Könyvet olvasni király. Focis könyvet olvasni csúcskirály. Jó focis könyvet olvasni istenkirálycsászár. Sorozatunkban, a Fociológus Könyvklubban olyan, labdarúgással foglalkozó könyvekről igyekszünk írni, amiket nyugodt szívvel tudunk ajánlani mindenkinek, aki nem riad vissza attól a lehetőségtől, hogy egy-egy oldal elolvasásával bővítheti tudását a legnépszerűbb labdajátékról, a fociról. A Fociológus Könyvklub ötödik részében kiszemelünk magunknak egy tehetséges dél-amerikai fiatalt, akinek az ügynökével leülünk tárgyalni, majd miután elmondjuk, hogy minket nem lehet bepalizni, mutatóujjunkkal megcélozzuk az íróasztal mögötti polcon tündöklő könyvet, aminek a borítóján ez áll: Ben Lyttleton: Edge. What Business Can Learn From Football. Deal?

Aki az évek során követte a nemzetközi sportújságírás intellektuális miliőjének rezdüléseit, annak Ben Lyttleton neve ismerősen csenghet. Lyttleton besegített Simon Kupernek és Stefan Szymanskinak, a 2009-ben megjelent Soccernomics (magyarul Fociológia címmel adták ki, 2016-ban) című hiánypótló könyv megírásában, amiben közgazdász és futball szakíró összefogott, hogy tudományosan kielégítő választ próbáljanak adni az olyan kérdésekre, mint pl. Miért veszít örökké Anglia? Miért nyernek mindent a németek és a brazilok? stb. Majd csatlakozott Kuper és Szymanski mellé a Soccernomics Agencyhez, ahol elemzéseket, stratégiai támogatást és médiatanácsadást kínálnak kluboknak, ügynökségeknek, szövetségeknek. 2014-ben pedig megjelentette első önálló könyvét is Twelve Yards: The Art and Psychology of the Perfect Penalty Kick címmel, amelyben a tizenegyesrúgások művészetét és pszichológiáját vette górcső alá.

1

Ugyanebben az évben felkérést kapott a Guardiantól, hogy működjön közre a Next Generation projektben, ahol a világ 60 legjobb 17 év alatti játékosát szándékoztak összegyűjteni a brit lapnál. Lyttleton feladata az volt, hogy nevezzen meg két játékost Franciaországból, akik felférhetnek a listára. Amilyen egyszerűnek tűnt a feladat, annyira sok kérdés merült fel Lyttletonban, mialatt egyre mélyebbre ásta magát a keresésben. Mégis milyen szempont alapján válassza ki a szerencsés párost? Az kerüljön fel a listára, aki a legtehetségesebb? De mégis miben mérik a tehetséget? Esetleg az tehetséges, aki a legügyesebben bánik a labdával? Vagy az, akin látszik, hogy a legnagyobb esélye van „befutni”? Miután több scouttal konzultált, rájött, hogy nem lehet egy egyszerű tulajdonság alapján kiválasztania a két játékost. Időközben pedig arra is felfigyelt, hogy a górcső alá vett kvalitások ugyanolyan súllyal kerülnek latba az ember munkahelyi életében is. Egy informatikusnál ugyanúgy, mint egy profi labdarúgónál.

Lyttleton végül 5 kategóriát állított fel, amiken keresztül a „prédáit” vizsgálta. Első szempont a kohézió volt. Másodszor a rugalmasság. Harmadszor a döntéshozatal. Negyedszer a reziliencia. Végül pedig a kreativitás kérdésköre. Ezt az öt kategóriát tartotta szem előtt, amikor feltette a kérdést: kinél van meg az a plusz, az az él (angolul: edge), ami elválasztja őt a többiektől. És miben találták meg ezt? Lyttleton körbeutazta a világot, hogy ezekre a kérdésekre keresse a választ, miközben kíváncsian figyelte, hogy a Next Generation projekt keretein belül kiválasztott egyik játékosnál hogyan alakul a fenti kategóriák segítségével megjósolt fejlődés (Ousmane Dembelé így időről-időre felbukkanó (fő)szereplője lett a könyvnek). Az eredmény pedig a 2017-ben megjelent Edge lett.

