Még mielőtt durva részrehajlással vádolnák a Fociológust, szögezzük le, hogy szerkesztőségünk a mostani világbajnokság alatt nem szurkol egyöntetűen egyetlen csapatnak sem, és alább sem az argentinok melletti kiállásra buzdítunk. Jelen cikkünkben –  folytatva a Fociológus Könyvklub sorozatát – Jonathan Wilson nemrég magyarul is megjelent Az argentin foci – Argentína futballtörténete a kezdetektől Messiig című könyvének vizsgálatával bizonyítanánk, miért is több ez a világbajnokság sok millió argentin focibolondnak, mint holmi élet-halál kérdés. 

Két nappal huszonkilencedik születésnapja után, szinte pont két évvel ezelőtt Lionel Messi közvetlenül a tizenegyespárbajban Chile ellen elvesztett 2016-os Copa América-döntője után a sajtónak nyilatkozva bejelentette, hogy a továbbiakban nem kíván szerepelni hazája válogatottjában. A saját büntetőjét is kihagyó csapatkapitány szavai lesújtók voltak:

“Ez van. Így döntöttem. Mindent megtettem, amit csak tudtam. Az igazság az, hogy ez már a negyedik döntőm, amit elbuktam…”

1993-óta Argentína felnőtt válogatottja egyetlen tornát sem nyert meg, pedig nemcsak az azt megelőző időszak történelme predesztinálta volna az albicelestét az elmúlt negyed században valamilyen trófea elhódítására, hanem az az elképesztő játékosállomány is, amelynek kinevelése az argentin foci 1893-tól kezdődő hagyományaiból eredeztethető.

Jonathan Wilson a tőle megszokott módon nem innen, az AFA elődjének, az AAFL-nek az alapításától kezdi Argentína futballtörténetét, hanem az ország nemzetté válásának kulcspillanataitól. A politika- és gazdaságtörténeti kontextusba ágyazott narratíva, ami egyébként is oly fontos szerepet kap Wilson köteteieben, jelen esetben különösen hangsúlyos. Ha van ország, ahol a társadalmi mentalitás a legjobban tükröződik a labdarúgásban, akkor az Argentína.

Mi sem jelzi ezt jobban az a nyelvhasználatnál, ami ebben a kötetben is szembetűnő. Az első fejezetek elolvasása közben egy kisebb szótárnyi kifejezéssel gazdagodhat, aki nem ismeri túlságosan mélyrehatóan a dél-amerikai futballkultúrát. Ilyen például a potrero, Buenos Aires üres, hepehupás telkei (61. oldal),  a gambeta, ami a strucc mozgásához hasonló, az országban fetisizált cselezési stílust jelenti (59.o.), a criollo, ez a sokféleképpen körülírt játékstílus, amihez a szükséges cselezőkészség a veszélyesebb városrészekben való túléléshez kellő fortélyból alakult ki (61.o.). És ott van a kulcsfontosságú fogalom, a pibe,  szó szerint gyerek vagy utcagyerek, amiről Ricardo Lorenzo Rodríguez újságíró – álnevén Borocotó – szíve szerint olyan szobrot állíttatott volna, amely “szurtos arccal, fésülhetetlen sörénnyel, értelmes, fürkésző, szuggesztív, ravasz tekintettel, csillogó szemekkel és az ajkán bujkáló csibészes mosollyal, a másnapos kenyértől vásott fogakkal…” ábrázolná a rongylabdával cselező mezítlábas kölyköt.

pibe_statue
A Pibe megkapta a szobrát. Igaz nem argentin, hanem kolumbiai kiadásban, ez ugyanis Carlos “El Pibe” Valderrama szobra Santa Martában. Lehet, Borocotó nem pont ilyenre gondolt.

Ennek a futballnyelvnek az elsajátításával merülhetünk alá igazán a gauchók labdarúgó-kultúrájában, ahol a fenti leírás a pibéről bár kézenfekvően idézi meg a már majdnem 50 évvel előre a Maradona-jelenséget, de a történeti rétegek felfedezésével világossá válik, hogy az ilyen kiemelkedő teljesítmények már-már törvényszerűen követik egymást az ezüst országában.

