Már öt éve, hogy elhunyt a holland foci legnagyobb zsenije, Johan Cruyff. Két éve Auke Kok egy monumentális munkában foglalta össze a legendás játékos életrajzát, ennek pedig most készül a magyar fordítása. Az első fejezeteken Balogh Tamás dolgozott, itt most az ő könyvajánlója és a szerző előszava olvasható, egy másik posztban pedig a könyv egyik fejezetét is közzé tesszük!

Johan Cruyff zseniális játékos és sikeres tréner volt, később pedig a média állandó szereplőjeként, „guruként”, valamint jótékonysági kezdeményezések elindítójaként és finanszírozójaként is meghatározó szerepet játszott – Hollandiában és külföldön egyaránt. De ez így féligazság, pont a lényeg hiányzik belőle: hiszen bármit csinált, sohasem szokványosan fogta fel a feladatkörét. Több volt, mint játékos, több volt, mint edző, és később a sportot és a jószolgálatot is olyan sajátos módon ötvözte, hogy jóval több volt sportszervezőnél és egyszerű mezei adományozónál.

Cruyfföt sok helyen – így nálunk is – a „vesztesként is győztes” 1974-es VB-ezüstérmes, „totális futballt” játszó holland válogatott magát zseniális megmozdulásokkal és folyamatos dirigálással, mutogatással meg szövegeléssel észrevétető csapatkapitányaként és a BEK-győztes Barcelona, a Dream Tream edzőjeként ismerik – annál is inkább, mivel az általa kitalált játékszemléletet tovább vitte ennek a csapatnak a tagja, tanítványa, Pep Guardiola, aki Bajnokok Ligáját tudott nyerni a Barcelonával, majd a Bayernnel is. A területek bejátszásának-áthidalásának, az azonnali visszatámadásnak, az előre gondolkodásnak, a labda nélküli mozgásnak a fontosságát Cruyff ismerte fel először (egyik aranyköpése szerint „a labdának kell futnia a játékos helyett”), ahogyan azt a látszólagos paradoxont is, hogy a futball olyan játék, amely lényegében a hibázásra épül. Cruyff forradalmasította a futballt. Nélküle ma biztosan más lenne a játék.

Hazájában Cruyffről elsőként talán nem is annyira a játéka és a pályafutása, mint inkább az anyaegyesületéhez (Kok szerint inkább „apaegyesületéhez”, az Ajax Amsterdam-hoz fűződő „gyűlölöm-szeretem” viszonya jut az emberek eszébe, legendás, szinte már a komikum határát súroló (és sokszor félreértett) anyagiassága, egyik-másik médiafellépése, utánozhatatlan, muris beszédmódja vagy valamelyik „aranybölcsessége”, és néhány kezdeményezése, pl. a Cruyff Courts (az utcai focipályák, „dühöngők”) rendszere.

Cruyff pályafutása a hatvanas években indult, ami az amatőr sportból a profizmusba való átlépés időszaka volt. Ez a váltás Hollandiában hatalmas, világraszóló ugrást eredményezett, az addig legfeljebb másod-harmadrangú Feyenoord és az Ajax is európai trófeá(ka)t tudott nyerni, a válogatott is ekkor jutott ki először (egyébként óriási mázlival) világbajnokságra, amelyet aztán kis híján meg is nyert. És ekkor született meg a holland foci első igazi, tényleg csak a legnagyobbakhoz, Peléhez vagy Puskáshoz fogható világsztárja is, Johan Cruyff. Sok mindent elmond, hogy amikor Katalóniába, a Barcához igazolt az Ajaxból, egyenesen istenként, Megváltóként tekintettek rá… Cruyff egyszerre volt kedvezményezettje, gerjesztője és felgyorsítója a professzionalizálódásnak. És – mint Kok könyvéből kiderül – tragikus elszenvedője is: egész pályafutása során betegesen rettegett attól, hogy súlyosan megsérül, és alkalmatlanná válik a játékra, és ezzel elveszíti kenyérkeresetét, az egyetlen dolgot, amihez ért. (Ld. a „Cruijff, a lázadó?”-fejezetet)

