„A <<nép>>> valamennyi forradalomban mindig azzal kezdte, hogy átugrott a vadaskertek kerítésén, avagy ledöntötte azokat, és a társadalmi igazságosság nevében kezdetét vette a nyúl- és fogolyvadászat. S mindez azután, hogy a forradalmi sajtó a vezércikkekben éveken át ostorozta az arisztokratákat, mondván, annyira léhűtők, hogy… vadásznak” (José Ortega y Gasset: Elmélkedés a vadászatról. 18.o.)

Market, mercato, piac. Pedig az átigazolási időszak sokkal több annál, mint egy nyugodt vasárnap délelőtti bevásárlás a helyi piacon. Egy-egy játékos leigazolásának hosszas folyamata sokkal inkább hasonlít egy vadászatra. A transzfer lényege nem a licitálásban rejlik. Elejteni egy vadat hangsúlyosabban nehezebb és komolyabb feladat, mint kiválasztani a legpirosabb almát a polcról. Hogy miért vonható érdekes párhuzam a vadászat és az átigazolási piac között? Noha fogyasztói társadalomban élünk és a javak (hasztalan) birtoklása örömet kell(ene), hogy okozzon, azon kapjuk magunkat, hogy időről-időre menekülni akarunk a „dühítő jelen valóságából”. A levegőhöz jutás egyik útja a vadászat. A focitársadalom emberének pedig az átigazolási időszak.

José Ortega y Gasset spanyol filozófus egyik kedves barátja, Eduardo Yebes felkérésére egy bevezető esszét írt a kiváló vadász hírében álló gróf vadászatról szóló könyvéhez. Az Elmélkedés a vadászatrólt (Prólogo a „Veinte anos de caza mayor”, del conde de Yebes”) különösen érdemes azokban az időkben olvasgatni, amikor a futballvilág egésze megőrül, és sokan önmagukból kikelve állatiasodnak el. Általában a tikkasztó augusztusban (de ez a három-négy hétre tehető periódus jelentősen bővülhet, ha a nyár tűző napsugarai elé nem kínál életmentő napellenzőt valamelyik kontinentális, vagy interkontinentális, nemzetek közötti labdarúgó bajnokság), illetve az év legelső hónapjában, januárban történik mindez. Ebben az időintervallumban ugyanis az arisztokraták felhúzzák csizmájukat, kifényesítik legféltettebben őrzött fegyverüket, összefütyülik hűséges felhajtóikat, majd belevetik magukat az erdő sűrűjébe. Hála a XXI. század vívmányainak és annak, hogy a feneketlen globalizált világban élünk, már mi, az arisztokrácia szűk rétegének kirekesztettjei is átugorhatjuk azt a bizonyos kerítést, amiről Ortega beszél, sőt még csak nem is nagyon kell megerőltetni magunkat, hiszen egy-két kattintással és a helyes billentyűk lepötyögésével könnyedén megkímélhetjük ízületeinket a vadaskertek előtti tornagyakorlattól.

skysports-balotelli-morata_4562252
Három zsákmány 2019 januárjából, sorrendben: Balotelli, Morata, De Jong, kép forrása: http://www.skysports.com

Nagyon úgy tűnik, hogy ilyenkor lubickolunk az élvezetekben. Szaporán ver a szívünk, mert mi is ott vagyunk a vadásszal, ott lapulunk egy bokor rejteke mögött, miközben lágy szellő simogatja az önkéntelenül is a fegyveren doboló mutatóujjunkat. Hiszen mi is ott vagyunk az FC Barcelona főhadiszállásán, ott ülünk a hatalmas ovális asztalnál, igyekszünk csökkenteni a pulzusszámunkat, miközben az imént elénk rakott papírköteg rejteke mögé vonulva próbáljuk sikerre vinni a vadászatot. Mi is vadászunk, még ha konkrétan nem is tapossuk a letört faágakkal borított erdő sötét talaját. F5. Kész, vége. A vad egy hirtelen mozdulattal kiszökkent a célkereszt nyomasztó tekintete elől, nincs többé. Elönt a méreg. A játékos ügynöke egy rádióállomásnak kijelenti, hogy ügyfele a lehető legboldogabb jelenlegi klubjánál, esze ágában sincs távoznia. Nem hagyja magát becserkészni. Erősnek kell lenni, nem szabad a vadászat egészét kockáztatni egy dühös tweettel, egy pergő ujjal megírt Facebook poszttal. Friss hírek, újabb váratlan jelenet. Az imént még elillanó vad most újra a szemünk előtt, sőt több forrásból bizonyítottan (egy eddig észrevétlen mókus a tőled balra lévő fán, azaz egy általad még nem ismert internetes oldal, mintha segíteni szeretne) még közelebb is helyezkedik a bokorhoz, amely mögött kitartóan várakoztunk. Megesküdnél rá, hogy az imént még melegebb éghajlatra küldött vad most egyenesen a szemedbe néz. Az „ügynök ügyfelének” barátnője most egy sejtelmes Instagram-poszttal kíván sok szerencsét az „új kalandhoz”. Rád kacsint. Kétségtelen, hogy ő a legszebb vad, akire valaha is vadásztál, alig várod, hogy eljöjjön az a pillanat, amiért egész végig harcoltál, igen, te is, aki lélekben ott gubbasztott a bokor rejtekében megbújó vadásszal, a pillanat, amikor végre elejtheted.

