Szériánk legújabb darabjában újabb, az utolsó pillanatban elbukott hősökről zeng az ének. Bűnbakokban sincs hiány: hol a kollektíve lenácizott németek a hunyók, hol a bolgárfaló FIFA, de megkapják a magukét a multik (ld. Nike) és a szovjetek kárára lengető partjelző, na meg az első afrikai futballsikert gáncsoló sípos ember is.
A sevillai éjszaka
A francia futball az 1958-as VB-bronz után a hatvanas években csúnyán visszaesett, amit olyan Waterloo-k is fémjeleztek, mint az angolokkal szembeni 0-5, a jugók és az NSZK elleni 1-5 vagy a norvégektól beszedett otthoni 0-1. Aztán a hetvenes években beindult egy utánpótlás-nevelő program, megjelent a Platini-nemzedék, a St. Étienne 1976-ban a BEK-ben, a Bastia az UEFA Kupában két év múlva döntőzött, és az argentínai dzsemborin a franciák már csak balszerencsével nem jutottak tovább egy erős csoportból (amelyben mi is ott voltunk).
Négy év múlva összeért a csapat, bár a spanyolországi kezdés a korábbi vesszőfutásokat idézte az Anglia elleni 1-3-mal. Kuvait ellen aztán egy hírhedten botrányos meccsen sikerült 4-1-re nyerni – a skandalumot a csapatot kísérő kuvaiti herceg hisztériázása okozta. A harmadik találkozón az 1980-as EB-n 3. csehszlovákok ellen aztán megint izgulni kellett, mert a végén csak szerencsével sikerült megőrizni a továbbjutást jelentő 1-1-es eredményt (kétszer is a gólvonalról kellett tisztázniuk).
Következő ellenfeleik sem voltak igazán acélosak: a jó játékerejű, de öreguras osztrákok ellen 1-0-ra, a lelkes, de nem valami pengés északírek ellen viszont már – akárcsak 24 évvel korábban – 4-0-ra (!) végeztek, és bejutottak a legjobb négy közé! Ott viszont a két évvel korábbi Európa-bajnok nyugatnémet válogatott várt rájuk. A németek a világbajnokságon leszerepeltek a nézőknél azzal, hogy az algériaiak elleni meglepő 2-1-es vereséget követően az osztrákok ellen nyilvánvaló bundameccsen 1-0-ás vezetés után mindkét csapat csalta a focit, mert az eredmény mindkét együttes továbbjutását garantálta. (Azóta az utolsó forduló minden mérkőzését egy időben kell lebonyolítani.)
A meccsen szinte végig a franciák játszottak fölényben, olyannyira, hogy Breitnerék sokszor a tizenhatosukról se tudták kihozni a labdát, bár a 90 percet kihúzták 1-1-re. De hogy! Technikai gyengeségeiket sokszor keménykedéssel próbálták ellensúlyozni, sőt, minden idők egyik legsúlyosabb faultjával is. Kapusuk, Schumacher a tizenhatoson belül szándékosan, életveszélyesen letarolta Battistont, olyannyira, hogy a francia ijesztően összecsuklott, elájult – a francia csapatorvos halottnak hitte, mert két percig nem volt pulzusa -, és le is kellett cserélni. Később kiderült: nyakcsigolyasérülése mellett három bordája is eltört, és két fogát is elveszítette. Mindezért pedig a játékvezető nem állította ki a német portást – nem is figyelmeztette -, és büntetőt sem ítélt, a tettes pedig közönyösen rágózott. A közönség ekkor már teljesen az NSZK ellen fordult – és a hosszabbítás után már az eredmény is. A holtfáradt játékosok közül egy szöglet után Marius Trésor, a „gumiember” eszmélt először, és bombázott kapásból a hálóba, majd egy mattra kijátszott lövőhelyzet után az apró irányító, Giresse is lepókhálózta a sarkot.
Mindenki azt hitte, ezzel vége – a franciák is, és ez volt a tragikai vétségük. Nem tanultak a sok-sok esetből, amikor az NSZK reménytelen helyzetből hozta vissza a meccset (1966, VB-döntő: egyenlítés az utolsó percben; 1970, Olaszország – NSZK: dettó; 1974, VB-döntő: már az első percben 0-1, a végeredmény mégis 2-1; 1976, EB-döntő: ismét egyenlítés az utolsó percben; 1980, EB-finálé: győztes gól a 88. percben). Figyelmen kívül hagyták, hogy a világ mentálisan legerősebb csapatával állnak szemben, amelynek a tudása közepes, de azt téthelyzetben másoknál nagyobb százalékkal érvényesíti, mert gépfutballja közben kevésbé fárad el idegileg, mint kreatívabb ellenfelei.
