Akik szeretnek elmerülni a negativizmusban, még válogathatnak is. Sirathatnak mélyről felemelkedő, de a végcél előtt elbukó héroszokat (Törökország, 2002 és Ghána, 2010), de fájlalhatják az istenek alkonyát is, azaz a Zidane vezérelte Gallhon 2006-os kudarcát és a brazilok négy évvel ezelőtti katasztrofális lebőgését.

2002: a 0–8-aktól a bronzéremig

A török futballra a nyolcvanas évek közepén igencsak rájárt a rúd. Kétszer is 8-0-ra kaptak ki az angoloktól, ebből egyszer otthon (!), de mi is 6-0-ra vertük őket Isztambulban. Pedig nem mindig voltak ők pofozógépek. Törökország fosztotta meg 1956-ban egy 3-1-gyel akkor másfél éve tartó veretlenségétől az Aranycsapatot, és ez nem volt kicsúszott eredmény, mert az ötvenes években a félholdasok középcsapatnak számítottak Európában. Szinte minden nagycsapatot elkaptak egyszer; tehették is, mert Turgay kapus Európa-klasszis volt, két csatáruk, Metin és Lefter pedig a Serie A-ban is – az utóbbiban Nizzában is – profiskodott. Klubcsapataik közül a Fenerbahcse a BEK-ből 1959-ban kiverte a Csepelt, a Galatasaray pedig négy év múlva a Fradit, igaz, utóbbiak odakint lázasan játszottak, mert vesztükre beoltatták magukat trópusi betegségek ellen. A Fener aztán 1964-ben a KEK-ben a nyolc között harmadik meccsre kényszerítette a később majdnem-kupagyőztes MTK-t, a Göztepe Izmir pedig 1969-ben „csak” a Dózsától elszenvedett 1-4 és 0-4 miatt nem jutott be a VVK döntőjébe.

A nyolcadik évtized vége felé aztán elkezdődött egy lassú, de biztos fellendülés. Ennek alapjait a belgazdasági és belpolitikai konszolidáció teremtette meg, amit – a limestől keletre ismerős konstelláció! – Kenan Evren tábornok 1980-ben bevezetett diktatúrája tett lehetővé, amely véget vetett az országban évek óta uralkodó káosznak. A tőke ismét biztos talajt érzett a lába alatt, és a labdarúgásba is áramlani kezdett. A német földön élő törökökkel való kapcsolatokat kihasználva, német edzőket és játékosokat hívtak az országba, és tanulni kezdtek.

Kisvártatva jöttek az eredmények is. Az 1996-os EB-re még csak kijutottak, de a 2000-esen már nyertek is, és ugyanebben az évben érték el a török foci máig legnagyobb sikerét: a Galata UEFA Kupa-győztes lett! A japán-dél-koreai kooperációs vébére már egy tapasztalt, önmagában bízó, de egyúttal sikeréhes gárda utazott ki.

Erényeiket már Brazília ellen is csillogtatták, hiszen az 1-2 alkalmával alaposan megizzasztották a nagy tekintélyű dél-amerikai csapatot, és még ma is sokan emlegetik, hogyan esernyőzte be Ilhan Mansiz Roberto Carlost. Az ugyancsak ügyes costa ricaiak ellen 1-1-re döntetleneztek, a gyenge kínaiakat pedig egy sima 3-0-lal intézték el, ezzel pedig csoportjukból továbbjutottak. A meglepetések VB-jén ezután a fél-házigazda Japán elleni 1-0 következett, itt Ümit Davala fejesgólja döntött, majd a címvédő franciákat a világbajnokság nyitómeccsén verő Szenegált ugyanilyen arányban győzték le, ezúttal – az azóta szerencsére eltörölt – aranygóllal. És láss csodát: Törökország – igen, Törökország – máris a négy között találta magát!

A világ közben megtapasztalhatta, milyen messzire jutott játékuk az egykori pofozógéptől. A törökök félelmetesen pressingeltek (ma is jobban védekeznek a középpályán, mint hátul!), kiválóan kontráztak, és meg nem alkuvó küzdőszellemük mellett pompásan kevertek, gyorsan és pontosan passzoltak. Rüstü hibátlanul védett (a török kapusok csak később szoktak rá arra, hogy beadásoknál „a rokonok elé” jöjjenek ki), középpályán Emre Belözoglu box-to-box zakatolt, elöl pedig Ilhan – ő sérülés miatti, korai visszavonulása után műkorcsolyázó lett (!?) – és a „Boszporusz bikája”, Hakan Sükür maga volt a veszedelem.