2.jpg

Az első, Kohézió című fejezetben Lyttleton két klub kapcsán boncolgatja, hogy az összetartozás és a hovatartozás, a csoportos identitás erősítése hogyan adhatja meg az élt egy csapatnak, amelyik például pénzügyi szempontból jelentős deficittel indul riválisai ellen. Az Athletic Bilbao példája tökéletesen bemutatja, hogy egy sziklaszilárd identitás, a folyamatos fejlődésbe (az út a fontos, nem az eredmény) vetett hit, illetve az, hogy egy klubnál mindenki egyszerre lélegzik –  hogyan képes kiemelni a baszk csapatot a Real Madrid és a Barcelona uralta spanyol bajnokságból. Érdekes arról olvasni, hogy a „sentimiento Athletic”, vagyis az „Athletic-érzés” milyen hatékonyan lengi be a klubot, ahol a legmagasabb az egy játékos egy csapatnál eltöltött éveinek száma (az első csapatban bemutatkozó játékosok átlagosan 7.2 évet töltenek az Athleticnél). Az egész könyven átívelő kérdés, hogyan lehet megfogni, integrálni a millenniálokat (az 1980-as évek vége és a 2000-es évek eleje között születetteket) egy olyan környezetben, ahol az eredményeket és a sikereket pillanatról pillanatra elvárják. Az Athletic Bilbaonál az előbb említett „érzés” az, ami összeköti a generációkat, illetve utat mutat a fejlődés, a továbbképzés felé. A könyv megírásakor az Athletic első csapatában 4 olyan játékos volt, akiknek BA vagy BSc diplomája volt, további hatnak pedig főiskolai végzettsége. Az Athletic élét tovább „élezi”, hogy a vezetőségben Spanyolországban egyedülálló módon 6 nő is helyet foglal.

Lyttleton könyve már az elején azért tűnik borzasztóan érdekesnek, mert nem az unalomig ismert és arcunkba tolt szereplőket keresi és szólaltatja meg. Ezért roppan izgalmas, amikor Lyttleton távolabbra utaztat minket, Svédországba, ahol megismerkedhetünk azokkal a stratégiákkal, amikkel a svéd kiscsapat, az Östersunds FK egészen az Európa Liga kieséses szakaszáig küzdte magát. Bepillantást nyerhetünk egy egyedülálló klub életébe, ahol a játékosok könyvklubot alapítottak, bevezették a „kulturális coach” funkcióját, és szinte nullára csökkentették a hierarchiát, miközben a Privilige Walk (Privilégium-séta) gyakorlata közben felismerték, hogy egyes játékosok mennyivel jobb helyzetben élnek társaikhoz képest.

Nem, dehogyis! Ez nem újra feltalálás. Az azt jelentené, hogy csupán a változtatás kedvéért változtatok. Én viszont az élt, azt a bizonyos pluszt keresem!” Ezt már Thomas Tuchel mondja, miközben Lyttletonnal kávéznak és az adaptáció, a rugalmasság fontosságáról beszélgetnek. Tuchel mellett Didier Deschamps a második fejezet húzóneve, akiket Ousmane Dembélé Lyttleton szerint korántsem meglepő berobbanása okán keresett meg. Ahogyan azt már az előszóban Lyttleton ígérte, felfedezhetjük a mindennapi munkahelyi életünk, az üzleti élet és a (sikeres) labdarúgás világa közötti párhuzamot is. Lyttleton olyan cégeket hoz példaként az egyes részeknél, ahol egy-egy futballban dolgozó személy által is felvetett gondolatot kamatoztatnak. Például Tuchelnek az az apróságnak tűnő újítása, hogy a csapattagok egyszerre étkezzenek, és senki se álljon fel az asztaltól addig, amíg az utolsó is be nem fejezte az ebédet, egyáltalán nem ritka jelenség az üzleti életben. Így Lyttleton egy olyan képet fest elénk, ahol egy multinacionális társaság egy tányér gulyásleves felett egy brüsszeli parkra néző étteremben diskurál üzletről.