Ekkor állt be az örökké „huzival” bajlódó aranylabdás: Rummenigge, és a hosszú idő után első épkézláb német akció végén a kapuba préselte a labdát. Aztán jött Klaus Fischer, aki egy sarokrúgást követően egyenlített, és a franciák előnye máris odalett, pedig ellenfelüknek szinte végig köze nem volt a meccshez. (Fischer találatát én is – régi foci-frankománként – elkeseredve, egyúttal lefitymálóan fogadtam, pedig gyönyörű, ollózós gól volt. Engem is elkapott az előítélet, amely minden német focistát lekutyaütőz. Sok franciát pedig a németellenes rasszizmus, mert a meccs után lehitlerezték a szörnyű tette után flegmán viselkedő Schumachert.) Végül ahogy az lenni szokott, a 11-eseknél az érzékenyebb lelkületű „művészek” kevésbé bírták a nyomást, és kiestek – hogy aztán a lengyelektől is fáradtan, a korábbi 120 perccel a lábukban veszítsenek a bronzcsatában, két csalódott gárda összecsapásán…
Kevés annyira tragikus vesztest ismerünk, mint a gallkakasosokat a nyolcvankettes Mundialon, de 24 év múltán, a svédországi bronz után mégis visszajöttek a világelitbe, és 2 év múlva otthon már el is hódították a kontinensbajnoki trófeát. Folytatódott a felemelkedés, amely másfél évtized múltán VB-aranyat, majd újabb európai elsőséget is eredményezett.
Az irapuatói győztesek bukása
A nagy Lobanovszkij-féle szovjet válogatott az ellenünk aratott 6-0-ás győzelme után a világsajtóban VB-esélyessé lépett elő. Az a mérkőzés ugyanis nemcsak a magyar válogatott hibáiról szólt, hanem arról is, hogy az ellenfél valóságos csodacsapat volt, amelynek ráadásul azon a meccsen minden bejött. A szbornaja a következő két csoporttalálkozót is simán hozta: a szintén VB-esélyes franciákkal viszonylag békésen 1-1-re végzett, a sokkal gyengébb, bár kellemetlen kanadaiakat pedig közepes teljesítménnyel is simán verte 2-0-ra.
Úgy tűnt tehát, hogy az egyik legerősebb európai futballnemzet végre világbajnokságon is diadalt arathat. (A SZU ugyanis addig inkább EB-specialista volt: 1960-ben nyertek, 1964-ben és 1972-ben másodikak lettek, míg vébén az angliai 4. helyezés jelentette számukra a csúcsot.) Az ellenfél, a belga nemzeti tizenegy se tűnt legyőzhetetlennek, bár mindenkit megizzasztottak.
Ha ma végignézzük a meccset a youtube-on, mi, magyar szurkolók felsóhajthatunk: lám, mégis csak lehetett a mexikói melegben és magaslaton sprintelni! Ezen a mérkőzésen is a CCCP mezfeliratúak csinálták a futballt, és amit kitaláltak, Igor Belanov – aki abban az évben Aranylabdát nyert – kétszer is végrehajtotta. Igen ám, de az ellenfél nem esett kétségbe. Visszaállt, nem hagyta gyorsabb ellenfelét kontrázni, és kevésbé látványos játékkal ő is megrúgta a maga dupláját. Sőt, a hosszabbításban mindenki elképedésére 4-2-re elhúzott, és egy újabb Belanov-dugó már csak a szépítésre volt elég. A nagy favorit végül a legjobb négybe se került be.
Ma is vita van arról, mi magyarázza mindezt. A nyugat-európaiak többnyire hosszan előreívelt labdákból érték el találataikat, és mivel akkoriban még nem volt digitalizáció, és nem lehetett „behúzni a csíkot”, nehéz eldönteni: nem-e lesről? Lobanovszkij nem bírózott, de játékosait kritizálta, amiért sípszóra várva leálltak, akárcsak az „uruk” ellen 1970-ben. Az is felmerül, hogy az oroszok lapos passzjátékuk, villámgyors kontráik mellett elhanyagolták a légteret. Közülük csak Kuznyecov fejelt jól, de a másik kijevi középső védő, Andrij Bal többször is a labda alá szaladt. Vegyük ide azt is, hogy a kommunista országok csapatai a profizmus és a valódi kihívás hiánya miatt a nagy világversenyeken egyébként is a döntő pillanatokban meginogtak. Ráadásul a szovjetek a hazai bajnokságban megszokták a bundát, hiszen – úgymond – aki otthon minden meccsét nyeri, idegenben pedig mindig leikszel, biztos bajnok! Milyen kár, hogy a belga nemzeti tizenegy nem indult a szovjet első osztályban…
Amikor Lineker gólt produkált, nem egyebet
Aki szereti a futballt, és van szíve, Afrikának szurkol a VB-n. Nemcsak azért, hogy a legszegényebb földrész legyen valamiben a legjobb, és a rasszisták kapják be. Hanem azért is, mert ha kerek labdát látunk, Pelére, Ronaldo Fenomenóra, Ronaldinhóra asszociálunk, és azt képzeljük, hogy más feketék is focizsenik.
