Azt szeretném, hogy az emberek álmodjanak a kedvenc klubjukról. Szívünk mélyén mindnyájunknak álmodozónak kellene lennünk. Néhányan ennek az ellentétei, akik azt mondják: „mi ezt nem tudjuk”, de amikor megkérded őket, hogy mégis miért, nem kapsz választ. Nos, én azt mondom, „miért ne?”.

Kevin Keegan és a Newcastle United viharként vonult végig az angol labdarúgáson az 1990-es évek közepén. Keegan újra álmodozókká tette a geordie-kat, aminek egyenes következménye lett az is, hogy az évek előrehaladtával egyre nehezebben élték meg az álmok rendszerint tavaszra beidőzített szertefoszlását. Keegan a városnak adta a Szórakoztatókat, akikből azonban egyszer sem lettek Trófeaemelők. David Ginola nem csak egy volt az Entertainers közül, de megtestesítője volt annak a filozófiának, amit Keegan vallott, és rabul ejtette a világ felé addig kissé zárkózott angol focit. Önkéntes száműzetésének legfényesebb napjait Newcastle-ben élte meg, aminek végén két fantasztikus góllal intett búcsút a várostól. Mese Kevin Keegan Newcastle-jéről, a Premier League első igazi rivalizálásáról, és egy szerencsés franciáról, aki „nem csak úgy nézett ki, mint egy isten, de úgy is játszott (persze, hogy igazságosak legyünk az istenekhez, az evangéliumok nem említik, hogy Jézus Krisztus sárga lapot kapott volna állandó műesésért a nagy jeruzsálemi derbin)”.

KEEGAN, AZ UTOLSÓ SZALMASZÁL

Newcastle United szurkolónak lenni az 1990-es évek elején nem volt leányálom. A Szarkák a II. világháború óta igazi jojócsapattá váltak, akik hol az első osztályban, hol a másodikban bukkantak fel egy-egy rövidebb időszakra. Egy idő után valóságos önmarcangolássá vált hétvégenként kizarándokolni a St. James’ Parkba. A mélypontot talán az 1992-es Oxford elleni 5-2-es vereség jelentette, amivel a Newcastle a másodosztály utolsó helyén találta magát. A klubvezetés kérdően tekintett a csapat argentin edzője, Osvaldo Ardiles felé, akinek romantikus elképzelése a geordie-k feltámasztásáról addig csúfos kudarcba fulladt. Ardiles terve az volt, hogy a pályán és azon kívül is borzasztóan hektikus klubot hosszú távon a saját identitás újraépítésével lehet sikerre vinni, ami azt jelentette, hogy leginkább fiatal, saját nevelésű játékosokkal próbált új képet fabrikálni a Newcastle Unitednek. Az eredmények azonban nem Ardilest igazolták, ráadásul a vezetőség sem volt túlzottan optimista, amikor a “hosszú táv” kifejezést olvasták az argentin tervében. Hatványozottan igaz volt ez akkor, amikor az angol futball a Premiershippel fejest ugrott az ismeretlenbe, ami viszont mesés gazdasági haszonnal is kecsegtetett. Miután megváltak Ardilestől, és kinevezték a klub élére a teljesen zöldfülű Kevin Keegant, a tyneside-iak sem gondolták, hogy röpke pár év múlva csapatukra és a Premiershipre úgy tekintenek majd, mint egy tökéletes házasságra.

1.jpg

Kevin Keegan. Legenda, ikon, egy igazi jelenség a brit futballban. Két aranylabda, sikeres külföldi kaland, villanásnyi zenei karrier a ’70-es években. Mindenki imádja Newcastle-ben. Egy probléma azonban mégis van. Amikor 1992-t írunk, közel nyolc év telt el azóta, hogy Keegan valamilyen hivatalos szerepkörben tetszelgett a pálya körül. Keegan 1985-ben abbahagyta profi karrierjét, azóta pedig semmilyen megbízást nem kapott sem Angliában, sem külföldön. A friss levegőt szomjazó Newcastle azonban meghúzza a kockázatosat, és Keeganre bízza a klub feltámasztásának irdatlan súlyú feladatát. Az első kihívás: elkerülni a szégyent, hogy a Newcastle a harmadosztályba csússzon vissza. Keegannek pár hónap állt rendelkezésére, és a feladatot tulajdonképpen sikeresen végrehajtotta, hiszen 4 ponttal a kieső zóna fölött sikerült megfékeznie a lángokat.