Cruyff nagy újító volt, de – és talán ez a legfontosabb – nem csak a szűken vett játék területén. Sok mindenben ő volt első. Rájött, hogy tudatosítania kell magában és főleg másokban a saját, igazán csakis pénzben kifejezhető értékét: juniorként neki lett először profi szerződése Hollandiában, hazájában először neki jutott eszébe egy még nem lejárt szerződést felbontani, hogy a korban hihetetlennek számító összegért külföldre igazolhasson, kérésére a vele készült portréfilmben alkalmaztak először bújtatott reklámot, ő kért először pénzt interjúkért, fellépésekért, stb. stb. De nem csak magára gondolt: ő harcolta ki például a kluboknál és a szövetségnél, hogy a holland focistáknak (amolyan „balesetbiztosításként” is) kötelező legyen nyugdíjcélú megtakarítást gyűjteniük, és – hiszen gyerekkorától a számok és a számolás bűvöletében élt – a megfelelő szisztémát is ő találta ki. Kezdeményezéseire jellemző, hogy mindig igyekezett szinergiákat kiépíteni. Jó példa erre a Cruyff Courts (városi „dühöngők”) egyszerű, de nagyszerű rendszere. Az alapötlet az volt, hogy a gyerekek sportoljanak, ahelyett, hogy otthon ülnének vagy bandáznának – ezt azonban Cruyff úgy fejlesztette tovább, hogy minél több haszna legyen. A szisztémának legalább olyan fontos eleme lett, hogy a gyerekek egy „grundon” mintegy egymástól tanulják meg a játékot, ráadásul olyan méretű pályán, ahol kisebb létszámú csapatokkal azt lehet játszva begyakorolni, amire később profiként a nagypályán szükségük lehet. Minden egyes Court-ot egy híres fiatal focista (sokszor bevándorló) mentorál, akire felnézhetnek a gyerekek, de akivel mégis könnyen megtalálhatják a hangot; másrészt így az egyesületek mintegy automatikusan felügyelhetik a Court-okat, és lehetőségük nyílik a legtehetségesebbek kiválasztására. És végül, ennek a rendszernek általános haszna is van: mivel a játék örömet okoz és sikerélményt szerez, duplán vagy triplán megtérül a társadalomnak ez a befektetés. Kok számos hasonló kezdeményezését bemutatja Cruyff-nek, egyik nagyszerűbb, mint a másik: és ezek mind egy hat elemit végzett ember fejéből pattantak ki! Tipikus példái a holland vállalkozókedv és kezdeményezőképesség, a struktúrákban való gondolkozás, a haszonorientáltság, a jótékonykodás és az összefogni tudás találkozásának. Kok könyvéből kiderül, hogy van mit tanulnunk a hollandoktól.

Persze Cruyff életének és gondolkodásának középpontjában a foci állt. Aki láthatta őt a pályán, az tudja, hogy a játékára nehéz szavakat találni. Kok is csodálja a Tizennégyes technikai tudását és taktikai érzékét, ritmusváltásait és helyzetfelismerését, véleménye szerint azonban Cruyff abban volt egészen kivételes, hogy kivitte a pályára a személyiségét. Ilyen se előtte, se utána nem nagyon volt. Összegzésképpen azt írja Cruyffről: „Minden arra irányuló kísérlet kudarcot vallott, még egykori csapattársáé, Wim Jansené is, hogy a futballal kapcsolatos gondolatait összefüggő egészként prezentálják. Ami megmaradt: a képzelet primátusa, az előre való játék egyedül üdvözítő voltába vetett hit, a fiatalokba vetett bizalom, és az a meggyőződés, hogy jó technikával és ügyes összjátékkal felülkerekedhetsz a rakkolókon és a futógépeken. Már ha van szemed hozzá. És ha azt, amit kiszúrsz, azonnal tettekre mered váltani, radikálisan és ellentmondást nem tűrően. Éljen a kaland, amit focinak hívnak!

Balogh Tamás


ELŐSZÓ

Első „találkozásunk” felejthetetlen volt – mármint az én számomra, neki nem. Még most is pontosan emlékszem a helyre: a zsibongó Ajax étteremben ácsorogtam egy FC Den Bosch elleni bajnoki után. 1986. november 9, vasárnapját írtuk, délután fél hat körül járhatott az idő. Azért voltam ott, hogy egy új jelenségről, a skyboxról tudósítsak. A De Meer főtribünjének tetején karéjban „különszobákat” alakítottak ki, ahol a kiválasztottak füstölt lazac és pezsgő társaságában adhatták át magukat a meccsnézés örömének. Ezt az úri huncutságot már hónapok óta közfelháborodás övezte, nagyon is indokolt volt tehát, hogy riportot készítsen róla a Haagse Post, az a hetilap, amelynél három évvel azelőtt gyakornokként elkezdtem a pályámat. A zsúfolásig telt étteremben kiváló volt a hangulat. Az Ajax 3:1-re győzött, Marco van Basten pedig minden idők egyik legszebb gólját lőtte, ollózó mozdulattal juttatva a hálóba a labdát.