Balszerencséjükre a döntőbe jutásért megint a brazilokba futottak bele, és bár megint megszorongatták őket, Ronaldóval nem bírtak. A középcsatár ütemtelenül, spiccel rúgott gólja 1-0-ás győzelmet ért, (hja, a kényszerrúgásokban Brazíliával senki se versenyezhet!), és így Emrééknek maradt a bronzcsata. Ezt meg is nyerték a hajmeresztő bírói ítéletekkel a legjobb 4 közé juttatott dél-koreiaiak ellen, akik az eső percben bekapott góljuk után még egyenlítettek (legjobbjuk, Hong Mjung Bo a saját kapuja előtt, ártalmatlan helyzetben adta el a labdát), de ezen fellelkesülve annyira kitámadtak, hogy a törökök könnyedén lekontrázták őket, és 3-2-re nyertek. Ez lett addigi legnagyobb sikerük válogatott szinten, amit hat év múlva egy EB-bronzzal is megfejeltek.

Itt még Costa Rica ellen…
Forrás: Pinterest

2006: Aki felmagasztalja magát, az megaláztatik 2.0.

Ha tragikus vesztesekről írunk blogunkban, a francia futballtörténelemnek kiemelt helyet kell biztosítani. Az 1982-es sevillai éjről már megemlékeztünk, arról is, hogy ezt két év múlva odahaza Platiniék Európa-bajnoki győzelme követte. Ezután 1986-ban már mindenki azt várta, hogy a VB-trófeát is begyűjtik, de az NSZK ellen ismét kikaptak, ráadásul úgy, hogy ellenfelük Bats kapus méretes potyájából szerzett vezetést, majd miután a franciák gólhelyzet nélkül támadták végig a mérkőzést, a végén Völler 2—0-ra növelte az előnyt. Ezután a francia válogatott többször is veretlenségi szériákat mutatott fel, de világversenyeken sikert egyet se – a kudarcok közül a legfájóbbat Bulgária 1994 címszó alatt már taglaltuk. A gallok éppen ettől tanultak meg végre nyerni – 1998-ban otthon sokszor nem látványos, de eredményes játékkal világbajnokok lettek, két évvel később pedig az EB-n is a dobogó legfelső fokán végeztek.

És ekkor kezdődött el számukra egy újabb vesszőfutás. Annyira nagy esélyesek lettek, hogy ettől lefagytak a 2002-es VB-n éppúgy, mint a 2004-es kontinensviadalon. Mindkétszer „futottak még” kategóriájú ellenfelek leckéztették meg őket: előbb Szenegál, majd két év múlva – a végül nagy meglepetésre kontinensbajnok – Görögország. Így kezdődött számukra 2006-os Weltmeisterschaft is: no name csapatok ellen szenvedtek, csatáraiknak jószerével helyzetük se volt. Újra meglegyintette őket a kiesés szele, de ekkor Togo ellen valahonnan nagyon mélyről előkapartak magukból annyi alázatot, hogy belátták: nekik nem megy a pengézés, le kell menniük kutyába, ha nem akarnak újabb kolosszális beégést – és nagy nehezen továbbjutottak.

Egy csapatot összeránthat, ha akaraterővel, együtt másztak ki egy nagy slamasztikából (a 2002-es VB-re is így érkeztek a brazilok, akik alig-alig kvalifikálták magukat, és végül világbajnokok lettek). A franciák beindultak, és kiverték a spanyolokat (3-1). A brazilok ellen azonban sansztalannak számítottak. Brazília ekkor Ronaldinhóra épített, és sorra aratta a sikereket. A kiálló fogú labdaművész cselsorozataitól kuglibábokként dőltek a védők, olyannyira, hogy szinte már meg se merték támadni, mindenki behátrált ellene, mondván: úgyis bárkit levesz, nevetségessé tesz!

Éppen ezt a sorozatot törte meg a világ akkori két legjobb szűrője: Vieira és Makélélé. Bátran letámadták Dinhót, aki elszokott ettől, és a párharcok sorra az ő vereségével végződtek. Társai döbbenten figyelték, hogy a leszerelhetetlennek hitt driblikirály trükkjei nem jönnek be, hogy rendre rajta akadnak el a támadások – a brazilok játéka pedig így megbénult. Henry góljára nem is sikerült válaszolniuk, és a nagy favorit általános elképedésre idő előtt utazhatott haza (0-1).

