2018. április 20-án az Arsenal közleményben jelentette be, hogy 22 év után távozik a klub francia mestere, Arsene Wenger. A modern labdarúgás világában, vagy ha úgy tetszik, a labdarúgás modern világában egy pillanatra megállt az idő. Az Arsenal szurkolókat kilökték a wengeri valóságbuborékából. A megszokott kultúra egésze vagy csak egy darabja elveszett, egy új kultúrával kellett kapcsolatba lépni, ahol már nincs Wenger. Mi lesz? Mit várhatunk? Mire készülhetünk? Ezt a folyamatot és a felvetődő kérdésekre adott választ, válaszokat próbáljuk vizsgálni egy, a pszichológia szakszótárából elcsent kifejezéssel.

ADIEU, OTTHONOSSÁG!

Mindössze egyetlen dologban voltam biztos, miközben Arsène Wenger 22 éves munkája az Arsenal élén szépen lassan a végéhez közeledett. Fogalmam sem volt, hogy mikor fog bekövetkezni, hogy mikor fogják kitweetelni a klub hivatalos csatornáján, hogy #MerciArsene. El nem tudtam képzelni (továbbra sem), hogy mi lesz az észak-londoni klubbal két, három, öt esztendő múlva. Wenger felépítette a mai napig párját ritkító intézményt, föcitanárból Papa, Papus lett, generációkat sikerült összefognia azzal, amit hétvégén a csapataitól láttunk a pályán, az utánozhatatlan karakterével a pályán kívül, a sajttájokon, az edzésképeken stb. Nem csak egy (mára megkövült) intézményt épített fel, de kultúrát is teremtett, akarva, akaratlanul.

Mindössze egy dologban voltam biztos, miközben félig könnyes szemmel néztem a mutatót, ami szépen, lassan (néha úgy éreztem, túlságosan is lassan) Arsène Wenger mint Arsenal menedzser utolsó óráját üti. Biztos voltam benne, hogy ami azután következik azt egyetlen kifejezéssel képes vagyok leírni: kulturális sokk.

Arsenal szurkolónak lenni egészen speciális és kitüntetett dolognak számított, hiszen egyetlen olyan európai klubot sem tudott említeni az ember, ahol eltelt úgy húsz esztendő, és lett premodernből modern (foci) úgy, hogy egyetlen edző ült a csapat kispadján. Pontosan elég idő ahhoz, hogy egy generáció felnőjön, és kitermelje magának a következő „adag” ágyúst is, aki még mindig ugyanazt a francia fazont fogja szidni/isteníteni, mint a szülők. Illetve volt egy olyan csoport, akikkel ezen a téren meg tudták értetni magukat az Arsenal szurkolók: ők éppen az egyik legnagyobb rivális, Manchester United szurkolói voltak. Később még visszatérünk rá, hogy miért lehet gyümölcsöző a két egymást dogmatikusan (pont Wenger óta) gyűlölő szurkolótábor kapcsolata a jövőben. Wenger identitást adott a klubnak és mindenkinek, aki a csapatot követte. Ez pedig abból adódott, hogy idővel sikerült kultúrát is teremteni Londonban. Éppen ez és a gigantikusan hosszú, több mint két évtized lesz az, ami a francia mester távozása után is speciális és kitüntetett szereplőkként (bár talán keserűbb szájízzel) fogja kezelni a futballtársadalomban az Arsenal-szurkolókat.

A kulcsszó tehát: kultúra. Ha nem lett volna akkora intellektuális penge Arsène Wenger (mint ahogy továbbra is az, lassan hetvenévesen), a 22 év akkor is maga után vonta volna egyfajta kultúra kialakulását és bebetonozódását Észak-London első számú klubjánál. Ha úgy tetszik, hab a tortán, hogy Wenger képes volt letenni a komolyan vehető intellektuális tartalommal felvértezett tartópilléreket, és az évek során értékes adalékokkal teletűzdelni a klub (értsd tágabb értelemben, vagyis mindenki, aki a klubot „követi”) mindennapi életének folyását.