Keegan a sikeres mentőakció után a 1993 őszén megkezdett első teljes szezonjában  egy profi labdarúgócsapat vezetőedzőjeként végrehajtotta azt, amiről az egész város álmodott. A tavalyi kiesőjelöltet a még mindig gyerekcipőben járó, de óriási szakmai és anyagi sikerekkel kecsegtető Premiershipbe vezényelte. Mindeközben Párizs egyik csodálatos látnivalója felett beborult az ég.

GINOLA, A FRANCIÁK (NEM KÍVÁNT) LEGNAGYOBB FEGYVERE

1993 novemberében már javában zajlott a keegan-i forradalom Newcastle-ben, amikor a csatorna másik végén a franciák egyre hangosabban kiáltottak egy újabb forradalom után, ezúttal a válogatottnál. Hiába voltak a gallok olyan világklasszisokkal teletűzdelve, mint Papin vagy Cantona, az 1994-es világbajnoki részvételért zajló selejtezősorozatot sikerült az utolsó pillanatokig kiélezettre alakítaniuk. A  bolgárok elleni novemberi mérkőzésen elég lett volna egy döntetlen, hogy Cantonáék részt vehessenek az amerikai világbajnokságon. Elég volt azonban egy rosszul eltalált labda, hogy Franciaország felriadjon, és egy krízis kellős közepén találja magát, a PSG hősét pedig egyöntetűen bűnbaknak kiáltsák ki.

A 90. percben Ginola egy zseniális megkerülős csellel fektet el egy védőt, két bolgár ront rá, az egyikük fel is löki a 15-ös számú franciát. A szöglettel felérő szabadrúgást kicsiben végzik el a franciák, a bolgárok tizenhatosán belül egyedül Cantona várja a labdát, ami azonban magasan elkerüli Ginola beadása után. Tizenhárom másodperc múlva Kosztadinov a második gólját és Bulgária győzelmét ünnepelhette. Houllier hitetlenkedve fordul vissza a kispad felé, Aimé Jacquet letaglózva a haját túrja. Franciaország elesett, Ginolát a máglyára küldték.

 

03:57-től a sorsdöntő momentum

 

(Ginola) egy Exotec rakétával lőtte ki a francia labdarúgás szívét” – mondta a szövetségi kapitány, Gerard Houllier a mérkőzés után. A vereség könyörtelen következménye, hogy nem csak Ginola, de „az egész csapat kénytelen a kezdő mezőre visszalépni”. Párizs viszont más tészta. Legalábbis klubszinten. A PSG-ben továbbra is közönségkedvenc, és a szakma elismerésére is számíthat. A sors fura fintora, hogy éppen a „francia Mohács” évében, 1993-ban a France Football a naptári év legjobb francia játékosának választotta (érdekesség, hogy abban az évben a Legjobb Újonc díját a francia válogatott újjászületésének vezéralakja, a fiatal Zinedine Zidane kapta), a ’93-94-es szezonban pedig a Division 1 legjobbjának is megszavazták a bajnok PSG balszélsőjét.

Egy évvel később a marseille-telenített francia élvonalban a Nantes és a Lyon mögött mindössze harmadik helyen végez a PSG, akikből sokat kivett a Bajnokok Ligája-menetelés. Ginoláékat az elődöntőben (egy évvel korábban a KEK-ben játszottak elődöntőt, az Arsenal ellen) az AC Milan állítja meg. David Ginola karrierjében elérkezett a váltás pillanata. Cruyff Barcelonája? Egy londoni csapat? Esetleg valami egészen más? Mindenesetre egy Ginola számára ismeretlen francia bányászvárosban Kevin Keegan bőszen válogatta össze azokat a gólokat a 94-95-ös szezonból, amelyeket egy kazettán azután Párizsba postázott.