És akkor egyszer csak megtörtént a csoda. Jobbra tőlem feltűnt Johan Cruijff. El akart menni mellettem, finoman félretolt az útból. Éreztem, hogy a hasamhoz ér a kezével, és természetesen utat engedtem az Ajax edzőjének. Szóra sem érdemes esemény, én azonban még sokáig bámultam Cruijff távolodó alakja után. Láttam, hogyan tűnik el az üzletemberek, focisták és focistafeleségek sűrűjében, és az érintését ott éreztem a hasamon. Azta.

Borzongás futott végig rajtam. Csak megérintett, és már tudtam.

Egy pillanatra én voltam Gert Bals. Vagy Heinz Stuy. Az Ajax kapusai, akiknek a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején a meccs kezdete előtt mindig megpaskolta a hasát játékostársuk, Johan Cruijff. Annak idején sokat olvastam erről, és mondhatom, különös hatást tett rám.

Egy ilyen bensőséges pillanat a csatár és kapustársa között egy stadionban… mintha egy ifjúsági regény lapjai elevenedtek volna meg egy szertartásos gesztus erejéig, és most magam is hasonlót élhettem át minden idők legnagyobb holland focistájának társaságában. Ezt már senki sem veheti el tőlem.

Tizenhárom évvel később újra magamon érezhettem kezének érintését. Már túl voltunk az üdvözlésen, és egymással szemben ülünk egy kis asztalnál. Négyszemközt. A közben eltelt időben számos híres focistával és edzővel, cégvezetővel és politikussal volt szerencsém interjút készíteni, abban a pillanatban mégis olyan ideges voltam, mint egy kisgyerek, amikor a Mikulás elé kell járulnia. Ráadásul még december eleje is volt. A jótékonysági kezdeményezéseiről beszélt, én pedig buzgón jegyzeteltem. Jobban mondva: mozgott a toll a kezemben. Nehezen tudtam odafigyelni arra, amit mond, mert közben végig a kezemet néztem, amelyet az imént megrázott.

Még mindig megvannak a jegyzeteim: olvashatatlan macskakaparás az egész.

Hogy rajongtam-e Cruijffért? Természetesen nekem is tele volt a fejem a dirigáló, mutogató és utasítgató, balerinaként szökdécselő Tizennégyessel kapcsolatos emlékekkel. Annak idején láttam játszani Amszterdamban, többek között a Benfica (1972, 1:0), a CSZKA Szófia (1972, 3:0) és a Bayern München ellen is (1973, 4:0), aztán még egyszer ellenük (a búcsúmérkőzésén, 0:8 – igen, nem elírás), majd a Haarlem ellen (1981, ezen tért vissza 1981-ben, 4:0) és az Ajax ellen Feyenoord-mezben (1982, 8:2 – ezt is jól látják). Megannyi különleges élmény a De Meer-ben vagy az Olimpiai Stadionban. De az én hálószobám nem volt kiplakátolva Cruijff-fel, és sokakhoz hasonlóan engem is irritáltak a kívülállók számára követhetetlen, nehezen kibogozható konfliktusai, nagyokos szövegelései, és az is, hogy képtelen volt elismerni, ha nem volt igaza. Mindazonáltal jelenség volt, aki mellett lehetetlen volt csak úgy elmenni, az egyetlen holland sportoló, akit joggal megillet az „alkotó” jelző. Csak azt mondom, amit lépten-nyomon hallottam. Számos, a legbelső köreihez tartozó személy használta ezt a szót, akivel interjút készítettem ehhez a könyvhöz. A művész szó is sokszor elhangzott, de az alkotó alighanem jobban kifejezi az alkotni vágyását. Ahogy egyébként a vállalkozó is, de ezt csak zárójelben.

Fékezhetetlen kreativitás élt benne; az volt az ember érzése, mintha bevinné az erdőbe, hogy olyasmit művel, amin lehetetlen fogást találni – és mindezen túl még ott voltak nemritkán rébuszszerű mondásai is. Megvezette ellenfeleit a pályán, akkor és úgy ültette fel a közönséget, amikor akarta. Mivel, egyik legviccesebb kijelentését parafrazeálva: ha azt szeretné, hogy megértsd, akkor jobban elmagyarázta volna.

