak egyenlítettek, majd hirtelen megtáltosodva 3-1-re elhúztak, és egy újabb találatuk gólkülönbséggel már a továbbjutásukat jelentette volna! Ekkor azonban Johnny Rep egy átlövéssel a négy közé Repítette csapatát, amely így megmenekült a szégyentől.

Ha a Főnök nincs, az alvezérek kibontakozhatnak – Cruyff távollétében Rep és főleg Rensenbrink (utóbbi többször 11-esből) ontotta a gólokat. Ennek főleg a lassú védelemmel felálló osztrákok itták meg a levét 5-1-es zakójuk alkalmával. A négy évvel korábbi döntő visszavágóján két kissé megkopott tudású, de motivált csapat összecsapása iksz lett (2-2 az NSZK ellen), a feljavult olaszok ellen viszont jó játékkal és főleg az öregedő Zoffot meglepő átlövésekkel sikerült 0-1-ről 2-1-re fordítani, és bejutni a fináléba.

Nem kedvelem a konteókat és a kifogásokat, de a nagyon is mértéktartó Jonathan Wilson Az argentin focijából egyértelműen kiderül: miről is szólt a fináléban a történet. A meccs előtt a naranccssárgák busza érdekes módon eltévedt (?), majd az argentinok jókora késéssel jöttek ki az öltözőből (?!), és egyből reklamálni kezdtek a bírónál a René Van de Kerkhof kezén levő gipsz miatt, mondván: balesetveszélyes. Gonella pedig szót fogadott, jóllehet a hollandus már a korábbi mérkőzéseken is viselte a kötést, mégse tiltakozott senki. Akinek eddig nem kavarodott fel a gyomra, az is elképedve figyelte, mennyit kezezhetnek büntetlenül az argentinok a 90 perc során fölényben játszó ellenfeleik ellen – pedig néhány sárga lap után már nem faultolhattak volna kényükre-kedvükre. Így aztán a vendégek csak a 82. percben egyenlítették ki Mario Kempes vezető találatát, az utolsó percben pedig a győzelem is a kezükben volt, de Rensenbrink labdája a kapufáról vágódott le. Az igazság pillanata elmaradt – pedig sokan befizettek volna arra, hogyan magyarázza ki a VB megnyeréséért mindent megtevő argentin junta a vereséget. A hosszabbítás után a hazaiak aztán felülkerekedtek, a hollandoknak pedig ismét maradt az erkölcsi győzelem…

 

 

Balog Iván

 

Reklámok