SZERELEM ELSŐ LÁTÁSRA

Kevin Keegan mantrája, a „csak lőjünk több gólt, mint amennyit kapunk” és a szárnybontogatás közepén járó Premiership az első pillanattól kezdve egy tökéletes párosításnak tűnt. A Newcastle a feljutást követő első szezonjában egyből a dobogó alsó fokán találta magát. Ami viszont még ennél is nagyobb meglepetésként érte az első osztály mezőnyét, az az ellenállhatatlan és szemtelen támadójáték, amit a Keegan-fiúk produkáltak. A fiatal Andy Cole és a Liverpooltól visszacsábított Peter Beardsley 55 találatot jegyzett a „nagyok” között, 42 meccsen lőtt 82 góljával pedig az újonc lett a Premiership legeredményesebb csapata. Megszülettek az Entertainers, vagyis a Szórakoztatók. Az Alex Ferguson vezette Manchester United ugyan 15 pont előnnyel zárt a harmadik Newcastle előtt, de a közvélemény a Szarkákat és a második helyre befutó Blackburn Rovers-t kiáltotta ki trónkövetelőnek a következő szezonra.

A ’94-95-ös bajnoki idény végül magával hozta az első drámai összeomlást Kevin Keegan csapatában, ami végül keserű védjegyükké is vált a következő években. A Premiership egyre inkább kidomborodó kommerciális jellegének és az angol média szenzációhajhász oldalának igazi csemege volt az, amikor 1995 januárjában Keegan úgy döntött, hogy elengedi Andy Cole-t a regnáló bajnokhoz. A Cole-ért kapott, rekordösszegnek számító 6 millió font és Keith Gillespie játékjoga csöppet sem tompította a geordie-k dühét, akik képtelen voltak felfogni, hogy legjobbjuk a legnagyobb rivális mezében rugdossa a gólokat. A Newcastle, a transzfernek is köszönhetően tavaszra teljesen összeomlott, és kénytelenek voltak lenyelni a keserű pirulát, miszerint Ferguson Unitedjét nem ők, hanem a Blackburn taszította le a trónról.

Keegan problémája nem is feltétlenül a Cole után maradt űr, hanem a Newcastle taktikájában kulcsfontosságú balszélső pozíciójának kérdése volt. A klasszikus 4-4-2-t játszó Szarkáknál Keegan hiába próbálta ki Scott Sellars-t, Lee Clarkot, Steve Watsont, Paul Kitsont, Paul Bracewellt és Keith Gillespie-t is a pálya bal oldalán, egyikük sem vált be igazán. Keegannek be kellett vállalnia azt a lutrit, amit eddig leginkább csak kis- és középcsapatok mertek meghúzni, vagyis nagyobb összeget áldozni egy külföldi játékosra.

Az 1995-ös nyári átigazolási időszak az utolsó volt, amin még nem éreztette hatását az az év decemberében elfogadott Bosman-szabály. Ez pedig azt jelentette, hogy valódi rizikónak számított megcsapolni a klubkasszát egy légiósért. Az első fecske, aki megmutatta, hogy sikeres is lehet az ilyen transzferpolitika, Jürgen Klinsmann volt, aki az európai sztárcsapatnak számító Olympique Marseille-től igazolt a jóindulattal is csak középcsapatnak mondható Tottenhamhez. Az igazi bumm azonban 1995 nyarán következett be, amikor a Premiership klubjai nem fukarkodtak a pénzzel. Történetesen a Newcastle volt az, amelyik a legtöbbet költötte a mezőnyből. Keegan a Cole-ért kapott 6 milliót azonnal utalta Les Ferdinand játékjogáért, de más kluboknál is repkedtek a milliós összegek. Az Everton Gary Speedet szerződtette a Leeds-től 3,5 millióért, David Platt visszatért Angliába a Sampdoriától 4.75 millió fontért, a Middlesbrough 5,25-öt sem sajnált utalni Nick Barmbyért a Spursnek, az Arsenalnál pedig, Stuart Pearce szavaival élve, 7,5 millió fontot pocsékoltak el egy bizonyos Dennis Bergkampra. Keegannak viszont továbbra is szüksége volt a tökéletes szélsőre, ezért Franciaországban kopogtatott.

