Szériánk legújabb darabjában újabb, az utolsó pillanatban elbukott hősökről zeng az ének. Bűnbakokban sincs hiány: hol a kollektíve lenácizott németek a hunyók, hol a bolgárfaló FIFA, de megkapják a magukét a multik (ld. Nike) és a szovjetek kárára lengető partjelző, na meg az első afrikai futballsikert gáncsoló sípos ember is.

A sevillai éjszaka

 

A francia futball az 1958-as VB-bronz után a hatvanas években csúnyán visszaesett, amit olyan Waterloo-k is fémjeleztek, mint az angolokkal szembeni 0-5, a jugók és az NSZK elleni 1-5 vagy a norvégektól beszedett otthoni 0-1. Aztán a hetvenes években beindult egy utánpótlás-nevelő program, megjelent a Platini-nemzedék, a St. Étienne 1976-ban a BEK-ben, a Bastia az UEFA Kupában két év múlva döntőzött, és az argentínai dzsemborin a franciák már csak balszerencsével nem jutottak tovább egy erős csoportból (amelyben mi is ott voltunk).

Négy év múlva összeért a csapat, bár a spanyolországi kezdés a korábbi vesszőfutásokat idézte az Anglia elleni 1-3-mal. Kuvait ellen aztán egy hírhedten botrányos meccsen sikerült 4-1-re nyerni – a skandalumot a csapatot kísérő kuvaiti herceg hisztériázása okozta. A harmadik találkozón az 1980-as EB-n 3. csehszlovákok ellen aztán megint izgulni kellett, mert a végén csak szerencsével sikerült megőrizni a továbbjutást jelentő 1-1-es eredményt (kétszer is a gólvonalról kellett tisztázniuk).

Következő ellenfeleik sem voltak igazán acélosak: a jó játékerejű, de öreguras osztrákok ellen 1-0-ra, a lelkes, de nem valami pengés északírek ellen viszont már – akárcsak 24 évvel korábban – 4-0-ra (!) végeztek, és bejutottak a legjobb négy közé! Ott viszont a két évvel korábbi Európa-bajnok nyugatnémet válogatott várt rájuk. A németek a világbajnokságon leszerepeltek a nézőknél azzal, hogy az algériaiak elleni meglepő 2-1-es vereséget követően az osztrákok ellen nyilvánvaló bundameccsen 1-0-ás vezetés után mindkét csapat csalta a focit, mert az eredmény mindkét együttes továbbjutását garantálta. (Azóta az utolsó forduló minden mérkőzését egy időben kell lebonyolítani.)

A meccsen szinte végig a franciák játszottak fölényben, olyannyira, hogy Breitnerék sokszor a tizenhatosukról se tudták kihozni a labdát, bár a 90 percet kihúzták 1-1-re. De hogy! Technikai gyengeségeiket sokszor keménykedéssel próbálták ellensúlyozni, sőt, minden idők egyik legsúlyosabb faultjával is. Kapusuk, Schumacher a tizenhatoson belül szándékosan, életveszélyesen letarolta Battistont, olyannyira, hogy a francia ijesztően összecsuklott, elájult – a francia csapatorvos halottnak hitte, mert két percig nem volt pulzusa -, és le is kellett cserélni. Később kiderült: nyakcsigolyasérülése mellett három bordája is eltört, és két fogát is elveszítette. Mindezért pedig a játékvezető nem állította ki a német portást – nem is figyelmeztette -, és büntetőt sem ítélt, a tettes pedig közönyösen rágózott. A közönség ekkor már teljesen az NSZK ellen fordult – és a hosszabbítás után már az eredmény is. A holtfáradt játékosok közül egy szöglet után Marius Trésor, a „gumiember” eszmélt először, és bombázott kapásból a hálóba, majd egy mattra kijátszott lövőhelyzet után az apró irányító, Giresse is lepókhálózta a sarkot.