Afrika ennek ellenére eleinte alig-alig volt tényező a nagy világversenyeken. Eleinte arab országok: Marokkó (1970), Tunézia (1978), majd 1982-ben Algéria bizonyították, hogy pórul jár, aki félvállról veszi őket, de a spanyolországi Mundialon egy fekete-afrikai ország is kivágta a rezet: Kamerun. A nyugat-afrikai országnak ekkor nem sikerült a selejtező csoportból a továbbjutás, de csak alig esett el tőle, és a későbbi világbajnok olaszokkal 1-1-et játszott. Odahaza – ahogy azt Vidacs Bea nívós futballantropológiai könyvéből, az Egy szebb jövő képeiből megtudjuk – ezt óriási eredménynek könyvelik el ma is, egyúttal bizonyságául annak, hogy semmivel nem maradnak el a fehér embertől.
1990-ben aztán a nyitómeccsen óriási meglepetést okoztak azzal, hogy megverték a világbajnok Argentínát, ráadásul úgy, hogy Vautrot francia bíró – aki amúgy irtózatosan ronda alak volt – két emberüket is kiállította, ráadásul az elsőt túl szigorúan. A Szelidíthetetlen Oroszlánok azonban Pumpido kapus kapitális bakija révén bekasszírozták az 1-0-ás győzelmet és a világ ámulatát is. A repülés tovább tartott a románok ellen is, mert a 38 (!!) éves Roger Milla két góljára csak egy válasz érkezett, így Kamerun máris továbbjutott. A harmadik, már tét nélküli találkozón aztán „szovjetközi” eredmény született (az afrikaiak edzője, Nyepomnyascsij is a SZU-ból érkezett): Lobanovszkij legényei 4-0-ra mosták le motiválatlan ellenfelüket.
A legjobb tizenhat között egy igazi, pengés dél-amerikai ellenfél következett: Kolumbia – de az Oroszlánok őket is túljátszották! A rendes játékidőben nem esett gól, de a hosszabbításban Milla ismét duplázott. A második találat különösen emlékezetes: a kolumbiai kapus, Higuita egy jellegzetes és arrafelé ünnepelt latin-amerikai játékostípus, a „Loco” (őrült) megtestesítője volt. Bár védeni különösebben nem tudott (a beadásokra a maga 176 centijével gyakran rosszul jött ki), a mezőnyben szeretett cselezgetni már akkor, amikor a kapusoknak még nem volt kötelező lábbal is a labdát jól kezelni. Ezúttal azonban Milla szerelte – így lett 2-0, és a megroggyant kávéország erejéből már csak a szépítésre tellett.
Felcsillant a lehetőség: a történelemben először afrikai ország érmet is nyerhet! Az angolok ellen is ők csinálták a játékot, és vezettek is 2-1-re. Ekkor azonban kiderült: középhátvédjük, Kundé olyan lassú, mint a nagyanyám, az angoloknál viszont Lineker ezúttal nem fekáliát produkált, mint az írek ellen, hanem két 11-es gólt. Codesal, a pózolós uruguayi bíró (ő vezette a döntőt is, mégpedig rosszul) fújta be mindkettőt – a vébé közönség-kedvencei pedig szívfájdító módon kiestek…
Beérkezett a Balkán Expressz
A bolgárok sokáig pofozógépek voltak VB-ken. Voltak világklasszisaik (az ötvenes években Kolev, a hatodik évtizedben a tragikus autóbalesetben, fiatalon elhunyt Aszparuhov, a 7. dekádban a „bolgár Albert”, Bonev), de nyerniük nem sikerült. Az USA-beli seregszemlére elképesztő körülmények között jutottak ki. Selejtezőcsoportjukban a franciáknak odahaza már a hátralevő két meccsükön már csak egyetlenegy (!) pontot kellett volna begyűjteniük az akkor még harmatos izraeliek és Bulgária ellen. Az előbbiekkel szemben azonban 2-1-ről 2-3, a dél-európaiakkal vívott összecsapáson pedig 1-0-ról az utolsó percben 1-2 lett a végeredmény – így a bolgárok utazhattak az Újvilágba. Amerikában úgy tűnt, folytatódik vesszőfutásuk, mert a legjobb afrikai címéért Kamerunnal vetélkedő Nigéria ellen beleszaladtak egy 0-3-ba, amit a játék képe nem is igazolt vissza.