Kialakult tehát a kultúrán belüli kultúra, amelyik a „nagyobb” halmaz változásainak időnként ellenállt, máskor pedig kénytelen-kelletlen alkalmazkodni próbált (az más kérdés, hogy ez utóbbit éppen a „mesteragy”, Wenger volt képes a legnehezebben végrehajtani). Hangsúlyoznunk kell, hogy elbagatellizálni a kultúra szót, akár ebben az aspektusban is, komoly hiba lenne. Oké, de akkor mit értünk kultúra alatt, ami egyike azoknak a szavaknak, amiket használunk, de definiálni, ne adj isten elmagyarázni, már csak nyögvenyelősen tudunk?

A kultúra nem csupán csokorba szedett szokások, hanem közös jelentéstartalmak hálózata, amiket adottnak (a valóságnak) fogadnak el azok, akik ezen a hálózaton belül lépnek kapcsolatba egymással. Az Arsenal szurkoló számára az elmúlt 22 év maga a valóság volt, bevált mintákkal, megszokott elemekkel, adott világnézettel. Olyan emberekkel volt körülvéve, akik (és akiknek a szüleik is) ugyanazokban az élményekben osztoztak. Ha kimondták, ha nem, Wenger volt az, aki a totálisan kaotikus és megjósolhatatlan világtól elzárta őket, és egy térképet, egy leírási útmutatót adott a klub kezébe. A megteremtett kultúrával nem csak a saját belső világuk vált rendezetté (és biztonságossá), de ennek a valóságnak az alapján értelmezték a klubon kívül eső világot, a saját kulturális térképük szerint reagáltak a külső realitás rezdüléseire. Nem volt tehát meglepő, hogy Wengerből Papus lett, egy apafigura, aki összetartja a kis valóságot.

Pár héttel ezelőtt a kultúra került veszélybe, a valóság burka megrepedezett, és úgy tűnt, úgy tűnik, minden Arsenal szurkolót elnyel a vaksötét bizonytalanság. Átlépés egy másik kultúrába. Több millió embert tarkón csaptak egy hólapáttal, aminek a nyelére ez volt vésve: kultúrsokk.Ha a kultúra borzasztó mély és szövevényes, szerteágazó jelentését egyetlen szóban kellene összefoglalni, akkor azt mondhatnánk: ez a szó az otthonosság. Talán már felesleges túlragozni, hogy az elmúlt két évtized alatt hogyan alakult ki az otthonosság érzése (ami tehát minden kultúra esszenciális velejárója) Arsene Wenger irányítása alatt. Ezt az otthonosságot a francia távozása után azonban felváltja a bizonytalanság. Egy új kultúrába való „belépésnek” a bizonytalansága. Ami pedig olyan nem várt feladatok elé állítja az Arsenal szurkolókat, amit Nolan így fogalmaz meg:

az új környezet olyan elvárásokat tűz elénk, amire nincsen kész, bevett válaszunk, és az ezekre az elvárásokra adott válaszok pedig nem a várt eredményt érik el.”

Ilyenkor „üt be” a kulturális sokk (Culture Shock), amikor felismerjük, hogy az új környezet képtelen azt az otthonosságot kínálni, mint a régi, a sajátunk, az anyakultúra, ahol a kérdésekre, elvárásokra már zsebből születtek a válaszok, miközben az új környezetben a normatív, intézményesült viselkedési minták hatástalannak bizonyulnak. A kulturális sokk az a mentális állapot (noha az ’50-es évek elején Oberg még „mentális betegségként” írt róla), amivel az elkövetkező időszakban minden ágyúsnak szembe kell néznie, éljen az Londonban, Dakarban vagy Miskolcon.

Michael Kim lesz az, aki egy 1991-es cikkében felhívja a figyelmet arra, hogy hiába létezik lassan fél évszázados irodalma a kulturális sokknak, azok jobbára leíró jellegűek voltak, és figyelmüket az esetre, nem pedig a probléma esetleges megelőzésére fordították. Éppen ezért a Kim által felvázolt javaslatok egyike így hangzik: értsük meg, hogy mi is az a kulturális sokk! Ha ezzel csak egy picit is segíthetünk az Arsenal szurkolókon, akkor rajtunk ne múljon!