Gyakran állították, hogy Cruijff „Látnok” volt; hogy a Champions League-esték meghívott elemzőjeként több meccset is képes volt követni egyszerre. Nem hittem el. 1999. december 7-én, kedden, néhány nappal az interjúnk után, részese lehettem egy ilyen estének a NOS (a holland közszolgálati tévé) stúdiójában. A hilversumi Mediapark 7-es stúdiójában Cruijff közvetlenül előttem ült, a megszokott társaságával, köztük gyerekkori barátaival, Rolf és Frans Grootenboerral.

Az 52 éves elemző négy meccset nézett egyszerre körömrágva. A Feyenoord az Olympique Marseille-jel csapott össze, és valahányszor valamelyik Feyenoord-játékos visszafelé játszotta a labdát, dohogni kezdett; a labdát első szándékból előre kell rúgni, és azt is mindig tudta, hogyan. És nem csak azon az egy képernyőn, mind a négyen képben volt. Szkepszisem percről percre apadt.

Cruijff tudta az összes állást, tisztában volt mind a nyolc csapat játékrendszerével, és azzal is, hogy melyiknél mi hibádzott. Közbe-közbe néha leállt diskurálni kicsit, és egy rövid időre el is hagyta a stúdiót – „Mindjárt jövök” -, mert szükség volt rá a Foundation reklámfilmjének felvételéhez.

A meccs szünetében aztán megint felbukkant a stúdióban, és átugorva a kötelező bájcsevegést a műsorvezetővel, Mart Smeetsszel, rögtön a tárgyra tért, elmondta a nézőknek, hogy mi volt rendben és mi nagyon nem a Feyenoord – Olympique meccsen.

Cruijff imádott játszani; ezért aztán az összes jelenlévő betett „a kalapba” öt guldent, és egy papírra felírta a négy meccs megtippelt eredményét a monogramjával együtt. Na, mégis ki nyert?

Hülye kérdés. A végén „JC” összesöpörte az asztalról a guldeneket és rijksdaaldereket1, és miközben a zsebébe süllyesztette a nyereményt, sovány arcán mosolygós ráncokba ugrott a bőr.

Aztán még vetett egy pillantást a papírokra, és szigorú hangon azt kérdezte: „Ki az az AK”?

Egy pillanatra újra kisiskolásnak éreztem magam, akit váratlanul felszólítanak. Talán még a kezemet is feltettem.

Rám nézett. „Na, ez annyit se ért hozzá, mint lúd az ábécéhez.”

Ez volt a felállás – csak hogy tudják.

Már rajtunk volt a kabát, amikor kicsit még belenéztem az egyik összefoglalóba. Egyszerre csak feltűnt mellettem Cruijff, és rögtönzött előadást tartott az egyik játékosról, aki a kilassított felvételen rávitte a labdát a kapusra. „Most nézd meg” – mondta -, „a fickó oldalirányban mozog, így leszűkíti magának a szöget. Mind ezt csinálja, eszméletlen, miért nehezíted meg így a saját dolgodat?” Őszintén megvallva, fogalmam sem volt, hogyan lehetnek a csatárok ennyire ostobák, és mire felocsúdhattam volna, azon kaptam magam, hogy már percek óta beszélgetünk, azaz, dehogy is, ő beszél, én meg hallgatom. Úgy tűnt, teljesen komolyan vesz engem, a csoport mamlaszát.

Cruijffnek láthatólag nem számított, hogy kivel áll szemben, és az igazat megvallva, talán én is csak akkor értettem meg, hogy mire vezethető vissza ez a tulajdonsága, mialatt az anyagot gyűjtöttem a könyvemhez.

Se szeri, se száma azoknak az anekdotáknak, melyeket első kézből hallhattam olyanoktól, akikkel természetesen viselkedett az utcán, a reptéren, létesítményekben. Igaz volt, amit magáról hangoztatott: a mindennapi életben „senkire se nézett fennen”, de „nem is nézett lennen” senkit. Így egyszerre volt könnyen megközelíthető és elérhetetlen. Ugyanakkor persze hús-vér ember volt, és ilyennek is igyekeztem ábrázolni: százhatvan interjú alapján, melyeket barátaival és ellenségeivel készítettem szerte Hollandiában, illetve Spanyolországban, Angliában és az Egyesült Államokban, a belső köreihez tartozó személyekkel és tanácsadókkal, osztálytársakkal és utcai játszótársakkal, egykori csapattársakkal, klubigazgatókkal- és edzőkkel, rokonokkal (viszont a családtagokkal nem), valamint számos archívum áttanulmányozása és végtelen mennyiségű meccsfelvétel és más mozgóképes- illetve képanyag megtekintése után.

1 két és fél guldenes érme

Auke Kok
Fordította: Balogh Tamás