Szegedi Péter: Az első aranykor. Akadémiai Kiadó, 2016.

A magyar futball narratívái erősen Aranycsapat-centrikusak. Puskásék az utókor számára sokáig frusztráló bezzeg-gyereknek számítottak, elvégre minden idők egyik legjobb focicsapatát, amely egy mindössze 93 ezer négyzetkilométeres, tízmilliós országot képviselt, nehéz akár megközelíteni is – ezért van, hogy minden örökranglistán Top Tenes, tehát hazai elődeit is felülmúlja. Ez sem indokolja azonban, hogy megfeledkezzünk a történeti-társadalmi kontextusról, amely a kivételes teljesítmény hátterét biztosította, arról a miliőről, amelyben a magyar futballkultúra és szakmai tradíció kifejlődött, és arról, hogy hazánk már a II. világháború előtt VB-ezüstérmes válogatottat és a nívós Közép-európai Kupát elnyerni képes klubcsapatokat állított ki. Vagyis: arról, hogy 1945 előtt is volt már egy aranykorunk.

Ennek a korszaknak a feltárására az a Szegedi Péter vállalkozott, aki cionista csapatokról és a debreceni futballtörténetről szóló írásaival, ill. Riválisok című 2014-es könyvével vívott ki elismerést. Mivel (futball)szociológiából is PhD-zett, a honi fociológia zászlóshajójává vált. Kevesen szemléltetik Magyarországon olyan jól (éppen a labdarúgás példáján!), mit jelent Bourdieu-nél a mező fogalma – pedig a kilencvenes évek elején nálunk a vízcsapból is a nagy francia teoretikus jött! – , mint Szegedi, és a hőskor „pre-futballhuliganizmusának” is ő az egyik legnagyobb szakértője.

Könyvében három szakaszt különböztet meg: a közép-európai és ezen belül a magyar futballstílus kialakulását (1897-1919), az álamatőrizmust (1919-1926) és az ezüstkort (1926-1944). Az első fázist elemezve finom érzékkel szálazza szét azokat az interakciókat, amelyek az angol, a skót, az osztrák, a cseh és magyar játékosok, edzők, ill. futballfilozófiáik között kialakultak, miközben kitér arra is, hogy Magyarországon hogyan színezte mindezt a svábság és a zsidóság. Ami a Duna-menti iskola születését illeti: mint mindenütt, itt is angol importcikk volt a sportág, de ahol kicsiben passzoló skótok, vagy egy ír származású, „renegát” angol, Jimmy Hogan volt a tanítómester („mindent tőle tanultunk” – írta róla Sebes Gusztáv), ott nem az ánglius kick and rush terjedt el. (Goldblatt: The Ball is Round című könyve nyomán még tegyük hozzá: a Monarchiában Ausztria, Magyarország és Csehország, pontosabban Bécs, Budapest és Prága nacionalizmustól fűtött rivalizálása hamar nemzeti üggyé, a hiányzó igazi függetlenség pótszerévé tette a mindenféle „panem et circenses”-re ideális labdarúgást, ill. az abban az „ősi ellenfél” ellen elért sikereket.) A szépen, „gógyisan” játszó magyaros stílus is ekkor alakult ki, és olyan rohamos fejlődést eredményezett, hogy a magyar válogatott az első világháború előtti években az akkor még külön kasztot képviselő angolok mögötti élvonalba küzdötte fel magát – alig több, mint egy évtized alatt!

Szegedi_angol_magyar_7_0_1912
Meccskép 1912-ből, Anglia-Magyarország 7-0.

Az azonban, hogy mi az igazi magyaros foci, mégsem ilyen egyszerű – tudjuk meg a Kék-fehér, zöld-fehér című fejezetből. A magyarkodási konkurenciaharcban az első sokszoros bajnok és külföldön is diadalmasan portyázó – azaz: hazájának dicsőséget szerző – FTC vívta ki a „legmagyarabb csapat” titulust, bár stílusa inkább angolos, mint skót jegyeket viselt magán, és első rekrutációs bázisa mind a játékosok, mind a szurkolók terén a franzstadti sváb gyökerű, de lelkesen megmagyarosodó kispolgárság volt. Később vette át tőle a stafétabotot az asszimiláns – tehát hangsúlyosan magyar érzelmű! – zsidó középpolgári hátterű, a tikitaka egyfajta elődjét játszó MTK. Még mielőtt bárki is elővenné a rémes népi-urbánus, zsidó kontra nem zsidó sablont: a Fradiban is játszottak zsidó származású játékosok, és a nyíltan zsidó identitású, cionista csapat, a kisegzisztenciákra támaszkodó VAC és az MTK összecsapásai produkálták a magyar labdarúgás históriájának egyik legpokolibb verekedését, a (szefárd héberséggel mondva) jóm kippuri, avagy (askenázi héberül) jankiperi csatát.