A gondolkodásmód megismerése után szemezgethetünk a legendákból és a hősökből. A könyv anekdotázós alaphangjából adódóan találkozunk azokkal a figurákkal, akikkel Wilson beszélgetett az anyaggyűjtés során. Rajtuk keresztül ismerkedhetünk meg egy-egy olyan históriával, mint például az “argentin Garrinchának” titulált Omar Corbattáé, akiről Humberto Maschio, az 1957-es Copa América győztes válogatott tagja idézte fel, hogy a Racing színeiben egy Independiente elleni mérkőzésen annyira szorosan fogta őt a védője, Alcides Silveira, hogy Corbatta (aki karrierje során  68 büntetőből 64-et értékesített!) lemenekült előle a pályáról, és az azt körülvevő rendőrök mögé bújt. Később a Racingból a Boca Juniorsba, majd Medellinbe szerződött, de eluralkodott rajta az alkoholizmus, így a vidám sztorikkal tarkított életútja végül tragikus körülmények között ért véget. Volt, hogy egy kórház melletti bárba szokott, ahol a pult alatt összetolt két fiókban aludt, majd hajléktalan nincstelenként korábbi klubjának, a Racingnak az öltözőjében talált szállásra, amiért cserébe az ifikkel foglalkozott 1991-ben bekövetkezett haláláig.  És ha már a Racing öltözője: a klub otthona az El Cilindrónak becézett stadion, melynek mai neve Estadio Presidente Juan Domingo Perón, tisztelegve ezzel a csapat leghíresebb szurkolója előtt, a bejárathoz vezető út pedig az Oreste Omar Corbatta nevet viseli.

Mindez talán szemléletesen jelzi, milyen szoros kölcsönhatásban áll a futball az argentin hétköznapokkal, amelyekre egyfajta mágikus-realista világszemlélet is jellemző. Ennél a pontnál mindenképpen fel kell eleveníteni  az átkok szerepét. Történetesen a legemlékezetesebb eset itt is a Racinghoz és az Independientéhez kapcsolódik, ugyanis amikor előbbi megnyerte az 1967-es Világkupát a Celtic ellen a montevideói döntőben, az Independiente szurkolói betörtek az El Cilindróba, és hét döglött macskát ástak el a pálya alatt, megátkozva ezzel a nagy riválist. Ezután 34 évig semmit nem nyert a Racing, pedig a sorozatos kudarcok után még a macskákat is megpróbálták kiásni, de csak hatot találtak meg. A hetedikre 2001-ben bukkantak, a Racing pedig még abban az évben újra bajnok lett.

Örömünnep a macskátlanított stadionban

A hősök arcképcsarnokában az olyan sztárokon túl, mint Di Stefano, Maradona, Tevez, vagy Messi, kiemelt hely illeti meg az Európában kevésbé ismert vagy már valamelyest elfeledett figurákat. A már említett Maschio-Corbatta pároson kívül Antonia Angellilo, Omar Sivori és Osvaldo Cruz nevével már az első oldalon találkozhatunk, akikről voltaképpen a kötet a címét kapta. Ők a szurtos képű angyalok, a “Carasucias”,  amely elnevezés az ’57-es Copa-győztes válogatott támadóit illette. Így nevezte őket az egyik védő, Federico Vairo a diadal pillanatában, és emiatt adta Wilson az “Angels with dirty faces” címet a könyvének.
Rajtuk kívül csak pár sorban térjünk ki Norberto Beto Alonsóra, aki a las gallinasnak, azaz puhányoknak nevezett River Plate csatára volt. A klub még korábban ezt a dehonesztáló becenevet balszerencsés meccsei miatt kapta, de Alonso és társai tettek róla, hogy a jelző kiüresedjen. A hetvenes évek antifociját játszó Argentínában sorra nyerték a bajnokságokat, miközben a régi időket idéző la nuestra stílust képviselték, amelyről így vallott: “…az argentin iskola arról szól, hogy örömet kell okozni az embereknek. Az emberek pedig mindig élvezték a kötényeket, “sombrerókat”, esernyőcseleket. Bármilyen stílusban lehet jól játszani, de argentin focit csak a la nuestrával.” (265.o.)