A most már egyre magabiztosabbá váló gallkakasosok ezután a portugálokat is legyűrték (1-0), és máris újfent a döntőben találhatták magukat, ahol az olaszokkal találkoztak. Ismét visszajöttek hát, két égés (VB, 2002 és EB, 2004) után – gondolhatta mindenki. És így gondolhatta Zinédine Zidane is, az 1998-as aranyérem fő részese, aki fényes karrierje záróakkordjának szánta a finálét. Meg akart dicsőülni, és ennek első felvonásaként a már rögtön az elején megítélt tizenegyes elvégzésére a lehető legarrogánsabb módszert, az alálöbbölést választotta – de azt is olyan hanyagul, hogy a labda csak a felső lécről pattant éppen hogy a gólvonal mögé. Az ellenfél mészárosa, a tipikus defenzív olasz célfutball reprezentánsa, Materazzi azonban nem tisztelte őt, mert nemsokára replikázott (1-1).

Zidane aztán a hosszabbításban egyszerre csak mellkason fejelte Materazzit – mint később kiderült, azért, mert az olasz a húgát gyalázta.  Az eredmény: kiállítás, aztán egy vesztes szétlövés – és csak második hely. A világ legnagyobb játékintelligenciájú focistája ismét visszaesett a nyolc évvel azelőtti hibájába, amikor is rátaposott szaúdi ellenfelére – szintén piros lapot érően.

A vesszőfutás aztán a későbbi világversenyeken is folytatódott, hol szégyenletes, idő előtti kiesésekkel, hol odahaza elbukott EB-döntőben is, mint két éve is. Egészen addig, amíg Zizou egykori csapattársa, Didier Deschamps egy hete ismét megtanította a kékeket arra, hogyan kell győzni, és nem felelőtlenül, nagyképűen elszórakozni egy finálét…

A tragikai vétség. Itt is: a hübrisz!
Forrás: Pinterest

2010: És akkor az arcára kiült a félelem

Asamoah Gyan lehelyezte a büntetőpontra a labdát. Gyakorlott tizenegyes-rúgó volt, már ezen a VB-t is kettőt bevert, és akcióból is rúgott gólt – mindegyikük sorsdöntő találat volt. Ő volt hát a csapat tévedhetetlen, tapasztalt, vérprofi ítéletvégrehajtója. És most soha vissza nem térő alkalom kínálkozott csapata számára, hogy a történelemben először, afrikaiként a döntőbe juthasson – az első világbajnokságon, amelyet a fekete földrészen rendeztek.

Az ellenfél szinte tálcán kínálta a sanszot. A Ghána – Uruguay összecsapáson 1-1-es állásnál az arrogáns Suárez  a hosszabbítás utolsó percében szándékosan kezezett, hogy együttesét megóvja a góltól, bevállalva ezzel a piros lapot és a tizit, ezzel pedig a majdnem – vigyázat, csak majdnem! – biztos ghánai gólt is, amely csapata vereségét jelentette volna. Úgy tűnt, hogy a futballcinizmus képviselői, az uruguayiak számára eljött az igazság pillanata, és a romlatlan, tiszta labdarúgást játszó ghánaiak megdicsőülnek. (Micsoda ócska sztereotípiák ezek is! Az Afrika Kupa már rég nem az, ami volt. A lábukat féltő, európai klubokban játszó profik haknija lett belőle. A ghánaiak különben is kontrázva, opportunistaként jutottak a legjobb nyolc közé…És mi értelme Suárez fölött pálcát törni? Ő az egyetlen lehetséges megoldást választotta, amellyel partiban tarthatta csapatát, egyúttal 1950, a Maracanazo és Varela szellemét is megidézve.)