FRANCIA CSÓK ÉS SKÓT HARAPÁS

David Ginola ügynöke a későbbi nagy utódaihoz méltón egész Európát riadóztatta ügyfelének állapotáról. Johan Cruyff, miután az előző szezonban a PSG a Bajnokok Ligája negyeddöntőjében búcsúztatta a Barcelonát, személyesen jelentkezett be Ginoláért. Cruyffnak egyébként is enyhítenie kellett a feszültséget és a pénztárca szorítását, amit Sztoicskov Olaszországba igazolása idézett elő. Az ügynök és Ginola azonban túl sokat kértek. Ezért Ginola Glasgow-ba utazott, miközben a Celtic és a Paris Saint-Germain megegyeztek a francia szélső átigazolásáról. Ginola azonban nem volt elragadtatva attól, hogy a skót első osztályban kamatoztassa szakmai tudását és marketingerejét. „Remélem, hogy ezzel elérjük, hogy a Barcelona, esetleg a Bayern München is reagáljon” – mondta Ginola, miután visszatért Skóciából. Párizsban azonban nem a bajorok vagy a katalánok egy újabb ajánlata várta, hanem egy videokazetta az 1994-1995-ös Premiership szezon 6. helyezettjének legszebb góljainak válogatásával. Miután Kevin Keegan meggyőzte Ginolát, hogy Newcastle-ben semmi mást nem kell csinálnia, mint önmagát adnia, azaz önfeledten, a védekezéssel szinte nem is törődve a széleken ficánkolni, 1993 legjobb francia futballistája aláírta a 2,5 milliós szerződését a Szarkákkal.

David Ginola a legfranciább francia, akit valaha is látni fogunk” – mondta később Philippe Auclair a Newcastle új 14-eséről. Ginola teljes egyéniségével tökéletesen kilógott a mustárszínű bányászváros közegéből, a szurkolók mégis azonnal beleszerettek a hollywoodi filmsztárok erényeit megcsillogtató franciába. A világváros Londonban talán egy lett volna a sok csillag közül, Párizsban idővel a feledés homályába merült volna, Newcastle azonban új életet lehelt Ginolába, ahogy ő is új életet lehelt a városba. Keegan, a Messiás megtalálta a leggyönyörűbb apostolát.

2.jpg

Új szélsőjükkel a Newcastle United elsöprően kezdte a bajnoki idényt, első négy bajnokijukat megnyerték, David Ginolát pedig megválasztották a hónap legjobbjának. A henger egész ősszel megállíthatatlanul gördült tovább. 16 mérkőzésükből mindössze egyet veszítettek el, januárban a tabella élén álltak, de ami még ennél is fontosabb, 12 pontot vertek Ferguson Manchester Unitedjére. A brit sajtó ekkorra már tökéletes precizitással húzza fel a Premiershipet a Keegan-Ferguson harcra. Ha valamit el lehetett adni a ’90-es évek közepén Angliában, akkor azt szinte biztos, hogy a Newcastle-lel reklámozták. A Storm modellügynökség például megválasztotta a klubot Anglia legszexisebb csapatának, amiben nem kevés szerepe volt az egyébként is modellügynökségek által rohamozott David Ginolanak, de a hisztériát jól jelzi a Storm szóvivőnőjének nyilatkozata is Kevin Keeganről: „Szerintem sokkal sármosabb, mint a Manchester United edzője.”.

Kevin olyan, mint a durcás kisgyerek, akinek eddig aranytálcán hozták a sikereket, de ha nem úgy alakulnak a dolgok, akkor ő az, aki felkapja a labdát és inkább hazamegy” – ezt már Alex Ferguson írta később Keeganről. 1996 tavaszán valóban úgy tűnt, hogy Kevin Keegannél kezd valami elpattanni, a Szarkák szurkolói előtt egyre sűrűbben villantak fel az előző idény rémképei az összeomlásról, a csapat lendülete pedig fogyóban volt, ami megmutatkozott a 12 pontos előny folyamatos apadásában is. Már ott érezték a Manchester United lihegését a nyakukon, amikor Ferguson csapata az egész szezonban szenvedő és kiesés ellen harcoló Leeds Unitedet fogadta az Old Traffordon. A Leeds pokolian megnehezítette a hazaiak dolgát. Egy kiállítás miatt 73 percig a középhátvéd Lucas Radebe-nek kellett védenie a Leeds kapuját (érdekesség, hogy Dél-Afrikában kapusként kezdte a pályafutását), a hazaiak mégis csak egy sovány 1-0-val tudták begyűjteni a győzelemért járó három pontot. Miután egy óriási kő gördült le Ferguson szívéről, a Daily Mail hasábjain megjelent az a nyilatkozat, amitől Keegannél végleg elszakadt az a bizonyos cérna.