És itt el is érkeztünk egy teljesen jellemző gondolathoz. A futball nem pusztán szórakozás, hanem végtelen örömforrás. Örömök nélkül élni sem érdemes, így a foci, ha elveszti örömforrás jellegét, az a társadalom életére is komoly kihatással van. Ennek az elgondolásnak Maradona a maximuma. A megistenült halandó mind játékával, mind eredményességével megtestesítette azt, amit otthonában oly sokan az égi szférák földi kivetülésének vélnek.

Maradonának mindent elnéztek, így mindent meg is engedhetett magának. A felelősségvállalást messziről kerülő Diegónak több fejezetet is szentel a könyv, aminek köszönhetően szociális és pszichés hátterébe láthatunk bele jobban, ötvözve az őt körülvevő világgal kezdve a barráktól, vagyis az argentin ultrák csoportjától egészen a nápolyi maffiáig. Az ő bukása mégsem a kokainügyekben, a doppingvizsgálatokat műpénisszel kicselező esetekben vagy a klubkarrierjének vége felé látott forma – nem is hanyatlásban, hanem – szabadesésben csúcsosodik ki. Sokkal inkább a válogatott élén véghezvitt manővereiben. Manipulációinak köszönhetően került 2010-ben az albiceleste élére, kihasználva töretlen népszerűségét. A negyeddöntőig lendületes csapatnak a németektől elszenvedett 4-0-s vereség után kellett belátnia: Maradona edzőként impotens és javíthatatlan. Ahogy a Clarínt idézi a kötet: “A játékosok rájöttek, hogy a Télapó nem létezik: Maradona nem az, akinek hitték.”

A közfelfogás szerint a remény mégsem halt meg, és az arany- generáció, amely 1995 és 2007 megrendezett hét U-20-as vb közül ötöt megnyert, még bizonyíthat. De erre alighanem a mostani az utolsó esély. Messi visszatért, és megmentette Argentínát. Ha Maradona volt az “isteni”, akkor ő a Messiás.

Jonathan Wilson könyve, amely szerkesztőnk, Balog Iván és Straky Zoltán fordításában olvasható, egyfelől megszokottan olvasmányos, olyan kezdőmondattal, ami egyből a fotelbe szegezi az embert (direkt nem is idézem, tessék kézbe venni!), másfelől bár az írásának nem ez a célja, mégis jól rávilágít arra, miért is van égető szüksége az argentinoknak a mostani sikerre. Mindemellett pedig remek betekintést enged a maga edzőközpontú narratívájában az argentin foci fejlődésébe Watson Huttontől Hirschl Imrén, Carlos Bilardón, Marcelo Bielsán át az utóbbi tanítványának tekinthető Jorge Sampaoliig. Bielsa és Sampaoli filozófiája a mostani ütőképes keretből kihozhatja a várt maximumot, ha a most körvonalazódó zaklatási botránya nem befolyásolja a csapat teljesítményét.

Természetesen előfordulhat, hogy a csapat a rá nézve hihetetlenül erős csoportkört sem éli túl. A Squawka nyolcaddöntős búcsút vizionál, és a szakértők is fanyalognak, ha ránéznek a csapat védelmére, ráadásul  a rémes kvalifikációs teljesítményt is felhánytorgatják. És persze más válogatottakat is hasonló bizonyítási vágy hajt, a brazilok nyilván egy németekkel vívandó döntőért szorítanak, hogy visszavághassanak a 7-1-ért, utóbbiak pedig tudatni akarják a világgal, hogy képesek arra, amire 1962 óta senki: a címvédésre. De egy ország sem lenne annyira csalódott a sikertelenség után, mint Argentína.

 

Jonathan Wilson: Az argentin foci – Argentína futballtörténete a kezdetektől Messiig ( Angels With Dirty Faces: The Footballing History of Argentina) – Budapest, Akadémiai Kiadó, 2018; fordította: Balog Iván, Straky Zoltán


Pató Márton

Reklámok