Ha az örökrangadókat (FTC – MTK, Rangers – Celtic, Lazio – AS Roma) életben tartó konfliktusok mélyére akarunk ásni, Szegedi szerint mindenekelőtt azt kell figyelembe vennünk, hogy a drukkerek számára „nem a játék szépsége teszi vonzóvá a labdarúgást, sőt még csak nem is pusztán a csapatuk iránti vonzalom. E játékban legalább ilyen fontos az ellenfél, a rivális, aki a társadalmi tér egy másik, ellentétes csoportját reprezentálja (78. old.). A szurkolói azonosulás pedig – folytatja a szerző – háromféle pilléren nyugszik: a deklarált beágyazottságon (ez az egyesület nevéből látható), a társadalmi beágyazottságon, amelyet az jelez, hogy „milyen társadalmi csoportokból verbuválódnak az egyesületek sportolói, vezetői, tagsága és szurkolói” (79. old.) és a klubokhoz kapcsolódó társadalmi jelentéstartalmakon, amelyek viszont szimbolikusak, és attól függnek, hogy a „legszélesebb értelemben vett közvélemény, a sajtó, más klubok drukkerei, vagy akár a saját csapat szurkolói miként azonosítják a klubot” (80. old.).

A két csapat közötti ellentét akkor vált először kifejezetté, amikor az első magyar futball-szupersztár, Schlosser „Slózi” a Fradiból az MTK-ba igazolt, majd az utóbbiak egyeduralkodóvá váltak a magyar bajnokságban, „leváltva” a korábbi örökös bajnok ferencvárosiakat. Az emtékások is építettek a kor viszonyaihoz képest nagyméretű stadiont (a franzstadiaknak már 1911-ben volt ilyenjük, pedig az első magyar válogatott meccs csak 9 évvel korábban került megrendezésre!). Nagycsapattá válásuk azonban a magyar futball egy olyan korszakában teljesedett ki, amelyet éppen egy kék-fehér játékos, Guttmann Béla jellemzett futballkorrupcióként: az álamatőrizmus idején.

A professzionális labdarúgás bevezetése mindenütt párhuzamosan haladt a sportág egyre népszerűbbé válásával, amelynek köszönhetően futballozásból meg is lehetett élni, ez pedig a foci születésekor bábáskodó úriemberek számára közömbös, sőt, megvetendő szempont volt. Az átmeneti időszakot minálunk is asztal alatti pénzek és kettős morál jellemezték – ezt a könyvben remekül érzékelteti egy betét: Hegyi Mátyás labdarúgó visszaemlékezései. A zűrzavar időnként termékeny is volt, mert a biztos egzisztencia hiányát látva sok magyar játékos és szakember vette ekkor kezébe a vándorbotot – így kezdődött el az a tudásexport, amely számos országban járult hozzá a sportág felvirágoztatásához. Ehhez az anómiához társultak a káoszba és elszámolási vitákba fúló külföldi túrák, amelyeket az „egyiptomi csapás” koronázott be: a párizsi olimpiára esélyesként utazó Magyarország 3-0-ra (!) kikapott a no name egyiptomiaktól. A magyar labdarúgás addigi legcsúfosabb vereségét – amely nagyrészt a dilettáns szervezésnek és pénzügyi visszaéléseknek tulajdonítható – végre tett követte: 1926-ban más, a sportágban élenjáró országokhoz hasonlóan nálunk is bevezették a profizmust. Ekkor kezdett el beérni mindaz, amit a valóban vagy csak látszólag műkedvelő focisták akkumuláltak hazánkban.

Kezdett megszűnni a korábbi, egyoldalú fővároscentrizmus: előbb az akkor még vidéknek számító, Pest melletti város, Újpest nőtt fel – a világhírű Tungsram cég tőkéjére támaszkodva – játékerőben és stadionférőhelyben is a két nagycsapat mellé. A hivatásos futball elterjedésével egy időben a nemzetközi versenyrendszer is fejlődött, egyrészt előbb az olimpiák, majd a világbajnokságok formájában, másrészt a régióban is, ami klubszinten a patinás Közép-európai Kupa (KK), a válogatottak relációjában az Európa Kupa bevezetését eredményezte. A hazai labdarúgó üzletág a világválság elmúltával anyagilag kezdett stabilizálódni: „a nagyipari munkások jelentették a labdarúgás tömegbázisát, vagyis a közönséget, a fogyasztókat, a zsidó polgárok pedig finanszírozták és működtették a klubokat”, míg a „keresztény középosztály tehetősebb tagjaitól távol állt a ˝prolinak˝ tartott labdarúgás” (368. old.). A fejlődési pályát klubjaink KK-győzelmei fémjelzik, csúcsát labdarúgásunk első igazán nagy nemzetközi sikere, az 1938-as VB-ezüstérem képezi.

