Ma már megszoktuk, hogy legjobb íróink: Darvasi, Esterházy, Kukorelly könyveket írnak a futballról. Voltak azonban elődeik is.

A Jaffa Kiadó már számos színvonalas, érdekes focis könyvvel ajándékozott meg bennünket. Ez a kötetük kuriózum: arra vállalkozott, hogy Csillag Péter, a Nemzeti Sport újságírója válogatásában és szerkesztésében egy csokorban nyújtsa át számunkra legjobb íróink a rendszerváltás előtt kedvenc sportágunkról született írásait.

Az Ady stoplisban első részében szereplő írások a futball hőskorában születtek, és az új sportág iránti értetlenkedő csodálkozást tükrözik – szinte mindegyikükben tetten érhető a „jé, mekkorákat rúgnak ezek a labdába!” mottójú attitűd. Többnyire az „angol rugósdi” iránti rokonszenv dominál, így pl. Adynál, Krúdynál. Feltűnik ugyanakkor (Móricznál, a gyilkos humorú Szabó Dezsőnél, később a mizantróp Márainál) a kultúrbugrisságnak kijáró ellenszenv is, amely nem pusztán a „durva sportnak”, hanem a tömegtársadalomnak és a konzumerizmusnak szól; márpedig a foci kétségtelenül szorosan kötődik mindkettőhöz. A könyv eme fejezeteinek érdekes színfoltjai Juhász Gyula „álandó” (sic!) szezonbérlete a Szegedi Bástya mérkőzéseire és az ezek ihlette Olympiai ódája, továbbá Molnár Ferenc panasza, amiért az angolok lecsalózzák a magyar bírókat. Ide tartoznak legkedvesebb íróm, a minden újdonságra fogékony Karinthy Frigyes Együgyű lexikonjának szócikkei is – később Karinthy volt az, aki egy ízben bíróveréstől mentette meg cimboráját, Klug Frigyest.

A futball elterjedésével és egyre gyarapodó hazai sikereivel párhuzamosan jelennek meg azok a szerzők, akik már otthonosabban mozognak a sportág berkeiben, és nemcsak a modern hóbortot, a novumot látják benne. Ekkortól kezdve találkozunk azokkal a költőkkel, írókkal, akik kifejezetten fociimádók, és akiknek a labdarúgás visszatérő téma. Van köztük olyan is – Kormos István -, aki költői túlzással azt híresztelte magáról, hogy a Fradiban is játszott (hány meg hány ismerősöm háryjánoskodott ezzel később piros kockás asztalok mellett!). Még jobb példa erre a Puskással gyakran együtt bulizó, Leányfalun Tichyvel lábtengózó Karinthy Ferenc. Ekkor is találkozhatunk azonban arisztokratizmussal, amely a futballt összeegyeztethetetlennek tartja a magas kultúrával. Zelk Zoltán így mesél erről: „1929-30-ban mentem az Izabella utcában. A másik oldalon jött szembe Devecseri. És átszólt: „Hogy olvashat valaki Nemzeti Sportot?”

Karinthy Cini lábteniszpartnere gólt lő…

A kötet legtöbb üzenetet hordozó írásai mind a csapatért küzdés, a játék önmagáért való szépségét dicsérik, mint pl. Németh László is: „mégis csak az a szép, ha a gyengébb váratlanul fölül kerül …igen, ez az igazi férfi öröm: egy kis bandában megállni az embernek a helyét” (160. old.).Az Ady stoplisban legmegrendítőbb darabja, Szabó Lőrinc verse az Aranycsapat vereségéről a berni döntőben, szintén azt üzeni, hogy nincs értelme tragédiának felfogni a 2-3-at, mert a csapat mindent megpróbált, és emberfeletti teljesítményt nyújtva küzdötte be magát a fináléba. A legszebb vallomás – Zelktől – a sportágat biztos identitást, otthonosságot teremtő menedéknek láttatja, amit – már a kockázattársadalom polgáraként – én is így érzek: „Ha Pelé mellére veszi a labdát? Még csak a mellén táncoló labdát mutatja a képernyő, s én már tudom, hogy melléről majd a jobb lábára ejti, aztán a még láthatatlan Jairzinho elé tálalja a labdát. S folytathatnám száz, háromszáz előre nem tudható mozdulattal, amiket én mégis előre tudtam…Így aztán könnyebb nekivágni a következő hétnek, az előre kiszámítható, de emberi elmével mégis fölfoghatatlan bizonytalanság és veszély között majd csak elbotorkálunk a következő vasárnap kiszámíthatatlan, de érthető másfél órájáig.” (186. old.)

…és kapásból bombáz

Ha ugyanakkor a könyv egészét nézzük, a 11 dressz című, hasonlóan focitárgyú írásokat tartalmazó, Tarján Tamás által szerkesztett 1996-os kötettel összevetve a hátrányát látom annak, hogy a szerkesztő nem az egyes írások, hanem szerzőik kvalitása alapján válogatott. Így az olvasó fel-felsóhajt: néha a jó Homérosz is alszik…Persze, a nagy emberektől a szabószámláikat is ki kell adni, de így túl sok olyan opusz került a kötetbe, amely az „Itt szállt meg egy éjszakára Petőfi” típusú emléktáblákat idézi. Ezért aztán helyenként – ahol kevés volt az anyag – más sportágakkal foglalkozó írások is fel-feltűnnek (ennek köszönhetjük ugyanakkor Pilinszky hiperérzékeny megfigyelését, amellyel a futás és a költészet közé von párhuzamot). Pedig Csillag Péter irdatlan munkát végzett, amelyhez nagyon komoly irodalom- és sporttörténeti tájékozottság szükséges. Itt azonban hiányolhatjuk azt a szélesebb társadalmi hátteret is, amelyet pl. a KVSC/CFR-ről szóló cikkében oly oly értően rajzol meg. Akad más kifogásolni való is: a kötet záró darabját képező, idézetek halmazából készített breviárium erőltetett.

Hallatlanul kell szeretni, bálványozni az irodalmat és a futballt ahhoz, hogy valaki ilyen kötetet állítson össze. De szerencsére nem kevesen vannak azok, akik ebben követni tudják a szerkesztőt. Számukra ritka ínyencfalat lesz ez a könyv.

Balog Iván