Nem értem a Leeds játékosait. Teljes mértékben kiállok a menedzserükért. Nem érdemli meg ezeket a játékosokat. Ha így játszottak volna egész szezonban, akkor valahol a tabella elején tanyáznának. Azért hajtottak most jobban, mert a Manchester United ellen játszottak. Ez őrület. Semmi bajom nem lenne azokkal a klubokkal, akik idejönnek, és a lehető legkeményebben küzdenek, de csak akkor, ha ezt minden héten ugyanígy csinálják”

Az üzenet célja egyértelmű volt: nyomást helyezni a Newcastle-re. Ferguson burkoltan arra utalt, hogy a Manchester ellen a csapatok kettőzött erővel harcolnak, miközben a Newcastle ellen kevésbé marad meg ez a harci szellem. A Leeds ugyanis még ezek után játszott a Newcastle-lel. A „mind games” már februárban elkezdődött Ferguson részéről, amikor sejtelmesen csak annyit mondott: „hamarosan egy olyan időszak jön, amikor próbára kell tenniük magukat. Pokoli, amikor elveszítesz egy bajnoki versenyfutást”. A Newcastle február és április között mindössze 7 pontot gyűjtött, és kikaptak a Manchester Unitedtől is. Amikor Keegan csapata a Leeds-szel találkozott, a tabellát már a Manchester United vezette. A Newcastle-nek sikerült begyűjtenie a három pontot, és három mérkőzéssel a vége előtt továbbra is nyílttá tenni a hajszát a bajnoki címért. Keegan a mérkőzés után a Sky Sports kamerái elé állt, és elmondta az azóta legendássá vált kirohanását Ferguson ellen:

(Keegan) „Azt hiszem, el kell küldenetek a meccs felvételét Alex Fergusonnak, ugye? Ez volt, amit kért, nem?”

(Andy Gray) „Nos, biztos vagyok benne Kevin, hogy ha nézte a mai mérkőzést, egy szava nem lehet a Leedsre, akik tényleg nagyon megnehezítették a dolgotokat.”

Miután Richard Keys arra utalt, hogy Ferguson megjegyzései csak a pszichológiai hadviselés részét képezik, Keegan már képtelen volt diplomatikusan, érzelmek nélkül folytatni az interjút.

(Keegan) „Eddig csendben maradtam, de mondok valamit… Nagyot süllyedt a szememben, amikor ezt mondta. Mi nem nyúltunk ilyen eszközökhöz… De mondok valamit, ha ezt most nézi, elmondhatjátok neki, hogy még mindig harcban vagyunk a bajnokságért, neki pedig még el kell utaznia a Middlesbrough-hoz. Higgyétek el, őszintén mondom, imádnám, ha megvernénk őket. Imádnám.”

Ami ezután következett, az végleg rásütötte a „mi lett volna, ha” bélyeget a Newcastle Unitedre. Miután a Manchester Unitednek egyetlen mérkőzése volt hátra, a Newcastle-nek viszont három, 4 pontos különbség mellett Keegannek végre valós esélye volt arra, hogy harmadik próbálkozásra legyűrje nemezisét, a Ferguson vezette Manchestert. A Szarkák azonban ismét a célvonal előtt estek össze, és kénytelenek voltak megelégedni a második hellyel. Úgy tűnt, Keegan fejben kezd elfáradni.