Ortega azt írja, hogy „a vadászat vonzereje abban rejlik, hogy mindig bizonytalan”. Személyes érintettségből mondhatom, hogy ebből kiindulva nincs a Földön még egy olyan szurkolói közösség, mint amelyik annyira élvezné az átigazolási időszak vadászatait, mint az Arsenal-fanatikusok. A bizonytalanság nem csak abban nyilvánul meg, hogy ezt vagy azt a játékost sikerül-e elejteni, de abban is, sőt legtöbbször úgy érezzük, leginkább abban, hogy sikerül-e egyáltalán valamit/valakit is becserkészni és elejteni. Ennek a szituációnak az ellenkező oldala az, amikor a legnagyobb magabiztossággal, a vadászat sikerességének legcsekélyebb kétsége nélkül bökünk rá egy találomra kiválasztott névre. Ortega itt arra gondol, hogy nem vadászat az, aminek a végén az egyértelmű siker áll. Ebben az esetben megszűnne létezni a vadászat esszenciája, a vadász és a vad játéka, kölcsönös tánclépéseik sorozata. Kevésbé lesz vonzó az, ha egy klub kvázi mindent megtehet az átigazolási piacon, azt a játékost vadássza le, akit csak kedve van. A feneketlen olajkútból feltörő csilliárdok szórásáról talán ezt mondaná Ortega: „Nem vadászat az, ha valamilyen kivédhetetlen automatikus eljárással kiirtjuk vagy kipusztítjuk az állatokat.”. A jó vadászat, a valódi értelemben vett vadászat kemény, fáradságos munka. Éppen ezért különös vonzalmat és elismerést érzünk azok iránt, akik a vadászatnak egyik legnemesebb módját alkalmazzák, és a vadászat lényegére rátapintva a „szűkös vadállomány” megszervezett elejtésén munkálkodnak.

Ők azok, akik kis tavacskákban halásznak, és nem a „levegőt vadásszák”. Ralf Rangnick, a Red Bull családhoz tartozó labdarúgóklubok szellemi vezetője használta a pecázós hasonlatot, amikor azt taglalta, hogy tekintettel a Bundesliga riválisok behozhatatlannak tűnő pénzügyi fórjára (Bayern München, Borussia Dortmund), ők egy nagyon szűk réteget próbálnak a célkeresztben tartani, olyan játékosokat, akik húszas éveik elején járnak, vagy annál fiatalabbak, illetve a „sikeres vadászathoz” nem igényelnek jelentős pénzmennyiséget. Ismét Ortega (úgy érzem, szándékkal mosolyt csalva az olvasó arcára): „mivel a levegő általában bőséggel áll rendelkezésünkre, a lélegzésnek nincs technikája, s lélegezni tehát nem annyit tesz, hogy levegőre vadászunk”. Ezáltal szemünk előtt elevenedik meg a romantikus kép a „szuper-vaskorszak” wengeri figuráiról, akik harcolva a „levegővadász” olajmágnásokkal és újgazdag klubokkal eszményi vadászként küzdöttek a nemes ügyért. Egyedül.

wenger_anelka
Wenger 500 ezer fontért hozta el Nicolas Anelkát 1997-ben a PSG-től, forrás: http://www.givemesport.com

De ahogy már mondtam, a (valódi) vadászat nem leányálom, hanem egy roppant kemény feladat. Ezért ma már elképzelhetetlen, hogy a szezon egyik legnehezebb, mégis legelemibb örömöt kiváltó időszakát egyedül vadássza végig valaki. Szeretünk úgy anekdotázni, hogy például Arsene Wengernek milyen jó szeme volt a tökéletes vadak kiválasztásához, hogy a vad felfedezése és elejtése is egyszerre, egy emberben testesüljön meg. „Yebes gróf könyvében híven beszámol azokról a roppant nehézségekről, melyeket akkor kellett elviselnie, midőn <<cserkészni ment>>, vagyis magányosan, a puszta természettel szembenállva az foglalkoztatta, hogy megtalálja az elrejtőzött vadat.” – írja Ortega. Pár oldallal korábban, mintegy felvezetve ezt a megállapítást, ezt mondja: „A helyzet az, hogy ez a munka kemény megpróbáltatás, ezért ajánlatos szétosztani a szerepeket: azokat, akik felfedezik a vadat, elválasztani azoktól, akik elejtik azt.”. Így nem véletlenül látjuk azt, hogy manapság már egyre komolyabb szerepet kapnak a vadászatban a scoutok, a játékosmegfigyelők, akik a vadászat legelső aktusát hajtják végre a vadak „felhajtásával”. Becsüljük meg őket, és veregessük vállon magunkat.