1 (2).jpg

AZ U-MODELL

Nagy vonalakban és a legérthetőbb verzióban már tálaltuk a kulturális sokk jelentését, amely tehát akkor áll fenn, ha egy jól megszokott kultúrából egy új, ismeretlen kultúrába lép át az ember. Helyzetünk, a futballszurkoló pozíciója azonban azért is speciális, mert a kulturális sokkról írt tanulmányok általában az egyént teszik meg kiindulópontnak, vagyis egy olyan szituációt, amikor egy ember hazájából külföldre, radikális esetben más kontinensre kényszerül menni, hogy huzamosabb ideig éljen ott. Ott tehát egyénről és (jobb esetben) saját döntésről van szó. Itt azonban óriási tömegről, amely kvázi kényszerítve van arra, hogy kollektív tudatként „megerőszakoltassék” egy új kultúra által. A sémákat azonban itt is segítségül hívhatjuk, és értelmes elemzés tárgyává tehetjük a tömeget. Kim szerint a problémák ott kezdődnek, hogy az egyén, aki nincs tisztában a kulturális sokk jelenségével, irreálisan magas elvárásokkal érkezik meg az új kultúrába, miközben saját korlátaival hasonlóan kevéssé van tisztában. Nem a legszerencsésebb szituáció tehát, ha egy kortárs magyar együttes szövegét dúdolva hagyjuk magunk mögött a wengeri világot:

Én nem hiszem, hogy baj történhet, ha beleugrunk a vaksötétbe…”

Még jó, hogy a pszichológusok, társadalomtudósok kidolgoztak egy modellt arról, mi várhat az Arsenal szurkolókra az elkövetkező hetekben, hónapokban.

A kulturális sokk klasszikus irodalmában a legelfogadottabb ilyen modell, amely bemutatja azokat a fázisokat, amin egy egyén keresztülmegy kultúrák közötti „átjárás” során, az U-modell. Ami azért U, mert U alakot ír le a változás, a folyamat. U, mint Unai.

Ebben a modellben (amit egyébként a kortárs szerzők egyre sebezhetőbbnek tartanak, főleg a leegyszerűsítése miatt, amit a komplex kultúraközi tapasztalati folyamatok sínylenek meg) négy fázist különböztethetünk meg. Most ezeket vesszük sorba, miközben megpróbáljuk a futball nyelvére is lefordítani őket.

Még mielőtt ismertetnénk ezeket a fázisokat, említsük meg azt, amire Kealy hívta fel a figyelmet, azaz, hogy a kulturális sokk leírásánál elsődlegesen az egyént és annak lelki folyamatait kell megfigyelnünk, hiszen nem az új környezet maga lesz az, amelyik a sokkot okozza, hanem az egyén saját maga az új környezettel való interakciójában. Illetve, hogy ez a folyamat egy teljesen normális reakció, egy stressz-reakció, amit a stresszorokkal lehet a legkönnyebben leírni (pl. kétértelműség, bizonytalanság, kiszámíthatatlanság stb.). Tehát ez a te, a mi reakciónk, nem mások hibája, ráadásul mindez teljesen természetes.

Szóval az U-modell, aminek a lényege, hogy csúcsról folyamatosan jut el az ember, a szurkoló a mélypontra, ahonnan azonban szükségszerűen következik az adaptáció folyamata általi „felemelkedés”, aminek a végén ismét a csúcsra jut az egyén.

1. AZ ÖNFELEDT SZAKASZ (Exhiliration Stage)

Új illatok, új színek, új hangok. Micsoda felüdülés végre valami mást megtapasztalni! Nincs több suta zipzárhúzogatás, agyvérzést okozó post-match interjúk és sablonos sajtószövegek a klub hivatalos oldalán. Egy egészen új világ tárul az ember elé, amikor az ún. önfeledt szakaszban találja magát. Az utazó ilyenkor próbál ki új helyeket, új ételeket. A szurkoló ilyenkor kacsintgat feltörekvő Bundesliga-edzők felé, esetleg kispad mellett füstölő láncdohányos olasz szakvezető képével kacérkodik. A pszichológusok ezeket a szavakat aggatják az első szakasz mellé: remény, izgalom, sőt egyes esetekben eufória.Bizony, volt egy biztos világ, egy jól körülhatárolt, otthonos valóság Wenger alatt, de azért mégis WENGER OUT!, és most, végre tényleg Wenger out. Nyugodtan érezhet úgy egy-egy Arsenal szurkoló, mint egy mesterember, aki kemény munka után lepillant művére, egy tökéletesen megfaragott székre, és elönti a büszkeség és az eufória.