Mindenki azt hitte, ezzel vége – a franciák is, és ez volt a tragikai vétségük. Nem tanultak a sok-sok esetből, amikor az NSZK reménytelen helyzetből hozta vissza a meccset (1966, VB-döntő: egyenlítés az utolsó percben; 1970, Olaszország – NSZK: dettó; 1974, VB-döntő: már az első percben 0-1, a végeredmény mégis 2-1; 1976, EB-döntő: ismét egyenlítés az utolsó percben; 1980, EB-finálé: győztes gól a 88. percben). Figyelmen kívül hagyták, hogy a világ mentálisan legerősebb csapatával állnak szemben, amelynek a tudása közepes, de azt téthelyzetben másoknál nagyobb százalékkal érvényesíti, mert gépfutballja közben kevésbé fárad el idegileg, mint kreatívabb ellenfelei.

Ekkor állt be az örökké „huzival” bajlódó aranylabdás: Rummenigge, és a hosszú idő után első épkézláb német akció végén a kapuba préselte a labdát. Aztán jött Klaus Fischer, aki egy sarokrúgást követően egyenlített, és a franciák előnye máris odalett, pedig ellenfelüknek szinte végig köze nem volt a meccshez. (Fischer találatát én is – régi foci-frankománként – elkeseredve, egyúttal lefitymálóan fogadtam, pedig gyönyörű, ollózós gól volt. Engem is elkapott az előítélet, amely minden német focistát lekutyaütőz. Sok franciát pedig a németellenes rasszizmus, mert a meccs után lehitlerezték a szörnyű tette után flegmán viselkedő Schumachert.) Végül ahogy az lenni szokott, a 11-eseknél az érzékenyebb lelkületű „művészek” kevésbé bírták a nyomást, és kiestek – hogy aztán a lengyelektől is fáradtan, a korábbi 120 perccel a lábukban veszítsenek a bronzcsatában, két csalódott gárda összecsapásán…

Kevés annyira tragikus vesztest ismerünk, mint a gallkakasosokat a nyolcvankettes Mundialon, de 24 év múltán, a svédországi bronz után mégis visszajöttek a világelitbe, és 2 év múlva otthon már el is hódították a kontinensbajnoki trófeát. Folytatódott a felemelkedés, amely másfél évtized múltán VB-aranyat, majd újabb európai elsőséget is eredményezett.

 

Azt hitték, halott…Forrás: Pinterest

 

Az irapuatói győztesek bukása

 

A nagy Lobanovszkij-féle szovjet válogatott az ellenünk aratott 6-0-ás győzelme után a világsajtóban VB-esélyessé lépett elő. Az a mérkőzés ugyanis nemcsak a magyar válogatott hibáiról szólt, hanem arról is, hogy az ellenfél valóságos csodacsapat volt, amelynek ráadásul azon a meccsen minden bejött. A szbornaja a következő két csoporttalálkozót is simán hozta: a szintén VB-esélyes franciákkal viszonylag békésen 1-1-re végzett, a sokkal gyengébb, bár kellemetlen kanadaiakat pedig közepes teljesítménnyel is simán verte 2-0-ra.

Úgy tűnt tehát, hogy az egyik legerősebb európai futballnemzet végre világbajnokságon is diadalt arathat. (A SZU ugyanis addig inkább EB-specialista volt: 1960-ben nyertek, 1964-ben és 1972-ben másodikak lettek, míg vébén az angliai 4. helyezés jelentette számukra a csúcsot.) Az ellenfél, a belga nemzeti tizenegy se tűnt legyőzhetetlennek, bár mindenkit megizzasztottak.

Ha ma végignézzük a meccset a youtube-on, mi, magyar szurkolók felsóhajthatunk: lám, mégis csak lehetett a mexikói melegben és magaslaton sprintelni! Ezen a mérkőzésen is a CCCP mezfeliratúak csinálták a futballt, és amit kitaláltak, Igor Belanov – aki abban az évben Aranylabdát nyert – kétszer is végrehajtotta. Igen ám, de az ellenfél nem esett kétségbe. Visszaállt, nem hagyta gyorsabb ellenfelét kontrázni, és kevésbé látványos játékkal ő is megrúgta a maga dupláját. Sőt, a hosszabbításban mindenki elképedésére 4-2-re elhúzott, és egy újabb Belanov-dugó már csak a szépítésre volt elég. A nagy favorit végül a legjobb négybe se került be.