A korábban említett erőssége a könyvnek, miszerint nem csak és kizárólag „húzónevekkel” dolgozik, a második fejezetben is megnyilvánul. Kevesen ismerhetik például Dr. Wolfgang I. Schöllhornt, aki a Differential Training bevezetésével több német klubnál is megadta az esélyt arra, hogy megtalálják a maguk edge-ét. Schöllhorn kimutatta, hogy az ismétlés és a folyamatos korrekció visszatartó hatású lehet. Azzal, hogy nem javítják ki és kritizálják folyton a sportolókat, egyre kevésbé lesznek magukkal szemben kritikusok, és több rizikót is vállalnak. Schöllhorn egyik korai bizonyítéka erre a futballban, az 1992-es Eintracht Frankfurt volt, ahol hetente többször dolgozott együtt Tony Yeboah-val és Andy Möllerrel. A Frankfurt abban a szezonban második lett a Bundesligában. De a Differential Training módszerét vette alapul Paco Seirullo is, aki a Barcelona edzésmunkáért felelős,  sokak számára ismeretlen innovátoraként felelt azért a sikerért, amit az utóbbi években a Barcelona felmutathat. Hogy mennyire lehetséges az átjárás a sport és az üzleti világ között, jól mutatja, hogy Schöllhorn módszerét a német autógyártásban is alkalmazták.

3.jpg

A harmadik fejezetben Hollandiába látogatunk, ahol megtudhatjuk, hogy milyen óriási hatása van még manapság is Johan Cruyffnak és az általa képviselt filozófiának. Dr. Geir Jordet meggyőz minket arról, hogy mennyire fontos az érzékelés és az észlelt adatok feldolgozása a labdarúgásban, kiderül, hogyan lehet változtatni az első hallásra képtelenségnek tűnő Relative Age Effect néven futó, az év kései szakaszában születettekkel szemben felállított előítéleten, illetve bepillantást nyerhetünk az AZ Alkmaar mindennapjaiba, ahol egyedi módon építik a jövőt.

A Jordet által kifejlesztett Visual Exloratory Frequency azt hivatott kimutatni, hogy egyes játékosok milyen hatékonysággal használják ki a környezetüktől fogadott adatokat. Például azok a középpályások, aki a VEF alapján a legmagasabb értéket produkálták (tulajdonképpen a legnagyobb területet térképezték fel a leggyorsabb idő alatt), közel kétszer annyi előre irányuló passzt adtak, azokat pedig 75%-os átlagpontossággal, míg azok, akik kevésbé „kémlelték” a terepet, a passzok mindössze 41%-át tudták pontosan kivitelezni. Külön érdekes, hogy a Jordet által megfigyelt időszakban a PL legjobbja ebből a szempontból Frank Lampard lett, aki azonban képtelen volt erre a kiemelkedő teljesítményre magyarázatot adni („Azt hiszem, ez velem született” – mondta egyszer). Lyttleton azonban kiderítette, hogy az elképesztő teljesítményű feltérképezés Lampard egyik első West Hamben játszott mérkőzéséig vezethető vissza, amikor Lampard édesapja a lelátóról torkaszakadtából kiabálta fiának: FÉNYKÉP! FÉNYKÉP! FÉNYKÉP! Frank pedig annak rendje és módja szerint kattogtatta a gépet és készítette a megszámlálhatatlan pillanatképet.

 

Lampard 2009-ben a Blackburn ellen, 7 másodperc alatt 10-szer néz körül, mielőtt megkapná a labdát)

A negyedik fejezetben a reziliencia kérdéskörét járja körül Lyttleton, azaz arra keresi a választ, hogy mennyire fontos az él megtalálásában az a képességünk, hogy minél könnyebben jussunk túl egy negatív tapasztalaton, és dolgozzunk fel azt. Ehhez egy igazán színes asztaltársaságot hív segítségül a szerző, Christophe Lollichon, a Chelsea kapusedzője, Ralph Rangnick, a Red Bull focirészlegének agytrösztje, Veronika Kreitmayr egykori válogatott kézilabdázó és Hans Leitert, a Red Bull Salzburg kapusedzőjének személyében. Lollichon és Kreitmayr beszélnek a pszichológia szerepéről a profi labdarúgásban, Rangnick kifejti, hogyan kell menedzselni egy start-up klubot (amilyen például az RB Leipzig), Leitert filozófiájának megismerésével pedig egy röpke bepillantást nyerhetünk abba is, hogyan, milyen szempontok alapján került Gulácsi Péter a Red Bull család kötelékébe.