Ekkor jött, aztán távozott végleg Maradona, és ettől – a bolgárok csillaga felragyogott! A világ legjobbja ugyanis a görögök ellen megbukott a doppingellenőrzésen, eltiltották, a nélküle szárnyaszegett argentinok ellen a bolgárok évtizedes komplexusai pedig egyszerre elszálltak. Végre nekünk is lehet szerencsénk! – érezhették, és nyertek is 2-0-ra. Mivel előzőleg ők is homokzsáknak használták a görögöket (4-0), a világ észrevehette: a bölényküllemű Ivanov, Balakov, Szirakov, Kosztadinov (Porto), Penev (Valencia) és pláne a Barca fékezhetetlen zsenije, Hriszto Szoicskov milyen remek futballista. A lendület egyből tovább is vitte őket: Mexikót tizenegyesekkel verték, és máris a nyolc között voltak, ahol a címvédő Németország várt rájuk.
A német labdarúgáson lassan kezdett meglátszani mindaz, ami néhány év múlva történetének legmélyebb válságába sodorta: a leszegett fejjel darálás, a technika elhanyagolása az erőnlét és a sablonok rovására. Vezettek ezen a mérkőzésen is 1-0-ra Matthäus 11-es góljával, de Sztoicskov (abban az évben elnyerte az Aranylabdát) ragyogó szabadrúgásgólt csavart, majd a kopasz irányító, Lecskov pazar csukafejessel 2-1-re fordított. A világbajnok utazhatott haza, a lenézett balkáni ország pedig bennem egyből felkeltette a kelet-európai szolidaritást: a szurkolójukká váltam.
Kedvenceim annyira megörültek a négy közé jutásnak, hogy az olaszok ellen középdöntőhöz jóformán közük nem volt. A nagy Roberto Baggio gyorsan kétszer is beköszönt, és Sztoicskov 11-es gólja csak a szépítéshez volt elég – igaz, Bulgáriában mindmáig egy másikat is számon kérnek az „ellenük összeesküvő” FIFÁ-n Costacurta kezezése miatt. A bronzmeccsen is teljesen szétesve futballoztak a náluk nem is jobb svédek ellen, aminek már egy félidő alatt 0-4 lett a vége.
A rózsák országában azóta se született ekkora futballsiker. Az exkommunista országok a rendszerváltás után még profitáltak az 1989 előtti, központi utánpótlás-nevelő programokból, na meg abból a lelkesedésből, hogy végre megnyíltak a határok, és legjobbjaik elmehettek profinak Nyugatra. Azóta a kétsebességes európai labdarúgásban csak néhány felvillanásra futotta…
A döntő, amely már előtte eldőlt
A brazilok csaknem negyedszázados böjt után lettek világelsők 1994-ben, de időnként antifutballal – ezt is megtanulták végre a siker érdekében. Az aranyérem megszerzése után aztán jött egy olyan generáció, amelynek volt kondija, tudott védekezni is, de visszahozta a régi brazil varázslatot. Az új selecao az 1997-es Tournoi de France-on időnként tündökölt. A világ ámult Roberto Carlosnak a fizika törvényeit meghazudtoló szabadrúgásgólján, de az 1997-es év Ronaldóról szólt. Persze, még nem Cristianóról, hanem a másikról: Ronaldo Fenomenóról.
Úgy tűnt, hogy végre megvan Pelé utódja. Az új csodacsatár ugyanolyan cselsorozatokat produkált, mint a Fekete Gyöngyszem, és a tetejébe valóságos izomkolosszus volt, az ezredforduló focijának gyermeke. A franciaországi seregszemle is úgy indult, hogy az ő és csapata diadalmenetét hozza. Bár a kanárik meglepetésre 2-1-re kikaptak Norvégiától, a többi akadályt simán vették, és „csak” a hollandok ellen kellett kapaszkodniuk, de akkor nagyon, mert csak büntetőrúgásokkal verekedték be magukat a döntőbe. A finálé esélyesei aztán ismét csak ők voltak, pedig ellenfelük, a francia válogatott a hazai pálya előnyét élvezte. Mindenki azt latolgatta a finálé előtt: meg lehet-e állítani Ronaldót?