Gyan megigazította a labdát, felnézett – és ekkor kiült az arcára a félelem. Az első afrikai érem…Hogyan? A legszegényebb, polgárháborúktól, járványoktól, korrupciótól, a labdarúgásban dilettantizmustól, szervezetlenségtől sújtott földrész gyermekeként? Hirtelen nagyon nagynak tűnt előtte a kapu és Muslera, az ellenfél portása is. Majd jó magasra rúgom, nehogy elérje! – gondolta. És fölvarrta, a kapus feje fölé…

…Muslera valóban nem is érte el. Helyette a kapufa hárított. A focihistória legnagyobb esélylesői most is sikerrel rontották el a játékot. A büntetőpárbajban Gyan ismét bizonyította sportemberi nagyságát, csakazértisből elsőnek odaállt – és berúgta. De társai ekkor már nem hittek a győzelemben, elfogta őket a kisebbrendűségi komplexus, ami évszázadokra nyúlik vissza, ha náluknál gazdagabb földrészről jöttekkel kell vetélkedni. Ők bakiztak, az uruktól pedig az égimeszelő Abreu (ismét egy Loco, egy őrült!) az utolsó 11-est arcátlan fölénnyel, alázós panenkázással juttatta a hálóba.

És Suárez véd!
Forrás: Pinterest

2014: Amikor visszasírod a Maracanazót

„Na, most! Most nem szúrjuk, nem szúrhatjuk el. Mert a labdarúgás most jön haza. A Copacabanára, a favelákba, ahol az új Pelék, Ronaldók, Ronaldinhók teremnek. Most nem leszünk olyan hülyék, mint 64 éve. Persze, a fülünkön táncoltatjuk a labdát, ha olyanunk van, de már megtanultuk azt is, hogyan kell védekezni, bírni az iramot, mi már tudjuk, hogyan kell győzni.

És két év múlva olimpia! Most megmutathatjuk, hogy mennyit fejlődött az ország. Igaz, vannak tüntetők, akik szerint mindez pazarlás, hogy a fellendülésnek vége, hogy csak egy tébolyult Caligula költi ilyenkor panem et circensesre az adófizetők pénzét. De ha nyerünk, ők se fognak merni óberkodni!

És nyerni fogunk! A 2010-es csapatot szétkergetjük, bennük nincs kakaó, nem igazi nyerő típusok. Ne bíbelődjünk velük! Mi tizenkilencre lapot húzunk. Vannak zseniális fiataljaink: Neymar, Oscar, Bernard…Kezdjük el őket máris menedzselni, tegyük be a válogatottba már tinédzserként, hadd szagoljanak minél előbb puskaport! Így majd éppen a vébére érnek be, és mindenki minket dicsér majd, mert ilyen merészen, hadvezéri előrelátással, nagyvonalúsággal neveltünk ki egy új aranygenerációt. Ezt még évtizedek múlva is tanítani fogják majd az edzőképzőkben!”

Valahogy így kezdődhetett a brazilok képzeletében – a valóságban azonban nem így folytatódott. A fiókzsenikből csak Neymar nőtte ki magát, és a VB-re a hazaiak ott álltak rendes támadójáték nélkül. Bizony, voltak olyan meccseik (pl. Chile ellen), ahol alig mutattak valamit a kapu előtt. Mégsem merték bevallani önmaguk előtt se: bármennyire is bebeszélték a publikumnak és önmaguknak is, hogy jóváteszik 1950-et, most sem várható tőlük aranyérem. Pláne azok után. hogy még egyetlenjük, Neymar is lesérült.

A németek elleni középdöntő előtt, a himnuszoknál látszott: irrealizmustól eltelve, egy életem, egy halálom lelkiállapotban fújják a nótát. Az elején ez a játékban is megmutatkozott, mert tartalékosan is ígéretesnek tűnő támadásokat vezettek. Aztán egy szöglet után a németek „megzárták” David Luizt, és a brazilok számára eljött az igazság pillanata: az, hogy nagyot akart a szarka…Az akaraterőben sose jeleskedő Futbólia egyszerre gyerekesen, hisztisen feladta. Lássuk uramisten, mire megyünk ketten! Számolatlanul nyeldekelték a gólokat.

A brazil Irapuato lélektana hasonlít a magyarhoz: voluntarista, szakmailag megalapozatlan nagyzolás, majd a tartás teljes elvesztése…A különbség a katasztrófa utóéletében van. Minálunk misztifikáció és konteók jöttek, a latin-amerikai óriásországban viszont feltárták a valódi okokat – és nemsokára visszakerültek a világelitbe.

Nekünk azonban ismét van egy lúzerünk: az általunk hőn szeretett horvátok…

Balog Iván

Reklámok