Ma is vita van arról, mi magyarázza mindezt. A nyugat-európaiak többnyire hosszan előreívelt labdákból érték el találataikat, és mivel akkoriban még nem volt digitalizáció, és nem lehetett „behúzni a csíkot”, nehéz eldönteni: nem-e lesről? Lobanovszkij nem bírózott, de játékosait kritizálta, amiért sípszóra várva leálltak, akárcsak az „uruk” ellen 1970-ben. Az is felmerül, hogy az oroszok lapos passzjátékuk, villámgyors kontráik mellett elhanyagolták a légteret. Közülük csak Kuznyecov fejelt jól, de a másik kijevi középső védő, Andrij Bal többször is a labda alá szaladt. Vegyük ide azt is, hogy a kommunista országok csapatai a profizmus és a valódi kihívás hiánya miatt a nagy világversenyeken egyébként is a döntő pillanatokban meginogtak. Ráadásul a szovjetek  a hazai bajnokságban megszokták a bundát, hiszen – úgymond – aki otthon minden meccsét nyeri, idegenben pedig mindig leikszel, biztos bajnok! Milyen kár, hogy a belga nemzeti tizenegy nem indult a szovjet első osztályban…

 

Ellenünk még örültek…Forrás: Pinterest

 

Amikor Lineker gólt produkált, nem egyebet

 

Aki szereti a futballt, és van szíve, Afrikának szurkol a VB-n. Nemcsak azért, hogy a legszegényebb földrész legyen valamiben a legjobb, és a rasszisták kapják be. Hanem azért is, mert ha kerek labdát látunk, Pelére, Ronaldo Fenomenóra, Ronaldinhóra asszociálunk, és azt képzeljük, hogy más feketék is focizsenik.

Afrika ennek ellenére eleinte alig-alig volt tényező a nagy világversenyeken. Eleinte arab országok: Marokkó (1970), Tunézia (1978), majd 1982-ben Algéria bizonyították, hogy pórul jár, aki félvállról veszi őket, de a spanyolországi Mundialon egy fekete-afrikai ország is kivágta a rezet: Kamerun. A nyugat-afrikai országnak ekkor nem sikerült a selejtező csoportból a továbbjutás, de csak alig esett el tőle, és a későbbi világbajnok olaszokkal 1-1-et játszott. Odahaza – ahogy azt Vidacs Bea nívós futballantropológiai könyvéből, az Egy szebb jövő képeiből megtudjuk – ezt óriási eredménynek könyvelik el ma is, egyúttal bizonyságául annak, hogy semmivel nem maradnak el a fehér embertől.

1990-ben aztán a nyitómeccsen óriási meglepetést okoztak azzal, hogy megverték a világbajnok Argentínát, ráadásul úgy, hogy Vautrot francia bíró – aki amúgy irtózatosan ronda alak volt – két emberüket is kiállította, ráadásul az elsőt túl szigorúan. A Szelidíthetetlen Oroszlánok azonban Pumpido kapus kapitális bakija révén bekasszírozták az 1-0-ás győzelmet és a világ ámulatát is. A repülés tovább tartott a románok ellen is, mert a 38 (!!) éves Roger Milla két góljára csak egy válasz érkezett, így Kamerun máris továbbjutott. A harmadik, már tét nélküli találkozón aztán „szovjetközi” eredmény született (az afrikaiak edzője, Nyepomnyascsij is a SZU-ból érkezett): Lobanovszkij legényei 4-0-ra mosták le motiválatlan ellenfelüket.

A legjobb tizenhat között egy igazi, pengés dél-amerikai ellenfél következett: Kolumbia – de az Oroszlánok őket is túljátszották! A rendes játékidőben nem esett gól, de a hosszabbításban Milla ismét duplázott. A második találat különösen emlékezetes: a kolumbiai kapus, Higuita egy jellegzetes és arrafelé ünnepelt latin-amerikai játékostípus, a „Loco” (őrült) megtestesítője volt. Bár védeni különösebben nem tudott (a beadásokra a maga 176 centijével gyakran rosszul jött ki), a mezőnyben szeretett cselezgetni már akkor, amikor a kapusoknak még nem volt kötelező lábbal is a labdát jól kezelni.  Ezúttal azonban Milla szerelte – így lett 2-0, és a megroggyant kávéország erejéből már csak a szépítésre tellett.