A mérkőzésre aztán egy sokk alatt álló brazil együttes futott ki. Kiderült ugyanis, hogy a világ legjobbja a meccs előtt délután rosszul lett, de annyira, hogy először úgy volt: nem is játszhat a döntőben. Aztán végül mégis pályára léphetett, de játékostársait így is annyira megviselte az eset, hogy a mérkőzésen végig csak szédelegtek, ahogy maga Ronaldo is. A végeredmény: meglepően sima, 3-0-ás hazai győzelem és francia arany – a focihistóriában először.
Azóta sem szűnnek a találgatások: mitől készült ki a sztár, és miért lépett mégis pályára? Egy Fociológus blogban, pláne a fake news korában nem terjeszthetünk baromságot, ezért a pletykát annak kell vennünk, ami: híresztelésnek, és nem hírnek. Vegyük először csak a tényeket. Hm, fogalmazzunk így: a hihetőbb tényállításokat.
Ezek szerint Ronaldo ebéd után rohamot kapott: egész testében rázkódott, és a szája habzott. Roberto Carlos ekkor segítségért kiáltott. Edmundo és César Sampaio berohant Ronnie szobájába; Sampaio húzta ki Ronaldo nyelvét, nehogy megfulladjon. Mire az orvosok megérkeztek, a csatár már aludt. Mikor felébredt, nyolc játékostársából egy se mondott neki semmit, de Dr. Toledo csapatorvos – látván, hogy a beteg mennyire feldúlt – elmesélte neki, mi történt, majd neurológiai és kardiológiai vizsgálatra küldte, ahonnan az negatív eredménnyel tért vissza! A csapaton belül ekkor vita támadt, játsszon-e, de végül az „igen” győzött. A legendák közül leginkább az tartja magát, hogy a brazil válogatott főszponzora, a Nike kényszerítette, hogy Ronaldo mindenképpen pályára lépjen, mert a szerződése is kötelezte erre.
A szólógólok mesterének pályáján később folytatódott a vesszőfutás: kétszer egymás után érte el a talán legszörnyűbb sérülés, a térdszalagszakadás – a pályája is veszélybe került. Számára is csapatának is megigazulás volt minden idők egyik legjobb csapata, a 2002-es brazil válogatott VB-győzelme.
Balog Iván
Kiemelt kép forrása: Pinterest
június 5, 2018 at 2:02 du.
Pazar poszt, nagyon szeretem az ilyen visszatekintőket, főleg az EB-k és a VB-k tekintetében 🙂
Viszont nem értem ezt a felvetést:
” A nyugat-európaiak többnyire hosszan előreívelt labdákból érték el találataikat, és mivel akkoriban még nem volt digitalizáció, és nem lehetett „behúzni a csíkot”, nehéz eldönteni: nem-e lesről?”
Én úgy emlékszem, de javíts/javítsatok ki, ha tévedek, hogy kb. 1996-ig a saját térfélről induló labda esetén nem volt még les. De mondom, lehet, hogy keverek itt valamit, illetve lehet, hogy itt nem sajt térfélről induló labdákról volt szó.
KedvelésKedvelés
június 5, 2018 at 4:29 du.
A lesszabály szerint “A játékos leshelyzetben van, ha fejének, testének, vagy lábának bármely része az ellenfél térfelén van
(kivéve a felezővonalat)”. 1995-ben ez ennyiben változott, hogy azóta “a player was deemed to be active if he was “gaining an advantage by being in that position” rather than, as previously, if he was “seeking to gain an advantage”, azaz “akkor van aktív les, ha ˝helyzetéből előnyt szerez˝, és nem ˝előnyt próbál szerezni˝, ahogy korábban volt” (https://www.theguardian.com/sport/blog/2010/apr/13/the-question-why-is-offside-law-genius).
KedvelésKedvelés
június 19, 2018 at 11:52 de.
Köszönöm, akkor nekem van óriási káosz a fejemben ezzel kapcsolatban, mert tisztán emlékszem, hogy a kommentátorok az egyes világversenyek kezdetekor bemondták az alábbi változásokat:
1996: a saját térfélről induló labda esetén is van már les (addig ezek szerint nem volt)
2006 körül: bedobás és szabadrúgás esetén is van már les (erre tényleg emlékszem, hogy előtte nem volt!)
Viszont minden összeomlik most a fejemben 🙂
Lehetne esetleg egy poszt a szabályok történetéről is :-))))
KedvelésKedvelés