Ortega szerint létezik modoros vadászat is. Elmondhatjuk ugyanezt a transzfervadászmezők történéséről is? Tartsuk fejben, hogy „a vadászat valamennyi műveletét a zsákmány birtoklásának, <<megszerzésének>> szándéka és célja mozgatja”. A birtoklás célja azonban nem a birtoklás maga. A kérdés tehát az, hogy szükségünk van-e valójában az elejteni kívánt vadra? A vadászat lényege mégiscsak az életben maradás, az életben maradáshoz szükséges táplálék megszerzése. Őseink nem azért ejtették el a mamutokat, hogy azután az éjszakai tűzrakás mellett mohón számolják az elismerő szavakat, és feljegyezzék a tetszésindexet. Evidensnek tűnik, hogy ha egy futballklub vadászatra adja a fejét egy támadóért, akkor elsődleges célja ezzel nem az, hogy egy jól megkomponált bejelentő videóval cirka 50 ezer retweetet érjen el a Twitteren. „Yebes arról tudósít bennünket, hogy az angolok a vadászatnak egy olyan formáját találták ki, amely kiiktatja a lelkiismeret mindeme konfliktusát [a vad elejtésének és a halál rejtélyének etikai mozzanatát]; a lényege az, hogy a vadászat nem az állat elfogásával vagy megölésével végződik, hanem azzal, hogy egy fotót készítenek róla.”.

A vadászatban a mindennapokban minimálisra redukált civilizálatlanságunkat igyekszünk életre hívni. Ez nem valami megvetendő, alantas dolog, éppen ellenkezőleg, az elementárishoz, az élet gyökeréhez való visszatérés, valójában egy „életigenlő” folyamat. Egy olyan periódusba szeretnénk visszatérni, ahol még az ember és az állat csak nagyon kevéssé, vagy egyáltalán nem vált külön (hiszen az első emberek még egyben állatok is voltak, vadászatukkal a fajt túlélését teljesítették). A labdarúgás világában az átigazolási időszakok pontosan ezt a teret nyitják meg focitársadalom előtt. Ahogyan a hétvégék a primitív, egymás elleni harcban, háborúban megnyilvánuló győztes-vesztes dualizmust hozzák el, úgy a transzfer időszak a vadászat emlékezetét, egy elemi ösztönt hívja életre az emberekben. Ezek a hetek, hónapok egyfajta szelepként működnek. Ismét Ortega: „Hát ezért vadászik ön. Mikor már torkig van azzal a dühítő jelenvalósággal, hogy <<ízig-vérig XX. századi ember>> legyen, akkor fogja a puskáját, füttyent a kutyájának, beveszi magát az erdőbe és, minden további nélkül, abban az élvezetben részesíti magát, hogy – néhány órán, vagy néhány napon át – <<kőkorszaki emberként létezik>>. S ugyanezt meg tudta tenni valamennyi korszak embere; az egyetlen különbséget az jelentette, hogy milyen fegyvert használtak. Az embernek mindig módja volt arra, hogy a jelenből az emberi létnek ebbe az őseredeti formájába meneküljön (…)”.

boateng
A tél talán legvadabb trófeája, Kevin-Prince Boateng, kép forrása: http://www.sportingnews.com

A különbség tehát csupán annyi lenne, hogy más „fegyvert” használunk, amikor a mindennapiságból való menekülésünk mámorában fejest ugrunk az átigazolási pletykák tengerébe, belevetjük magunkat a megszámlálhatatlan véleménnyel túlzsúfolt erdőbe, és magunk is vadásznak állunk. Tulajdonképpen semmiben nem különbözik ez attól, mint amikor hétvégenként a saját csapatunk mérkőzésén „állatiasodunk el”, csak akkor és ott, éppen nem a vadászat nevében. Ezekben a hetekben minden, a foci iránt fogékony ember a „vitális üresség sejtelmes szakadékából” próbál kikecmeregni. Nem kell tehát magunktól undorodni, amikor ezt az időszakot kihasználva egy őseredeti örömöt üldözünk. A „más fegyverek” miatt (szerencsére) ebben az esetben ugyan nem látjuk az elejtett vad vérét, de szimbolikusan megjelenik előttünk, miközben önfeledten örülünk egy-egy sikeres transzfernek. „A rómaiak úgy mentek a cirkuszba, ahogy a kocsmába, s ugyanezt teszi a bikaviadalok népe is; a gladiátorok, a vadállatok és a bika vére bámulatra méltó kábítószerként hat. Hasonlóképp: a háború mindig orgia is egyúttal. A vér páratlan orgiasztikus hatalommal rendelkezik.”.

Belovai György

Reklámok