AZ UTOLSÓ HURRÁ ÉS A CSODÁLATOS KILENC NAP

David Ginolának semmi kétsége nem volt afelől, hogy a lehető legjobb döntést hozta, amikor Newcastle-be igazolt. Mosolygott, hetykén lógott a két ujja között a cigi, és észbontóan simította hátra haját egy-egy interjú előtt. Pedig ő sem gondolta volna, hogy Newcastle-ben úgy fog lubickolni, mint hal a vízben. „Ha a Milanról, a Barcelonáról vagy egy londoni klubról, mint pl. az Arsenalról lett volna szó, akkor nem dilemmáztam volna ennyit” – mondta Ginola, miközben arról panaszkodott, hogy Franciaországban szinte senki nem értette a váltást. A szakmai érveket nem hallották meg Párizsban, ő viszont hitt Keegan filozófiájában, amikor a Szarkák mellett döntött. Ginola az sem hagyta figyelmen kívül, hogy mennyire másként viszonyulnak hozzá honfitársai, ami egy Keeganéhez hasonló kitörésben nyilvánult meg: „A francia emberek jobban tisztelnek, amikor Angliában vagyok, mint amikor otthon vagyok Franciaországban. Ugyanez a helyzet Cantonával is. Felismerték, hogy mekkora játékos, de csak azután, hogy elhagyta Franciaországot. Ez a francia mentalitás. Franciaországban nem tisztelnek téged. De Newcastle-ben kiválóságként kezelnek”.

Az újabb, csalódást jelentő második helyen zárt szezon után, az előző év legtöbbet költő csapata a ’96-97-es szezonban sem volt rest előhúzni a bankókat. Keegan 15 millió fontért megvásárolta Alan Shearert a Blackburntől. A transzfer azt a nyilatkozatot igyekezett alátámasztani, amit Keegan a szezon végén, egy kissé beletörődve saját sorsukba mondott: „Jövőre is így fogunk játszani, lőjük és benyeljük a gólokat, fogadjuk a tapsokat, de a kritikákat is.”. Hiába az ambiciózus Shearer-ügylet, egyre inkább úgy tűnt, hogy a Keegan-fiúknak már csak fellángolásai maradtak a teljes kialvás előtt. Ezekből a fénybombákból David Ginola, a Keegan-játékos alfája és ómegája teljes mellszélességgel vette ki a részét. 1996. október 20-a és 29-e között Ginola szinkronban Keegannel, még egyszer, utoljára megmutatta, hogy kik is voltak valójában a Szórakoztatók, The Entertainers.

A dátum, amit pirossal karikázott be minden Newcastle-szurkoló, amióta a Keegan-Ferguson rivalizálás mesterséges generálásoktól sem mentesen megszületett, a Newcastle United – Manchester United párharc időpontja volt. Október 20-án az addig veretlen, 6 győzelemmel és 3 döntetlennel kezdő manchesteriek látogattak a St. James’ Parkba, annak tudatában, hogy Keegan még egyszer sem tudta legyőzni Fergusont. Mindeközben David Ginola mindent megtett, hogy Gary Neville-nek álmatlan éjszakái legyenek a mérkőzés után. A 12. percben egy remek Ginola-szóló után eleresztett Les Ferdinand-lövésből kialakult szögletet maga a francia végez el, amit végül Peacock juttat a kapuba. A labda pontosan annyival haladt túl a gólvonalon, mielőtt tisztázna a vendég védő, amennyivel Keegan általában alulmaradt Fergusonnal szemben. Egy hajszálnyival. Alig negyedóra múlva Neville ismét csak egy óriási 14-es számot látott maga előtt. Ginola a tizenhatosnál várta a labdát, miközben Neville-t maga mögött tartotta, hogy egy érintés után Schmeichel kapujára tekerjen. A labdának nem lehetett más végzete, mint lerázni az esőcseppeket a vendégkapu hálójáról. A frusztrált és az elmúlt évekért revánsra szomjazó Newcastle-szurkolóknak minden egyes sikeres becsúszás, egy kemény ütközés egy-egy góllal ért fel. Alan Shearer, akinek összes mozdulatát hangos füttyszó követte a vendégtáborból, amiért kétszer is visszautasította a Manchester Unitedet, először gólpasszt adott Les Ferdinandnek, majd maga is betalált Schmeichel kapujába. Az i-re a pontot Philippe Albert tette fel a Premier League egyik legemlékezetesebb góljával, amikor 23 méterről hanyagul alábökött a labdának, ami Schmeichel feje fölött hullott a kapuba. A Newcastle nem egyszerűen legyőzni akarta a Manchester Unitedet, hanem valósággal lesöpörni őket a pályáról. Az 5-0-val pedig ez végre sikerült Keeganéknek. Ginola azonban még nem lőtte el minden patronját. Kilenc nap múlva, utolsó fekete-fehérben lőtt góljával még egyszer megvillantja művészetét.