2. A KIJÓZANODÁSI SZAKASZ (Disenchantment Stage)

Futballszurkolók esetében talán nem véletlen, ha a kiábrándulás helyett inkább a kijózanodás kifejezésre hajlik az ember, amikor a második szakasz leírásába fog bele. Ki ezért (ünnep), ki azért (gyász) fenekére nézett az utolsó pohárnak is, kiitta az utolsó cseppet az anyakultúrából, és most szembe kell néznie a mással, az újjal. A második szakaszban a valóság, a másik valóság néz a szurkolóval farkasszemet. A Papus otthonossága már a múlté, helyette valamiféle káosz vette át az uralmat. Nevek, nevek, nevek. Ki ez a Bundesliga edző? Tavaly érettségizett, nem? Mi a fenéről tárgyalnak ezek a klub vezetésével? Most akkor ki a góré? Adaptációs és kommunikációs problémák ütik fel a fejüket. Beköszönt a krízis időszaka. Egy ilyen vereség után azért a Papa összekapta a csapatot! Húsz évig így is megvolt a BL! Lesz-rom, hogy október, akkor is EMERY OUT! Az új környezet idegessé teszi az embert, ingerülten reagál a legkisebb dolgokra is, ráadásul a megfelelő válaszok hiánya magányossá is teheti az embert. A stressz csúcsra jár.

3. ALKALMAZKODÁSI SZAKASZ (Adjustment Stage)

Egyre több információ áll a rendelkezésünkre az új környezet belső működéséről. Ezáltal elkezdődhet a coping, vagyis a megküzdési stratégiák kiépítése. Az akadályok már nem leküzdhetetlenként jelennek meg, hanem olyanokként, amiket megfelelő stratégiával le lehet küzdeni. Aha, szóval egy-egy gyengébb idegenbeli meccsre így kell reagálni! Persze, már világos, hogy miért nyilatkozik ilyeneket az Európa Liga-mérkőzések előtt. Hogy létezik más véleményütköztetés is a Wenger IN, Wenger OUT-on túl is? Ezt nem is tudtam. Időt kell adni neki, nem húsz éve van köztünk!

Az emberekkel való kapcsolat, az eddig újnak mutatkozó helyzetek egyre inkább kiszámíthatóak lesznek (ne feledjük a kiszámíthatatlanság stresszora az egyik legélesebb jellemzője a kulturális sokknak). A stressz-szint csökkenni kezd, az ingerültség elmúlik.

4. HATÉKONY MŰKÖDÉSI SZAKASZ (Effective Functioning Stage)

Ez az a szakasz, ahol újra megjelenik a kényelem, az otthonosság érzése. A mindennapokat már nem a nosztalgia határozza meg, nem azzal telnek az ebédszünetek, hogy lelki szemeink előtt Arsène Wenger újra és újra magasba emeli a veretlen szezonért járó Premier League trófeát. Újra felértünk a csúcsra, az U másik oldalán.

2 (2).jpg

Nyilvánvalóan számos probléma adódik ezzel a modellel. Egyrészről leegyszerűsíti és négy, látszólag jól elkülöníthető szakaszra osztja azt a folyamatot, ami egy új kultúrával való kapcsolatba lépésnél jelentkezik. Másrészről túlságosan is általánosító a jellege, vagyis egy kalap alá vesz minden olyan egyént, aki ebben a helyzetben találhatja magát. Miközben tudjuk jól, hogy mennyire másként reagálunk egyes szituációkra, még akkor is, ha sikerül túllépnünk az IN/OUT szinten.