Szegedi_Magyarok_a_labdarugo-vilagbajnoksagokon_1938_magyar_sved
Pillanatkép az 1938-as világbajnoki elődöntőről, Magyarország-Svédország 5-1.

A sportág tehetséges gyermekből, majd ígéretes ifjúból nagykorúvá válásával egyre több szereplő jelent meg tehát a porondon, ami nagyobb szervezettséget igényelt. Itt van az a pont, ahol rá kell térnünk az állami beavatkozás kérdésére. Az állam a futballtörténet tanulsága szerint egy bizonyos mértékig szükséges rossz, afölött pedig szükségtelen rosszá, majd egyre inkább dúvaddá válhat. Ezt példázza Magyarország esete is. Az állami sportirányítás főleg a trianoni vereség hatására vált intenzívebbé, mert a magyar hadsereg kényszerű leszerelését paramilitáris szervezetek létrehozásával próbálták kompenzálni, és ebben a honvédelmi nevelésre, kiképzésre is konvertálható tömegsport, valamint a nemzeti tragédiára gyógyírt ígérő élsport is játéktérhez jutott. A fejlesztésből azonban eleinte a foci, mint lenézett, „zsidó tőkével pénzelt prolisport” nem részesedett kellőképpen. Az állam kb. 1935-től kezdett proaktív szerepet játszani, amikor létrehozták az egységes Nemzeti Bajnokságot, amelyben egyre fontosabb szerepet játszottak az üzemi, főleg a vasutascsapatok.

A fejlesztő állam azonban egyre erőteljesebben romboló funkciót is töltött be. Az etatizmus fasizálódással, zsidótörvényekkel, a zsidó hátterű vagy annak vélt csapatok ellehetetlenítésével, majd betiltásával járt együtt – ennek elsőként labdarúgósportunk egyik legfőbb értéke, a Hungária (az MTK profi alakulata) esett áldozatául. Mindez futballszakmai szempontból nemcsak kiváló játékosok, edzők eltűnését jelentette, hanem a válogatott játékerejében is visszaesést okozott. A németek elleni 1941-es kölni 0-7 és a svédektől idehaza két év múlva elszenvedett 7-2-es vereség nem következett volna be az ún. rendszervita nélkül.

Szegedi_német_magyar_2_2_1940
1940-ben 2-2-t játszottunk a Sepp Herberger vezette németek ellen Budapesten.

Az akkor korszerűnek számító, de a közép-európai futballhagyományokkal nehezen összeegyeztethető, ahhoz képest merev és defenzív WM-rendszer bevezetését ui. nem a szisztémát feltaláló Chapmant követő anglománok forszírozták elsősorban, hanem nácibarát, egyúttal dilettáns futballvezérek (a németek már Hitler előtt, a húszas években WM-ben játszottak – írja Lichtenberger: Tor! The Story of German Football című művében). A rosszul megemésztett importáru aztán védelmi összeomlásokhoz és súlyos vereségekhez vezetett. Szegedi éleselméjű meglátása szerint a „se gúlarendszer, se WM” állapotból a második világháború után az Aranycsapat találta meg zseniális előremeneküléssel a kiutat az általuk feltalált 4-2-4-es felállással (397. old.).

A könyv nemcsak futballszociológiai és futballtörténeti, ill. társadalomtörténészi erudícióval íródott munka, hanem rendkívül szórakoztató is. Az olvasó hol a hasát fogja az álamatőrizmus anomáliáin (pl. Brüll Alfréd, az MTK legendás tulaja szándékosan nonszensz fogadásokat kötött játékosaival, amiket „elveszítve” zsebbe fizethetett nekik), hol a korai nézőtéri erőszak tombolásán, a kültelki meccsek vandalizmusán szörnyülködik. (Aztán elkomorodik, mert zsidóverésekről is olvashat.) A kötet végére lapozva azonban ismét felderül, a nagy műgonddal összeválogatott, A régi idők focija című film hangulatát idéző, korabeli plakát- és meccsjegy-gyűjteményt látván.

Legvégül engedtessék meg egy-két kritikai megjegyzés: a szerző a 132-133. oldalon a stílus fogalmát – Csanádi Árpád: Labdarúgás című tankönyvét követve – publicisztikus fogalomnak tartja, a következő két oldalon mégis ezt használja, a 388-389. oldalon található ábrák mellé pedig több magyarázat is elkelne. Plattkó és Zamora se szerepelhetett együtt az 1938-as világbajnokságon (412. oldal), a franciák pedig 1958-ban VB-bronzot is nyertek, tehát nemcsak a Reims, Kopa és Fontaine sikereit mondhatják magukénak a kérdéses időszakból (423. old.). Mindezzel együtt ez a könyv ínyencfalat, csemege mindenkinek, aki a magyar labdarúgást imádva nőtt fel, de érteni is akarja, mitől lett nagy – mert ettől tán azt is világosabban fogja látni, mi veszett el, mi hiányzik ma belőle.

Balog Iván

Reklámok