A Manchester United elleni történelmi siker után folytatódott a hullámvasút. Keegan csapata 2-0-ra kapott ki Leicesterben, majd egy „jelentéktelen” ligakupa mérkőzésen aratott győzelemmel hangoltak az UEFA-kupa párharcuk visszavágójára. „Olyan, mintha Szegedre érkeztünk volna” – mondta Varga Zoltán, a Fradi edzője, amikor a mérkőzést megelőző napon a Ferencváros repülője a newcastle-i repterén landolt, és egyetlen médium sem képviselte magát a vendéglátóktól. Ha azt mondjuk, hogy a Szarkák padján egy igazi klublegenda ült, akkor nem mondhatunk mást a Fradiról sem. Vargának azonban koránt sem voltak olyan kiváltságai, mint Keegannek. Éppen ezért a visszavágó előtt már belső fúrásokra, elszállt játékosokra volt kénytelen utalni. A 3-2-es Fradi sikerrel végződő odavágón duplázó Lisztest például a visszavágót megelőző bajnokin már furcsa körülmények között kapta le a pályáról Varga, majd már Newcastle-ben ellentétes információkat közölt arról, hogy miért nem játszik majd a Ferencváros egyik legtehetségesebb fiatalja (az ügynök által erőltetett németországi szerződés, vagy egy valódi kisebb sérülés?).

A mérkőzés első pillanatától kezdve nyilvánvaló volt, hogy a Newcastle ismét azt az arcát mutatja, amit a Manchester United ellen láthattak a szurkolók. Keegan egy tőle szokatlan kísérletező felállásban küldte ki csapatát, három védővel, a sérült Shearer helyett az új szerzemény kolumbiai Tino Asprillával a kilences pozíciójában. A taktika úgy működött, „mint az álom”, a hazaiak lehengerlő focival szorították be a Fradit a saját kapuja elé. Beardsley kihagyott büntetője is belefért a Szarkáknál, akik Asprilla góljával már az első félidő végén továbbjutásra álltak a párharcban. A fordulás után a kolumbiai duplázni tudott, majd elérkezett a 66. perc.

Peter Beardsley készülődik elvégezni egy jobboldali szögletet. A kapu előtt nagy tömörülés, Szeiler, a Fradi kapusa idegesen nézi, hogy mindenkinek megvan-e az embere. Egyszer már megsínylett egy hasonló szituációt, amikor a kezei közül kicsúszó labdát Asprilla kotorta a kapuba. De nem most. Most mindent megtesz, hogy az öt és felestől minél messzebb kerüljön a játékszer. Beardsley ívesen emeli a tizenhatoson belülre. Eljön Szeiler nagy pillanata. Ahelyett, hogy kiöklözné, vagy megfogná, egy kettő közötti felemás megoldást választ. Hiba. Szemmel követi a labda útját, amíg a tekintete találkozik azzal a szempárral, amitől a legjobban rettegett. David Ginola és Szeiler József egy pillanatra farkasszemet néznek egymással. Újra a 42. percben érezték magukat. Akkor egy hasonló szituáció után Ginola a 16-oson kívülről bombázott kapura. Szeiler azt védeni tudta. Most azonban a szürke bányászváros képe szétfoszlik Ginola körül. Újra St. Tropez-ban jár. A francia Riviéra lágy fuvallata mozgatta meg a vállára lelógó haját. A nap, a nap, amiről már el is felejtette, hogy milyen csodálatos melegséget tud árasztani magából, most újra vakítóan ragyogott körülötte. Ez a környezet alkotásra „ingerli” az embert. Hirtelen úgy érezte magát, mint a St. Tropez-i háza teraszán dolgozó nagy francia festő, Paul Signac. Pontokat, apró színes pontokat vitt fel a vászonra. Először a mellével. A labda megszelídült. Egy újabb ecsetvonás. Ezúttal a jobb lábfejével. A labda újra táncra kelt. Pontok, amiket ha közelről nézünk, nem mutatják meg igazi céljaikat. Egy utolsó mártás a festékbe, hogy utána felkerüljön a vászonra az a pont is, ami értelmet ad a képnek. Most éppen a bal lábfejre esett a választás. Más napokon az utolsó simítást a jobb hajtja végre. Au revoir, mon cher ami! Ginolanak itt már nincs több dolga, műve önálló életre kelt. A St. Tropez-i színek is elhalványulnak, amint a labda megborzolja a hálót, ismét Newcastle-ben járunk. Szeiler, aki önkéntelenül is együtt dőlt a kapuba a labdával, most már látja, hogy mivé váltak azok a bizonyos pontok a vásznon.