Szóval hülyeség lenne az egész? Nem. Visszautalva Kimre, aki felhívta a figyelmet a megelőzés, a felkészítés fontosságára, első lépésként igenis hasznos, ha az ember tisztában van azzal, hogy „mivel áll szemben”. Márpedig ebben a szituációban az Arsenal szurkolóknak kiváltképp hasznosnak bizonyulhat, ha tisztában vannak az esetleges poszt-wengeriánus „mellékhatásokkal”. Kim további tanácsokkal is szolgál, ami könnyebbé teheti a kultúraközi interakciót, ilyenek többek között:

– előre ismerjük fel a kulturális sokk veszélyes jeleit. Kealy szerint ezek közé tartoznak, ha az ember több alkoholt kezd el inni, kerüli a társaságot, képtelen kezelni az érzelmeit, mindig pörög az agyad, legnagyobb félelmed, hogy senki nem ért meg, ingerülten közeledsz társaidhoz. Ha tehát ezeket vesszük észre szurkolótársunkon, akkor ne ijedjünk meg, hiszen most már tudjuk, hogy idővel átlendül ezen a szakaszon, és újra lehet koccintani egy-egy Lacazette-gólnál.

– kapcsolat teremtése azokkal a közösségekkel, akik már huzamosabb ideje az új kultúrában élnek. Itt jön képbe a korábbi, Manchester Unitedes kiszólásunk. Esetleg érdemes elbeszélgetni a „tehenesekkel” arról, hogy ők hogyan élték meg a kulturális sokkot, hogyan lehet a leghamarabb adaptálódni. A Moyes – van Gaal – Mourinho intenzív kultúrsokkon edződött United szurkolóknak lehet egy-két jó tanácsa az ágyúsoknak.

– csoporttevékenység. Ahogy láthattuk, a kulturális sokk egyik mellékhatása lehet, hogy az ember egyre inkább magányosnak érzi magát, természetesnek veszi, hogy inkább egyedül csinál dolgokat. Le akarjuk küzdeni a kultúsokkot? Irány a közös meccsnézés, akár nézzünk be egy Chelsea meccsnézésre is!

A NAGYOBB KÉP FELÉ

Egy dologban voltam biztos, amikor az Arsenal bejelentette Arsène Wenger távozását: a franciát szükségképpen kulturális sokk fogja követni. Nem tartom valószínűnek, hogy bárki, aki a klub közelében dolgozott, élt, szurkolt, az egyik pillanatról a másikra azonosulni tudjon az „új valósággal”. Ez pedig azt jelenti, hogy nem lehet menekülni a kultúrsokk fázisától sem. Hogy ez meddig fog tartani? A pszichológusok szerint ez a jelenség általában nem tart tovább egy évnél. Ha úgy tetszik, egy szezonnál. Hogy mennyire intenzíven és milyen hosszan tart, az természetesen egyénfüggő. Viszont azzal, hogy ha csak körvonalakban is de tisztában vagyunk a jelenséggel, akkor könnyen elérhetjük azt, amit Kim is célként tűzött a kutatásai elé, hogy „elkerüljük a túlstresszelést, amikor az egyén felhagy a tanulással, az alkalmazkodással és inkább védekezni kezd”. Persze azt se felejtsük el, hogy ennek a folyamatnak a kulturális sokk csupán a negatív oldala, ami mellett ott sorakozik a pozitívumok sokasága. Adler szerint „a másik kultúrával való találkozás csak az első lépés, amit végül a saját énünkkel való szembenézés követ”. Az Arsenal-szurkolók előtt a futballfanatikus lét egy olyan eddig ismeretlen ajtaja nyílt meg azzal, hogy Arsène Wenger 22 év után távozott a klubtól, amin belépve a szükségszerű bizonytalanságot egy idő után újra felválthatja az otthonosság érzete és az önmegismerés kiváltotta öröm. Egy világnak vége, de egy új csak most kezdődik.

Erre lehet többet megtudni a kulturális sokkról és a kultúrák közötti érintkezésről:

Ward, Bochner, Furnham: The Psychology of Culture Shock. Routledge, 2001.

Michael Kim Zapf: Cross-cultural transitions and wellness: Dealing with culture shock in International Journal for the Advancement of Counselling. p105-119. 1991.

Samovar, McDaniel, Porter, Roy: Communication Between Cultures. Wadsworth, Cengage Learning, 2013.

Belovai György

Reklámok