Végül a kreativitásról szóló fejezet megmutatja, hogy milyen utakat járhatunk be ahhoz, hogy teret nyissunk a kreativitásnak. A diverzitás fontossága, az, hogy legyőzzük az előítéleteket és merjünk kockáztatni, egy visszatérő problémaként a millenniálok kezelésére adott válaszok, az emberség jelentősége egy csapaton belül, ahol nem mellesleg egy zseni is szerepet kap –  ezekről mind olvashatunk például a Clermont Foot 63 francia másodosztályú csapat szemszögéből, ahol először neveztek ki női vezetőedzőt a csapat élére Corinne Diacre személyében (valójában őt éppen egy másik hölgy, Helena Costa előzte meg a Clermont Footnál, aki azonban egyetlen mérkőzésen sem ülhetett a kispadra), és hallhatjuk a tulajdonos Claude Michy profi futballközegben sajátosnak mondható vezetői filozófiáját. Emma Hayes példájából pedig azt láthatjuk, hogy mennyire fontos szerepe van a tabudöntésnek az előrelépés, az él megtalálása szempontjából. Hayes a Chelsea Ladies vezetőedzőjeként 2015-ben bajnokságos és FA-kupát nyert a kékekkel, szakmájának egyik elismert tagja, aki manapság a menstruációs ciklusokat övező tabuk ledöntésével igyekszik kinyitni a kollégái szemét. De ebben a fejezetben kapjuk a könyv egyik legsokatmondóbb és leglátványosabb grafikáját, amit Alex Inglethorpe, a Liverpool akadémiájának vezetője mutatott Lyttletonnak. Az ábrán két diagramot láthatunk. Az elsőn Michael Owen a főszereplő és a berobbanását megelőző időkben őt körülvevő hatások. A másodikon egy mai tizenéves titán és a rá hatást gyakorló tényezők szerepelnek. A különbség elképesztő, ahogyan Inglethorpe mondja: „számtalan különböző ember, különböző célokkal, akik mind-mind mást akarnak”, ebben a környezetben pedig jogos a kérdés: hogyan tud a fiatal játékos a futballra és a fejlődésre koncentrálni?

4.jpg

Az egész könyvön átívelő problémáknak a feszegetése, mint az előítéletek és a tabuk ledöntése, a mára brutálisan felgyorsult és eredménykényszerben működő labdarúgásba (és tulajdonképpen a társadalomba) belecsöppenő tízen- és huszonévesek speciális helyzetének kezelése, a sokszínűség hasznossága, a közösség ereje: beteljesítik azt a célkitűzést, amit Lyttleton a könyv elején állított maga elé. Vagyis képes összekötni a mindennapi életben felmerülő kihívásokat (és nem csupán a professzionális, szakmai, munkahelyi közeget) a labdarúgás világának példáival, történeteivel. Miközben nem arról van szó, hogy egy előre felállított modellt akar lenyomni a torkunkon a szerző, hiszen egy olyan egyszerűnek tűnő kérdésre, hogy „Mi a tehetség?” is számtalan különböző választ kapunk. Van, aki matematikai egyenlettel írja fel (pl. Rangnick, Inglethorpe), és van olyan, aki egy elvontabb válasszal szolgál a kérdésre (pl. Cruyff követői). Lyttleton saját bevallása szerint a könyv megírása során az első kézzel fogható haszon az volt, hogy saját magának sikerült kialakítania egy élt, miközben arra is felhívja a figyelmet, hogy egyedül, magában az ember erre nem képes. Jorge Valdano szavait idézve: „az ego csak megzavarja a kollektív siker utáni hajszát”.

Ben Lyttleton Edge című könyve nem egy focikönyv. Nem egy olyan olvasmány, amit csak azok tudnának élvezni, akik ismerik Ralf Rangnickot vagy Thomas Tuchelt (hogy csak a legismertebb neveket említsem). De az egészben a legjobb: azoknak az olvasóknak is nyújt egy esélyt arra, hogy a könyv során (a beleszőtt töméntelen üzleti példa segítségével) különböző utakat kiválasztva maguknak megtalálják, vagy fejlesszék a saját edge-üket, éljüket, azt a pluszt, amivel meg tudják ugrani az akadályt. Az Edge egyedi, elképesztően alapos, mindeközben olvasmányos, különböző nézőpontokat felvonultató, elgondolkodtató könyv, az utóbbi évek egyik legjobbja a labdarúgással kapcsolatos irodalomban.

Ben Lyttleton: Edge. What Business Can Learn From Football. London, HarperCollinsPublishers, 2017.

Ben Lyttleton Londonban élő sportújságíró, több könyv szerzője (Twelve Yards, Edge és a gyerekeknek szóló Football School sorozat), a Soccernomics Agency tagja. Twitter: @benlyt

Belovai György

Reklámok