 

Igen, Les Ferdinand a 91. percben beviszi az utolsó ütést, a 4-0-val sima Newcastle továbbjutást ünnepelhetnek a hazaiak és az egyik utolsó hurráját a Keegan-féle Entertainers-nek. Keegan, aki rendszeresen úgy küldte fel játékosait a pályára, hogy „alkossatok, a többi majd megy magától”, most elégedetten dőlhetett hátra. Valahol sejtette, hogy műve sokáig élni fog az emberek emlékezetében, de ezt sem lehet örökké csinálni. Kevin Keegan és Newcastle, a klub és a még gyerekcipőben járó Premier League, David Ginola és az angol labdarúgás mind-mind speciális kapcsolatot tudhattak magukénak, amivel sikerült elérniük, hogy annak ellenére, hogy semmit sem nyertek, a ’90-es évek közepének Newcastle Unitedje bevonuljon az angol labdarúgás nagyjai közé. És, hogy hogyan értette meg egymást Kevin és David, két zseni a maga világában? Legyen a végszó Kevin Keegané:

Imádtam nézni, ahogy játszik, de az egyik első idegenbeli meccsünk után el kellett neki magyaráznom, hogy Angliában másképp mennek a dolgok, amikor úton hazafelé füstfelhők szálltak fel a busz hátuljából. Nem olyan szaga volt, mint egy hagyományos cigarettának – erősebb, szúrósabb volt – és amikor a hátsó ülésekhez érkeztem, megláttam, ahogy a legújabb szerzeményünk a saját kis Gauloises-át (tradicionális francia cigarettamárka, jóval erősebb, mint más európai márkák) szívja, miközben a lábait az előtte lévő ülésen pihenteti. Alig bírtam ki nevetés nélkül, amikor felém nyújtotta a dobozt, hogy megkínáljon eggyel. De a bűz annyira erős volt, hogy kénytelen voltam megállítatni a buszt, hogy az út mellett szívja el azt az egy szálat, miközben a többi srác az ablakból nézte őt, és alig várták, hogy végezzen, mert megígértem nekik, hogy mindenki vendégem egy fish and chipsre Wetherby-nél, ami egy rituálénk volt egy-egy idegenbeli meccs után. Ginola nem siette el a pöfékelést. Majd miután elszívta azt az egy szálat, nem viccelek, azonnal rágyújtott még egyre.”

Még több fejtágítóért ezeket az oldalakat érdemes meglátogatni:

Kevin Keegan Sky Sports-os interjújának teljes kivonatát és annak hátteréről itt olvashattok:
https://www.football365.com/news/quote-unquote-kevin-keegan-would-love-it

Adam Hurrey írt arról, hogy David Ginola miért egy igazi ’90-es évekbeli hős:
https://thesetpieces.com/features/90s-heroes-david-ginola/

Az Omlett du fromage blogon pedig arról olvashattok, hogy hiába játszott Papinnel és Cantonaval is Ginola, a franciák nagyot buktak a ’90-es évek közepén:
http://omlettdufromage.hu/2016/04/383/

Belovai György

Reklámok