Felcsillant a lehetőség: a történelemben először afrikai ország érmet is nyerhet! Az angolok ellen is ők csinálták a játékot, és vezettek is 2-1-re. Ekkor azonban kiderült: középhátvédjük, Kundé olyan lassú, mint a nagyanyám, az angoloknál viszont Lineker ezúttal nem fekáliát produkált, mint az írek ellen, hanem két 11-es gólt. Codesal, a pózolós uruguayi bíró (ő vezette a döntőt is, mégpedig rosszul) fújta be mindkettőt – a vébé közönség-kedvencei pedig szívfájdító módon kiestek…

 

A tragikai vétség. Forrás: Pinterest

 

Beérkezett a Balkán Expressz

 

A bolgárok sokáig pofozógépek voltak VB-ken. Voltak világklasszisaik (az ötvenes években Kolev, a hatodik évtizedben a tragikus autóbalesetben, fiatalon elhunyt Aszparuhov, a 7. dekádban a „bolgár Albert”, Bonev), de nyerniük nem sikerült. Az USA-beli seregszemlére elképesztő körülmények között jutottak ki. Selejtezőcsoportjukban a franciáknak odahaza már a hátralevő két meccsükön már csak egyetlenegy (!) pontot kellett volna begyűjteniük az akkor még harmatos izraeliek és Bulgária ellen. Az előbbiekkel szemben azonban 2-1-ről 2-3, a dél-európaiakkal vívott összecsapáson pedig 1-0-ról az utolsó percben 1-2 lett a végeredmény – így a bolgárok utazhattak az Újvilágba. Amerikában úgy tűnt, folytatódik vesszőfutásuk, mert a legjobb afrikai címéért Kamerunnal vetélkedő Nigéria ellen beleszaladtak egy 0-3-ba, amit a játék képe nem is igazolt vissza.

Ekkor jött, aztán távozott végleg Maradona, és ettől – a bolgárok csillaga felragyogott! A világ legjobbja ugyanis a görögök ellen megbukott a doppingellenőrzésen, eltiltották, a nélküle szárnyaszegett argentinok ellen a bolgárok évtizedes komplexusai pedig egyszerre elszálltak. Végre nekünk is lehet szerencsénk! – érezhették, és nyertek is 2-0-ra. Mivel előzőleg ők is homokzsáknak használták a görögöket (4-0), a világ észrevehette: a bölényküllemű Ivanov, Balakov, Szirakov, Kosztadinov (Porto), Penev (Valencia) és pláne a Barca fékezhetetlen zsenije, Hriszto Szoicskov milyen remek futballista. A lendület egyből tovább is vitte őket: Mexikót tizenegyesekkel verték, és máris a nyolc között voltak, ahol a címvédő Németország várt rájuk.

A német labdarúgáson lassan kezdett meglátszani mindaz, ami néhány év múlva történetének legmélyebb válságába sodorta: a leszegett fejjel darálás, a technika elhanyagolása az erőnlét és a sablonok rovására. Vezettek ezen a mérkőzésen is 1-0-ra Matthäus 11-es góljával, de Sztoicskov (abban az évben elnyerte az Aranylabdát) ragyogó szabadrúgásgólt csavart, majd a kopasz irányító, Lecskov pazar csukafejessel 2-1-re fordított. A világbajnok utazhatott haza, a lenézett balkáni ország pedig bennem egyből felkeltette a kelet-európai szolidaritást: a szurkolójukká váltam.

Kedvenceim annyira megörültek a négy közé jutásnak, hogy az olaszok ellen középdöntőhöz jóformán közük nem volt. A nagy Roberto Baggio gyorsan kétszer is beköszönt, és Sztoicskov 11-es gólja csak a szépítéshez volt elég – igaz, Bulgáriában mindmáig egy másikat is számon kérnek az „ellenük összeesküvő” FIFÁ-n Costacurta kezezése miatt. A bronzmeccsen is teljesen szétesve futballoztak a náluk nem is jobb svédek ellen, aminek már egy félidő alatt 0-4 lett a vége.

A rózsák országában azóta se született ekkora futballsiker. Az exkommunista országok a rendszerváltás után még profitáltak az 1989 előtti, központi utánpótlás-nevelő programokból, na meg abból a lelkesedésből, hogy végre megnyíltak a határok, és legjobbjaik elmehettek profinak Nyugatra. Azóta a kétsebességes európai labdarúgásban csak néhány felvillanásra futotta…

 

És a bajnok kiesett! Forrás: Pinterest

 

A döntő, amely már előtte eldőlt

 

A brazilok csaknem negyedszázados böjt után lettek világelsők 1994-ben, de időnként antifutballal – ezt is megtanulták végre a siker érdekében. Az aranyérem megszerzése után aztán jött egy olyan generáció, amelynek volt kondija, tudott védekezni is, de visszahozta a régi brazil varázslatot. Az új selecao az 1997-es Tournoi de France-on időnként tündökölt. A világ ámult Roberto Carlosnak a fizika törvényeit meghazudtoló szabadrúgásgólján, de az 1997-es év Ronaldóról szólt. Persze, még nem Cristianóról, hanem a másikról: Ronaldo Fenomenóról.

Úgy tűnt, hogy végre megvan Pelé utódja. Az új csodacsatár ugyanolyan cselsorozatokat produkált, mint a Fekete Gyöngyszem, és a tetejébe valóságos izomkolosszus volt, az ezredforduló focijának gyermeke. A franciaországi seregszemle is úgy indult, hogy az ő és csapata diadalmenetét hozza. Bár a kanárik meglepetésre 2-1-re kikaptak Norvégiától, a többi akadályt simán vették, és „csak” a hollandok ellen kellett kapaszkodniuk, de akkor nagyon, mert csak büntetőrúgásokkal verekedték be magukat a döntőbe. A finálé esélyesei aztán ismét csak ők voltak, pedig ellenfelük, a francia válogatott a hazai pálya előnyét élvezte. Mindenki azt latolgatta a finálé előtt: meg lehet-e állítani Ronaldót?

A mérkőzésre aztán egy sokk alatt álló brazil együttes futott ki. Kiderült ugyanis, hogy a világ legjobbja a meccs előtt délután rosszul lett, de annyira, hogy először úgy volt: nem is játszhat a döntőben. Aztán végül mégis pályára léphetett, de játékostársait így is annyira megviselte az eset, hogy a mérkőzésen végig csak szédelegtek, ahogy maga Ronaldo is. A végeredmény: meglepően sima, 3-0-ás hazai győzelem és francia arany – a focihistóriában először.

Azóta sem szűnnek a találgatások: mitől készült ki a sztár, és miért lépett mégis pályára? Egy Fociológus blogban, pláne a fake news korában nem terjeszthetünk baromságot, ezért a pletykát annak kell vennünk, ami: híresztelésnek, és nem hírnek. Vegyük először csak a tényeket. Hm, fogalmazzunk így: a hihetőbb tényállításokat.

Ezek szerint Ronaldo ebéd után rohamot kapott: egész testében rázkódott, és a szája habzott. Roberto Carlos ekkor segítségért kiáltott. Edmundo és César Sampaio berohant Ronnie szobájába; Sampaio húzta ki Ronaldo nyelvét, nehogy megfulladjon. Mire az orvosok megérkeztek, a csatár már aludt. Mikor felébredt, nyolc játékostársából egy se mondott neki semmit, de Dr. Toledo csapatorvos – látván, hogy a beteg mennyire feldúlt – elmesélte neki, mi történt, majd neurológiai és kardiológiai vizsgálatra küldte, ahonnan az negatív eredménnyel tért vissza! A csapaton belül ekkor vita támadt, játsszon-e, de végül az „igen” győzött. A legendák közül leginkább az tartja magát, hogy a brazil válogatott főszponzora, a Nike kényszerítette, hogy Ronaldo mindenképpen pályára lépjen, mert a szerződése is kötelezte erre.

A szólógólok mesterének pályáján később folytatódott a vesszőfutás: kétszer egymás után érte el a talán legszörnyűbb sérülés, a térdszalagszakadás – a pályája is veszélybe került. Számára is csapatának is megigazulás volt minden idők egyik legjobb csapata, a 2002-es brazil válogatott VB-győzelme.

 

 

Balog Iván

 

Kiemelt kép forrása: Pinterest